Jézushoz menni és Nála maradni

Nagy dolgokat ajándékoz nekünk a mai igeszakasz János evangéliumából. És köztük a legnagyobbat, a hit titkát. Ezért szeretném, ha most, az Északpesti Egyházmegye ünnepi közgyűlésén, amikor tisztségviselőit beiktatjuk, az áldás, az öröm és a reménység alapjáig látva bele tudna tekinteni a hit nagy titkába. A hit titkának kulcsa maga Jézus. És ez a felolvasott történet igen egyszerűen mondja nekünk is: Jézushoz kell menni.Nehéz, de titok-nyitó mozdulat ez: Jézushoz menni. Leginkább azok számára nehéz, akik ismerik Őt és bíznak Benne, leginkább azoknak nehéz Jézushoz menni, akik olyan szívesen – ha úgy tetszik, hivatali kötelességből - hívnak másokat Jézushoz. De Jézushoz kell mennünk, bármily nehéz ez azoknak, akik ismerik, akik bíznak benne, akik sok jót kaptak már Tőle.

Van abban valami szelíd irónia, ahogy János ezt a történetet bevezeti. Jézus újra Galileába van, Kánában, ahol a vizet borrá változtatta. Csak most itt nem afféle vizes-boros lakodalmi történetre érkezünk, hanem egy agóniás történet kellős közepében vagyunk! De akkor is Jézushoz kell menni. Nehéz ez, mondom még egyszer azoknak, akik sok jót és áldást kaptak már, de most tele vannak terhekkel. Mégpedig olyan terhekkel, amiket nem lehet csak úgy letenni, vagy – ez a rosszabbik eset – nem illik letenni. Ilyen például az agonizáló gyermek terhe. Ez az édesapa terhe, aki így mondja: a gyermekem halálán van. Ez az édesapa rettentő terhe, aki nem akarja megvárni, de nem is tudhatja megvárni, hogy Jézus Kapernaumig érjen. Jézus Jeruzsálemből jön hazafelé, útközben ráérősen tölti az időt, egy fél napot is elbeszélget a samáriai asszonnyal, neki, úgy tűnik, semmi sem sietős. De nem ér rá az édesapa, hát elébe siet, és kérleli: Uram, jöjj, mielőtt meghal a gyermekem! Jézushoz kell mindig menni.Vagy ha tetszik, hangsúlyozhatom így is: mindig Jézushoz kell menni. Sok a bajunk, sok a nyomorúságunk, de egy szóba is belefoglalhatjuk, a század nagy spanyol filozófusával, Unamunóval: agóniában vagyunk. A keresztyénség, a tanítványság agóniájában. S ebben a helyzetben éppen a diagnózisunkkal mondjuk ki a kérést: jöjj, mielőtt meghal. Vagy Isten mondja ki a diagnózist? Talán mindegy is, ki hogyan kezdi: először szépen, pontosan meghatározza, mi a baj, aztán megy Jézushoz, és kér, vagy elszalad Jézushoz és kérlel, és miközben kérlel, aközben dadogja ki, hogy nagy a baj és agónia van! A lényeg: Jézushoz kell menni. Mindig Jézushoz kell menni gyógyításért, élet-adásért, élet-mentésért, és – hadd toldjam hozzá – élet-visszaadásért is. Legyen hát sok bajunk, nyomorúságunk, küzdelmünk közepette ebben az egyházmegyében is szívig érő üzenete az édesapa kérésének: jöjj, mielőtt meghal a gyermekem, jöjj, mert a gyermekem halálán van. Már nem él, de még nem halott. Sok ilyen pillanata van a mi keresztyén életünknek: bár még nem vagyunk halottak, de már nem élünk. Jézushoz kell menni élet-visszaadásért. Nevezhetjük így ezt a mi sürgető kérésünket, amivel Jézushoz megyünk: csodára van szükségünk!

Azután megmutatja a történet azt is, amiről keveset beszélünk, mert átsiklunk fölötte, pedig azt hiszem, hogy ez még nehezebb is, mint Jézushoz menni, ez pedig: Jézusnál kell maradni. Ez még nehezebb. És azért nehezebb, mert Jézus rögtön tükröt tart elénk. Azt mondja: ha nem láttok jeleket és csodákat, nem hisztek. Vehetném ezt elutasításnak is. Vehetném ezt nagyon kemény szónak is. Ha nincs csoda-jel, akkor nincs hit? Ti nem hisztek, mondja Jézus. Ezért, Jézusnál maradni még nehezebb. Engem, személy szerint mindig nagyon mélyen megráz Jézusnak ez a mondata, sokszor visszatér bennem, mert le is leplez. Abban állít itt elénk Jézus tükröt, hogy mi valahogy mindig rosszul akarunk Jézusnál maradni. Mi nem nála akarunk maradni, hanem oda akarunk állni mellé cégéresként, Jézusra mutogatóként, ajtó-nyitogatóként, Jézus-szakértőként, ajánlóként. Hadd hozzak néhány példát, hogy jól értsétek. Mi nem Jézussal akarunk maradni, hanem oda akarunk mellé állni, ahogy a tanítványok is, amikor elkergették a gyerekeket.Mert Jézusnál csak fontos dolgokról lehet szó, ugye. Az nem való gyerekeknek. Aztán hadd fordítsam ezt meg. Ma meg úgy akarunk Jézusnál maradni, vagy Jézus-szakértőnek lenni, hogy a felnőtteket kergetjük el, és azt mondjuk, hogy csak a gyerek-csipogásnak van helye Jézus környezetében. Vagy úgy akarunk Jézus mellett maradni, mint a tanítványok, akik osztozkodni kezdtek a nem létező hatalmon. Uram, majd, ha eljössz országodba, kérlelik a Zebedeus-fiak, add meg a jobb- és balkéz felől való ülést. Jézus mellett akartak maradni, de csakis a jobbján és a balján ülve teljhatalomban. Vagy amikor Péter fogadkozott: Uram, ha mindenki más el is hagy téged, én nem… Nem sorolom tovább. Mindez azért van így, mert azt gondoljuk, hogy Jézus mellett a mi szebbik, jobbik arcunk látszik meg. Pedig ott mindig a valódi arcunk mutatkozik. Mindjárt itt: ha nem láttok csodákat, nem hisztek. Ez a valódi arcunk. És ezzel a valódi arcunkkal, ezzel az igazi önmagunkkal kell Jézusnál maradnunk. Mennyire kategorikus ez. Mi érvelnénk: de jöjj, jönnöd kell, mert gyermekem meghal. Ám Jézusnál el kell hordoznunk ezt a tiszta, világos ítéletet, össze is kell törnünk alatta, s meg kell gyógyulnunk abból a képzetünkből is, hogy Őt, Jézust, valami presztízs-ok vezérelné, hogy jöjjön.Gondoljátok azért jön, hogy beírhassa a szolgálati naplóba: végeztem még egy gyógyítást? Azért jön gyógyítani, hogy ne kelljen elmenni egy unalmas köztestületi ülésre? Megüzeni talán, hogy esperes úr, ne haragudj, gyógyítani járok,nem érek rá közgyűlésre menni? Jézus azért jön, mert szeret, és azért gyógyít, mert szeret. Jézusnak ez a szeretete feltétlen. Értsétek meg, bármilyen nehéz is Jézushoz menni, bármilyen rettenetes is Jézusnál maradni, ezekben az Ő kemény, leleplező, igazi valóságunkat megmutató szavaiban és ítéletében mégis Jézushoz kell menni, és Nála kell maradni, mert egyedül az Ő szeretete feltétlen.Ahogyan feltétlen a világosság is, amely a sötétségben ragyog.

A történet megmutatja számunkra, hogy Jézusban kell hinni. Nem a csodákban. Nem abban, hogy mégis megeshet... Nem a matematikailag lehetetlenben kell hinni, nem abban, hogy hátha mégis, most az egyszer... Jézusban kell hinni. És ha ez így van, és így lesz, akkor, ha sok bajunkban, nyomorúságunkban, egy szóval az agóniánkban, abban, hogy már nem élünk, de még nem vagyunk halottak, csak Jézust kérhetjük az életünk visszanyeréséhez. Leteszünk a módszerekről, befejezzük az ötletelést, nem kezdünk el tülekedni a mindentudó okosok ajtaja előtt…, s kezdjük végre az egyházunkat oly súlyosan betegítő projekt-pietizmust elhagyni, mert mi magyarok olyanok vagyunk, hogy minden egyes valaki tudja a tutit, és egyedül csakis ő tudja a tutit. De egyedül Jézusban kell hinni. Jézus pedig nem megy el, nem vonódik be az ügybe. Nem indul. Szuverén. Nem villog ott nyomban a helyszínen. Hol az a gyermek? Hadd kapjam kezem közé, megmutatom, hogy kell csinálni. De amikor azt mondja: menj el, a te fiad él, akkor azon az órán él már az a gyermek. Azért kell Jézusban hinni, mert egyedül az ige gyógyít, egyedül az ige támaszt fel, egyedül az ige ad életet. Amikor Jézus kimondja a szót, igét mond: a te fiad él. És ez az ige életet ad. Azon az órán –állapítja meg az apa – gyógyult meg a gyermek, hagyott alább a halálos láz, kelt fel az ágyból, amikor neki ott messze, Kánában azt mondta Jézus: él a te fiad! Ez a hitnek a nagy és hálás mozdulata, hogy Jézus szava elég. Semmi más nem elég. Mi több, semmi más semmit nem ér, sem a gyógyszer, sem a tülekedés, sem az igyekezet, sem az ötlet, sem a diagnózis, sem a felállított terápia. Semmi semmit nem ér. Uram, jöjj, mert a gyermekem meghal. S az Ő szava elég, és életet ad.

 Jézushoz menni, ez a hit vakmerősége, bátorsága, amit olykor a helyzetünk is kikényszerít belőlünk. Azt kívánom az Északpesti Egyházmegye egész közösségének, lelkészeinek, gondnokainak, presbitereinek, tanítóinak, tisztségviselőinek, mindenkinek, ha nem másként, kényszerítse ki belőlünk a helyzetünk a hitnek ezt a merészségét, bátorságát: Jézushoz menni. Aztán Jézusnál maradni. Ez a hitnek az alázata, amit Jézus tisztázó szava kényszerít ki belőlünk, - a helyzetünk soha, de Jézus szava igen. Jézusnál maradni. Kívánom az Egyházmegye egész közösségének, a gyógyulásra váró gyülekezeteknek, testvéreknek, reformátusoknak, gyógyulásra váró népünknek, magyar népnek – ne mondja senki, hogy meggyógyult. Meggyógyult már? Kikelt már az ágyból? Egészséges? Él, virul? A gyógyulásra váró világban, amelyik káoszba és zűrzavarba fullad és hullik, kívánom ezt az alázatot, amit egyes egyedül csak az ige, a tisztázó ige kényszerít ki belőlünk.

Jézusban hinni, ez a hitnek az öröme. A hálás öröm. Megértette az apa, hogy azon az órán gyógyult meg a gyermek, amikor Jézus ezt mondotta: él a te fiad. És hitt ő és az ő egész háza népe.

Bátorság, alázat, öröm. Írjátok a szívetekbe ma az igének ezt a három üzenetét, s kívánom, Isten Szentlelke így segítsen mindannyiótokat az elkövetkezendőkben: bátorság, alázat, öröm. Uram, jöjj, az én gyermekem halálán van.

Ámen