Jézus testvérei - 2012

Szeretett gyülekezet, kedves testvérem!

Jézus rámutat a körülötte ülőkre, tanítványaira és azt mondja: Ímé, az én fitestvéreim, nőtestvéreim, és az én anyám, mert az nekem testvérem és anyám, aki cselekszi az én Mennyei Atyám akaratát. Mindez úgy történik, hogy közben, az ajtón kívül ott állnak testvérei, és ott áll édesanyja. Sok fájdalom kapcsolódik ehhez a történethez, sok fájdalom, keserű tapasztalat, rossz értelmezés, hamis hivatkozás. De nagy vigasztalás is van benne. S ehhez a vigasztaláshoz csak úgy juthatunk el, ha keresztülmegyünk ezeken a fájdalmakon is. Csak akkor nyílik meg a vigasztalás kapuja, ha mi is beleütközünk Jézusnak ebbe a szavába, amely egyszerre elutasítás és ugyanakkor üdvösségre hívó szó.

Jézus elutasítja az övéit, vére szerinti rokonait. Elsőre úgy tűnik, mintha a régi jóslat teljesedne, az a régi jóslat, amelyet Simeon mondott, mikor a csecsemő Jézust elvitték bemutatni a templomba. Ő karjába vette a gyermeket, magasztaló éneket mondott, aztán mikor visszaadta Mária kezébe a gyermeket, azt mondta neki: a te lelkedet (vagy a te szívedet) is éles kard járja át. Bár az, ami itt történik, nem éles kard, mindenesetre fájdalmas döfés, kemény szó. Tehát mintha jövendölés teljesedne. S mintha Jézus mindig ezen az úton járt volna. Tizenkét éves korában ott marad Jeruzsálemben, a templomban hogy a Mennyei Atya dolgairól beszélgessen, s mikor kétségbeesett szülei végre rátalálnak, odaveti nekik: hát nem tudjátok, hogy Mennyei Atyám dolgaival kell foglalatoskodnom! Aztán a kánai menyegzőben, mikor Mária jelzi, hogy elfogyott a bor, Jézus egy mondattal válaszol: Asszony, mi közöm van hozzád!? S most, mintha önmagán akarná leglátványosabban megmutatni, amit sok alkalommal kijelentett a tanítványainak: ha valaki meg nem tagadja apját, anyját, fitestvérét, nőtestvérét, és nem veszi fel a maga keresztjét, nem lehet az én tanítványom.

Azért mondom mindazáltal, hogy sok fájdalom kapcsolódik a történethez, mert sokan, akik pusztán ezt olvassák ki ebből a történetből, ezzel az igével alázták meg szüleiket, testvéreiket, rokonaikat. Nem tagadjuk, első látásra Jézus is megalázza a rokonait. Ott vannak az ajtón kívül, udvariasan beüzennek, de nem hajlandó velük szóba állni. A mi Jézusunk? Döbbenetes ez az elutasítás, hiszen Jézus minden alkalommal, mindenkinek megállt, bárki kiáltott, szóba elegyedett vele, s akár igent mondott, akár nemet egy-egy kérésre, odafigyelt. A mi Jézusunk lenne az, aki saját családját még egy biccentésre, üdvözlő szóra se méltatja? Megrázó ez a jelenet, ha csak így olvassuk.

Ha azonban jól értjük Jézus magatartását, akkor Ő itt szuverén módon viselkedik. Mint ahogy mindig is az volt: szuverén. Akkor is szuverén, amikor a tanítványok már szinte tántorognak az éhségtől, de ő végzi a munkáját. Elmerül a betegek gyógyításában, hirdeti Isten jó hírét. Mások is megpróbálták, hol erre, hol arra terelni Jézust, de ő akkor is szuverén. Amikor Jairus lányát megy meggyógyítani, és sürget az idő, mert halálórán van a kislány, Jézus meg tud állni a vérfolyásos asszonnyal, el tud vele diskurálni a hitnek és az üdvösségnek a nagy dolgairól. S már mondják is neki: Mester, most már ne fáraszd magadat, elkéstél. Felfoghatatlan a Jézus szuverenitása. Talán most, ahogy nem megy ki a családja szavára, aztán abban, ahogy Kánában Máriát elutasította, vagy, ahogy tizenkét évesen elmondta szüleinek, hogy a Mennyei Atya dolgai fontosabbak mindennél, mindebben tehát az Ő feltétlen szuverenitása mutatkozik. Kérlek, testvéreim, jegyezzétek is meg ezt, mert Jézusnak ez a feltétlen királyi hatalma, szuverenitása – nem mondom, hogy öntörvényűsége, inkább azt mondom: Isten-törvényűsége mindent eldöntő jelentőségű.

A kemény szavak mögött egy rendkívüli dráma rejtőzik. Nem arról van itt szó, hogy Jézus ne érne rá. Nekem volt egy pedáns professzorom, aki ha felgyulladt volna a Ráday u. 28. és jöttek volna a tűzoltók, és megkezdték volna az evakuálást, ő akkor is felírta volna a táblára azt az utolsó héber. Ismerünk ilyen embereket. Ha fúj, ha esik, ha beteg a gyerek, ha haldoklik a nagyszülő, ha összedől a világ, ő csak végzi a kötelességét. De mint jeleztem, Jézus nemcsak szuverén, hanem szabad is. Ő bármikor, bármit meg tudott szakítani, ha arra éppen szükség volt. Azt is láttuk, hogy egyáltalán nem arról van itt szó, hogy Jézus nyilvánosan is hízelegne a tanítványainak. Ilyet szektavezérek szokták tenni, mondván: nincsen apám, sem anyám, ti vagytok apám, anyám, - így hízeleg a szektavezér. Ti vagytok a jó fejek! Bizony, fel lehet turbózni a lelkesedést ilyen szavakkal, érzésekkel. De a mi szuverén Jézusunknak nincs szüksége arra, hogy csiklandozza a tanítványai fülét. A dráma lényegét Máté evangélista csak sejteti, Márk evangélista az, aki egészen pontosan meg is fogalmazza.

Azt olvassuk Márknál, szintén elmondja ezt a történetet, hogy Jézus körül már nagy vita dúl. (Ezt itt az előzményekben, mi is olvashattuk.) De a vita gyanúsítással is jár. És ahogy eljut Jézus jó híre a testvérekhez, ez is eljut Názáretbe, hogy Jézust már vádolják is.  Ez készteti őket, hogy elinduljanak Jézusért, hogy megmentsék. Mert elindult egy másik társaság is Jézusért. Tragikus versenyfutás ez. Ki ér oda előbb, ki teszi rá előbb a kezét Jézusra? Márk jegyzi föl, hogy a családja azért ment érte: hogy lefogják, mert azt hallották, hogy magán kívül van. Lefogják -  ez hatósági műszó: lefogni, letartóztatni. Ugyanezzel a szóval írják le az evangélisták, amikor Heródes lefogatta Keresztelő Jánost. Ugyanezt fontolgatja a Nagytanács is, amikor arról vitatkoznak, hogy miképpen fogják el Jézus. És ez történik, mikor a Gecsemáné-kertben elfogják Őt. Most tehát azért megy a család, hogy lefogják,  - mert azt hallották, hogy magánkívül van.

De elindult egy másik csapat is, ők is ugyanezért mennek, hogy lefogják, mert ők meg azt hallják erről a Jézusról, hogy mindent fölforgat, és kifordul sarkából a világ. Ki ér oda előbb? A család, hogy megmentse Jézust, vagy a Jeruzsálemből kiküldött kihallgató bizottság. A házban már ott van a kihallgató bizottság, és nyilvános vádat szavaznak Jézussal szemben, olvastuk az evangélium előző részeiben, nem akarom részletesen elmondani. Az a vád, hogy az ördögök kezével teszi a csodákat, ördöngös, magán kívül van, eksztatikus ember, elragadtatott állapotban van már. Persze minden tény arra utal, se nem iszik, se nem eszik, se nem pihen, egyik eseményből megy a másikba, teljesen felajzott állapotban levő Jézust látnak az emberek maguk előtt, a tanítványok már kétségbe vannak esve, le nem tudják fogni a Mestert, nagy dráma készülődik. Persze, van jóindulatú magyarázat is, és vannak Biblia-magyarázók, akik ezt így is hozzák, hogy ez a kifejezés Márk evangéliumában, hogy magán kívül van, ez az elfáradt embernek, a túlhajszolt embernek, az összeomlás szélén álló embernek a jellegzetessége. Amikor valami túlpörög, mint amikor elromlik egy motor, és túlpörög és pörög, pörög, pörög, már egészen sipító hangot ad, aztán a következő pillanatban hallatszik egy reccsenés, és vége van. Mint amikor valaki pörög, pörög, pörög, és nem tudjuk megfogni, nem tudjuk visszatartóztatni, csak egyet tudunk, hogy össze fog omlani, meg fog semmisülni. Hogy talán az éhség, talán a fáradtság, talán a túlhajszoltság, talán a hihetetlen igény, az ezrek és ezrek, akik ott karéjoznak Jézus körül, ez okozza ezt az állapotot, kvázi, magán kívül van. De a kifejezés kedves testvérek, hogy tudniillik azért mennek, hogy lefogják Őt, ez nem engedi meg ezt a magyarázatot. Nem azért mennek Mária és a testvérek, hogy hazavigyék Jézust egy kis szanatóriumba, egy kis rekuperációra, egy kis pihenésre, hanem hogy erőszakkal elvigyék magukkal. Merthogy ezt hallják, Jézus magánkívül van.

De nem azért van magánkívül, mert napok óta nem eszik, és nem iszik, hanem azért nem eszik, és nem iszik, mert magánkívül van - , így talán érthetőbb a hír súlya. Ám a hír, hogy magán kívül volna, egy másik csapatnak is fontos hívószó.  És szerintük ennek valami külső erő az oka. Ezért indul Jeruzsálemből egy kihallgató bizottság (erről János evangélista számol be), ezért provokálják Jézust, hogy lássák, mi ez a külső erő, ami őt föltartózhatatlanná teszi. A Nagytanács emberei szerint ördög Jézusban, valami emberfeletti hatalom szállta meg, ez uralkodik és használja Őt eszközül. Egyszóval mély, elemi dráma bontakozik ki a szemünk előtt. Nagy a tét. Megmenekül-e Jézus a vád és következményei alól.

Döbbenetes, hogy Jézus azt az utat választja, amit a családja helytelenít. Mert Jézus azon az úton megy tovább, amin elindult, s amit így jellemez: nekem az az eledelem, hogy az én Atyám akaratát cselekedjem! És erre az útra hívta el a tanítványait is. Nem különleges, extrém helyzet a Jézus tanítványsága, - ezt megértettük már a Hegyi beszédből. Nem valami különlegességről van itt szó, nem egy kis elitcsapat kiképző szövege az. Jézus a Hegyi beszédben a világ legevidensebb dolgait mondja el. Nevezetesen, hogy Isten szerint kell élnünk, merthogy az egész valónk Istenhez tartozik. Ahogy Pál apostol mondja athéni prédikációjában: Istenben élünk, mozgunk és vagyunk. Ha tehát nem Isten szent életakarata szerint élünk, akkor elkerülhetetlenül a saját létforrásunkkal kerülünk konfliktusba. És ez az igazi nyomorúság, hogy az ember azzal áll perben, haragban, azzal van baja, akiből az élete jön. Ez az Istennel való szembeszegülésünk fosztott meg bennünket az emberi életnek minden szépségétől és dicsőségétől. Kálvin azt mondja, hogy szinte lemeztelenített bennünket a saját bűnünk, hogy aztán, aki ránk néz, csak egy nagy rakás szerencsétlenséget lásson. Jézus semmi különlegességet nem csinál. Ő nem Buddha, aki önmagáról lefoszt minden létet, s így akar eljutni a Nirvánába. S, mondjuk, ennek az önmegfosztásnak első lépése az, hogy természet szerinti állapottól fosztom meg magamat, a családomtól, az érzéseimtől, a vágyaimtól, és végül mindent kioltok magamban, és eljutok oda, ahol nem történik semmi. Ez a Nirvána, ahol nem történik semmi. Mert ez Buddha filozófiája, hogy azért van fájdalom, azért van keserűség, azért van nyomorúság, mert mindig változnak a dolgok. Ellenben Jézus csodálatos evidenciája az, hogy akkor boldog az ember, amikor éppen az történik, aminek Isten szerint  kell történnie.

Egyszóval, amit most Jézus mond, az nem egy különleges út. Azt mondja, hogy azok a testvérei, és az az ő anyja, akik a Mennyei Atya akaratát cselekszik. Nem azok az ő testvérei, akik rácsapják a szüleikre, testvéreikre az ajtót, nem is azok, akik beleszédülve egy szektavezér szép szavába, azzal kezdik a “hitben járást”, hogy mindent felborogatnak maguk körül. Az jár az Isten útján, aki az élet ős-evidenciáit megtartja, aki az Atya akaratát cselekszi. Hiszen mindaddig konfliktusban vagyunk Istennel, amíg nem az Ő életrendje szerint élünk, ,amíg nem ezen az úton indulunk, amin Jézus jár.

És ezen úton történt az is, hogy nem megragadni akarták Jézust és hazavinni, és nem is a családtagjai, hanem a tanítványai. Mert amikor mélyül a konfliktus, és egyre inkább nyilvánvalóvá lesz Jézus célja, a tanítványai állnak az útjába. Amikor azt mondja nekik Jézus: most pedig felmegyünk Jeruzsálembe és az ember Fiát elárulják, elítélik, halálra adják, keresztre feszítik és meghal, - Péter előre ugrik. Péter, aki itt még valószínű boldogan hallgatta ezeket a szavakat (ti vagytok a testvéreim!), Péter, előugrik, oda áll Jézus elé, és fordítaná vissza, és rákiált: mentsen Isten, Uram, nem történhetik ez meg Teveled! És mit mond erre Jézus? – még keményebbet mond, mint amit családjának üzent ki az ajtón túlra! Azt mondja Péternek: távozz tőlem, sátán – mert emberek dolgaira gondolsz, és nem az Isten dolgaira! Mert Jézusban ez az Isten dolga: az az én kenyerem és az az én italom, hogy az én Mennyei Atyám akaratát cselekedjem. Krisztusnak az a dolga, hogy áldozati halálában, Istennek való engedelmességében egyszer s mindenkorra, örök érvényűen elvétessék minden akadály. Igen, nekünk sok érvünk van arra, hogy miért nehéz az Isten útján járni, miért nem vagyunk alkalmasak az Atya parancsait megtartani, miért van még mindig oly messze az a cél, amelyre Isten meghívott bennünket, és olyan messze, hogy emberi erővel odáig el sem tudunk jutni. De Istennek is van diagnózisa, hogy tulajdonképpen mi miért vagyunk alkalmatlanok erre az útra, ő ezt náluk is jobban tudja. Ám Isten Krisztusban félretétette ezt, ahogy Pál apostol mondja: Isten Krisztusban megbékélt velünk. Úgy csodálom, kedves testvéreim, amikor megérint valakit az Isten hívása, aztán valami restség vagy alkalmatlanságtudat, vagy hitetlenség miatt nem akar elindulni, és ezt végül ráfogja az Istenre, mondván: z Isten úgyis haragszik, Isten úgyis mindent lát, Isten úgyis tudja, hogy tökéletlen és alkalmatlan vagyok! Igen tudja! De Krisztusban megbékélt, Krisztus feltámadásában megpecsételte ezt, és mert megbékélt velünk, ezért mindent akadályt félre is tett. Kompromisszumot kötött a Jézus radikalitása és szuverenitása által. Ezért mondja Pál apostol: mintha Istenért járnánk követségben, kérünk titeket a Krisztusban, ti is béküljetek meg az Istennel. Induljatok el ezen az úton.

Jézus magánkívülisége: szent megoldás. Igen, Jézus valóban magánkívül volt, de nem azért, amit gondoltak róla, vagy amit a család gondolt, hogy már az összeomlás határán áll. S nem azért, amit az ellenségei gondoltak, hogy valami megszállottság uralkodna rajta. Nem is azért, amit esetleg a tanítványok érezhettek a Mesterben, hogy ez az elragadottság, ez az ügyszeretet, ez a lendület a lényeg, és ez bennünket is magával ragad majd.  Nem, nem ezekért mondom, hogy Jézus magánkívül volt. A Filippiekhez írott levél ezt mondja: nem tekintette zsákmánynak, hogy az Istennel egyenlő, hanem megüresítette magát, és szolgai formát vett fel… És engedelmes volt mindhalálig, mégpedig a keresztfának haláláig. Ez a Jézus ek-sztaszisza, ez az, amikor kilép isteni dicsőségéből. A Szentháromság második személye örök isteni fenségéből hozzánk jön, és aki előtt csak hódolni lehetne, rabszolgaként hal halált. Magánkívül lép. Érettünk. S cserébe, nekünk is meg kell tennünk ezt a lépést. Luther gyönyörűen írja le A keresztyén ember szabadságáról szóló művében ezt a boldogító cserét: Jézus ebben a gyönyörű – mert gyönyörű – s ugyanakkor legtragikusabb eksztázisban üdvösséget, kegyelmet, bűnbocsánatot hoz, s te cserébe adod a bűnt, adod a cserébe a lázadást, adod azt az önmagadat, aki Istennek sem enged, adod cserébe önmagadat, aki nem is tudja Jézust másképp nézni, mintegy megzavarosodott bolondként. Adod a cserébe önmagadat, aki azt mondja a filozófus szkepszisével: nem fog a világ megváltozni, nem fog az ember megváltozni. Add oda – mert megváltozhat!

A hit tehát, ha jól értjük, eksztázis, kilépés. Kilépés önmagamból, kilépés bezártságomból, kilépés a megrögzöttségeimből, kilépés a makacsságomból, kilépés Isten elleni lázadásomból, aminek jaj, de sok bástyáját felépítettük már, jaj, de sok bunkerrel van tele az életünk, ahova visszahúzódunk! (Csak hagyjon minket békén az Isten, - dohogunk, és közben persze fel vagyunk háborodva, hogy nyomorultak, esendők, bűnösök és halandók vagyunk!) Boldog az ember, aki a magán-kívüli Jézussal önnnön-magán kívül találkozik. Ez az üdvösség pillanata. Ő pedig felelvén a hozzászólóknak: kicsoda az én anyám és kik az én testvéreim? Majd kinyújtva kezét, tanítványaira mutatott és ezt mondta: Ímé az én anyám és az én testvéreim. Mert aki cselekszi az a Mennyei Atya akaratát, - aki meglépi a hitnek ezt a titokzatos és nagyszerű lépését, hogy találkozzon az isteni dicsőségéből kilépő és a mi világunkba, nyomorúságunkba belépő Krisztussal -, aki tehát cselekszi az Atya akaratát, az neki fitestvére, nőtestvére és anyja.
Ámen

Imádkozzunk! Köszönjük, Mennyei Atyánk, hogy Jézus testvéréül hívtál el, hogy az Ő világosságában azt tegyük, amire teremtettél, hogy úgy éljünk, mint akik benned gyökereznek, és a Te atyai kezedből áldásokat kapnak. Engedd, hogy Szentlelked erejében lemondjunk minden érvről, mentegetőzésről és szabadon megtegyük a hitnek ezt a bátor lépését, hogy eljussunk  Krisztushoz. Te nekünk Őbenne adtál békességet, és érette mireánk irgalmasan tekintesz. Bocsásd meg szívünk makacsságát, bocsásd meg, hogy töredékes emberi ismereteinkkel bölcsebbek akarunk lenni minden mennyei bölcsességnél. Kérünk, bűntörlő irgalommal adj nekünk megszentelő, megújító erőt.

 
Könyörgünk az elesettekért, betegekért, megfáradtakért. Megújító, gyógyító kegyelmedet áraszd ki rájuk. Könyörgünk azokért, akik a halál árnyéka völgyében járnak. Vigasztald őket Jézus Krisztussal, a feltámadottal. Add Urunk, hogy a Krisztus-követők mindig bátran tehessenek e földön tanúbizonyságot Urunkról és Mesterünkről. Adj a mi szívünkbe is bátorságot, félelmes és nehéz korban élünk. Krisztusért, a mi Mesterünkért kérünk, hallgass meg bennünket.
Ámen