Jó napom van!

Szeretett gyülekezet, kedves testvérek!

Gyülekezetünkben is szokás, hogy ha valaki meghal egy családban és a hagyatékában marad Biblia, énekeskönyv, teológiai irodalom, ezekre nincs szüksége a családnak, elhozzák ide. Ezeket elfogadjuk, s letesszük az irattárba. Régi zsidó nyelven szólva nekünk is van egyfajta genizánk. A rabbinusi hagyomány szerint, ha már elkoptak a tóratekercsek és használhatatlanná váltak, akkor sem szabadott őket kidobni. Nos, nekünk is van efféle őrzőhelyünk, s őrizünk is jónéhány Bibliát. Néha belelapozok egyikbe, másikba. Az egyik ilyen Bibliában, itt az Apostolok cselekedeteiről írott könyv ezen részénél, Pál apostol athéni prédikációjánál a 25. vers második fele alá volt húzva: Ő ad mindenkinek életet, leheletet és mindent. Csillag volt mellé írva és alól, a Biblia lapján oda volt írva: ma jó napom van. Nos, azon tűnődöm, hogy ez a számomra ismeretlen valaki, aki ehhez a bibliai szakaszhoz oda tette ezt a jegyzetet  - ma nekem jó napom van! -  vajon miért írta oda? Majd a végén próbálok válaszolni erre a kérdésre.

De előbb el kell mondanom, hogy az egész felolvasott rész és még a folytatása is egy rendkívül különös, meghatározó fordítópontot mutat a számunkra. Eddig azt láttuk, hogy könnyű dolga volt az apostoloknak. Hirdették a megváltást, ám olymódon, hogy mindig a zsinagógába mentek, és ott hirdették, hogy Isten beteljesítette ígéretét és elküldötte Messiását. És azért mondom, hogy könnyű dolguk volt, mert a zsidóságot Jézus korában is és azelőtt is  egy egészen páratlan váradalom hatotta át. Messiást vártak, szabadítót, üdvözítőt vártak,  - de ez az üdvözítő nem kizárólag a zsidó nép üdvözítője volt. Üdvözítőt, szabadítót minden nép szokott várni, olvassuk csak Vörösmartyt: - Régi dicsőségünk, hol késel az éji homályban? – s megidézi a párduckacagányos Árpádot, s jöjjenek a magyar nép felszabadítói, messiásai. Kossuth Lajost is így ünnepelték 1849-49-ben, ő volt a magyar nép Mózese. De ha belelapozunk Ézsaiás prófétába, akkor egy egészen különös várás bontakozik ki előttünk: az a Messiás, az a szabadító, akit ők vártak: minden népnek is a szabadítója. Az a Messiás minden néphez jön, minden népnek üdvösséget, szabadítást, kegyelmet és irgalmat hoz.

Ezért mondhatni, hogy „könnyű dolguk” volt Páléknak: elmentek a szétszórtságban levő zsidók zsinagógáiba, s hirdették, hogy testet öltött, valósággá lett, beteljesedett, amit Isten megígért régen a prófétákkal, amire a nép oly epekedve vágyott, íme, Jézus Krisztusban elérkezett a Messiás.

Most azonban mást kell mondani. Nincsen kapcsolópont! Athénban epikureus és sztoikus és miegymás filozófusok működtek, akik semmi mással nem voltak foglalatosak, mint azzal, hogy valami újságot halljanak, azt megvitassák. Ez itt egy igazi, klasszikus értelemben vett filozófiai iskola. Mai értelemben így mondhatnánk: ez egy csúcsegyetem, akadémia, mindenki ott akart filozófiát tanulni; a professzorok meg arról érdeklődtek, hogy történt-e valami új a világban? Aztán megbeszélték. S mindennek a mélyén ott van a romanitás meghatározó eszménye is, amely az egész birodalmat összetartotta. A Pax Romanát értelmes rendnek tartották. Az volt a feltevés, hogy világ mögött, a törvény mögött, a kultúra mögött, a gazdaság mögött, a szerkezetek mögött, a moralitás mögött van egy jól megfogalmazható, jól artikulálható értelmes rend, -  minden mögött ott van a ráció, görögül a logosz. Csak azt kellett megtalálni – s mivel a logosz szót és beszédet is jelent: beszélve kellett megtalálni. A történészek sokat vitatkoznak azon, miért bukott meg a Római birodalom? Némelyek azt mondják, hogy azért, mert a terjeszkedő birodalom nem bírta el a növekedést; fölfújta magát, mint a mesebeli béka, aki ökör akart lenni, és addig fújta magát, míg szét nem pukkant. De vajon mi volt az oka ennek a terjeszkedési kényszernek? Azért, vélekednek a kutatók, mert belülről ott volt egy kényszerítő meggondolás, hogy nem lehet a világnak olyan része, nem történhet a világban olyan esemény, nem állhat fel a világban olyan rend, amit ne lehetne hozzá illeszteni a logosznak elvéhez. S mivel foglakoztak Athénben a sztoikusok, az epikureusok? Lesték és várták, hogy érkezzék valami új, és megbeszélték egymással. Megkeresték benne a rációt, a logoszt, az ősrendező elvet, a világprincípiumot. De egyúttal  reszkettek attól, hogy történik vagy érkezik valami új, ami nem illik bele ebbe a rendbe. Ez a magyarázata annak, hogy amikor Pál vitába bocsátkozik, akkor némelyek a filozófusok közül azt mondják: ez az ember valami újat hirdet. Nos, gyerünk fel az Areopágoszra, s megbeszéljük vele. Merthogy aki úgy látja a világot, ahogy látták romanitas eszményében alatt, az retteg minden újtól, hátha nem találja meg benne az értelmes rendező elvet. Mert olyan érzés ez, mint amikor az ember tisztást vág magának a vadonban, ahova kicsit betűz a nap és valami élhetőség támad. De az erdő vár. Aztán, ha eljön az idő, visszahódítja, amit elvettek tőle. Ahogy az elhanyagolt kert elgazosodik, ahogyan az elhagyott erdei tisztás idővel felismerhetetlen lesz.

Hosszú kitérőt tettem, de csak azért, hogy még egy dolgot megértsünk itt, hogy ugyanis mi volt az az új, amit Pál apostol hirdetett. Azt mondja az athéni prédikációjában: Athéni atyafiak, bejártam egész Athént és csak dicsérni tudlak benneteket, milyen kegyesek vagytok. Az az igazság, hogy az apostol részéről ez retorikai fogás. Hiszen azt olvassuk, hogy mikor megérkezett Athénbe, és feljárta a várost, háborgott, mert minden sarkon volt egy istenszobor, minden utcában volt egy szentély, s ezt nem vette be az apostol gyomra. Két okból sem. Egyrészt, mert zsidó iskolában nőtt föl, farizeus-tanítvány volt, s a zsidó ember gyűlöli a bálványokat. Másrészt keresztyén volt. Most mégis, amikor az Areopagoszra kiáll, azt mondja, hogy: athéni férfiak, minden tekintetben kegyesnek és istenfélőnek talállak benneteket. Eljártam szentélyeiteket, és ti minden istent imádtok, sőt, találtam egy oltárt, amire az van ráírva: Az ismeretlen istennek! Pedig mondhatta volna azt is, hogy ne áltassátok magatokat!  Pascalnak sem volt igaza, amikor fogadást ajánlott: fogadjunk, hogy van Isten vagy nincs Isten  - és úgyis az jár jól, aki arra fogad, hogy van Isten, mert ha van Isten, akkor jól jár, ha nincsen, akkor nem történt semmi. De ha azt mondja, hogy nincs Isten és mégis van Isten, nagyon rá fog fizetni. Nos, mondhatta volna Pál apostol is, hogy athéni atyámfiai, ne próbálkozzatok! Mi az, hogy az ismeretlen istennek? Mi ez a tuti játék? Valóban, mindennek van istene? Fűnek, fának, virágnak, gabonának, minden csillagnak,  - és hátha van még egy isten, akit nem ismerünk? Nos, testvérek, ezért beszéltem olyan sokat a romanitasról, az eszményről, hogy mindent a logosz alá rendelni, mindent rendbe kell tenni, mindennek van rációja. S ha volna egy ismeretlen isten, ha netalán volna még egy isten, akit nem ismerünk? Nem baj, betesszük őt is a szerkezetbe, betesszük őt is a logika masinériájába. Mert mit akarnak az istenek?  - Az istenek azt akarják, hogy áldozzunk nekik. Mit akarnak az istenek? – Az istenek azt akarják, hogy valamilyen módon, legalább egy pukedli erejéig hódoljunk nekik.

Most az apostol azt mondja, nos, igen, a magatok világa szerint, a magatok rendje szerint egészen kitűnő módon vagytok kegyesek és istenfélők. Mindazáltal az az isten, akit ti nem ismertek, s így ismeretlenül imádtok, elnézvén a tudatlanság idejét, azt parancsolja mindenkinek mindenütt, nektek is itt, térjetek meg! Ez pedig azt jelenti, hogy az apostol mindent megfordít. Azt látja, hogy az ember akkor is magáról beszél, amikor az Istenről beszél. Mert az ember, ha elszakadt az Istenről, csak önmagáról tud beszélni. Azok a szép istenszobrok mind azt árulják el,  hogy mindig magáról beszél az ember. Kálvin azt mondja, hogy az Istentől való elidegenedésünknek az egyik legjellegzetesebb mutatója az, hogy az ember mindegyre önmagára aggatja azt, amit az Istentől elorzott. S akkor mik vagyunk mi? Istenkedők. Istenkedők vagyunk, akik földúljuk az egész világot egy tenyérnyi földért. És úgy félünk attól, hogy az erdő mindent visszavesz magának, hogy inkább kiirtunk minden erdőt. Immár nemcsak a hasonlat erejéig mondom ezt, testvérek! Lassan valóságosan eljutunk ide. Kertet akarunk csinálni a világból és sivatag lesz belőle. De hát már a nagy Sztálin is megmondotta annak idején, hogy nem jó felé folynak a folyók Szibériában, meg kell a folyását fordítani. S belerokkant fél Szibéria.

Milyenek vagyunk mi? Törvényt hozunk. Hány törvényt hozott az ember az emberiség története során, hogy ki számít embernek? A fekete nem ember, másutt a fehér nem ember, a vágott szemű nem ember, a nő nem ember (még a magyar szóbeszéd szerint se: ember van meg asszony). Mindenféle törvényeket hozunk. Aztán mikor rádöbben az ember, hogy ezt rosszul csinálta, akkor meg arról hozunk törvényeket, hogy nincs törvény. Éppen most éljük ennek a szezonját. Mindenki maga állítja fel a maga törvényét, mindenki mindenre jogosult. Az Amerikai Legfelsőbb Bíróság egyik tagja, aki nemmel szavazott a legutóbb az új házasság-definícióra, amely szerint mindenki úgy házasodik, ahogy akar, férfi férfivel, nő nővel, mindenki mindenkivel, ezt a mondatot írta bele az egyet nem értésébe: mégis mit gondolunk magunkról, kik vagyunk mi? Mégis, kicsoda az ember, hogy egyszer megmondja, hogy ki az ember, máskor meg azt mondja: nem foglakozom vele!? Mindenki azt gondol erről, amit akar.

Kik vagyunk mi? – mutat rá Pál az athéniakra, minden hírnek, minden újságnak, minden logosznak magyarázói?! Kik vagytok ti, istenfélő athéni férfiak, kik vagyunk mi istenfélő, kegyes 21. századiak? Lám, megint csak magunkról beszélünk. Erre mondja az apostol: én pedig arról fogok nektek beszélni, akit valóban nem ismertek, holott őt ismeritek a legjobban! Mert azért nem ismeritek, mert mindig csak magatokról beszéltek. Istenkedők vagytok. De most úgy szólok hozzátok, mint gyermekekhez.

 Csak azt a verset emelem ki, amelyről az elején szólottam: Isten emberek kezeitől nem tiszteltetik, mintha valaminek híján lenne, hiszen Ő ád mindeneknek életet, leheletet, mindent... Erről az Istenről beszélünk, aki Jézus Krisztusban testet öltött. A logosz, az ige emberré lett, rabszolga formáját vette föl és engedelmes volt mindhalálig, keresztfának haláláig. Mert ehhez a fordulathoz, ahhoz a megtéréshez, metanoiához, amiről az apostol beszél, nem elég csak gondolni egy újat. Ez halálos fordulat, ott kell hagyni az embernek saját önistenítő önmagát, ott kell hagyni istenpantheonját, ahol mindegyre önmagával találkozott,  és azt a különös, borzalmas játékot játszotta, hogy a maga tenyeréből etette önmagát. Mit mond Pál? Miért gondoljátok, hogy Isten erre rászorulna, hiszen ő táplál mindeneket, ő hordoz mindeneket, ő ad mindennek mindeneket.

Forduljatok meg, térjetek meg, kezdjetek el Istenről beszélni! Kedves 21. századi keresztyének! Annyi minden röpül be az ablakunkon, s ha becsukjuk, beszivárog. Annyi minden jön be az életünkbe, annyi szorongással telik meg a 21. században a keresztyén emberek szíve! Hallom, tudom, s nekem is olykor összeszorul a szívem. Mi lesz itt, mi lesz ezzel az újfajta romanitásszal, mi lesz ezzel az Újnyugattal, amelyben most élünk? Mi lesz ezzel a mindent fölfaló gondolkodással, amely nem tűr el semmit, ami másmilyen? Mi lesz velünk, keresztyénekkel, ha egyszer csak azt találjuk, hogy mi vagyunk a másmilyenek? És közben látjuk, hogy mindeközben az ember csak önmagáról beszél. S amit elorzott Istentől, azt önmagára aggatja. Megfordítja a folyók folyását, kioltja a nap fényét, önmagából bálványt csinál, az életből halált, - pedig csak egy kis tisztást kérne magának e világon, hogy besüssön oda Isten áldó napfénye, ám félelmében és rettenetében és istenkedésében kiírt mindent és sivataggá teszi a világot.

Térjetek meg! Beszéljetek Istenről, nem magatokról, nem magunkról, nem a keresztyén kétezer éves kultúráról, a civilizációról, az értékekről meg azok halmazáról. Istenről beszéljetek, akiről azt mondja Pál apostol itt az athéniaknak: ő teremtette a világot, mindazt, ami abban van, Ő mennynek és földnek Ura, kézzel csinált templomokban nem lakik. Római birodalomban nem lakik, Athénben nem lakik, Pax Romanaban nem lakik, Pax Americanaban nem lakik, Pax Soveticaban nem lakik, Pax Europeanaban nem lakik, Budapesten sem lakik, a Bőszörményi úton sem lakik, sem emberek kezeitől nem tiszteltetik, mintha valamiben  szűkölködnék. Ő ád mindeneknek életet, leheletet és mindent. Az egész emberi nemzetséget egy vérből teremtette, hogy keressék az Urat, ha talán kitapogathatnák, ha talán megtalálhatnák, holott bizony nincs messze egyikünktől sem. Mert Őbenne élünk, mozgunk és vagyunk.

Azt mondják a pszichológusok, hogy az emberi élet egyik ritka, de meghatározó élménye az úgynevezett ahá-élmény. A heuréka, amikor az ember vergődik, kínlódik, önmaga körül forog és egyszer csak kinyílik a szeme, és rádöbben arra, hogy van a megoldás: lám, így van a világ, így van a dolgok rendje, így van helyesen! Ahá! Őbenne élünk, mozgunk és vagyunk. Ébredjetek föl, testvérek, térjetek meg, testvérek! Amíg csak magunkról beszélünk és magunkra aggatjuk azt, amit Istentől eloroztunk, addig csak magunkan maradunk. Pedig, igen, Őbenne élünk, mozgunk és vagyunk, Ő teremtett mindeneket, és Ő az – mondja az apostol – aki mindeneknek életet, leheletet és mindent ad.

 Ma jó napom van. Meg vagyok győződve, hogy az egykori bibliolvasó, aki oda írta e szavakat az Ige mellé, nem azért írta, mert egyébként jól érezte magát. Nincs ott dátum. Azért írta oda, hogy „ma jó napom van”, mert elhatolt a szívéig az apostol üzente. És akinek elhatol a szívéig, és megérintette szívét-lelkét az evangélium, az úgysem tud mást mondani: ma jó napom van. Istenben élünk, mozgunk és vagyunk! Térjetek meg! Ámen

Imádkozzunk: Könyörgünk, Mennyi Atyánk ezért az önmagába fordult embervilágért, amely úgy tele tudja rakni életét bálványokkal, hamis istenekkel, hogy már az igazi valóság nem is látszik. Könyörgünk, hogy add meg, hogy  szent evangéliumod által megforduljon és Hozzád térjen. Adj nekünk ennek hirdetéséhez bátorságot és erőt. Kérünk, fordíts bennünket azokhoz az embertársainkhoz, akiket a magát istenítő ember félrelökött. Könyörgünk a betegekért és a gyengékért, az elesettekért, a szűkölködőkért, a nincstelenekért, a hontalanokért. Könyörgünk a mindenüktől megfosztottakért, akikre az ember, ha istenkedik, csak borzongva és idegenkedve tekint.

Urunk, Te a mezítelenbe, az éhezőbe, a szomjúhozóba, a betegbe, a fogolyba rejtetted el magadat és ott valóban föl is ismerhetünk és meg is találhatunk, mert meztelen, beteg, fogoly, éhező és szomjúhozó nem járhat az ember önmagának épített csodás szentélyeiben. De térítsd magadhoz az embert, fordítsd magadhoz az istenkedőt, mert tudjuk, akkor vagyunk boldogok, ha gyermekek vagyunk, akkor lehetünk boldogok, ha Téged megismerünk, magunkhoz ölelünk és Veled, és csakis Veled élünk örökké tartó boldogságban. Köszönjük, hogy evégre elküldötted Krisztusodat, benne föltártad igaz istenségedet, és az Ő keresztje, feltámadása és dicsősége által hívsz bennünket most is. Hozzád igyekszünk, fogadj be bennünket.
Ámen