Jobb után vágyódtak...

Szeretett gyülekezet, kedves testvérek!

Azt hiszem, hogy szinte mindennapos keresztyén rutin, de mindenképpen lelkipásztori és hitoktatói szokás, hogy amikor kérdezgetjük, hogy mit jelent az ádvent szó, és sokan mondják rá a természetes választ: ádvent a várakozást jelenti, mi rögtön kiigazítjuk és elmagyarázzuk, hogy ez az adventus latin szóból származik, az pedig az eljövetelt jelent vagy magát azt, aki eljött. Az  eljövetelhez képest másodlagos a várakozás. Azért mondom, hogy ez mindennapos keresztyén rutin, mert ezt a jogos kiigazítást azért nem tudjuk ilyen olcsón megúszni. Igen, természetesen. ádvent várakozás is, hiszen előre tekintünk a közelgő, érkező karácsonyra, és a készületek várakozást is jelentenek: egy nagy ünnepet várunk. Vagyis helyes, ha kiigazítjuk a téves szómagyarázatot, de van még itt egy ennél nagyobb feladat, ez pedig a várakozáshoz kapcsolódó, szinte már-már mindennapos frusztráció leküzdése. Az emberi lélek gyógyítói, azt hiszem, hamarosan egy új civilizációs betegség gyógyításába kezdhetnek,  ez pedig az ünnepi várakozás frusztrációja, foglaljuk össze röviden így: ünnep-frusztráció. Ez egy egészen különös civilizációs betegség. Sok nyomorúságot takar, és sokféle módon kell ezt nekünk, keresztyéneknek is gyógyítani.

Most ádventben Magyarországon is divatossá lett, elsősorban a média okán, egy furcsa hangütés továbbadása, terjesztése, felnagyítása, multiplikálása. Ez a hang körülbelül ebben a mondatban foglalható össze: ha lehet, én ebből kimaradnék. Tudniillik az ünnepből. Igen, ádventben bizonyára mindannyian szeretnénk kimaradni abból a tülekedésből, forgolódásból, izgalomból, sorbaállásból, amely a mostani ádventeket jellemzi. Ha akár a legegyszerűbb ajándékot is szeretnénk megvenni, sőt, többet mondok: ha ajándékot szeretnénk készíteni és ahhoz  csupán a kellékeket szeretnénk megvenni, ma már egy színes csomagolópapírért, egy borítékért, egy egyszerű színes ceruzáért is sorba kell állni. Ebből, nyilván, szeretnénk kimaradni. Szeretnénk kimaradni abból a hangzavarból is, amely „természetesen” megint el fogja önteni, már el is árasztotta a hírközlő szerveket, a médiumokat, s betörtek itt-ott a mi karácsonyi ünnepünkbe is. Ebből a hangzavarból körülbelül ez vehető ki: karácsony régi szép népszokás, volt egy Jézus nevezetű mítosz, vagy mi a csoda. Nemrégiben hallgattam egyik kedvenc rádióadómat, azon klasszikus zenét szoktak játszani. Két zeneszám között a bemondó prelegálni kezdett arról, hogy ő ilyentájt két mítoszról szokott hallani, a Mikulásról meg a Jézusról, talán Mikulás volt is, Jézus felől nem biztos. No, nyomban kikapcsoltam a rádiót – úgymond – önvédelemből. Na, de mit kapcsolok be legközelebb és mit fogok hallani? Ebből is szeretnénk kimaradni. De leginkább abból szeretnénk kimaradni, hogy valami elrontsunk. Kimaradni a kockáztatásból. Mindenkinek küldtünk már karácsonyi üdvözlő lapot? Látom, az idősebbek pörgetik a fejükben a címtárat, a fiatalok pedig egy egyszerű sms-sel, email-lel, facebook üzenettel elintézték. S meg van szervezve karácsonyra, testvérek, a rokonok érkezése? És, ha majd karácsonykor együtt leszünk, el tudjuk majd tölteni az ünnepet békességben, szeretetben, örömben? Vagy szokásos módon, ahogy sok családban megtörténik, sajnos, félóra múlva már előjönnek a régi dolgok, indulatok, elrendezetlen ügyek? És akkor mi végre gyülekeztünk egybe? Nos, ebből nagyon szeretnénk kimaradni. Aztán a magános emberek eleve szeretnének kimaradni az ünnepből, mert azt látják, hogy mindenki ünnepel, egybegyülekezik, együtt van, örvendeznek, csak hozzájuk nem kopogtat be senki, és nekik sincs kihez bekopogtatni. Ha lehet, hát maradjunk ki ebből.

Mégis, inkább azt javaslom, még a hátralevő időben gyógyítsuk magunkat ebből az ünnepi frusztrációból, és jobb is ehhez nyomban hozzákezdeni, mert ha ezt nem tesszük meg, csak napról napra növekedni fog a baj, mert minél inkább mondjuk, hogy szeretnék belőle kimaradni, annál közelebb leszünk ahhoz, hogy nem tudunk belőle kimaradni.

Azért olvastam fel a zsoltáros vallomását, mert egészen különös kifejezéseket használ, amikor elujjongja boldogító élettapasztalatát, a várakozásnak, a várakozásban megérkező isteni kegyelemnek és a szabadítás boldog élményének a tapasztalatát. Ehhez olvastam föl még a Zsidókhoz írt levélből a hit hőseiről szóló részből azt a szakaszt, amely azt mondja el, hogy ha annak idején a régiek, az Ószövetség szentjei Ábrahámtól Dávidig – ez a zsoltár Dávidé –, ha nem ígéretként veszik Isten buzdítását és nem tölti el az életüket a  tevőleges várakozás, akkor (mondja): lett volna nekik idejük az isteni ígérettől elfordulni, lett volna idejük saját mindennapos életük dolgaival foglakozni. De azt mondja a Zsidókhoz írt levél: engedtek Isten hívásának, s elindultak, mert valami jobbra várakoztak. Hogy mi ez a jobb, erről szól nekünk a zsoltár jövendölése, és remélem Isten Szentlelke meg is mutatja majd ezt nekünk. Mi ez a jobb?

Először arról szeretnék szólni, hogy a zsoltáros egy tapasztalatot szeretne átadni, annak az embernek a tapasztalatát, aki kezdi vallomását: várván vártam az Urat… Akik járatosak a nyelvben, azok tudják, hogy ez a kifejezés itt hebraizmus, de a magyar nyelv is ismeri ezt, a szóismétlés fokozás: várván vártam, énekek éneke, szépek szépe, uraknak ura, királyoknak királya. Mégpedig teljességgé emelt fokozás. Az itt szereplő ige szó szerint fordítva, ha csak önmagában áll, azt jelentené, hogy kinyújtózkodtam, mint amikor állunk a pályaudvaron, várunk valakit, beérkezik a vonat, mi lábujjhegyre emelkedünk, előredőlünk, és úgy várjuk, hogy felbukkanjon. Szinte megfeszülünk a várakozásban. Ilyesmit fejez ki a zsoltáros, ám ugyanez a kép kifejezheti azt is, hogy ez a fajta várakozás - várván vártam - , megerősíti az embert, megedzi az embert. Sokan ismerik Samuel Beckett abszurd drámáját, a címe: Godotra várva. Két atyafi várakozik, Godot-ra várnak, erről szól az egész színdarab, hogy várnak. Nem történik semmi, csak várnak, várják Godot-t, aki nem jön, vagy jön, nem is tudjuk. Ez az abszurd igen pontosan jelzi azt, hogy így kellene lennie a zsoltárosnak is, ha csak ennyit mondana a zsoltáros: várván vártam. Azt mondja os: körülvett a nyomorúság, várván vártam, nehéz helyzetbe kerültem, várván vártam, elfogytak a lehetőségeim, várván vártam, nem volt segítségem, mit tehet ilyenkor az ember? Vár, várván vár. De az ilyen a várakozásban nem megerősödik a lélek és a szív, nem koncentrálódik a figyelem, éppen ellenkezőleg, széthullik a figyelmünk és meggyengül a lelkünk. Mert nem tudjuk, kire és mire vágyunk. S lám, mit mond a zsoltáros? Várván vártam az Urat.

És ezt a tapasztalatot akarja most átadni, ahogy mondja: vígan hirdetem igazságosságodat a nagy gyülekezetben, ímé, én nem tartom vissza ajkamat, oh, Uram. Az Urat várja és megkapja Isten érkezését, megkapja Isten kegyelméből, hogy hozzáhajol. Mert Isten megszabadít, lábunkat szilárd kőre helyezi, biztonságba helyez, és ez azt is jelenti, hogy tudunk tovább menni. Ezt mondja el Dávid a többieknek. Igen, ez a várakozás egyik képe: Isten kihúzott engem a mocsárból Így is mondja a zsoltáros: kivont engem a pusztulás gödréből, a sáros fertőből, kivont engem abból a helyzetből, amely már nem is helyzet, hanem elveszés, mert akármerre indulok, csak még mélyebbre süllyedek. A legendák úgy tartják, hogy valaki betéved ingoványos, mocsáros vidékre, az a legjobb, hogy nem megy tovább egy tapodtat sem, csak belekapaszkodik egy faágba, mert még egy lépés, még két lépés és menthetetlenül elsüllyed. Valakinek jönnie kell, valakinek ki kell húznia engem, valakinek szilárd talajra kell állítania lépteimet, meg kell erősíteni az életemet. Ez az első boldog tapasztalat, amit a zsoltáros elmond. Nem titkolja, hanem a szabadult ember ujjongásával beszél.

Mire készülünk hát ádventben? Szabadításra készülünk. Mire várunk ádventben? A szabadító eljövetelére várakozunk. Azt kívánom mindenkinek kedves testvérek, hogy gyógyítsa a zsoltáros vallomása minden frusztráltságából, hogy ha nem másra, legalább a frusztráltságból való szabadításra várjunk, és ne maradjunk meg abban, amit a mi civilizációnk okoz, hogy bárhová lépünk, azt vesszük észre, hogy menthetetlenül süllyedünk, mert oly nagy ingovány, szövevény, feneketlen rettenet, kibogozhatatlan dolgok rengetege vesz bennünket körül. Nem szükséges önmaguknak elvárásokat felállítani, elvárásokból rengeteget állít nekünk amúgy is a mai kor, s némelyek tényleg úgy érezhetik magukat az ünnep felé közeledve, hogy megint kezdődik az éves nagy túlélő kaland. És aztán, már előre mondják, majd, ha túl leszünk karácsonyon, akkor majd ez lesz, az lesz. Majd, ha túl leszünk rajta. Milyen érdekes kifejezés, majd, ha túl leszünk… Még el se jött, de mondjuk:  majd, ha túl leszünk rajta. Mintha túl kellene élni, miközben az a zsoltáros boldog bizonyságtétele azt osztja meg velünk: várván vártam, aláhajolt, kivont engem és szilárd kőre állította a lábamat.

Másodszor, tudjuk, hogy a zsoltár istentiszteleti ének volt, ezért a szabadítás boldog tapasztalatának átadása önmagában is csodálatos tapasztalat. Ezt pedig a fölolvasott versben mondja ki a zsoltáros. Azt mondja, hogy örülnek és örvendeznek majd mindazok, akik Téged keresnek, hadd mondják mindenkor: magasztaltassék fel az Úr, hadd mondják mindenkor, akik szeretik a Te szabadításodat: magasztaltassék fel az Úr. Amikor azt olvassuk a zsoltárokban, a prófétáknál, az újszövetségi levelekben, hogy várni jó, akkor ezt ehhez a zsoltárvershez kell kötnünk: hadd mondják mindenkor, akik szeretik a Te szabadításodat… Ez egy csodálatos kifejezés: szeretni Isten szabadítását. Mert amit szeretünk és vágyakozunk rá, az reménnyel tölti be az életünket. De milyen különös, így kezdődik a zsoltár: várván vártam az Urat, aztán tovább adtam a szabadítás örömét, és bizonyos vagyok benne, hogy örülni és örvendezni fognak mindazok, akik keresik az Urat. S már az Úrhoz beszél: akik keresnek Téged... Ez a szó is lehet a várakozás szinonimája, várni azt is jelenti: keresni. Keresni a szívemmel, keresni úgy, ahogy a várakozó ember néz körbe és keresi a szabadítás lehetőségét. Hadd mondják tehát mindig az ilyenek, vagyis akik szeretik a Te szabadításodat...

Titokzatos ez. Azért titokzatos, mert ez a Dávid zsoltára. Nem igazán pontosan tudjuk, hogy melyik élettörténetéhez kapcsolódik, de ha felidézzük Dávid történetét, számos alkalommal szabadította meg őt az Úr. Csak egyet hadd idézzek föl. Teljesen benne van a gondviselés titka. Ez az a jelenet, amikor Dávidnak menekülnie kell Saul elől, Saul csapattal üldözi, Dávid kivonul délre, Júda pusztájába.  Leírja a krónika, hogy az egyik, hegyszakadékok által határolt völgyben egy kiszáradt patakmederben vonult Dávid néhány emberével, és a szirten túl, egy másik patakvölgyben pedig Saul nyomult embereivel. Ez a két patakvölgy egy adott ponton összeért. Azt írja a krónika, csak pár perc volt hátra, hogy az üldözött és az üldöző ugyanarra a helyre érkezzen. Halálos csapda ez Dávid számára. Saul, aki üldözi, bár nem tudja, hol van Dávid, de hirtelen rá fog bukkanni. Ekkor érkezik egy hírnök Saulhoz, hogy a filiszteusok északon betörtek az országba, Saul megfordítja az egész csapatát és visszaindul. Ez az Isten a szabadítása, ilyen az Isten szabadítása.

 De lehet, hogy nem ezt a helyzetet idézi fel a zsoltáros. S most nem is ez a lényeg, hanem az, hogy ahogyan ő ezt elujjongja a nagy gyülekezetben. Ez népe körében szeretetet ébreszt Isten szabadítása iránt. És bizony nem is gyógyíthatja más ezt a mi karácsony előtti, ádventi frusztrációnkat, kedvtelenségünket, csak ha mi is megszeretjük az Úr szabadítását. Mert voltaképpen erre készülődünk, ez után vágyakozunk. Ezért mondja a Zsidókhoz írott levél, amikor a hit hőseiről beszél, hogy jobb után vágyódtak, tudniillik a mennyei után, ezért nem szégyelli őket az Isten, hogy Istenüknek neveztessék, mert készített nékik egy várost. Jobb után vágyódtak.

Mi, egyik generáció a másik után hajlamosak vagyunk arra, hogy az előttünk járó nemzedékek porló, foszló emlékeit hébe-hóba tisztelettel őrízve, azt mondjuk, hogy ezek régi dolgok, és ezt mi már jobban csináljuk. Hát persze, hogy jobban csináljuk! Leglábbis ezt mondjuk magunknak. Különös és ritka, nosztalgikus pillanatai azok az emberi életnek, amikor azt mondjuk, hogy régen mindig jobb volt. Vagy, ahogy a lakodalmas nóta mondja: legyen úgy, mint régen volt... Inkább az az igazság, hogy egyik nemzedéket a másik után mindig ez a tudat tölti meg, hogy mi majd jobban fogjuk csinálni, mi már jobban csináljuk, nekünk már több a tapasztalatunk, mi már jobban eligazodunk a dolgokban, mint az elődeink.

Ugyanez megkísérthette Isten népét is Jézus Krisztus megismerése után, hogy azt mondják: a régiek, Ábrahám, Dávid, a próféták mind, ott régen, vártak valamire..., s amire vártak, az most van itt, ezért a mi hitünk, a mi reménykedésünk, a mi Isten-ismeretünk sokkal teljesebb, mélyebb és igazabb. És nyilván így is van. Csakhogy milyen érdekes, a Zsidókhoz írt levél nem azt mondja, hogy ezért aztán érdektelenek és lényegtelenek a régiek. Hanem azt mondja: nézzétek, ők is a szentek közösségének a tagjai, és ők azok, akik nemzedékről nemzedékre átadták a boldog várakozásnak ezt a nagy titkát és a szabadítás szeretetét. Majd arra buzdít, hogy mi is tegyük ezt. Mert a régiek valami jobbra várakoztak, amit a zsoltáros sem tudott igazán kimondani, mégis ezt mondja: hadd mondják mindenkor, akik szeretik a Te szabadításodat, magasztaltassék fel az Úr! Dávid ebben az ujjongó énekében, amikor átadja tapasztalatát, hogy őt hogyan mentette ki az Úr, még így homályosan, de prófétai módon kijelenti: akik szeretik az Úr szabadítását..., mi pedig már így mondjuk ezt: akik szeretik a Szabadítót! Ennyi a különbség: várván várni, szabadításra várni, nehéz helyzetben lenni, amikor az ember még a helyzetét sem tudja pontosan leírni, szabadítást várni -  aztán ismerni a szabadítót;  nos, ez az a különbség, amiről a Zsidókhoz írt levél beszél, ez az a különbség, amire Dávid jövendölése előre utal, és ez az, amit az Ige így mond: jobbra vártak. Hadd biztassam ezen a szép ádventi vasárnapon gyülekezetünk minden tagját, titeket, kedves testvérek, hogy űzzétek ki szívetekből a rossz érzést, gondolatot, amit civilizációnk csepegtet belénk, s amit így lehet megfogalmazni: én ebből szeretnék kimaradni. Ne akarjatok kimaradni a szabadításból, ne akarjatok kimaradni az örömből, ne akarjatok kimaradni az ujjongásból. Mert a régiekhez, akik még csak ezt mondták: boldogok és áldottak, akik szeretik az Úr szabadítását, mi azzal csatlakozunk: szeretjük a Szabadítót, a mi Urunk Jézus Krisztusunkat.
Ámen

Imádkozzunk: Hűséges Istenünk, szabadító, könyörgést meghallgató, segítséget adó, ígéretet teljesítő! Magasztalunk, hogy nemzedékeken keresztül élt szabadításod és benne foglalt ígéreted, és ezt az idők teljességében valósággá tetted a mi Urunk Krisztusunkban. Köszönjük, hogy elküldötted Őt, magasztalunk és dicsőítünk. Gyönyörködünk szabadításodban, gyönyörködünk a szabadítóban, a mi Urunk Jézus Krisztusunkban. Hódolunk neki és dicsőítjük Őt. Így kérünk, növeld a mi szívünkben a szabadítás örömét. Kérünk mindazokért, akik ebben az ádventben megnehezedett szívvel, betegségben, nyomorúságban, gyászban vannak. Gyógyítsd a betegeket, könnyítsd a terhet hordozók terheit és vigasztald a szomorkodókat. Kérünk mindazokért, akik évek vagy talán évtizedek óta szeretteiktől elszakadva, tőlük elidegenedve élnek. Urunk, Te, aki öröktől megbékéltél velünk és arra hívsz, hogy mi is béküljünk meg Veled, fordítsd egymáshoz az emberi szíveket, békíts meg testvért testvérrel, rokont rokonnal, barátot baráttal, népet néppel, hogy békességben és áldások közepette örvendezhessünk Neked. Könyörgünk a nincstelenekért, a mindenükben kiforgatottakért, a jövőért aggodalmaskodókért, könyörgünk azokért, akik mély verembe estek, akiknek lépte eliszamodott és tehetetlenül vergődnek, hallgasd meg sokszor talán ki sem mondott kívánságukat, hajolj hozzájuk, emeld ki őket a mélyből, állítsd lépteiket szilárd kőre. Te vagy a szabadítás Istene, s mi, akik szeretjük szabadításodat, szeretünk Téged is lelkünk teljességéből, szívünk egészéből szeretettel hívunk, jöjj, légy itt velünk, áldj meg bennünket, töltsd be rajtunk igazságodat, irgalmasságodat és örök szeretetedet.
Ámen