Jézus Pilátus előtt 1. Ország-világ

Szeretett gyülekezet, kedves testvérek!

Nemrégiben egy művésznő egy fotósorozatot mutatott nekem, mely egy kerámiapassió képeit tartalmazta. Ahogy lapozgattam a kerámiákról készített fotókat, a harmadik vagy negyedik passió-képnél megjegyeztem, hogy ez nem a hagyományos szokás alapján készített keresztút, amelynek, tudjuk, 12 stációja van. Ez is 12 képből állt, de benne volt a mennybemenetel és a pünkösd is. Megkérdeztem a művésztől, hogy egy valamit hiányolok ebből a szellemes passiótörténetből: miért nincsen benne Jézus Krisztus, mint megöletett bárány, aki a Mennyei Atya jobbján ül örökkévaló dicsőségben? Kicsit elgondolkozott és azt mondta –, ha lesz időm, készítek erre is képet.

Azért idézem föl ezt, mert amikor Jézus szenvedéséről beszélünk, ezt nekünk föltámadása és mennyei dicsősége fényében kell tennünk. Ebben segítet bennünket az is, ha azokat a nagy drámákat – ha szabad mondani, életnek és halálnak nagy összeütközéseit -, amelyekről Jézus passiótörténeteiben olvashatunk úgy látjuk, hogy Jézusban Isten elküldöttjét látjuk, kinek áldozatát Isten elfogadta, és akit mennyei dicsőségre föltámasztott. Ebben a fényben olvastam fel János evangéliuma szakaszából azt a részt, amikor Jézus és Pilátus beszélgetésében Pilátus kérdésére ezt feleli Jézus:  „Az én országom nem e világból való, ha e világból való volna az én országom, az én szolgáim vitézkednének, hogy át ne adassák a zsidóknak, de az én országom nem innen való.”

Pilátus előbb megpróbálta az ügyet visszaadni a vádlóknak, majd azt kérdezi Jézustól: avagy zsidó vagyok én, a te néped és papi fejedelmed adtak téged az én kezemre! Mit cselekedtél? S ekkor mondja Jézus: az én országom nem e világból való. Tudjuk mindannyian, hogy Jézust úgy vitték Pilátus elé, mint politikai lázadót. Ezért, amikor Pilátus először vissza akarja utalni az ügyet, amire joga is volt egyébként, a Jézust vádlók nem hagyták annyiban, hanem mondogatni kezdték, hogy mi nem ítélhetünk fölötte. S nem azért nem ítélhettek fölötte, mert a törvényük ne engedte volna meg, hogy egy bűnöző fölött, egy rabló fölött, egy istenkáromló fölött ítéljenek. Jórészt éppen erről szólt a Római Birodalom helyi politikája, amelyet a központ, Róma nagyon ügyesen gyakorolt. A helyi törvénykezést, a helyi joggyakorlatot Róma tiszteletben tartotta és meghagyta helyi autonómiákat, a korlátozott jogkörű, de saját törvényhozást.  De a Jézus vádlói nem eresztik Pilátust, tőle akarják kicsikarni az ítéletet, s az egyetlenegy lehetőségük, hogy Pilátussal ítéltessék el Jézust, ha politikai vádat fogalmaznak meg Jézussal szemben. És csak egy politikai vád van, amit Pilátus nem nézhet el: hogy Jézus felségsértő lenne. Vagyis a birodalom politikai rendje ellen támad. Ezt takarja Pilátus kérdése:: király vagy-e valóban? Királlyá tetted magadat, új politikai rend megvalósításáért harcolsz?  Jézus Azonban nem úgy válaszol Pilátusnak, ahogy egy törvényhozó vagy bíró várná, amikor a vádlottnak a bíró előtt nyilatkoznia kell. Tudjuk mindannyian, a bíró kérdésében – nevezetesen most ebben a kérdésben: mit cselekedtél? – az a két lehetőség van benne, hogy azt feleli az ember, hogy semmit, ártatlan vagyok, ártatlanul vádolnak engem, vagy pedig – valószínűleg ez a ritkább – a bevádolt személy elismeri, hogy ezt meg ezt tettem, és legfeljebb méltányos ítéletért könyörög. Jézus azonban nem válaszol a voltaképpeni kérdésre. Azt feleli: az én országom nem e világból való. Hát akkor honnan való? Nem tud sem Pilátus, sem a papi fejedelmek, sem a tanítványok – és azt hiszem, mi sem tudunk másra gondolkozni, mint hogy itt van az az ország, itt kell lennie, ha ezt a szót halljuk: ország. Az ország az, ahol mi élünk, az ország az, amelynek határai vannak, az ország az, amelynek van egy alkotmánya, van egy törvényes rendje, van egy gazdasági, politikai, szellemi elitje. Az ország az, amelynek én polgára vagyok, s ahol vannak jogosítványaim, és vannak terhes kötelezettségeim, ez az ország engem megvéd, a polgára vagyok, - ez az ország! És aztán vannak más országok is, vannak szomszédos országok, vannak távoli országok is. Az ország, ahogy régi magyar szó mutatja: úrság. Magyarország azt jelenti a legegyszerűbb módon, hogy itt magyarok az urak, Németország azt jelenti, hogy ott a németek az urak, Angolország azt jelenti, hogy  ott az angolok az urak. Meseország azt jelenti, hogy ott a mesebeli királyfi az úr. Az ország úrságot jelent. Milyen érdekes és elgondolkodtató Jézusnak ez a szava.

Első pillanatra azt lehetne gondolni, hogy ezzel a válaszával Jézus nyomást gyakorol Pilátusra. Hiszen miért is tételezné fel Jézus, hogy Pilátus azonnal meg fogja érteni azt, hogy itt egy másik országról van szó, egy mennyei országról. Tessék elképzelni ezt a drámát, Jézus találkozik egy római helytartóval, egy politikussal, aki nem szerette, hogy neki Júdeában kell helytartónak lenni, ezt terhes feladatnak tartotta. Csak húsvétkor ment el Jeruzsálembe, mégpedig azért, hogy fönntartsa a rendet. Amúgy távolról tartotta rajta szemét a dolgokon. S talán az is kitetszik, hogy ez a mi Pilátusunk egy jó adag antiszemitizmussal is rendelkezett. Unta ezt a lázongó népet, és unta obskúrus vallásukat. Valami láthatatlan szellemi istenben hittek, szobrot nem készítettek, a szentélyüket utolsó csepp vérükig védelmezték, előjogokat tartottak fönn maguknak. És most itt ez az ügy, ide rángatnak egy galileai vándorprófétát. Kínos ügy ez nekem, a nagy rómainak. Nekem lázadók fölött kellene ítélni, a birodalom ellen összeesküvők felett kéne ítéletet tartani – ki ez a názáreti, és miért vagyok én belekeverve ebbe az egész ügybe?

Akik a passió irodalmi feldolgozásokat olvassák – sok ilyen van, például Kodolányi írt Jézusról egy regényt, Bulgakov Mester és Margaretá-ját is sokan ismerjük, és még sok ilyen regényt lehetne felsorolni - , szinte mindenikben megtalálják azt a gondolatot – mint írói toposzt – , hogy Pilátus amolyan unatkozó, fejfájós, fáradt hivatalnok-helytartó lett volna, aki nagyon unja ezt a dolgot. Hát unhatta is, kedves testvérek! Egy idegen nép fölött helytartónak lenni, amelyiknek népnek sem a vallását nem ismeri, sem a szokásait nem becsüli, sem a nyelvét nem beszéli, de mindenféle apró-cseprő dolgaiba bele kell avatkoznia – ez bizony nagyon fárasztó dolog. És most jön ez a Jézus, és azt mondja, hogy az én országom nem e világból való. Hát akkor honnét való? És milyen ország az? Van még a Római Birodalmon kívül világ? A római nyelvben a barbár szó azokat az embereket jelentette, akik a lakható – vagyis a rómaik által lakhatónak tartott - világon kívül éltek. Barbároknak nevezték például azokat, akik a Dunától keletre laktak. Így például, ha átmennénk Aquicumból a túlsó partra, ahol jazigok meg a markomannok laktak – na, őket a rómaiak már barbárnak nevezték. Barbárnak nevezték a perzsákat, akik a Római birodalom határán túl éltek. Barbárnak nevezték a szkítákat is. Az nem volt világ, ahol ők éltek. – Akkor ki ez a Jézus? Indiából jött, egy másik világból, vagy Afrikából jött, honnan jött? Ez szinte fölfoghatatlan.  Pilátus számára ebben a pillanatban inkább az lehet az erősebb benyomás, hogy Jézus nyomást gyakorol rá, mintha országa fölemlítésével figyelmeztetne: jó lesz velem csínján bánni, mert netalán még nemzetközi diplomáciai bonyodalom támad ebből. Király vagyok. És egy királlyal egy másik országban is illik megfelelő tisztelettel bánni. Előjogai vannak, védelmet élvez. Vajon nyomásgyakorlásból mondja ezt Jézus?

 Így folytatja: ha e világból való volna az én országom, az én szolgáim vitézkednének, hogy át ne adassam a zsidóknak, ámde az én országom nem innét való. Jézus fordít egyet azon, amit eddig mondott. S megint emberi okoskodás, amit először hozzáfűzök. Ha Pilátus egy pillanatra talán el is gondolkozik azon, hogy hol van ez a világ, hol van ez az emberi életre alkalmas valóság, ahonnan Jézus jött, most már azt hallja, hogy ha Jézus ebből a mi világunkból való volna, aszolgái vitézkednének érte, hogy át ne adasson a zsidóknak, azoknak, akik őt vádolják. Tehát, emberileg okoskodva, mintha Jézus invitálná Pilátust. Itt van, Pilátus, a lehetőség – védj meg engem ezektől! Ha ebből a világból való volnék, ennek a rendje szerint élnék. Ennek a világnak a törvényei szerint élnék, s akkor neked engem meg kéne védened. S igazat is mond Jézus, és ebben kell meglátnunk ezt a rettenetes nagy drámai összecsapást. Pilátus hivatala, rangja és megbízása szerint a törvény legfőbb őre. Nemcsak a Római birodalomban volt ez így, hanem előtte is, azóta is így van. Ha azt mondjuk, hogy ország, akkor egy rendezett valóságra gondolunk. Ország csak ott lehet, ahol törvények vannak, ország csak ott lehet, ahol a törvényeket megtartják, megtartásukról gondoskodnak, és ennek vannak felelősei. Ahol ez nincsen, ott nincs ország, ott rablóbarlang van, ahol nincsenek felelősei és megtartói a törvénynek, ott anarchia van, zűrzavar, vagy a költő szavával élve, ott puszta ország van.  És mintha Jézus most azt mondaná Pilátusnak: Pilátus, megvédhetnél. Te vagy a törvény legfőbb őre. Utána mehetnél a vádaknak, hivathatnál tanúkat, s ez minden egyes peres eljárásban kötelező dolog – ezt éppen a római jog dolgozta ki a legrészletesebben. Hol vannak a vádlók, hol vannak a bizonyítékok? Meg, egyébként is, ünnep lesz, hamarosan ünnep lesz! Pilátus, érdemes bolygatni az érzéseket, szítani az indulatokat, most bele menni egy ilyen kétes dologba, hogy ide hoznak egy Názáreti Jézus nevű valakit az egyébként is szüntelen nyugtalan és lázadozó zsidók? Miért nem dugják el a vezérüket, ha az ő vezérük, miért nem rejtik el a királyukat, milyen nép ez, amelyik feladja saját királyát? Milyen nép ez, amelyik feladja a legjobb embereit? Ha a történelmet faggatjuk, mondhatnánk, hogy ezt a kérdést mindig fel lehetne tenni. Jézus így mondja: Jeruzsálem, Jeruzsálem, te, aki megölöd a prófétákat. Magyarország, Magyarország, te, aki megölöd a prófétákat. Református egyház, református egyház, te, aki megölöd és elkergeted a prófétákat.  Ez örökös drámája és tragédiája az embernek, hogy Isten küldöttét nem ismeri fel, az Isten küldöttét elutasítja. Senki sem lehet próféta a maga hazájában – mondja Jézus.

Még egyszer ismétlem, mintha a szavakból azt is ki lehetne következtetni, hogy Jézus most ajánlatot tesz Pilátusnak: szövetkezzünk, király a helytartóval, fejedelem az úrral, hátha a világ, amiről beszélünk egy értelmes rendet jelent. Ha a világ azt jelenti, hogy embernek való hely, ahol az adott szó adott szó, a törvény törvény, a tisztesség tisztesség, a bűn bűn, akkor neked meg kell engem védelmezned. Hívasd a cohorsot és kergettessed el az embereiddel ezeket az ellenem kiabálókat, akik éjszaka rám törtek, miközben csendes imádságomat végeztem nem messze itt, az Olajfák hegyén, s aztán idehoztak engem megpofozva, megverve, meggyalázva – védj meg! Milyen nagy dráma ez, kedves testvérek, főleg, hogyha a Római levélben olvassuk a 13. részt, ahol Pál apostol arra tanít bennünket, hogy engedelmeskedjünk a felsőbb hatóságnak, mert az az Isten szolgája, akár tud róla, akár nem tud róla, akár akarja, akár nem akarja – a te javadra. És azért kapja a kardot – mondja Pál apostol –, hogy büntesse a bűnt és jutalmazza a jót. Íme, itt a lehetőség. Pilátus szabad, hatalmas és erős és befolyásos, jogosult és köteles, hogy megvédje Jézust.  Jézus azonban tovább lép, és még egyszer kimondja, amivel kezdette Pilátusnak adott feleletét: „ámde az én országom nem innét való.” Milyen különösen indáznak a mondatok – az én országom nem e világból való, ha e világból való lenne, az én szolgáim vitézkednének értem, ámde az én országom nem e világból való. Milyen ország az az ország, amelyik a Jézus országa, és milyen világ az a világ, amelyből ez az ország való? Az az ország, amelyik a Jézus országa a szelídeké, alázatosoké, az Isten előtt járóké. Ez az Ő országa. Az Ő országában nem a fegyverek parancsolnak, nem a karhatalom rendezi el a dolgot, nem kell a fejeket térdhez verve kényszeríteni alázatra, az Ő országa az Istennek élő szabad emberek országa. Azoknak az országa, akik szabadon fölajánlották magukat teremtő Istenüknek. Hogy ennek az országnak van-e köze a mi országunkhoz és a mi világunkhoz, azt akkor fogjuk megérteni, ha arra is feleletet adunk, hogy mit akar Jézus mondani azzal, hogy nem e világból való. Itt Jézus a „kozmosz” görög szót használja, és itt nyugodtan hivatkozhatunk erre, hiszen bizonyos, hogy Jézus és Pilátus görögül beszélgettek. Jézus azt mondja: az én országom nem ebből a kozmoszból való. A kozmosz pedig az értelmesen elrendezett világot jelenti. Van egy másik görög szó is, amit mi világnak fordíthatunk, ez az uránosz, ez azonban a világegyetemet jelenti, a véghetetlen távolságokat, a csillagokat, a naprendszereket, a bolygókat. De a kozmosz, amiről Jézus itt beszél, a rendezett világot jelenti. Az én országom abból a világból való ahol rend van. Mert ebben a világban, amiben mi élünk, mi még csak nem is hajazzuk a rendet. Ebben a világban, ahol országok vannak, és a világ rendjére hivatkozva építkeznek, hódítanak vagy rombolnak le más országokat és indítanak háborút valamiféle igazságnak vagy érdeknek a nevében, ebben a mi világunkban, kedves testvérek, annak az isteni világnak,  melyről Jézus beszél, csak szomorú paródiája mindenféle rend, amit az ember fel tud építeni. Szomorú paródia – hogy egyszerűt mondjak – az, ahogyan Arany János Fülemülé-jében a bíró ítél: jobbra ütök, nekem fütyöl, balra ütök, nekem fütyöl, elmehetnek… Szomorú rend és fájdalmas paródia az, amit G. Orwell mond az Állatfarm című utópiájában: mindenki egyenlő, de vannak egyenlőbbek. Szomorú igazság és fájdalmas paródia a mi világunkban az, amikor azt mondjuk, hogy természetesen mi pozitív diszkriminációban részesítjük a kicsinyeket, az elnyomottakat, a szegényeket, a fogyatékosokat, a hontalanokat, a hajléktalanokat – de közben sorra hozzák az okyan törvényeket, melyekre azt kéne ráírni: „Hulljon a férgese!” Szomorú paródia a mi világunk. Azt hirdeti, hogy mi a szeretet országát és birodalmát építjük, de már a két éves gyermekeket is arra tanítjuk: versenyezz, győzd le a másikat, ne hagyd magad, mert különben elpusztulsz. Talán ebben a furcsa és fájdalmas fénytörésben láthatjuk és érthetjük meg, hogy mi az a világ, amiről Jézus beszél. Az az Isten világa.

És most ez a két világ, az ember szomorú isten-paródiája és Jézus igazi embersége halálosan összeütközik. Halálosan összeütközik. És ez a halálos összeütközés abban válik nyilvánvalóvá, hogy Jézus nem él a rendelkezésére álló hatalommal – erről majd a harmadik este fogok szólni, most csak megemlítem –, pedig csak egy szavába kerülne, és egy légió angyal jönne segítségére. Nem élt vele Jézus. Elfogadta az Atyától a keserű poharat. De nem él Jézus azzal a szomorú, fájdalmas, istent parodizáló, így-úgy összetákolt alig-alig működő jogrend lehetőségével sem, amit az ember istentől elszakadt világa kínál. Vitézkednének érettem…, - mondja Jézus Ügyvédet állítanának mellém, meggyőznének téged, Pilátus, az én igazságomról, nem hagynák annyiban a dolgot…  És Jézus még Pilátus becsvágyával sem él! Ha Pilátus a törvény őre lenne, ha ragaszkodna ahhoz, hogy jogosságot és igazságosságot kell képviselnie és végrehajtania, nem hagyná, hogy így legyen. De Jézus nem él ezzel a lehetőséggel sem. Nem apellál Pilátus becsvágyára sem. S azért nem, hogy az Ő halálos drámájában, golgotai keresztjében értsük meg: nincs kompromisszum, nincs alku. Vagy Isten királyi uralma vesz szívet az életeken, tehát Isten királyi uralmához igazodik ez a világ, ahhoz próbálja odaformálni törvényhozását, jogrendjét, ahhoz igazítják az emberek magatartásukat, gondolkodásukat,  - vagy újra meg újra konfliktusok támadnak. Itt már nincs kompromisszum.

Jézust amúgy megannyi alkalommal – ha szabad és nem érti félre senki ezt a szót, mai kifejezéssel élve –liberális, megengedő. Jézus liberális. Nem kell a tanítványoknak azzal bíbelődniük, hogy az étkezés előtti rítusokat végrehajtsák. Az csak az obskúrus, ortodox, konzervatívok agyament mániája. Nem kell azzal törődni! Jézus liberális: szabad-e szombatnapon gyógyítani, dögöt a kútból kihozni, kalászt tépni? Szabad – hirdeti. Hiszen a szombat van az emberért és nem fordítva. Milyen megértő Jézus a szegények iránt. Soha nem lobbantja a szemükre, hogy „magatoknak köszönhetitek!” Milyen nagyvonalúan engedi el Jézus a bűnöket! Nem ugrik senki fejére, s nem követeli, hogy tessék Canossát járni, bűnbánatot tartani, gyónni, áldozni, aztán majd lesz bűnbocsánat! Szabad, a szó valódi értelmében. Jézus libertast ad, szabadságot ad. Olykor saját népe hatalmasaival is egészen kiélesített konfliktusba kerül.  Ilyenkor normális ember azt mondja: nem ülünk egy asztalhoz az ellenféllel, nem állunk szóba velük, csak üzengetünk a sajtón keresztül! S mit olvasunk? Jézus elmegy a főfarizeus házához és megvacsorál vele. Jézus mindig mindenkivel szóba áll, mindig megtalálja az emberek szívéig vezető utat. Ám ehhez hihetetlenül sok kompromisszumot kell kötni, ti is tudjátok.

S most ebben a Nagyhétben, amikor töredelemmel készülünk, hogy lássuk Jézust, a megfeszítettet, nekünk is szabad ilyen kérdéseket föltenni. Vajon nem azért nem állok már szóba évtizede testvéremmel, egykor volt barátommal, édesanyámmal, édesapámmal, gyerekemmel, mert „nincs kompromisszum, mert nem alkuszunk!?” És tegyük fel a következő kérdést: lehet így élni? Dehogyis lehet, széttörünk benne, szenvedünk tőle, és keressük a kimenekedést. S mindannyian megtanulunk  kompromisszumot kötni. Sőt, ezt sokszor éppen Jézustól tanuljuk. S kitől mástól tanulnánk meg? Hogy belátóak, méltányosak, megengedők legyünk. S mégis, itt, most, ebben a halálos ütközésben, ahol már nincsen jelen más, nincsenek itt a galileai szegények, nincsenek itt a Genezáret-tavi halászok, nincsenek itt a Jézust Jeruzsálembe kísérő vándorok, nincsenek itt azok, akik Jézust annyira szerették és nincsenek itt az írástudók, a farizeusok sem, és nincs itt egyáltalán senki, csak pusztán Jézus élete van itt – no, ilyenkor tudhat az ember igazán kompromisszumot kötni, hogy megmentse magát – és Jézus jelzi: most nincs kompromisszum. Ismertem egy embert, aki mindig arról beszélt – s időnként még egy kis teológiát is kerített köré –,  hogy ő nem szed gyógyszert. Tiszteletes Úr, mondta sokszor, a kalmopyrin volt a maximum, amit bevettem, az is véletlenül. Megáldotta őt Isten, világéletében makk-egészséges volt, úgyhogy mondogattam is neki némi humorral, hogy magának nem nagy kunszt nem szedni semmiféle gyógyszert, mert nincs is rá szüksége. Ám aztán egyszer öregkorában kezébe kapta az orvosoktól a diagnózist, és ez a mi emberünk elkezdette büszkén hirdetett elveit feladni, s megkötni kompromisszumot a gyógyszerekkel meg az orvosokkal. Jó, akkor elmegyek még egy vizsgálatra. – Na jó, amit a főorvos úr fölír, azt azért beveszem. – Na jó, azt, amit a szomszéd mondott, hogy ő kipróbálta és neki bevált, azt is megpróbálom. – Na jó, amit olvastam a lilafüst magazinban, valami füves-könyvben, azt is megpróbálom! – Na jó, mondta valaki, volna egy vajákos asszony, azt is megkeresem. Ne vessük meg, az ilyen embert, az életéért harcol, és az életéért az ember mindenre képes, még kompromisszumot is tud kötni. De most Jézus nem köt kompromisszumot.

Nem alkuszik a király a helytartóval. Nem kér a fejedelem magának védelmet. És nem kíván semmiféle perszónál-uniót megvalósítani. Az én országom nem ebből a világból való. Isten országa ez. Paradox, hogy Jézus ebben az abszolút védtelenségében, ebben a minden hatalomról való lemondottságában, teljes hatalomnélküliségében, teljes jognélküliségében vagy jogfosztottságában mutatja meg abszolút igényét ránk, s mutatja meg, hogy ott vannak az abszolút jogok is: az én országom nem e világból való, ha e világból való volna az én országom, az én szolgáim vitézkednének érettem, ámde az én országom nem innen való. Segítsen bennünket Isten Szent Lelke, hogy Jézus szavát jól értsük. S adjon bátorságot, hogy Isten abszolút igényének, abszolút fenségének, igazságának elkötelezzük magukat.

Ámen