Jézus egyedül

Szeretett gyülekezet, kedves testvérek!

Akik folyamatosan olvassák a Bibliát, észrevehették, hogy akármelyik fordítást olvassuk, akár a revidiált Károlit, akár az új fordításnak bármelyik kiadását, apró betűkkel vagy lábjegyzetben, vagy a bibliai szöveg mellé, de megkülönböztetett módon egyéb bibliai szakaszok is meg vannak jelölve. Ezek segítik egy-egy adott szakasznak a megértését, oda lehet lapozni és akár egy kifejezésnek, vagy egy történet párhuzamos elbeszélésének a fényében teljesebben kibontakozik számunkra a mondandó. Így van ez a mai igénkkel is, Jézus megdicsőülésének a történetével. Amint olvasni kezdjük, látjuk, hogy ezt Márk és Lukács evangélista is lejegyezte, és ha oda lapozunk, rögtön észrevesszük, hogy némileg eltérően beszélik el. Ez érthető, hiszen a tanúknak vagy az elbeszélőknek nem ugyanaz a nézőpontja, még ha ugyanazt a dolgot beszélik is el, de ezek a különbségek is fontosak és sokra mutatnak. Azt olvastuk Máté evangélistánál a 8. versben: Mikor pedig szemeiket fölemelték, senkit sem láttak, hanem csak Jézust egyedül. Márk evangélista ezt úgy mondja el: nem láttak maguk körül senkit, csak Jézust egyedül. Lukács pedig a maga tárgyilagosságával így mondja, passzív szerkezetben: nem találtatott ott más, csak Jézus maga. Ez a három megjegyzés teljesen azonos is és mégis különbözik. Ez lesz ma a kiinduló pontunk, hogy a megjegyzés titkát és értelmét is megértsük, és valóban megtaláljuk, hogy miért tartotta fontosnak mind a három evangélista ugyanezt elmondani: csak Jézust egyedül látták.

Az első értelme igen egyszerű. annak. Egy csodálatos tünemény után – vagy inkább látomás után –, hogy fönt a hegyen láthatják Mózest és Illyést Jézussal beszélgetni - azt észlelik, hogy már csak maga Jézus van ott egyedül. Első értelme ennek nagyon egyszerű: ahogyan fölmentek a hegyre, úgy fognak a hegyről lejönni. Ez mindennapos értelem, s a történet szerint is így van. Jézus maga mellé vett három tanítványt, Pétert, Jakabot és Jánost, akik belső bizalmas köréhez tartoztak, felment velük a hegyre, amit mi már a Megdicsőülés hegyének nevezünk, ott egy csodálatos esemény történt, valami titokzatos, kimondhatatlan dolog. Márk evangélista azt is följegyzi, hogy lefelé jövet a hegyről Jézus megparancsolta ennek a három tanítványnak, hogy ebből semmit ne mondjanak el, csak majd az Ő feltámadása után, mert annyira továbbadhatatlan, annyira közölhetetlen, annyira elmondhatatlan, kifejezhetetlen az, amit ott láttak. Tehát egyelőre, ahogyan kezdődött, úgy ér véget a történet, - föl a hegyre Jézussal, le a hegyről Jézussal.

Mintha azt akarná ezzel jelezni az evangélista, hogy jól is van ez így. Vannak az életünknek kiemelkedő pontjai, magaslatai, lehetnek ezek megmenekülések, megvilágosodások, lehetnek titokzatos, nagyszerű élmények, tapasztalatok. De mégis csak úgy van, a Jézus tanítványának rendesen az az útja, hogy Jézussal kezdtük, és Jézussal folytatjuk, és minden egyéb, ami történt, akármilyen nagyszerű, ottmarad emlékként, megtapasztalásként, marad úgy, hogy majd eljön az ideje, amikor el is mondhatjuk ezt. Milyen jó Jézussal felmenni a hegyre, milyen jó Vele megmenekedni, milyen jó átélni, hogy Jézus közelségében, az Ő dicsősége fényében beleláthatunk az isteni titkokba, és milyen jó aláereszkedni a hegyről Jézussal, és Jézussal együtt folytatni tovább az életutat. Nagy és általános üzenete ez ennek a megjegyzésnek.

De még mélyebb értelmek is vannak, és hadd hozzam ezeket is ide. A másik jelentése annak, hogy nem láttak mást, csak Jézust egyedül, arra utal, hogy elmúlt a látomás, elmúlt a titokzatos, misztikus élmény. Tessék ebbe belegondolni, ezek kegyes zsidó emberek voltak, zsinagógai iskolákban nevelkedtek fel, a prófétai hagyományt hordozták a szívükben. Még akkor is, hogyha halászemberek voltak, valószínű a vasárnapi iskolában az aranymondás-versenyen ők is részt vehettek annak idején, és tudták jól, hogy két nagy alakja volt az Ószövetségnek, két nagy, titokzatos alakja, akik közül az egyik az Ígéret földjére soha be se tehette a lábát, ez Mózes. Mózes csak távolról üdvözölte az eljövendőket, ő nem kelhetett át a Jordánon. De most itt van. A másik pedig Illyés, akiről azt se tudta a hagyomány, hogy élt-e, halt-e, mert tüzes szekereken elragadtatott, Elizeus próféta felvette a palástját és folytatta a prófétai szolgálatot. Akiket az Úr nagyon szeret – mondja Ady Endre –, azokat elragadja és ők a tüzes szekerek, ők az Illyések, a próféták. Élnek-e, halnak-e? És lám, Illyés is ott van, ő a próféták egyik legnagyobb alakja. De elmúlt ez az élmény. Márk evangélista megjegyzése is fontos ebből a szempontból. Ő így mondja nagyon finoman: nem láttak maguk körül senki mást, csak Jézust. Vagyis körülnéztek, vagyis próbálták azt a kimondhatatlan, fantasztikus élményt megtalálni, és folytatni, és kezdték a tekintetükkel keresni Mózest is és Illyést is, hol vannak ők? Az imént még itt voltak, most hol vannak? Az imént még nagy fényesség, káprázatos isteni világosság támadt, mennyei szózatot hallottunk, de ez elmúlott, - hol vannak ők? Vagy csak álom volt az egész, ahogy jelzi Lukács evangélista, hogy ott a tanítványok előbb el is aludtak, elnyomta őket a buzgóság. Álomban látták volna ezt? Hogy történt ez az egész dolog? Mint amikor az embernek isteni érintései vannak, de a következő pillanatban nem tudja már, hogy ezt képzelte csak, gondolta csak, ez csak álom volt, ez csak a dolgoknak, a káprázatoknak a különös együttállása volt, vagy valóságos isteni jelenlétet tapasztalt meg? Körülnézünk, tapogatjuk magunk körül a világot, megpróbáljuk rögzíteni ezeket a benyomásainkat. De nem láttak mást maguk körül senkit, csak Jézust. Elmúlt a látomás, elmúlt a jelenés, elmúlt a csodálatos megtapasztalás, ám annak tartalma mégis változtatott az életükön. Mert már csak Jézust látják egyedül.

A harmadik mély értelem az, hogy ugyan ott van Mózes és Illyés, és ahogyan Lukács evangélista megjegyzi, az eljövendő dolgokról beszélgetnek Jézussal, vagyis jeruzsálemi útjáról, megfeszíttetéséről, halálátról és feltámadásáról, és bár valóban a feltámadás után kiderül, hogy Mózes már megmondotta, Illyés már jelentette, és a többi próféták is jövendölték ezt, és már itt is vannak a Megdicsőülés Hegyén, és erről beszélgetnek, de az, hogy a jelenés után nem találtatott ott más, csak Jézus egyedül, ez azt jelenti, hogy az üdvözítés nagy művében Mózes és Illyés immár elvégezték a dolgukat. Ők az életükkel, a jövendölésükkel, a szavaikkal, a sorsukkal előkészítették a Messiás útját, már sokkal-sokkal korábban, évszázadokkal korábban,  - és most már csak maga Jézus van ott. Ő a beteljesítő. Ebben már Mózesnek, Illyésnek, prófétáknak, atyáknak nincsen helye, - Jézus egyedül, teljes kizárólagossággal, mint Isten küldötte végzi el a megváltás művét. Sokan ebből arra is következtettek, hogy akkor se Mózesre, se Illyésre nincsen nekünk többé szükségünk. Hiszen így is szól a mennyei szózat: Ez az és szerelmes Fiam, Őt hallgassátok! Már csak Jézust kell hallgatnunk, ezt a két alakot Isten még odahozta, aztán Isten onnan elvitte őket, vagyis mindaz, ami régen történt, az atyák jövendölése, a szent törvény megadása, Isten régi népének története megannyi tanulságával, csak régi dolog, ezt itt Isten félretette. Olyannyira így gondolják ezt némelyek, hogy nemrégiben hallottam egy okos embert arról beszélni, hogy úgy kellene nekünk tenni, hogy itt van a Bibliánk, úgy-e, egybe van kötve benne Isten Újtestamentuma meg a régi testamentum. Nohát, javasolta ez az okoskodó,  az úgynevezett Ószövetséget nekünk félre kéne tenni, és oda kéne tenni  helyébea magyar mitológiát, a magyar őstörténetet. Mert hát végül is, bölcsködött, minden népnek van egy őstörténete, miként volt a zsidóknak is egy őstörténete. Az angolok tehát tegyék oda Artúr király legendáját, a németek a Wotanról szóló mítoszokat, a finnek a Kalevalát, az amerikaiak az indián történeteket, ki-ki a magáét, és aztán majd az Újszövetséggel kezdődik mindenkinek, egyetemesen, örökérvénnyel és igazán, hogy mi is az Istennek az akarata.

 De, kedves testvérek, ez tévesztés, ez megmásítása, elcsavarása az isteni kinyilatkoztatásnak! Nem azért történik az, hogy Mózest és Illyést már nem látják, mert ugye még utoljára fölléphettek ők is a színpadra, minjt valami elő-zenekar, aminek úgy-e le kell mennie a színpadról, mert jő a fő-zenekar. Nem arról szól a történet, hogy Jézushoz elérkezvén, Mózesnek és Illyésnek immár semmi jelerntősége nincs, hanem inkább egy negyedik értelem bontakozik itt ki, mely a történet legigazabbi értelme!

Így mondja Máté evangélista: Mikor pedig szemeiket fölemelték, senkit sem láttak, hanem csak Jézust egyedül. Igen fontos, hogy mi történik az azt megelőző pillanatokban. A megelőző pillanatokban azt látják a tanítványok, hogy fényes felhő borítja be őket, tehát nemcsak Jézust, hanem Mózest és Illyést is, és ebből a felhőből mennyei szózat zeng: ez amaz én szerelmes Fiam, akiben én gyönyörködöm, Őt hallgassátok! Ekkor a tanítványok,  arcra estek, igen megrémültek, Jézus pedig hozzájuk menve megillette őket, és azt mondta: keljetek föl, ne féljetek. Miért fontos ez?

Tehát, immár az utolsó, legtitkosabb értelemnél azt kell mondjuk, hogy éppen az ellenkezője mutatkozik meg annak, amnit észlelnek. Nem láttak mást, csak Jézust egyedül! De éppen ez azt jelenti, hogy Jézus nincs egyedül. Az a felhő, mely dicsőségbe borította Jézust és a két prófétát, Mózest és Illyést, az a felhő, amelyből a mennyei szózat szólt: ez amaz én szerelmes Fiam, őt hallgassátok, - ez azt jelenti, hogy Jézusban összegződik –latin szóval rekapitulálódik -, mintegy egybefoglaltatik, egybeszerkesztetik minden. Egybeszerkesztetik Istennek minden ígérete, továbbá az ígértek története, az Egyiptomból való kiszabadulás története, a pusztai vándorlás története, a törvényadás története, a próféták küzdelmes története – és ezek minden mozzanata és minden alakja, minden benne foglaltatik immár Jézusban. Jézus nemcsak Jézus, Jézus Mózes is, Jézus nemcsak Jézus, hanem Illyés is, Jézus nemcsak Jézus, hanem szent király is, Dávid király is. Jézus nemcsak Jézus, hanem a legkimagaslóbb, egyszerű és örök, tökéletes főpap is, akiben minden, de minden alak, minden személy, minden ígéret, minden történet és minden tanulság egybefoglaltatik. Mikor azt mondják: egyedül Jézus, ez az egyedül azt jelenti, hogy nincs egyedül, benne Isten egész teljessége jelenik meg. 

Azután, kedves testvérek, azt is jelenti ez a megjegyzés, hogy ha Jézus nincs egyedül – mert nincs egyedül, bár így észleljük, hogy csak Őt látták a tanítványok, azt is jelenti, hogy a tanítványok sincsenek egyedül. Nem láttak mást, bár körülnéztek, vagy ahogy Lukács evangélista mondja ezzel az érdekes passzív szerkezettel, nem találtatott más, nem találtak mást, nem láttak mást, csak Jézust. Erre mondhatnánk, hogy – amint a bevezetőben mondottam – sovány eredmény ez. Jézussal mentünk fel a hegyre, aztán Jézussal is jövünk le. Pedig maradnának. Mondja is Péter: Uram, jó itt nekünk. Építünk hajlékokat, Neked egyet, Mózesnek egyet, Illyésnek egyet. Itt fönt a hegyen nincs árvíz, itt nem zajlik a történelem, itt nincsenek vereségek, itt nem történik az, amit majd látnak a hegyről lemenve. Mert éppen csak leérnek és látják, hogy a többi tanítvány hogyan szerencsétlenkedik ott egy beteg fiú meggyógyításával, akit nem bírnak meggyógyítani. Hát itt jó, ez  itt egy azílium, menedékhely, ez itt az isteni teljesség. Mégis! Mikor elindulnak le a hegyről, vissza az életükbe, akkor Jézussal mennek. Egyedül Jézussal mennek, vagy hadd mondjam így, ha van értelme a szavak csavarásának: csak Jézussal mennek. Mert csak Jézussal érdemes, csak Jézussal lehetséges, csak Jézussal van értelme, csak Jézussal van reményünk arra, hogy megálljunk és megmaradjunk, amikor aláereszkedünk a nagyszerű és csodálatos isteni élményekből, érintettségekből oda, ahol az életünk elrendezetlen dolgai vannak. Jézus az, akiben Isten mindent összefoglal, de nemcsak összefoglal, hanem teljességre is visz. Nem úgy foglal össze, hogy helyettesíti Mózest vagy Illyést és a többieket, hanem úgy, hogy amiért Mózes küldetett, amit Illyés elvégzett, amit a szent írók kinyilatkoztak, amit a próféták megjövendöltek, azt Isten teljességre viszi, beteljesíti, és igazi értelmét mutatja meg. Az igazi értelem pedig a Mennyei Szózatban van: ez amaz én szerelmes Fiam, akiben én gyönyörködöm! A Fiú áll előttünk, az öröktől való Fiú, az üdvözítő és a szabadító. Milyen csodálatos ez a jelenet, hogy akit úgy vártak és reméltek a régi szentek, a Mózesek, az Illyések, a próféták, azt most láthatják. Akiről jövendöltek, arról most ők is hallhatják a megerősítő szózatot: ez az a Fiú, ez az én szerelmes Fiam. Nem más, nem valaki más majd máskor, hanem Ő, itt és most, az, aki majd elindul a hegyről, s megérkezik egy másik hegyre, a Golgota hegyére. Most elindul a dicsőségből és megérkezik az önként magára vett gyalázathoz. S majd onnan megérkezik a Feltámadás napjához. Őt hallgassátok, Őt kövessétek, Ővele töltekezzetek be, az Ő dicsőségét keressétek, mert ezt a Fiút Isten azért küldte, hogy életünk, üdvösségünk és szabadulásunk legyen.

 Milyen csodálatos dolog, kedves testvérek, egyszer csak hallani megannyi zűrzavarban, elképzelésben, látomásban, váradalomban, tapasztalatban: ez az én szerelmes Fiam, akiben én gyönyörködöm, majd utána látni, hogy valóban nincs más, csak Ő egyedül, akiben hihetünk, bízhatunk, akiben mi magunk is gyönyörködhetünk. Ő az alapja életünknek, hitünknek, közösségünknek, Istentől elrendelt üdvösségünknek. Ámen

Imádkozzunk: Köszönjük Mennyei Atyánk, hogy elküldötted, akire a régiek vártak. Köszönjük, hogy testet öltött az örök Ige, aki által minden lett, ami lett. Köszönjük, hogy amit a régiek lelke oly feszülten várt, azt most mi úgy láthatjuk, mint dicsőségbe öltözött Fiadat, és reá úgy hallgathatunk, mint akiről Te-magad mondottad, hogy Őt hallgassuk. Köszönjük, hogy megerősíted a mi szívünket akkor is, amikor félelmes dolgok történnek körülöttünk, amikor ár zúg, gátak szakadnak, életek dőlnek össze, s kétségbeesetten kérdezzük, mi lesz holnap. Köszönjük, hogy megerősíted szívünket a boldog bizodalomra, hogy ha Reá tekintünk, Te mindent a javunkra fordítasz. Így könyörgünk Urunk, most azokért tízezrekért, akik gátakon állva próbálják menteni az életet, s még inkább azokért, akiknek már mindene elveszett, és azokért, akik nem tudják, mit hoz a következő pillanat. Csendesítsd erejét a vad vizeknek, parancsold őket vissza, mert Neked hatalmad van rá. Könyörülj azokon, akik összedőlt életük romjai felett ülnek. Minket pedig indíts irgalmasságra, segítőkészségre, hogy mindenünket oda tudjuk ajánlani, hogy életüket megtarthassuk.

Köszönjük Atyánk, hogy akkor is Krisztusra tekinthetünk, amikor nagyszerű és dicsőséges dolgokat látunk. Mikor elénk sorakoznak a régiek, a nagyok, a dicsőségesek, akiknek nevét tisztelettel és áhítattal mondjuk ki, amikor gyógyítod egy nép sebeit, amikor megengeded, hogy újra egybelássuk azt, amit szétszakított a történelem, amikor büszkeséggel szólhatunk a régiekről, s látjuk sebeink gyógyulását. Te ekkor is így szólsz hozzánk: egyedül Őt hallgassátok. Mert tudjuk, hogy nekünk, magyaroknak erre a Krisztusra van szükségünk, hogy sem politikai döntések, sem történelmi jószerencse, sem nekibuzdulás és akarat nem gyógyíthat minket egybe, nem gyógyíthat minket újra közösséggé, hanem egyedül ez a mi Jézus Krisztusunk. Őbenne akarunk hát meggyógyulni, hogy egymás testvérei lehessünk. Őbenne akarunk igazságot kapni, hogy megkegyelmezett gyermekeid lehessünk. Engedd, hogy az emelkedettség pillatataiban is Őt lássuk, és Őreá hallgassunk.

S köszönjük, hogy ez a mi Krisztusunk gyógyulást és szabadulást hoz az elesetteknek, a betegeknek, a szomorkodóknak, a vigasztalásra váróknak. Így könyörgünk most is értük. Krisztus kegyelmét áraszd ki mindannyiunkra. Reánk is, akik szeretnénk ennek az ő igaz és hű követői lenni, hogy erőnk meg ne fogyatkozzon, reánk is, akik másokat is eléd viszünk most imádságban, hogy kérésünket, buzgó könyörgésünket érette Te meghallgasd, Szent Lelked velünk közöld, életünk javaiddal betölts.
Ámen