Jézus Pilátus előtt 2. Az igazságról

Kedves testvérek! 

Tegnap arról volt szó, hogy Jézus világossá tette, amit egyébként mindannyian tudunk is, hogy minden ország olyan, amilyen világból való, és hogy milyen világból való, azt éppen abból tudjuk meg, hogy milyen országban élünk. Ha boldogtalan világban élünk, akkor az ország is boldogtalan. Nincsenek utópikus tartományok, eldorádók, ahol ki tudnánk szakadni a világunkból, és mint egy  enklávéban, vagy lakatlan szigeten boldog világot tudnánk magunknak berendezni. S megfordítva is így van ez. Amilyen országban élnünk kell, amilyen rendben, amilyen törvények között vagyunk, abból rögtön tudunk arra következtetni, hogy milyen világban élünk. Amikor Jézus kimondja: „az én országom nem e világból való, ha e világból való volna, az én szolgáim vitézkednének érettem…”, szavában két világ, és két ország ütközik. Ütközik itt az ember Isten nélküli, Istent parodizáló világa Isten igazi világával, és ütközik az ember országa az Isten országával. Ám Jézus nem él azokkal a lehetőségekkel, melyekkel élhetne. Védtelensége, hatalomról való lemondása, és hogy semmi mentséget nem keres, sem kompromisszumot nem akar kötni, sem kimenekülést nem módol, mutatják, hogy elfogadta a keserű pohárt, és mint Isten szenvedő szolgája védelem nélkül végig viszi az érettünk való áldozati halált egészen a keresztig. Ebben mutatkozott meg, hogy bizony döntenünk kell Isten országa és a mi országunk között, Isten világa és a mi világunk között.  Mi fogja az életünket, a gondolkodásunkat, a szemléletünket, a reménységünket meghatározni? Hogyan fogunk ezután élni?

A mai ige a beszélgetés folytatásából való. Tegnap a 36. versből hallottuk a szavakat, ma pedig azt olvastuk, hogy Pilátus mindjárt folytatja, és fölteszi a kérdést: király vagy-e hát csakugyan? Jézus ellen ez volt a vád, és ez bizony súlyos vád. Láttuk, hogy Pilátus szerette volna az ügyet elhárítani magától, nem akart vele foglalkozni. Most mégis, Jézus szavai nyomán megriad, hogy tényleg igaz a vád, s megáll. Ám a Római birodalomban csak egy király van, egy uralkodó, a római császár. Itt más királynak nincsen helye. Ebben a házban a római császár a gazda. Tehát felveti a kérdést mégis. Jézus azonban – ahogyan tegnap is láttuk – úgy felel, hogy mást is mond. Hadd legyen szó ma este erről.

Te mondod – feleli Jézus – hogy én király vagyok. Én azért születtem és azért jöttem e világra, hogy bizonyságot tegyek az igazságról, mindaz, aki az igazságról való, hallgat az én szómra.” Tegnap elmondottam, hogy a Biblia-tudósok közmegegyezése szerint bizonyosra vehető, hogy Jézus és Pilátus görögül beszélgettek, hiszen Pilátus nem tudott arámi nyelven, s ezért csak az a lehetőség maradt, hogy annak a kornak az angolján, görögül beszélgessenek egymással. Tegnap már láttuk, hogy ez a szavak értelmezésében nagy odafigyelést igényel. Amikor Jézus világról beszélt, nem arról szólt, amit a magyar nyelv megenged, hogy ugyanis a világon akár a világegyetemet, az univerzumot értsük, mintha Jézus azt mondaná, hogy én nem a Földről jöttem, hanem a Marsról, vagy nem a Naprendszerből jöttem, hanem egy másik csillagvilágból. Jézus azonban azt mondja, hogy az én országom nem ebből a kozmoszból, nem ebből a világ-rendből való. Ma is oda kell figyelnünk egy nagyon fontos szóra, illetve kettőre. A régi görögben két szó fejezi ki azt, amit mi egy magyar szóval is kimondhatunk. (Nem tudom melyik a jobb, a görög vagy a magyar.)

Az egyik görög szó, amit magyarra igazságosságnak fordítunk, dikaioszüné, latinul justitia. Ez a bírói igazság. Amikor a bíró ítél, és valakit igaznak vagy bűnösnek ítél, ott használatos ez a szó. Nagy dolog ez, nyugodtan mondhatom, óriási dolog. Amikor megigazulásról beszélünk, hogy ugyanis mindannyiunknak meg kell állnunk Isten ítélőszéke előtt, számot kell adnunk cselekedeteinkről, sőt, egész élet-valónkról, akkor éppen arról van szó, hogy Isten bennünket igaznak vagy bűnösnek nyilvánít. Vajon hallhatjuk-e az Ő szájából a kegyelmes ítéletet: ez az ember igaz! Dikáiosz. Hiába áll ott a sátán, a vádló Isten trónusa mellett és súsárol ellenünk, ahogyan vádolta Jóbot is, nekünk van egy kezesünk, van egy igaz közbenjárónk, aki az Atya előtt az ügyünket képviseli, aki odaviszi az Atya elé minden bűnünkért való áldozatát, és azt mondja, hogy ők énérettem igaz emberek. Nem bűnös emberek. Ez a megigazulás. Íme, most itt van Jézus az evilági bíró, Pilátus előtt bevádolva, és Pilátusnak ki kellene mondania a bírói szót: Jézus nem bűnös, hanem igaz. Ebben az esetben azonban nem használható az a másik szó, amit Jézus most mégis kimond. Jézus egy másik szót használ, pedig mondhatná, hogy nem vagyok bűnös, Pilátus. Ez csak egy vallási perpatvar. Ez egy borzasztó félreértés. Volt itt virágvasárnap valami, vannak ellenségeim meg ellenfeleim, kiknek nincsen? De hamis az ellenem felhozott vád. Higgyétek el, kedves testvérek, ha Jézus ezt mondta volna, Pilátus azon nyomban elengedi. Ám Jézus nem mondja ezt, hanem azt mondja, hogy az én országom nem e világból való. Úgy válaszol a kérdésre, hogy nem válaszol rá, valami mást mond. S most is, kérdi Pilátus Jézustól: Király vagy-e csakugyan? Ha van országod, akkor királynak kell lenned! És ekkor Jézus azt feleli: „te mondod ezt. Én viszont azért születtem és azért jöttem e világra, hogy bizonyságot tegyek az igazságról.” Nem feszítem tovább a húrt, kedves testvéreim. Jézus itt az aléteia szót használja, amely a filozófusok egyik kedvenc kifejezése. Ezzel nem azt akarom mondani, hogy Jézus filozófus lett volna – sőt, nyugodtan mondhatom, hogy minden volt, csak filozófus nem. Jézus nem bölcsködni akart e világról, nem megérteni akarta a világot, Jézus meg akarta változtatni a világot. Jézus nem arról adott szép tanításokat, hogy miben állna az ember, hogyan kell leírni az embert, milyen kategóriákkal lehet az embert a legbiztosabban leírni – ez a filozófia feladata. Jézus így kezdi nyilvános szolgálatát: „Térjetek meg, változzatok meg!” Ha egy filozófustól halljuk ezt: változzatok meg! - onnan szaladjunk el. Mondok is néhány filozófust, akik filozófusként kezdték a karrierjüket, aztán rájöttek, hogy mégis kellene változtatni a világon, s nagy baj lett belőle. Ilyen filozófus volt például Karl Marx, megnézhettük, hogy mi történt a 20. században. De ilyen filozófus volt a kambodzsai Pol Pot, a párizsi egyetemen filozófiát tanult, ahol „megvilágosodott”, s úgy döntött, hogy Kambodzsát filozófiai alapon megváltoztatja, s ezért több mint hárommillió embert deportált a két év alatt gyűjtőtáborokba, visszanevelő intézetekbe, s ebbe belehalt két és fél millió ember. Ha tehát filozófus mondja, hogy azonnal változzatok meg, mert ő rájött filozófiailag, hogy meg kell változni, onnét fussatok el!

Jézus nem volt filozófus. Jézus az ember életét döntően és alapvetően megváltoztató küldötte Istennek. Prófétája, papja és királya Isten országának. Isten fia, s ezért isteni igénnyel lépett fel. Márpedig Isten sem magának, sem másnak nem kívánja megmagyarázni azt, ami oly nyilvánvaló ebben a világban, Isten csak annyit üzen, hogy igényt tartok rád. Isten felajánlja a lehetőséget, hogy hozzá tartozz, az Ő életrendje és az Ő törvénye szerint élj szent életet. Ám most úgy tűnik, mintha Jézus filozofálna. Te mondod, hogy király vagyok, - felei Pilátusnak, majd folytatja – én viszont azért születtem és azért jöttem e világra, hogy bizonyságot tegyek az aléteiáról. Mi ez az aléteia? Latinul ez nem a justitia, hanem a veritas. Ez után futnak a filozófusok, mintha a boldogság kék madara volna. A veritast keresi minden filozófus, a veritasról álmodik minden filozófus, erről írtak már tengernyi könyvet, ezért alapítottak ezernyi filozófiai iskolát, ezért szaggatták be olykor egymás fejét is. A veritasról bölcselkedett Platón, és bölcs tanítómestere, Szókratész, erre nézvést írt a nagy Arisztotelész megannyi enciklopédikus elemzést, ezért küszködnek a modern kor filozófusai is, ha küszködnek még egyáltalán, vagy éppen megfordítva, ez az, vagyis az igazság az, amire nézve a mai kor fáradt és szkeptikus gyermekei azt mondják, hogy nincs is. De hiába mondják, bennünk is fölhorkan a filozófus, és keresi ezt az igazságot. Mi hát a veritas? Quid est veritas? – kérdezhetné Pilátus latinul, ha éppen latinul beszélgettek volna.

 De kérdezzük előbb azt, hogy miért szól erről Jézus? Azért, mert ennek az igazságnak köze van az igazságossághoz. Isten világában mindennek mindenhez köze van. A mi emberi világunkban nem feltétlenül van a kettőnek egymáshoz köze. Platón, a nagy görög filozófus késő öregségében írt egy elmélkedést az ideális államról.  – ez egy utópia, Szirakuzában élt, ez egy görög városállam volt, ahol megkérték az öreg filozófust, hogy írja le azt, hogy hogyan nézne ki az ideális állam. És Platón ott bölcselkedik, leírja azt, hogy tulajdonképpen az állam azt jelenti, hogy az emberi közösség megszerveződik, közös ügyek vannak, közös érdekek vannak, az embereket a félelem mozgatja, meg a vágyak mozgatják, az embereknek egymással meg kell egyezniük, törvényeket kell hozni, életrendet kell megszabni, egy államban vannak vezetők és vannak szolgák, vannak fegyveresek és vannak kézművesek, az ókorban lévén vannak rabszolgák. És azon bölcselkedik ez az öreg filozófus – és kik vezessék az államot?  S bár tökéletesen látta, hogy a politikai vezetés sajátos emberi alkatot és képességet igényel, itt mégis azt mondja, hogy az ideális államban a vezetést a filozófusokra kellene rábízni. A filozófusokra?! Érdekes mód, a keresztyén egyházatyák többek között ezért mondták, hogy Platón valamit tudhatott a Biblia titkaiból, sejtett valamit az isteni kinyilatkoztatásból. Ezt, természetesen, nem tudjuk, bizonyítani, ám többek között azért szerették a keresztyének Platónt olvasni, mert egyértelműen megfogalmazta, hogy az igazságnak és az igazságosságnak köze van egymáshoz. Mivel a magyar nyelvben egy szóból képezzük a kettőt, azt is mondhatnám, hogy ha Platón még magyarul is tudott volna, akkor nem lett volna semmi baj.

Hol van hát ennek e kettőnek a kapcsolata? Jézus azt mondja: „én azért születtem és azért jöttem e világra, hogy bizonyságot tegyek az igazságról, mindaz, aki az igazságról való, hallgat az én szómra.” Ott van a kapcsolat, amit Jézus szavából már tegnap este is hallottunk. Ez Isten abszolút igénye. A filozófus, aki fölismeri az igazságot, s ezt a maga módján le is írja, nem tud mást tenni, minthogy felismerését fölajánlja megvitatásra. Én így írom le. Te hogyan látod? Te hogyan írod le? Én így tudom elmondani és megközelíteni, te hogy tudod elmondani és megközelíteni? Ezért van az, hogy aki filozófia-történetet tanul, az előbb-utóbb megbolondul, mert ahány filozófus, annyiféle leírás. De ez ezért van így, mert a filozófus nem tarthat igényt arra, hogy én mindebben hallgassak rá, vagyis, hogy engedjek és engedelmeskedjek neki. Csak arra tarthat igényt, hogy meghallgassam, megfontoljam, és esetleg megkedveljem vagy szeressem azt, amit ő mond. Ezért filó-szófia a filozófia: a bölcsesség szeretete. Jézus azonban most azt mondja: azért jöttem, hogy tanúbizonyságot tegyek az igazságról, és mindaz, aki az igazságból való, hallgat az én szómra. Nagyon különös ez.

Először is, Jézus azt mondja: azért jöttem, hogy bizonyságot tegyek az igazságról. Mégpedig erről a filozófiai igazságról, vagy másképp szólva arról, hogy mi a valóság. Miért kell erről bizonyságot tenni? El kell gondolni, meg kell kísérelni leírni, és elő kell adni. Aztán, aki ezt a leírást megismeri, vagy elfogadja, vagy nem fogadja el. Itt Jézus azonban súlyos szót mond: azért jöttem, hogy bizonyságot tegyek – amit is lehetne és kellene fordítani: hogy tanúbizonyságot tegyek. A mártüria szó áll itt. Jézus azt mondja, azért jöttem, hogy mártüriát tegyek az igazság mellett. Még egyszer mondom, nem az igazságosságról van szó. Mióta világ a világ megtörténhet, hogy oda kell állni az igazságosság mellé, a justitia mellé, s érette harcolni kell, és ha kell, a vérünket is ontani kell érte. Ez a mártírium. Kiállni az igazságosságért. Ezen az ember jogát vagy egy népnek a jogát értjük. Ezért voltak és lesznek is mártírjai a justitiának. A mártír az, aki kiáll az igazság mellett, és ha kell, az életét is adja érte. Jézus most mást mond. Jézus azt mondja: én azért jöttem, hogy tanúbizonyságot tegyek a valóságról. A valóságról. Arról miért? Az itt van! Miért kellene arról tanúbizonyságot tenni, hogy reggel fölkel a nap és este lenyugszik? Miért kellene arról tanúbizonyságot tenni, hogy az évszakok váltják egymást? Miért kellene arról tanúbizonyságot tenni, hogy ez a világ egy csodálatos alkotmány? Miért arról tanúbizonyságot tenni, hogy a világot valami nagyszerű és csodálatos hatalom tartja egyben? Miért arról tanúbizonyságot tenni, hogy a kettő meg kettő négy? Hát azt parasztésszel is fel tudjuk fogni. Ám itt az a pillanat ebben a nagy drámai összecsapásban, amikor meg kell értenünk, hogy ezt is kell! És miattunk kell. Amikor Platón azt írja, hogy ő költőket legszívesebben elcsapná libapásztornak, mert össze-vissza hazudoznak, én elkezdtem ezt végiggondolni. A vitézeket miért nem csapjuk el? A Háry Jánosokat, akik egy kardcsapással Napóleon seregét is le bírták győzni, a Münchhausen bárókat, akik a saját hajuknál fogva kihúzták magukat lovastól a mocsárból, és a háborút indító királyokat…? Meg a minisztereket, a tanácsnokokat, akik azt mondják, hogy menjetek, harcoljatok, meg a hazug propagandistákat, akik azt mondják, hogy háború hozza a békét? És az iparosokat meg a kereskedőket ne kergessük el? Akik ránk sózzák a cipőt, melynek másnapra lejön a talpa, vagy a húsvéti sonkát, amiben csal éppen sonka nincs? És a bankárokat ne kergessük el? A mi pénzünkön zsírosodnak. És a mai filozófusokat ne kergessük el? Még csak véleményt sem mondanak, hanem hímelnek-hámolnak, s több tízezer oldalas kötetekben magyarázzák szóvirágaikat, s önmagukat idézik a lábjegyzetekben. De hát kit ne kergessünk el?

Íme, itt óriási összeütközés mutatkozik. Pál apostol a Római levélben írja ezt le, s mondja: menthetetlenek, menthetetlenek mindnyájan. Mert noha Isten dicsősége nyilvánvaló mindabból, amit alkotott – tudniillik teremtéséből – és az embernek nem lenne más dolga, mint az őt megteremtő, megőrző és megáldó Istent magasztalni és dicsőíteni, az ember a teremtő helyett a teremtményt imádja Isten gyanánt. Menthetetlen vagy, óh ember, bárki légy. Jézus Krisztus azt mondja: tanúskodnom kell a valóságról, vagyis arról, hogy miképpen van ez a világ, továbbá arról, hogy mi az ember valóságos élete, továbbá arról, hogy Isten csodálatos teremtménye ez ember, s hogy ezt a világot Isten szeretete abroncsozza össze. Erről kell tanúskodnom.  S tanúskodnia kell, az azt jelenti, hogy per van, mert tanúra perben van szükség. Ki itt a vádló? És ki a vádlott? Isten a vádlott és az ember a vádló. Hosszú ideje tart már ez a per – éppen az óta, amióta az ember menthetetlenségbe vitte magát. Az emberiség egész történetét be lehetne írni az ember Isten elleni vádjaival. Mondok néhányat. Ha Isten igazságos lenne, nem engedné… Ha Isten szeretne, nem hagyná... És nemcsak állító mondatban fogalmazunk meg vádat, fogalmazzuk felkiáltásunkban is. Hol vagy, Isten? Most hol vagy? Most miért nem vagy itt? És megfogalmazzuk a vádjainkat káromkodásainkban is. Ha magyar ember előtt szidják az édesanyját, előveszi a bicskát. Ha a magyar ember előtt szidják teremtőjét, rátesz még egy lapáttal. És megcifrázza. Értitek ti ezt, kedves testvéreim? Vádlott az Isten abban a tekintetben is, hogy játszunk vele. Istennek nevét hiába fel ne vedd! – mondja a parancsolat. Hányszor felvesszük? Hányszor belevisszük és belekeverjük mindenféle dologba: az Úr így akarja, Isten bizony, esküszünk, Isten engem úgy segéljen! Hányszor volt így kezünk szívünkön? Jézusnak az ember Istennel folytatott perében tanúnak kell lennie, és majd Ő, a tanú, az igaz tanú mártír is lesz. Vértanú lesz. Mindig előbb van tanúság, és csak utána vértanúság.

S végül arról is szólni kell, amit Jézus második szakaszban mond: „mindaz, aki az igazságból való, hallgat az én szómra.” Ez pedig mit jelent? Megmondom őszintén, amikor úgy először belegondoltam ebbe, megrökönyödtem. Mi az, hogy az igazságból való? Hát nem úgy volna a dolog, hogy ott van az igazság, és én elsajátítom az igazságot? Nem úgy van, hogy én megismerem a valóságot, és aztán többé-kevésbé elfogadom? Igaznak tartom? Úgy mondom, ahogy van? De mi az, hogy az igazságból való? Itt értjük meg legteljesebb mértékben, az imént mondott Jézus Pilátusnak: az én országom nem ebből a világból való. Az Isten világa az igazság világa. Isten világa az a világ, ahol a valóság a maga legteljesebb értelmében föltárul, és az Isten világa az, ahol minden a helyén van. Nagyon jól emlékszem, gyerekkoromban az egyik öcsénket mindig csodáltuk, mert lehet úgy is születni, ahogy ő. Az öcsém rendszeretőnek született szemben többi testvérével. S különös fajta a rendszerető ember. Ő hazajött az iskolából, letette a táskáját, édesanyám már hívta ebédelni, de ő nem ment, hanem hátratért, a hátsó udvarba és addig nem ment be, amíg mindent a helyére nem tett. Az ilyen ember tízezerből egy – s ez csak jelül van Istentől.  Tudjuk mi jól, hogy mennyi nyomorúságunk van abból, ha nincsenek a dolgaink a helyükön. Bár időnként ránk tör a purifikátori hajlam – főleg most itt, tavaszon, a húsvét előtti nagytakarításkor. Ilyenkor az ember átnézi a dolgait, kiválogatja, és a fölösleges, nem kellőt kidobálja, be a kukába. Májusban pedig lomtalanítás lesz itt a kerületben, hű, hogy megtelik akkor a Bőszörményi út limmel-lommal! De csodálom, kedves testvérek, hogy ennyi lim-lomot képesek vagyunk összehalmozni. Hova dugtuk eddig? Padlásra, pincébe?  És otthon még mi marad? És az mind a helyén van? És az életed?

Isten csak egyet kérdez: Ádám, hol vagy? Nem azt kérdezi, hogy hol a jegyzőkönyved, nem azt kérdezi, hogy hol a pénztárcád, hol az autókulcsod, hol a bizonyítványod, hol az elvégzett vagy el nem végzett munkád, hol az önmagadról vagy a mások által kiállított bizonyítványod – te hol vagy? Ádám, hol vagy? Jézus szava szerint mindaz, aki az igazságból való, az Istenben él. Aki Istenben él, az a helyén van, az abban a világban van, amit Isten az ember számára teremtett, és amelyben az ember számára tökéletes hely adatott.

Most ez a két világ ütközik. Pilátus kérdése is kifejezi ezt: Mi hát az igazság? Vannak biblia-magyarázók, akik azt mondják, hogy Pilátus e kérdéssel korának egyik divatos filozófiai irányát követte volna, amit ma is ismerünk: ez a cinikus filozófia, amely ugyan bölcselkedik, de mikor eljut a döntő dologhoz, elereszt mindent, és fölteszi a kérdést: mi az igazság? Van-e igazság egyáltalán? Miről beszél ez a Jézus? Én azonban azt gondolom, hogy nem ez fejeződik ki Pilátus kérdésében. Itt egy megrendült ember kérdez. Egy megrendült ember, aki most, a Jézussal való beszélgetésben megrezdül attól, amiről Jézus szól. Pilátusnak nincs rá képzettsége, nem járt vasárnapi iskolába, nem konfirmált, nem érettségizett hittanból, nem olvasta a prófétákat, ezt az egész zsidó vallást amúgy is egy obskúrus dolognak - most mégis, Jézus szava nyomán megrendül. Mert folytatódik Jézusnak és Pilátusnak a beszélgetése. Micsoda az igazság? – tette fel Pilátus a kérdést, és amint ezt mondotta, újra kiment a zsidókhoz, és ezt mondotta nékik: én nem találok benne semmi bűnt. Nem találok benne semmi bűnt.

Tudjátok, milyen nagy titok az, hogy aki ítélethozatalra volt jogosított, aki hivatásánál fogva mást sem tett, csak ítélt bűnösök, nagy és kis bűnösök fölött, s aki ezért ennélfogva eljuthatott arra az állapotra, hogy már senkire sem tudott ártatlanként tekinteni – csak kérdezzetek meg bírókat!  -  most kimegy a vádlókhoz, és azt mondja: nem találok benne semmi bűnt. Igen, megrezdült a szíve, átjárta egész valóját a valóság, ráébredt, hogy amiről Jézus beszél, az a mi igazi otthonunk, melyben Isten bennünket megteremtett, melyből mi szánt-szándékkal kivittük magunkat, s amelyet megannyi hamis világgal akarunk utánozni, s építgetjük helyette szomorú isten-paródiáinkat, az a mi hazánk, ahova mind vágyakozunk vissza. Mindaz, aki az igazságból, igaz-valóságból, ebből a hazából való, hallgat az én szómra – ez a Jézus királysága!

 Kedves testvéreim, az összeütközés ma újra választás elé állított bennünket. Tegnap Vajon negyed, nyolcad és tized igazságok világában akarunk-e élni?  Akarunk-e továbbra is a veszedelmeknek, az elveszésnek, az elsüllyedésnek a világában élni?  Vagy abban a világban akarunk-e élni, amelybe Jézus meghívta tanítványait, meghívta követőit, és amiről Ő most, mint tanú, majd, mint vértanú, bizonyságot tesz? Segítsen bennünket Isten Szent Lelke, hogy mi is, belátva és tudva is immár, amit Pilátus egy pillanatra meglátott és kimondott: nem találok benne semmi bűnt, és tudván, hogy ez a bűntelen Jézus halt meg minden bűnünkért és támadott föl Isten gazdag dicsőségében, hogy tehát Őérette tudjuk azt mondani: abban a világban akarok élni, abban a valóságban akarok élni, amelyről Ő itt, Pilátus előtt, és előttünk is tanúbizonyságot tett.

Ámen