Jó, kedves, tökéletes

Szeretett gyülekezet, kedves testvéreim!

A retorika azt tanítja, hogy ha nagy és súlyos mondandója van a szónoknak, akkor nem árt azt néhány, a nagy gondolathoz illő, de mégsem súlyos szóval megelőlegezni. Ma a felolvasott igeszakasz nagy és súlyos mondandót hordoz kétféle értelemben is. Egyrészt Isten végső titkára utal az apostol, másrészt megfogalmazza a keresztyén élet lényegét, - és hangsúlyoznom kell, hogy a lényegét. Nem olyan dolgokról van itt szó, amelyekről egyébként szívesen hallunk, például, hogyan éljük az életünket a magunk életfolytatásában, vagy esetleg vigasztalásra, bátorításra van szükségünk, esetleg nem értünk valamit Isten útjaiból, fölvetődött bennünk egy súlyos kérdés és szeretnénk rá választ kapni, vagy éppen csak a gyülekezeti közösséget szeretnénk megerősíteni. Sok-sok ilyen szükséget be tud tölteni az istentisztelet, az igehirdetésre való figyelés, az imádság, a közös éneklés. De az Isten útján való járásnak időnként – nem mindig, ezt meg kell mondanom – de vannak olyan pontjai, amikor olyan kisűrűsödésével találkozunk Isten és ember dolgának, amikor valóban a legvégső dolgokról kell szólni. Ma, ez a felolvasott szakasz tehát ezt a kettőt hozza elénk: mi az Isten nagy titka, és mi az emberi lét értelme, ha Isten valóságának a fényében szemléljük.

Ezért engedjétek meg, hogy megjegyezzem, hogy nagyon-nagyon helyeslem és pártfogolom, hogy a Bibliát folyamatosan olvassuk, mert a Szentírásban folyamatában tárul föl Isten üdvözítő titka. Ezt mi, keresztyének az üdvözítés történetének nevezzük, ami a világ kezdetétől fogva annak végéig tart. S ez a történet csodálatosan van megfogalmazva, mert mi saját Istennel való történetünket is átélhetjük benne. A Római levelet olvasva is láttuk, hogy miközben az apostol belekezd, és – ahogy szoktuk mondani – Ádámtól és Évától kezdi, és valóban Ádámtól és Évától kezdi, hogy elmondja a hit nagy titkait, aközben folyamatosan beszél önmagáról is. Nem olyan tanító tehát Pál, aki a katedra magasában áll hűvösen, tartózkodóan, felmondja a leckét, aztán kicsengetvén levonul a katedráról, s becsapódik mögötte az ajtó. Nem valami titokzatos tanár ő, hanem olyan tanító, aki a nagy igazságokat a saját élete példáján is bemutatja. S  nem titkolja, hogy időnként – ahogy maga mondja – emberileg szól. Máskor meg így szól: az Úrtól vettem és úgy adom előtökbe, megint máskor hivatkozik a zsoltárokra és a prófétákra,  - de mindig valahogy benne van az ő személyes élete is. Szép és jó ezt így olvasni.

Azonban azt is el kell mondanom kedves, hogy a Biblia-olvasó kalauz néha nehézzé teszi számunkra az ige olvasását. Nem szándékosan, hanem azért, mert a középkor óta sajátos versszámozással olvassuk az Igét. Ez a gyakorlatias dolog azonban a mai ige felolvasásánál nehézséget okoz nekünk, mert ha e beosztás szerint olvassuk, akkor a Római levél 11. részénél tegnap abbahagytunk egy gondolatot, s ma valami újjal kezdődik a 12. fejezet. A modern logika szerint az új fejezet új mondandót sugall. Itt azonban a 11. rész végét és a 12. rész elejét nem lehet egymástól elválasztani. Erről szeretnék ma szólni. Mert a 11. részben Isten nagy titkáról hallunk, és rögtön utána itt a keresztyén élet lényegéről. És ez nem két külön fejezet. Ez nem két szakasz, amit el lehet választani, vagy lábjegyzetbe lehet tenni, mert a boldog élet elválaszthatatlan az Istenbe vetett hittől, és az Isten megismerése, az Isten titkainak a belátása, az azon való elcsodálkozás, az abban való gyönyörködés mindenféle módon következményekkel jár a mi egész életünkben.

A kettőt egy megrendítő, és valószínűleg, ha úgy önmagában halljuk, tiltakozásra késztető megállapítás köti össze. Azt mondja az apostol: mert Isten mindeneket engedetlenség alá rekesztett, hogy mindeneken megkönyörüljön. Azt szeretjük hallani, hogy mindeneken megkönyörül, egy ilyen Istent nagyon tudunk szeretni, az olyan Istent nagyon tudjuk keresni, akinél bőséges a kegyelem, akinél dől az áldás, akinél minden mindig rendben van, és kegyelme mindent fölülhalad. Így mondja ezt az apostol is korábban: ahol bővölködik a rossz, a gonosz, ahol elárasztja a világot és az emberi életet a fájdalom, a keserűség, az iszonyat, a bűn, a vétek, ott mégis felette bővölködik az Isten kegyelme. Ahol nagyon-nagyon sok a nyomorúság, ahol végképp összeomlunk, mert agyonnyom bennünket ennek a világnak minden terhe, baja, nyomorúsága, bűne, ott fel tudjuk fedezni, és bele tudunk csodálkozni, hogy az Isten kegyelme mégis fölötte való mértékben meghaladja mindezt. Nem kiegyenlíti, hanem meghaladja, mert mindig több a kegyelem; vagy ahogy a középkori teológusok mondták, akik a kegyelmet Istennel azonosították: Isten mindig több, Isten több mint én vagyok, Isten több mint az össz-emberiség, Isten több mint a történelem, Isten több mint minden rossz, Isten több mint minden nyomorúság. Isten mindig több, - a kegyelem mindig több. Ezt szeretjük. De hogy mondja az apostol? Isten mindeneket engedetlenség alá rekesztett, hogy mindeneken megkönyörüljön. És ezt az apostol  nem azért mondja, mert egy spekulatív igazságot akar kimondani, nem is azért mondja, mert úgy akarna szólni, mint a modern kor kommunikációs iskoláiban kitanított politikusok, akiknek természetesen minden megnyilvánulásban azt kell mondani, hogy bár nagyon nagy a baj, de majd jó lesz. Pál apostol nem ettől a retorikai fogástól vezéreltetve mondja ezt, hanem tapasztalatból. Mit tapasztalt? Isten mindeneket engedetlenség alá rekesztett, hogy mindeneken megkönyörüljön. S Isten ezt a könyörülő ígéretet Jézus Krisztusban beteljesítette. Krisztus halálával, feltámadásával, mennybemenetelével, amit a ránk következő csütörtökön fogunk ünnepelni, áldozócsütörtökön, majd pünkösdkor, a Szentlélek kitöltetésével, a drága evangélium egész világon való elterjesztésével Isten nyilvánvalóvá tette, hogy ezt a kegyelmes ígéretet beteljesíti. Bár az ember Őellene föllázadt, bár az ember Istent megkérdőjelezte, bár az ember Isten isteni mivoltát el akarta orozni, és magát akarta az Isten trónusába belehelyezni, - Isten megkönyörült. S Pál azért mondja hogy az Isten mindeneket engedetlenség alá rekesztett, mert ő azon is elgondolkodik, amin nekünk is el kell tűnődni, hogy hát miért lett ez így? Sokszor szoktuk magunkban is felvetni a kérdést: miért hagyja ezt Isten, miért engedte meg Isten, miért lett ez így? Sokan szélsőséges következtetésre jutnak, és azt mondják, ha volna Isten, akkor ez nem következett volna be, ha volna isteni igazság, nem esett volna meg velem ez a nagy rossz. Hát, hát nincs Isten, - kavarog itt a rossz meg a jó, aztán hol az egyik van felül, hol a másik, ellenkező erők küzdenek a világban, s ha szerencsénk van, szélárnyékba kerülünk, ha nincs szerencsénk, viharba kerül az életünk. Így okoskodik az ember. De Pál nem ezt mondja. Ő világosan és tisztán látja, mert a maga életén megtapasztalta, hogy Isten mindeneket engedetlenség alá rekesztett, hogy mindeneken megkönyörüljön.

Miért? Így kiált fel: óh, Isten gazdagságának, bölcsességének, tudományának mélysége, milyen kikutathatatlanok az Ő ítéletei, és kinyomozhatatlanok az Ő útjai! Kikutathatatlanok, kinyomozhatatlanok. Igen, szeretnénk tudni, hogy mi volt az Isten szándéka, és miért ez az Isten útja az emberrel. Miért kell az embernek – szinte félek ezt kimondani, mert sok rossz következtetést lehet belőle levonni, de ki kell mondanom –, miért kell az embernek ez az isteni pedagógia, hogy át kell élnünk keserűséggel, fájdalommal, gyötrelemmel azt, hogy micsoda borzasztó ára van az Istennel szembeni engedetlenségnek?! Micsoda borzasztó ára van annak, hogy az ember Isten nélkül akar szabad lenni, micsoda keserves árat fizetünk azért, hogy az ember - ahogy pestiesen szokták mondani - maga akarja magát megcsinálni! És Isten jó rendje, szeretet nélkül akarja fölrepíteni magát a boldogság tartományába! Micsoda iszonyatos ára van ennek! S miért engedte ezt az Isten, miért hagyta ezt az Isten? És miért kell nekünk ezen a rettenetes iskolán keresztül menni, miért nem miénk egyből a kegyelem, minden jó és minden áldás? Kikutathatatlan, kinyomozhatatlan ez. Nem tudunk Istennek ezen az útján kényelmesen végigmenni, nem tudunk ezekbe a titkokba csak úgy beleészlelni, és ezekben valamiféle emberi logika szerinti rendet teremteni. Mégis. Egyáltalán nem szomorúan mondja ezt az apostol, nem csüggedten, nem a minden megismerésére vágyakozó ember kétségbeesésével, hogy megint itt van előttünk egy titok, és én ezt nem ismerhetem meg. Pál csodálkozva és ámulattal szól. Mert amikor kimondja, hogy Isten mindeneket engedetlenség alá rekesztett, hogy mindeneken megkönyörüljön, akkor ezt már irgalmat nyert emberként mondja. Olyan emberként mondja, aki megtapasztalta Istennek életet megfordító erejét, hatalmát és áldását - ott, a damaszkuszi úton, aztán az arab sivatagban eltöltött három esztendei magánosságában. Ott az egész életét revízió alá kellett vennie, minden értéket újra kellett értékelnie, ki kellett jönnie önmagából, meg kellett kezdenie a harcot a régi énjével, - pedig nem volt az akármilyen én, ám megtapasztalta, és utána is folyamatosan az életében Istennek ezt a mindent felülmúló kegyelmét. Az engedetlenséget is felülmúló kegyelmét, a bűnt is felülmúló szeretetet, a rosszat is felülmúló jót. Kikutathatatlanok az Isten útjai, kinyomozhatatlanok az Ő ítéletei. Isten titkaihoz érkezünk el, egy szentföldre, ahol le kell vennünk a sarut, ahogy Mózesnek le kellett venni ott, az égő csipkebokornál a saruit, mert hallotta a szózatot, hogy szent az a föld, amin jár, és szent félelem és szent csodálkozás töltötte el.

Ezért kapcsolódik hozzá a 12. rész is, melyben az apostol mindjárt két nagy gondolatot állít elénk, s erről a kettőről szeretnék még szólni. Így mondja: kérlek titeket Istennek erre az irgalmára, Istennek ezt a mindent felülmúló kegyelmére, hogy szánjátok oda magatokat Istennek élő, kedves és szent áldozatul, mint a ti okos istentiszteleteket, és ne szabjátok magatokat a világhoz, hanem változzatok el elmétek megújulása által. Ne szabjátok magatokat többé ehhez a világhoz. Egy jól ismert szót használ itt az apostol, magyar nyelven is használjuk. Ez a szó a séma. Azt mondja az apostol: ne igazodjatok, ne szabjátok magatokat a világhoz, vagy a világ sémájára. A világ sémák szerint működik. Nem olyan ijesztő ezt mondani, mert egyről-kettőre sem jutnánk, ha nem lenne tele az életünk sematizmusokkal. Sémák, minták, sablonok, megszabott keretek, módok, mechanizmusok, eljárások, - ezekkel van tele az élet, s ezekre megtanítjuk a gyermekeinket is, beletanulunk mindegyikbe magunk is. Mert másként nem lehetséges együtt élni, nem lehetséges fönnmaradni, nem lehet a világ dolgait elgondolni, s még azt is merném mondani: így vagyunk megalkotva. Így kell élni, rendnek kell lenni. Az elmúlt húsz évben elöntötte Magyarországot egy borzasztó és rettenetes mámor; azt mondották, hogy minden szabad, amit nem tilt a törvény. Ez látszólag szép gondolat, Amerikából importáltuk, bár ott se nagyon hisznek már benne (de úgy szokott az lenni, mi magyarok mindég a civilizáció rongyosboltjába járunk, és a már levetett és elhasznált ruhákat vásároljuk olcsó áron, és azt hisszük, hogy az mind nagyon jó). Aztán most, húsz év után megtanuljuk, hogy dehogyis jó ez, csak szépen hangzik, hogy mindent szabad, ami nem tilos. Mert közben elfeledtük, mindent kell, amit kell. Így aztán zűrzavarossá vált a világunk, s elfelejtkeztünk a sémákról is. Tehát nem azért mondja Pál apostol, hogy ne szabjátok magatokat ehhez a világhoz, mert valami világforradalmat akar, vagy mert anarchista lenne, vagy mert elege lenne saját korának meghatározó rendjeiből, hanem azért, mert különbséget észlel a gondviselés és az üdvösség között. Mindkettő Istentől van, de nem ugyanazok. S először is Isten az Ő gondviselésének a törvényével adja meg a világ rendjét.

Mondok sémákat. Reggel fölkel a nap, és este lenyugszik. Van ennek egy antropológiai sémája, a tyúkokkal kell kelni és feküdni. Ez a biológiai óránk. Mi ezt megváltoztattuk, mert tudunk mesterséges fényt produkálni, meg tudjuk hosszabbítani a munkaidőt, hatékonyabbá, termelékenyebbé váltunk, fölébe tudtunk kerekedni a természeti világnak. De vannak ennek a világnak olyan, Istentől adott sémái is, amelyek átvezetnek bennünket az üdvösség világába. Én ezeket határsémának nevezem, határhelyzeteknek. Jézus azt mondja: Isten fölhozza napját jóra és gonoszra, esőt ád igaznak és hamisnak. Biztos vannak amúgy kitűnő emberek, akiken keresztül fut olyakor a gondolat: köszönöm Uram az  áldó esőt, de azt nem köszönöm, hogy a perlő, veszekedő, zsivány szomszédom földjére is hull belőle. De hullik! Ez is egy séma, ám különös séma, nem a mechanikus gondviselés a sémája, bár annak tűnik, hanem – mert Istentől van – átvezet bennünket a kegyelem világába. Mit mond az apostol? Ne szabjátok magatokat ehhez a világhoz, ne szabjátok magatokat azokhoz a rendekhez, amiket az ember alkotott meg – tudniillik az isten-nélküli ember. Egyetlen egyet hadd idézzek ezek közül. Fültanúja voltam és beleégett a szívembe egy eset. Kórházban látogattam egy gyülekezeti tagunkat. Ahogy ültem az ágya szélén, egyszer csak belibbent valaki, aki egy másik beteghez jött, de ránézésre is látszott rajta, hogy valami buzgó keresztyén felekezethez tartozik. Leült a betege mellé és megkérdezte: - Hogy vagy, hogy vagy? – Jaj, nagyon rosszul vagyok, nagyon rosszul – felelt a beteg. Mire az illető: Úgy-e tudod, hogy megérdemelted? S elkezdett ottan a mindent megbüntető Isten igazságról szónokolni, meg arról, hogyan kellene ezeket a bűnöket megbánni, és akkor már nincs is rák, trombózis, szívbetegség. Ez egy séma. Ne igazítsátok magatokat ehhez a világhoz, ne szabjátok magatokat ehhez a sémához.

Emlékszünk Jób barátaira? Az egyik tudós, a másik teológus, a harmadik filozófus, a negyedik költő. Együtt próbálják Jób torkán lenyomni, hogy azért szenved, mert bűnös. Jób bebizonyítja, hogy nem bűnös. Jó, akkor azért szenvedsz, mert büszke vagy rá, hogy nem vagy bűnös. Nem rá vagyok büszke, mondja Jób, hogy nem vagyok bűnös! Akkor azért szenvedsz, mert kérkedsz azzal, hogy nem vagy büszke arra, hogy nem vagy bűnös! És tekerik-tekerik – mert ez is egy séma, de borzasztó, de őrület. És végül hadd idézzem a legnehezebb sémát: a bűn nem marad büntetés nélkül, és ez így van! Hiszen vége lenne a világnak, ha bűnre-bajra azt mondanánk: jól van, nagy baj történt, de nem olyan nagy baj, - spongyát rá! Egy spongya van csak, testvéreim, az a spongya, amibe ecetet töltöttek és egy nádszállal odatartották az Úr Jézus Krisztus szájához, amikor így kiáltott a kereszten: szomjúhozom. De nem a spongya törölte el a bűnöket, nem az törli el a bűnt, hogy legyintünk rá, hanem aki így kiáltott: szomjúhozom. 

Ne szabjátok magatokat ehhez a világhoz, hanem – mondja az apostol – változzatok el, és itt egy másik, jól ismert szót mond. A morfé görög szót, s ebből sok magyar származékszó jött, leginkább a tudományban, a legismertebb talán a morfológia. A forma nem séma. A séma merev, a séma egy sablon, -  a forma viszont képes fölvenni az életet, a forma tud alakulni, a forma az, amilyen én vagyok. Tehát ne szabjátok magatokat a világhoz, hanem változzatok el elmétek megújulása által, hogy megvizsgáljátok, mi az Isten kedves, jó, tökéletes akarata! Ez az elváltozás az éleforma megváltozását jelenti. Volt egy diáktársam, kis, alacsony fiú. Az orvos azt javasolta, hogy menjen el levegőváltozásra, ami tulajdonképpen életformaváltást jelent. Amikor egy év múlva visszajött, ő volt a legmagasabb az osztályban. Változzatok el, mégpedig elméteknek megújulása által, hogy megvizsgáljátok, mi az Isten kedves, jó és tökéletes akarata. Amikor Isten nagy titka és az ember boldogságának nagy kérdése összetalálkozik - így, akkor egy új történet kezdődik el. És ez a lényeg. Egy új élet kezdődik el. De nem azért új élet ez, mert menekülünk a régi elől! Nem arról beszél az apostol, hogy miképpen meneküljünk ki a magunk életéből, vagy hogyan rakjuk össze egy kicsit másként az életünket. Itt másról van szó. Gyermekkoromban vásárban jártunk, s kikönyörögtem édesanyámtól,  vegyen nekem (egy forint ötvenért lehetett kapni) fröccsöntött műanyagból, távcső kinézetű kaleidoszkópot. Ez egy érdekes játék. Belenézel, s látod, hogy nyolc, tíz, tizenkét különböző színű kristálydarabka kiad egy formát. Aztán megrázod, s mást mutatott a kaleidoszkóp. Megrázod, s  megint mást mutat. Mentem haza a Tompa utcán, s kukkereztem, végignéztem a kaleidoszkópot százszor is, míg neki nem mentem egy villanyoszlopnak. De az az életünk Isten nélkül, ezt mi sokszor újrakezdjük, megrázzuk, mint azt a kaleidoszkópot, s valamit mutat (de csak mindig ugyanabból áll össze a kép), és csak addig látunk el, amíg ezeket az életmozaik darabkákat látjuk, és nem látunk tovább. A kaleidoszkóp nem távcső, nem lehet vele messzire ellátni, sőt, semmeddig sem, - csak úgy van megcsinálva, mintha távcső lenne. Amikor azonban Isten kegyelmét megismeri az ember, és leteszi mindazt, ami hol játék, hol tragikus menekülés, hol bolondozás, hol kétségbeesett próbálkozás, ami mind a kaleidoszkópos élet egy-egy töredéke, ha ezt mind letesszük, akkor jut el a szívünkig az apostol szava: változzatok el elmétek megújulása által, hogy megvizsgáljátok, mi az Isten jó, kedves és tökéletes akarata. S akkor elkezdődik az igazi történet, a keresztyén élet története, az Istennel való történetünk, - mert ez a keresztyénség lényege: az Istennel való történet, a titokzatos Istennel való történet. Aki mindenkit engedetlenség alá rekesztett, hogy mindenkin megkönyörülhessen. Csodálatos Isten ő, kegyelme minden rosszat meghalad, végére mehetetlen bölcsességű Isten ő, aki minden idők előtte döntött üdvösségünkről. Hogy eljön a bűnös emberért, kiváltja nyomorúságából, váltságot ad érte, Szentlelkével új életre szüli, s újra megteremti számára azt, amiért teremtette, hogy megismerje a jó, kedves és tökéletes akaratú Istent, hogy aztán ővele örökké tartó boldogságban éljen.

Kérjük hát Istennek minden nyomorúságot meghaladó kegyelmét, hogy maradjon velünk, töltse be életünket, késztessen bennünket arra, hogy átformálódjunk, mégpedig az Úr Jézus Krisztus hasonlatosságárad, dicsőségről dicsőségre, mert Őérette, Őáltala és Őreá tekintve lettek mindenek.
Ámen

Imádkozzunk!

Köszönjük, Mennyei Atyánk, hogy Krisztusodban egyértelművé tetted, hogy jó, kedves és tökéletes a Te akaratod, és köszönjük, hogy az új élet Lelke által arra késztesz minket, hogy ehhez a jó, kedves és tökéletes akarathoz formáljuk az életünket, magunk mögött hagyva minden berögzöttséget, minden sémát, minden olyan emberi megoldást, amely csak ideig-óráig tud működni. Köszönjük, hogy Krisztusban mi az örökkévalóra tekinthetünk, köszönjük, hogy Szentlelked kegyelmében nemcsak a szemhatárt nyitod meg nekünk, hanem megnyitod az üdvhatárt is, azt a végső távlatot, ahova meghívtál. És köszönjük  hogy amíg oda jutunk végig velünk vagy az úton, oltalmazol és segítesz bennünket.  Kérünk, kegyelmed soha ne távozzon el tőlünk, hanem segíts, bátoríts, buzdíts, és áldj meg bennünket minden koron.
Ámen