Jézussal maradni

Ez az ige éppen idevaló. Ma itt beiktatást tartunk, és bár a beiktatás nem sákramentum, de sákramentális esemény, ahogy egy templom alapkövének a letétele vagy a harangszentelés is az. Ezek nem önmagukért mennek végbe, hanem túlmutatnak önmagukon, a létesítő forrásra, Arra, akinek a dicsőségére szól a harang, és Akinek az igéje számára megépül egy templom, Akiért él az anyaszentegyház, és Akinek a szolgái arra hívattak el, hogy elmondják: van válasz a zsoltár nagy kérdésére! A zsoltár azt kérdezi, hogy micsoda az ember, hogy gondot visel reá az univerzumot teremtő Úr, Akinek az egész világegyetem a kis ujja alkotása? (Zsoltár 8,5) Kicsoda az ember, ez a porszem, ez a férgecske (Zsolt 22,7), hogy a világkormányzó Istennek nagy gondja van reá? Van válasz a kérdésre, épedig Jézus Krisztus missziói parancsában: Ímé, veletek vagyok minden napon a világ végezetéig! (Mt 28,20) Ez a feladat, ezt a választ, vagyis az evangéliumot hirdetni! Van válasz az örök emberi kérdésre: micsoda az ember, és mi vagyok én?! Így felel erre az evangélium: te az Istené vagy a Krisztusban! Ezért van anyaszentegyház és vannak szolgái, és vannak sákramentumi cselekményei is. De miért érdekel ez minket? Azért, mert a tanítványok versengése éppen a nagy sákramentum szereztetése után tör ki. Azon a vacsorán vitatkoznak össze, és nyomban azután, hogy Krisztus megalapította a kegyelem szövetségét (Lukács 22,19-20). Rangvita már korábban is volt a tanítványok körében. Egyszer a Zebedeus fiúk Jézushoz küldték édesanyjukat, azzal a kéréssel, hogy majd János és Jakab üljön Krisztus jobbján és balján, ha eljön országában (Máté 20,20). A többi tanítvány értesülve erről, felháborodott. Széthasadt a tanítványi közösség. Máskor is vitatkoztak ezen (Mt 18,1). Akkor Jézus odahívott egy gyermeket, elébük állította, és azt mondta: ha nem lesztek olyanok, mint ez a gyermek, nem mentek be az Isten országába! Ki az első? Ki számít egyáltalán? Milyen fájdalmas, ha rang-vita van az egyházban. Így mondta ezt régen valaki, idézem: "szenvedélyes akaratosság, eretnekítési düh, saját alakjába való belebolondulás." Emiatt mondogatták a 19. században, hogy ha a keresztyénség magához akar térni, az csak az egyház teljes eltörlése által lehetséges. Lám, még itt, az utolsó vacsorán is összeugranak. Töröljük el az egyházat, hátha kibontakozik az evangélium igazi lényege! A 20.   évszázadban is volt ennek valami divatja, így hangzott: Christ sein ohne Kirche. Az eredeti javaslatot is egy német atyafi tette, Richard Rothe. Persze, ha mindez csak egy német ötlet lett volna, azt mondanám, hogy puszta okoskodás! Mégis, van benne valami nyugtalanító. Van benne valami mély keserűség, hogy emiatt a teher miatt nem tud felszárnyalni igazán egyház! Itt vagyunk mi is a szívünkbe zárt parázzsal (vagy ahogy Kálvin mondja: a nyomorult epekedéssel), az elsőbbség vágyával. Szűnjön hát meg az egyház? 

De kell az egyház! Kell templom, kell ige, kell sákrametum, kellenek egyházi rendek, és kellenek a szolgák és a sákramentumi események, mert csak akkor nem kellene egyház, ha Krisztus az angyalok számára alapította volna anyaszentegyházat.  Akkor nem lenne semmi baj. Ám miattunk és érettünk alapította, és minket hív az anyaszentegyházba. Úgy hív, amilyenek vagyunk, de azért, hogy másmilyenek legyünk! Hív minket a szívünkbe zárt, titkos tűzzel együtt, mely lám, ott az első szent vacsorán is lángra lobbantotta a rangvitát. De az orvosnál kell a betegségről beszélni, s nem úgy általában. Pontosabban, az orvosnál a betegségről kell beszélni, hogy gyógyulás legyen. 

Lukács tehát azt mondja: vetekedés támadt a tanítványok között. Aligha tudjuk a görög szót pontosan visszaadni. A szó gyökerében ismerős emberi indulat áll: harcolva győzni. Ám nehéz eldönteni, mit szeret ember: a harcot vagy a győzelmet? Egyszóval, vetekedés támadt azon: ki a nagyobb? Luthernek volt szerzetes korában egy visszatérő álma: egy létrán ment felfelé, egyre feljebb. De amikor lenézett, azt vette észre, hogy ez a hágcsó emberi csontokból van rakva!  Ez a mi dicsvágyunk: feljebb, akár a másik csontján, a másik hátán, a másik koponyáján. De van orvoslat! Ma délelőtt odahaza, a gyülekezetünkben láttam ezt az úrvacsoránál. Két néni jött kifelé az úrasztalához, venni a kenyeret és a pohárt; az egyik a másik vállába kapaszkodott, ő pedig húzta kifelé, így "vonatoztak" a szent jegyekhez. Ha így vállalhatod magadra a másikat, az a szép!  És így engedd válladra a másikat! A dicsvágy másról szól. A rangvágy arra sarkall, hogy gyűrd magad alá másikat. 

Ki a legnagyobb?  – ez a kérdése a tanítványoknak. Jézus válasza megrendítő. Már korábban is példálózott a gyermekekkel. Most fokozza a tétet, és ezt mondja nekik: a pogányok! A pogányokon uralkodnak királyaik, és akiknek azokon hatalmuk van. És jóltevőknek hívják uraikat. És ez jól van így. Ez a világ rendje. Vannak királyok, vannak urak, és vannak hatalmasok, és vannak alattvalók. Ez a világ rendje. Ez így van (praesens indicativus). Ám abban, amit Jézus ezután mond, nincs igei állítmány. Jeromos egyházatya még úgy érezte, hogy itt kockázatos igeidőt keresni, ezért így fordítja: de ti ne úgy... (vos autem non sic). De Luther óta inkább jövő idében értjük: de köztetek nem így lesz! Az egyházban majd nem így lesz. A pogányok között így van, viszont az egyházban nem úgy lesz. Én azonban szívesen engedek annak, amit a folytatásban olvasunk. Itt bizony, nem futurumról van szó, mert Jézus jelen időben beszél. Az egyház nem jövő idő. Ignatius egyházatya mondta: ubi Christus, ibi ecclesia – ahol a Krisztus, ott az egyház. Itt minden jelenidő, mert jelen van Krisztus.

Ezt pedig azért mondom ilyen bátran, mert így folytatja Jézus: »de ti közöttetek nem úgy, hanem aki a legnagyobb közöttetek, olyan legyen, mint aki a legkisebb, és aki a fő, mint aki szolgál.« Fordíthatom másféleképpen is, például: aki a legerősebb, legfontosabb, aki az élen áll, aki a leginkább számít, aki a legtapasztaltabb, a legbefolyásosabb, a legfontosabb, az legyen a legkisebb, ő legyen a gyenge, ő legyen silányabb, vagy a rosszabb,  – a szónak nem etikai, hanem eszközi értelmében. Majd így folytatja: mert ki a nagyobb, az-e, aki az asztalnál ül, vagy az-e, aki szolgál? A főnök a nagyobb vagy a cseléd? - kérdi Jézus. Evidens a válasz – nyilván, aki az asztalnál ül, az a nagyobb; és aki szolgálja, az a kisebb. Majd így folytatja Jézus: de én ti közöttetek olyan vagyok, mint aki szolgál. Itt és most! Ki a nagyobb? Jézus! Lám, nyomban értésére adja a tanítványoknak. Ti, apostolok, tanítványok, evangélium-hirdetők, az első úrvacsora részesei, ugyan, min vitatkoztok?  Most veszitek a kezetekbe a mennyei orvoslatot, hogy tovább adjátok. Ugyan mit vitatkoztok azon, hogy ki a nagyobb? Majd magára mutat: én vagyok a legnagyobb, mert most, lám, szolgálok nektek! A lábatokat megmostam, a szent jegyeket felmutattam és átadtam, és ez a mi utolsó vacsoránk együtt, mert innen már a keresztre fogok menni. 

Kedves Lelkipásztor Testvérek! Miért vitatkozunk mi a református egyházban azon, hogy ki a nagyobb? Van köztünk tiszteletes, meg nagytiszteletű, meg főtiszteletű úr is. Én már főtiszteletű vagyok a köbön. És kedves presbiter testvérek, és kedves svábhegyi reformátusok, miért vitatkozunk mi azon, hogy ki a nagyobb? És kedves keresztyén testvérek, bármely más gyülekezetből, reformátusok, evangélikusok, római katolikusok, metodisták és mindenféle rend és szerzet, ugyan, miért vitatkozunk mi azon, hogy ki a nagyobb? Ott, az utolsó vacsorán Jézus magára mutat és ezt mondja: én olyan vagyok (itt jelen) tiközöttetek, mint aki szolgál! És aki szolgál a Jézus nevében, az a legnagyobb. Aki megteríti az asztalt, aki leszedi, aki elmosogat, aki eltakarít, aki megnyitja és becsukja az ajtót, az a nagyobb! Kedves nagytiszteletű úr! Jézus a legnagyobb! Ezt kösd mindig a svábhegyiek szívére, és fogadd el, ha a svábhegyiek az orrodra kötik. Kedves svábhegyi testvérek, Jézus a legnagyobb! Engedjétek, hogy a lelkipásztorotok emlékeztessen benneteket erre! És imádkozzatok érette, hogy ez az isteni rend sugározzon át az egész szolgálatán. Mert szükségetek van rá. Csak akkor nincs őreá szükségetek, ha ti vagytok az egyetlen kivétel, akikre nem tekintett az Úr Jézus, mikor egyházat alapított, mert ti már angyalok vagytok itt, fenn a hegyen. Ha nem vagytok azok, imádkozzatok a lelkészetekért, hogy igaz hűséggel és alázattal végezze a szolgálatát.

Harmadszor, még egy szó! És ebben is rejlik valami titok, épp úgy, mint Jézusnak minden szavában, és minden evangéliumi történetben. Így folytatja Jézus: »ti pedig azok vagytok, akik mindvégig velem maradtatok az én kísértéseimben, ezért adok nektek, miképpen az én Atyám adott nekem, országot.« És itt ez a döntő szó, ami egyetlen egyszer fordul elő Lukács evangéliumában: mindvégig velem maradtatok -  diamené. Mi nagyon szeretjük az állhatatosságot (hypomoné), s főleg Pál apostoltól idézzük. Nagy keresztyén erény ez. Alatta maradni dolgoknak – szó szerint ezt jelenti a hypomene; de jelenti a reménységet is, az esély ellenére való reménységet. Ábrahám, minden hívők atyja reménység ellenére reménykedve hitte, hogy Isten magot támaszt neki, mert hitte, hogy Isten, aki a halottakat is feltámasztja, megteheti ezt is (Róma 4,18). Szép erény állhatatosságban Ábrahámhoz csatlakozni. De itt egy másik szó áll. Ez pedig valami egészen titokzatos kifejezés. Úgy fordítjuk, hogy: ti vagytok azok, akik mindvégig megmaradtatok velem az én kísértésemben. Vagyis: nem futottatok el. Nem hátráltatok meg. Nem oldalogtatok el. Nem léptetek le. Tele van a keresztyénségünk elhagyott hadállásokkal, meghátrálásokkal. Elég egy szó, egy tekintet, egy alkalom, és én már nem védem az ügyet, nem állok ki mellette, nem teszem oda magamat. De még ennél is többről van itt szó. Azt mondja Jézus: ti, akik megmaradtatok velem, az én kísértéseimben.  Ha a sok okos tudós teológus ezt az igét komolyan venné, nem bölcselkedne annyit, hogyan is kell fordítani a Miatyánk kérését, hogy ne vígy minket kísértésbe...! Lám, megyek az Úr Jézussal a kísértésbe - az ő kísértésébe. Vele vagyunk, őt követjük -  és nem a mi kísértéseinkről, nem a mi nyomorúságainkról, a mi szenvedéseinkről és bajainkról van itt szó, hanem ővele vagyunk mindvégig. Pascal azt mondja a Gondolataiban, hogy Jézus Krisztus agóniája a világ végezetéig tart. Nos, ez a gyülekezet tudja már, hogy azok mellé kell állnia, akik szenvednek a Krisztusért – Kárpátalján, és Szíriában, Afrikában és Ázsiában, és már Európában is, Németországban is, ahol politikailag korrektül valósítják meg az egyháztalanító programot! És ki tudja, talán Magyarországon is így kell majd egyszer odaállni a szenvedők mellé. Lassacskán megtelik a világ olyan emberekkel, akik gyakorolják ezt a diamené-t. Mindvégig megmaradni a Krisztussal, vele az ő kísértéseiben, szenvedéseiben – egészen a keresztig. Aztán megállni az ő keresztjénél tehetetlenül, tudva, hogy nem menthetjük meg a mi Urunkat. Meg fog halni a legrettenetesebb halállal, és mi még nem értjük, hogy az ő halála bűnöket eltörlő tökéletes áldozat. Nektek, akik mindvégig velem maradtatok kísértéseimben – mondja az Úr -, nektek adom az országot, ahogyan az Atya adott nekem országot, hogy egyetek az én asztalomról. Igen itt már jövő időben kell beszélnünk. Ebben a jelenben nyílik a jövő, ott az első úrasztalánál, a kenyér első megtörettetésekor, a kehely első felemeltetésekor, ott hangzik el a jövendőnek az ígérete, ott ragyog fel a dicső ország reménye, és onnantól egészen a világ végéig, mindvégig csak ez az erény, csak ez a titok számít, amit így nevezünk: diamené. Ez több, mint a hypomoné, ez nem egy pillanat, nem egy helyzet, hanem idő és tartalom, élet és valóság. Azt kívánom, nagytiszteletű úr és svábhegyi testvérek, hogy értsétek jól, ezért kaptatok oly sok áldást, erőt, lehetőséget, hogy hogy Jézus Krisztus igazságának hirdetői legyetek, s vele maradjatok mindvégig!

Kicsoda az ember? - kérdezte a zsoltáros. Én veletek vagyok minden napon a világ végezetéig! - felel rá Krisztus! Nos, ez az igazi állhatatosság-próba: tudni és mindvégig megmaradni abban, hogy Jézus a legnagyobb –  semper summus! Maradjatok hát mellette örökkévaló hűséggel, boldogan, igaz szívvel, hálásan, vetekedés, vita, dics-, becs- és győzelemvágy nélkül. És csak egyet akarjatok, amit Pál apostol mond: senkinek semmivel ne tartozzatok, csak azzal, hogy egymást szeressétek (Róma 13,8). 

Ámen