Jézusra nézvén...

              Kedves testvéreim!

A Szentírás egyetlen sora, így a Zsidókhoz írt levél sem hagy kétséget afelől, hogy a keresztyén embernek küzdenie kell. Nem olyan vallás a keresztyénség, mint más egyéb ma is hirdetett és népszerűsített vallás, melyek azt hirdetik és azt ígérik, hogy aki befogadja, magához öleli, annak onnantól kezdve minden szép és jó lesz. A keresztyénség alapvető üzenete sohasem hagyott kétséget afelől, hogy aki a Krisztus útjára lép, Krisztus gyermekévé lesz, annak az élete küzdelem lesz.

               Ez a magyarázata annak, hogy a Zsidókhoz írt levél első tizenegy része egy nagyszerű panorámában Isten népét - minket is - az Ószövetség népéhez hasonlítja. Ezt az analógiát a pusztai vándorlás képével erősíti meg, egyértelművé tévén, hogy egész életünk zarándoklat. Ám nem olyan zarándoklat, amit az ember egy kellemes hétvégén végbevisz, hanem élet-zarándoklat, amely a hitre jutástól kezdődően életfogytig felöleli a keresztyén létet. Pusztai vándorlás: vándorlás a bizonytalanban, a semmiben - az Isten bizonyos ígéretei felé. Hogyne lenne ez küzdelem és harc. Buzdít is bennünket a levél minden egyes sora kitartásra, állhatatosságra, derűs bizalomra, jó reménységre, hogy ne adjuk föl útközben, ne forduljunk meg, tartsunk ki.

              Most mindazáltal a levél képet vált. A keresztyén életet itt nem vándorláshoz, és az azt követő honfoglaláshoz hasonlítja, hanem a sport világából veszi a képet. A régi hellén világból a küzdőteret, az agón-t állítja elénk, azt a kör vagy ellipszis alakú pályát, ahol a futók a megadott jelre lefutották a maguk köreit, s a győztest illette a korona. Ám ez a kép nem azt akarja kiemelni, hogy olyan lenne a keresztyén élet, mint a mai világ sok-sok versenye. Félreértenénk, ha azt gondolnánk, a levél arra utal, a keresztyénség is csak ilyen: megkezdődik a verseny, és aki ügyesebb, mint a többiek, megnyeri a versenyt, ő a győztes. De a küzdelem nem tart sokáig.. Száz méter esetében legfeljebb tíz másodpercig. Tehát nem olyan komoly dolog az! Nem életre-halálra szól az a küzdelem. De itt nem erről van szó!

              A levél azért vált képet, mert azt akarja mondani, hogy azt a harcot - azt a futást - amit el kell végeznünk, nem magunkban végezzük el. A keresztyén élet, - hogy egy régi, híres film címéhez igazodjam - nem a hosszútávfutó magányossága. Még akkor sem, hogyha nagyon sokszor így tűnik. Még akkor sem, hogyha nagyon sok időszaka van a keresztyén életnek, amikor úgy érezzük, s talán sokszor joggal is, hogy egyedül maradtunk. Harcaimban, vívódásomban, küzdelmeimben nincsen velem senki. Nincs kivel megosztani, nincsen kibe belekapaszkodni, nem fut mellettem senki, aki a példájával bátorítana. Nincsen kinek elmondani, hogy elfáradtam. Nincsen kinek elmondani, hogy elment tőle a kedvem -, ó, igen, vannak ilyen pillanatok is.

              Azt mondja a levél: nem vagy egyedül, mert a bizonyságok fellege vesz körül. Minden előttünk járónak, a hit hőseinek példája buzdít és bátorít. Sőt, ha idevesszük azt a képet, amit az apostol a korabeli hellén világból idéz, még többet is üzen, mert azt mondja, hogy: a bizonyságtevők fellege - akik körülvesznek bennünket - buzdítanak minket, - ha szabad ezt a kifejezést használni: drukkolnak nekünk. Hogy mondja Jézus példázatában? „Nagy öröm van az Isten országában egy megtérő bűnösön.” Az Isten angyalai örvendeznek. Az Isten angyalai és a hit hősei körülveszik azt az arénát, ahol a hívőnek meg kell futnia a hit pályáját. És szurkolnak. És örülnek. És buzdítanak bennünket, ők, akik példát mutattak nekünk egész életükkel.

              Az a futópálya, amelyet az apostol most felidéz, mint mondottam, egy önmagába visszatérő pálya. A célban van a kezdet, és a kezdetben van a cél. Amikor 1945-ben, pár héttel a német összeomlás előtt, mikor már amerikai csapatok és orosz csapatok vették harapófogóba egész Németországot, Hitler személyes parancsára kivégezték Dietrich Bonhoeffer-t, a német hitvalló egyház kitűnőségét. Kivégzése előtt, amikor megjelent a hóhér, Bonhoeffer ezt mondta cellatársainak: „Számomra ez a vég az öröklét kezdete.” Különös szavak ezek. A vég - kezdet. De Bonhoeffer nem mondott ezzel semmi mást, mint amit az ige is mond, hogy a végben van a kezdet, mint ahogy a kezdet maga a vég. Csakhogy oda eljussunk, ahhoz meg kell futni a hit pályafutását.

              Ezért mondja az apostol azt, hogy nézzünk Jézus Krisztusra, a hitnek fejedelmére és bevégzőjére. Ha szó szerint fordítjuk ezeket a szavakat - bár szép ez a régi szó, hogy hitnek fejedelme, mert ebben méltóság és nagyszerűség is van -, így lehetne visszaadni: nézzünk Jézus Krisztusra, aki a hitnek elkezdője, indító pontja és a hitnek a beteljesítője, a záró pontja. Ő az arché = a kezdet, és Ő telosz = a végső cél. Ezt a két szót használja itt az apostol. Ő az alfa és Ő az ómega, de az alfa és az ómega egymásban vannak. Hogyan és mi módon?

Először is azt mondja az apostol: félretéve minden akadályt. Egy igen különös szót használ itt. Talán úgy lehetne visszaadni: félretesz minden terhet, mindent, ami hihetetlenül nagyra tud nőni az ember életében, és akadállyá tudja magát növeszteni. Ez a szónak az egyik lehetséges fordítása. A görög onkosz szó szerepel itt, ebből származik az onkológia szó. Tudjuk, mit jelent az onkológia, tudjuk, mit jelent a daganat, tudjuk, mit jelent az, amikor valami, egy egészen pici dolog halálos naggyá duzzad-dagad.

              Félretéve minden akadályt, mondja az apostol, mindent, ami hihetetlenül naggyá tudja növeszteni magát az ember életében, és ez által akadállyá lesz. Ezek eredetileg kicsi dolgok. Nem nagyok, amikor elkezdődnek. Mennyi ilyen aprósággal van tele a keresztyén ember élete! Belül és kívül. Egy rossz szó, egy félreértett mozdulat. Egy elsikkasztott gondolat. Egy meg nem valósult terv. Nem nagy ügyek, ettől - szoktuk mondani - még megy tovább az élet. És mégis hordja magában az ember, aztán megduzzad, megkeseredik, élet-, vagy inkább halál-szövevénnyé válik, valami rettenetes, áthatolhatatlan szövedékké, és nincs tovább.

              Jelentheti ez a szó egy másféle értelemben azt is, hogy olyan gubanccá válik minden, amit nem tud az ember kibogozni. Olyan szövedékké, áthatolhatatlan kerítéssé,  amin nem tudunk átmenni. Most egyszerűen így mondja: mindezt félretéve... Értjük jól, hogy  az a futás, az az agónia, amiről a levél beszél, nem fizikai természetű. Nem külső körülményekről van itt szó, ezek az akadályok az ember lelkében nőnek ki és magasodnak föl. Nem arról van itt szó, hogy az ember a hívő pályafutás során a terheit, a problémáit, a sérelmeit, a kétségbeeséseit nem tudja letenni, hanem arról, hogy egyszerre csak ő maga lesz az akadálya annak, hogy tovább menjen. Ő magam nem akar, nem tud továbbmenni. Én vagyok az, aki még mindig itt állok, s közben már nincsen más, csak az elvesztegetett lehetőségek, alkalmak szörnyű és áthatolhatatlan  halmaza.

              Azután azt mondja a levél: Tegyetek félre minden megkörnyékező bűnt. Mert amennyire igaz, hogy ezek az akadályok belül magasodnak, azért annyira igaz az is, hogy Krisztus ügyének nagy ellensége, az ördög, ott csahol az ember mellett. És az a jó, ha csahol, mert akkor gyorsabban futunk. Az a jó, ha a sarkunkban lohol, és belénk akar marni, mert akkor még jobban igyekszünk, hogy mintegy előre menekülve, elérjünk a boldog célhoz. De most azt mondja a levél: megkörnyékez. Igen, abban a stadionban, amiben lefutjuk a hit nagy köreit, és igyekszünk a célig eljutni, nem csak az angyaloknak és a boldog bizonyságtevőknek a fellegei és seregei vesznek bennünket körül, hanem úgy van ez, ahogy a mai versenyeken is. Vannak, akik befütyülnek meg bekiabálnak: Mit keresel te ott? Neked ott semmi keresnivalód sincs! Úgysem tudod megcsinálni! Talán ez a leggyakoribb: Úgysem tudod megcsinálni! Nem érsz te semmit önmagadban! Hagyd ezt az egészet! Vagy már menet közben kiabálnak, hogy: Hiába futod végig, téged diszkvalifikálni fogunk. Ezért, azért, amazért. Állj ki! Miért futsz, miért loholsz, miért fárasztod magadat? Nincs is jutalom! Nincs is győzelem! Nincs is cél! Ez az egész egy nagy illúzió! Ilyen a megkörnyékező bűn. Ott van a környékeden, ott van körülötted, ott lohol melletted, és ott kiabál és hívogat magához: csatlakozz hozzám! Én könnyebbet ígérek! Amit én ígérek, abban nincsen agónia! Abban jó és könnyű előmenetel van! Abban biztos siker van! Abban azonnali öröm van! Abban itt és most békesség van! Minek ez az egész küzdés? Tedd félre! Ne törődj vele!

              Ebből a kísértésből bomlik ki a harmadik intés, amit az apostol mond: Kitartással fussuk meg az előttünk levő küzdőtért, nézvén a hitnek fejedelmére és bevégzőjére. Ez a két szó, hogy "kitartással” és „nézvén" ugyanannak a lelki magatartásnak a két oldala. Először az utóbbiról szeretnék beszélni: nézvén a hitnek fejedelmére és bevégzőjére. Egyetlen egyszer használja az Újszövetség ezt a kifejezést, ezért nagyon nehéz magyarul visszaadni. Talán, ha valaki ma fordítaná, így adná vissza: Jézusra, a hitnek fejedelmére és bevégzőjére koncentrálva, olyan figyelemmel, ami minden mást kizár. Olyan koncentrált látással, tekintettel, amibe nem fér bele semmi más.

              Ha lesz rá módotok,  nézzétek meg a futók arcát és tekintetét, főleg lassított felvételeken. Úgy futják végig a pályát, hogy egészen nyilvánvaló, a célon kívül semmit sem látnak. Fantasztikus koncentráltság az. Nem lehunyt szemmel futnak, a szemük nyitva van, de  látszik, hogy valamit néznek. Mi az, amire a tekintetüket függesztik? Olykor lehet látni futóversenyeket, mikor az élenjáró versenyző azért veszít, vagy kerül hátrébb, mert jobbra-balra tekintget. Nézi, hogy ki van mögötte, ki van mellette. Ezzel kizökken a ritmusból.

              Nézvén a hitnek fejedelmére és bevégzőjére… Egészen mély, minden más szempontot, körülményt kizáró koncentráltsággal. Innen értjük már a másik szót is, amire utaltam: kitartással fussuk meg…. A "kitartás" szó, állhatatosságot, tűrést, türelmet jelent. Azt a célnál maradást, ami nélkülözhetetlen a keresztyén élethez. Jól fordítja a Bibliánk, így mondja: Kitartással fussuk meg az előttünk levő küzdőtért, és nem úgy hogy állhatatossággal fussuk meg, mert állva nem lehet futni. De mégis állhatatosan, mégis kitartással. Mégis egészen a célig. Nézvén a hitnek fejedelmére és bevégzőjére.

              A Zsidókhoz írt levél egy korábbi részben Jézusról azt mondja, hogy: Ő az üdvösség fejedelme. Most ugyanezt a szót használja: Ő a hitnek megkezdője és bevégzője. Milyen értelemben? Olyan értelemben, hogy minden Benne kezdődik. A Zsidókhoz írt levélnek az eddigi tizenegy része csodálatos módon állította elénk Jézus Krisztust. Egészen fölfoghatatlan és fantasztikus dolgokat mondott Róla. Szinte az egész Újszövetséget rekapitulálja abban a néhány fejezetben, amit a korábbiakban elmondott Jézusról, mint főpapról, mint Isten Fiáról, mint tökéletes áldozatról, mint üdvösségünk megszerzőjéről, mint aki az Istennek jobbján a mennyei trónuson ül. S mindezt azért, hogy megértsük: a mi egész hitünk Őbenne kezdődött, és Őbenne jut teljességre. Boldog kijelentés ez, kedves testvérek. Ugyanis a keresztyén embert a leggyakrabban éppen az a veszedelem fenyegeti, hogy amikor a saját hitéről gondolkodik, nevezetesen azon, hogy miképpen lett hívővé, hogyan kezdődött el a keresztyénsége, hogyan kezdődött el a Krisztus felé való igyekezete, akkor az emberi válaszok csüggesztően sokfélének bizonyulnak. Nos hogyan? Talán úgy, hogy az én drága, jó nagymamám, odaült az ágyam szélére, megfogta a két kis kezemet, összekulcsolta, és elmondott velem egy esti imádságot. Erre emlékszem vissza legkorábbról. Ott kezdődött valami. Vagy talán úgy, hogy az én drága jó szüleim, bár én rúgkapáltam, és nem akartam, vasárnap reggel rám adták a sötétkék kantáros nadrágot, meg a fehér inget, aztán mentünk a templomba. Valami ilyesmire emlékszem vissza. Vagy, talán a gimnáziumban, mikor a szünetben vitatkoztunk az élet értelméről, meg Istenről, meg nagy dolgokról, és ott mondott valaki valamit, és az beleakaszkodott a lelkembe. Talán, talán ott kezdődött. Talán ott kezdődött, hogy történt velem valami, nem tudom, hogy mi, egy misztikus élmény, egy villanás, egy benyomás. Odáig tudok a legmesszebb visszamenni.

              És bizton állíthatom, ahányan itt vagyunk, annyiféle ez a történet. De amikor nehézségek, küzdelmek,  bizonytalanságok vannak, ez a tény nem a sokféleség boldogságával tölt el bennünket, hanem ellenkezőleg: bizonytalansággal. Különösen akkor, ha olvassuk a tizenkettedik rész sorait, melyekből az derül ki, hogy ezek a küzdelmek és szenvedések Isten kezéből jönnek. Ha minden szépet és jót el lehetett mondani a keresztyén életről, ha meg lehetett mutatni a hősiességét, be lehetett mutatni  nagyszerűségét, föl lehetett állítani magunk köré a hit hőseinek sokszoros kórusát, akkor most arról hallunk, ami talpig megrendíti az embert: „mert akit szeret az Úr, megdorgálja. Megostoroz pedig mindent, akit fiaivá fogad.” Hol kezdődik akkor a hit? És hova vezet ez a hit? Odaérkezem az Istenhez, és Ő azzal kezdi: Drága egy szerelmes fiam és - elnézést, ezt most nem humorral mondom - kapok tőle egy jó nagy nyaklevest? Ez a fiúság? Ez az istengyermekség?

              A hívő attól rendül meg a legjobban, amikor egy villanásban, egy megcáfolhatatlan benyomásban, - s íme ezt most az ige is megerősíti - ki kell mondania: Szenvednem kell, harcolnom kell, küzdenem kell, és ez a „kell” Istentől van. Ekkor, amit a hitünk eredőjének gondoltunk, mérhetetlenül bizonytalanná válik. Ha így van, akkor ez a hit csak valami átvett dolog! A nagymama belémplántált valamit, de ez nem az én hitem, hanem a nagymamáé. Akkor ez az én barátom ott, valamikor kamasz koromban mondott valamit, de tulajdonképpen még be sem fejeztük a vitát harminc-negyven-ötven éve. Mi ez a hit? Lehet, hogy csak eltanultam valamit? Lehet, hogy csak elsajátítottam valamit, ami nem is az enyém, sőt, nem is Istentől van, mert Isten, ha közel kerül hozzá az ember, rögtön kézbe kapja, jól meggyötri. Akkor inkább – mondják sokan - keresek olyan hitet, vallást, ahol kínálják és adják is a békességet, a nyugalmat, a kiegyensúlyozottságot, ahol lehet relaxálni, ahol van rekreáció, ahol van hűs és enyhet adó meditáció. Akit szeret az Úr, megdorgálja azt.

De, nem mi vagyunk a saját hitünk fejedelmei, megkezdői, akik azt elindították. Jézus Krisztus a hitnek fejedelme! És ha Jézus Krisztusra, az Atya egyszülöttjére tekintünk, akinek ki kellett innia a keserű pohárt, akkor értjük már azt, amit a második rész mond: Nézvén a hitnek fejedelmére és bevégzőjére, Jézusra, aki megvetve a gyalázatot, keresztet szenvedett, és az Isten királyi székének jobbjára ült. Ami benned krisztusi, azt Ő kezdte el, és ami benned krisztusi, azt Ő is fogja beteljesíteni. Csak Őreá nézz! Csak a tekintetedet soha Róla le ne vedd! Csak valami hihetetlen mély, lelki koncentráltsággal, vagy inkább élet-koncentráltsággal Őt tartsd mindig szem előtt!          
  Mert Ő a kezdet, Őbenne indít el bennünket Isten a hit útjára, és csak Őbenne érkezhetünk meg.

Így értjük a halálba készülő Bonhoeffer mondatát: Nekem ez a vég az örökkévalóság kezdete. Mert oda érkezik meg, ahonnan elindult. Azzal a boldog megtapasztalással, hogy mindvégig is ezen az úton, bármilyen távolinak is érezte ezt a célt, a hitnek fejedelme és bevégzője, Krisztus volt vele.

              Szeretett testvéreim! Sosem volt könnyű keresztyénnek lenni. Ugyan mondják némely történészek, hogy voltak az európai történelemben olyan korszakok, amikor a keresztyénségnek nagyon jól ment a sora, amikor államvallás volt, amikor érdekből és haszonlesésből is megérte keresztyénné lenni. Lehet. A politikában, a közéletben, a társadalomban, a kultúrában voltak ilyen momentumok. Mi azonban most nem ezekről beszélünk. Most mi önmagunkról beszélünk. A saját életünkről. A lelkünkről. S ha erről beszélünk, ki kell mondanunk: sosem volt könnyű, mert a keresztyénség pálya-futás, a keresztyénség agónia. A keresztyénség elindulás és - hitünk és reményünk szerint - boldog megérkezés. De ebben a földi életben mindig elindulás és sohasem megérkezés, csak közeledés. Csak közelítés. Ezért hát, mi is, akiket bizonyságoknak fellege vesz körül, félretéve minden akadályt és megkörnyékező bűnt, vagyis félretéve mindent, ami akár belőlünk és bennünk fakad, akár kívülről tartóztatna föl bennünket, kitartással, Jézus Krisztusra függesztett szemekkel fussuk meg a küzdőtért. Fussuk meg, hogy megérkezzünk ahhoz, akiben elkezdtük, megérkezzünk ahhoz, aki bennünk elkezdte és reményünk szerint jó végre is, viszi az üdvösség nagy munkáját.
Ámen