Jellem-csere

Szeretett gyülekezet, kedves testvérek!

Sokféle módon készülünk ádventben karácsonyra. Mostanában azonban egy különös ellentmondás vagy inkább ellentét is van bennünk. Egyrészt szeretnénk úgy készülni ádventben, hogy kivonjuk magunkat azokból a civilizációs vagy kulturális kényszerekből – zaj, tülekedés, vásárlási kényszerek -, melyek a mai ember ádventezését, karácsonyi készülődését olyan erősen meghatározzák. S persze, igazán nem tudjuk magunkat kivonni, bármennyire is ellenére vagyunk ezeknek. Ha megkérdeznek minket, határozottan kifejtjük, hogy, nincs ez így jól, mégis, azt tapasztaljuk, fölkap bennünket az ár, sodor és visz bennünket, igen erős kényszerek hatnak ránk, s ezért némi szomorúság vagy kétségbeesés is át szokta járni ádventezésünket. Mert a karácsony így lassan nem ünnep lesz, hanem az ádventezés kipihenése. Nemrégiben kérdezte valaki vásárlás közben, látván, hogy óriási tömegek hömpölyögnek az áruházban, és sokan olyan dolgokat is vásároltak, amiket egyébként az év bármelyik napján meg lehetne venni, hogy vajon kötelező-e, hogy karácsonyra hagyjuk azt, hogy a befőttes üveget, a konyhaszekrényt, a kanalat, paplant, s miegyebet is ekkor vegyük meg? Úgy látszik, rossz irányba alakult a világ. Másrészt ádventben az ember szeretné a maga jobbik arcát megmutatni, szeretné magát legalább karácsonyra úgy felkészíteni, hogy ami nincs is meg benne, az mégis ott legyen, valamilyen módon megmutatkozzon. Hasonlít ez ahhoz, ami gyerekkoromban olykor megtörtént.  Akkoriban nem volt még olyan tehetős a világ, mint ma. Néhány szaloncukrot persze meg lehetett venni, de a karácsonyfa-díszeket inkább magunk készítettük. A padlásról lehoztuk a száradó diót, és szép csillogó sztaniol-papírba csavartuk, gyufaszálat dugtunk a dió végébe, s kis cérnaszálon felakasztottuk a karácsonyfára. Mikor aztán elszáradt a karácsonyfa, elfogyott róla a szaloncukor, ott maradt a sztaniolba becsavart dió – nos, végül is azt is meg lehet enni. Ám néha csalódás ért, mert miután leszedtük a sztaniol papírt a dióról, s feltörtük, láttuk, hogy megelőztek minket. A diót már megrágta valami féreg, ehetetlen volt. De sokszor tapasztalunk ilyet, s nem tudom, hogy nem inkább ehhez vagyunk-e hasonlók.  Karácsonyra szépen sztaniolba csomagoljuk magunkat, bármi költséggel, bármi áron. Csak aztán valaki föl ne törjön bennünket, s észre ne vegye, hogy mi van belül!

Az apostol Titushoz írja a levelet, akit Krétán hagyott egy kis keresztyén gyülekezetben, honnan hírek érkeznek erről a sok drága ajándékot kapott gyülekezetről, de szomorú hírek. Civódások hallatszanak, s kiütközik rajtuk a krétai embernek a jelleme. Ezért is idézi az apostol a szállóigét, mely akkoriban az egész mediterrán világban elterjedt a krétaiakról: a krétaiak mindig hazugok, gonosz vadak, rest hasak. (Titus1:12). Egy ilyen világban indult útjára a kis keresztyén közösség, de rajtuk is elő-előtört a régi jellem, a régi ember, a régi valóság, és az apostolt aggodalom tölti el, hogy vajon a keresztyénségük megmarad-e, s nem csak valami szép sztaniol papír, mellyel az a régi világ, a régi jellem gyönyörűen be van csomagolva, csillog-villog, karácsonyfára lehet akasztani, jól mutat, ám csak kívülről. Ezért az igaz beszédet írja meg Titusnak, s arra kéri, hogy ezzel az igaz beszéddel erősítse, buzdítsa a krétaiakat, mégpedig arra, amit egyetlenegy szóval így lehetne most összefoglalni: jellemcserére. Ha a krétaiakról igaz volt a szállóige, akkor egyetlenegy szóval mondhatjuk, nem voltak jellemes emberek, s most az apostol arra emlékezteti őket Tituson keresztül, hogy itt az ideje a jellemcserének. S ezzel kezdi – mert ez az igaz beszéd, ez minden cserének és változásnak az alapja: megjelent az Isten üdvözítő kegyelme minden embernek! (2:11) Nem néhányaknak jelent meg, nem néhány beavatott értesült erről, nem néhány szerencsés jutott hozzá,  hanem minden embernek megjelent, mégpedig az üdvözítő kegyelem! Illetve, egész pontosan: az üdvözítő kegyelemnek ez a megjelenése (Jézus Krisztus csodálatos evangéliuma) arra tanít minket, hogy megtagadjunk minden hitetlenséget, világi kívánságot, s mértékletesen, igazán és szentül éljünk a jelenvaló világban várván a boldog reménységet és a nagy Istennek és megtartó Jézus Krisztusunknak dicsőségének megjelenését (2:12-13). Ennek különös hangsúlyozását kell ma megértenünk, mert hiszen, mondhatnánk, hogy ez nem is különös, hanem nagyon is általános buzdítás, ezzel mindannyian egyetértünk, ennek így kell lennie, meg kell tagadni a hitetlenséget, ki kell oldódni az evilági kívánságokból, mértékletesen igazán és szentül kell élnünk. Ez jó üzenet. Ez érvényes üzenet. Ezt mi is magunkhoz tudjuk ölelni.

Ugyanis, amikor a harmadik rész elején Pál konkréttá is teszi, hogy mit jelent ez, akkor máris érezzük, hogy igen fogós dolog ez a jellemcsere, nagyon nagy küzdelmet és harcot kíván. Először is azt mondja az apostol, hogy emlékeztesd őket, hogy engedelmesek legyenek minden fejedelemségnek, hatalmasságnak, hódoljanak és minden jó cselekedetre készek legyenek. Azt hiszem, amikor ezeket a sorokat olvassuk, s még más ilyen sorokat, például a Timótheushoz írt levélben vagy a Római levélben, akkor az a gondolat suhan át rajtunk, hogy igen-igen, kétezer évvel ezelőtt ezt kellett mondani a lázadozó, nyugtalankodó keresztyéneknek, de nekünk ilyet ne mondjon az apostol. Mi az, hogy mi engedelmeskedjünk fejedelemségnek, hatalmasságnak? Mi az, hogy hódoljunk olyanoknak, akik nem az Isten útján járnak, olyanoknak, akik nem engedelmeskednek, s erre-arra fordítják az ország szekerét? Ezt nem kérheti tőlünk az apostol! Van azonban itt egy nagyon fontos mondatrész, így mondja: hódoljanak, minden jó cselekedetre készek legyenek. Két dologra emlékeztet ezzel. Egyrészt arra, hogy a világi kormányzásnak Istentől való rendje van. Sőt, Isten maga rendeli a világi felsőbbséget meghatározott céllal. Az a küldetése, a mandátuma, azt kell betöltenie. Az más kérdés, hogy betölti-e vagy sem. Minden jó cselekedetre késznek kell lennie, és minden jó cselekedetre késztetnie kell bennünket. Ahogy a Római levélben olvassuk, a világi felsőbbség azért kapta Istentől a hatalmat, hogy büntesse a rosszat és jutalmazza a jót. Vagyis minden kormányzatnak van egy világos célja, és van az állampolgári engedelmességnek is egy világos célja, a jóra való készség megőrzése és a jónak a munkálása. Nem könnyű ezt elfogadni, a szívünk sokkal szívesebben lázong, s kiált nagy változást odakint a világban, változást a hatalomban, vélvén, hogyha az ott megtörténik, akkor minden egyszerű, világos és jó lesz. Ám ez, ahogy a teológusok mondják, történelmi gnoszticizmus, hamis gondolat, annak elgondolása vagy elképzelése ez, hogy amint világban vagy a történelemben megváltoznak a dolgok, mi is meg fogunk változni. Ha minden átalakul, - vélik az így gondolkodók -, ha lesz egy új kormányzati forma – mondjuk, ha kikiáltják Magyarországon újra a királyságot, mitől rojalista érzelmű honfitársaink szíve feldoboghat, ha találunk egy istenes királyt, lehetőleg reformátust – akkor minden meg fog változni, s akkor én is meg fogok változni. Vagy ha marxista kifejezéseket akarok használni,ha megváltoznak a termelési viszonyok és a termelési javak elosztásának szerkezetei, akkor mi is meg fogunk változni. Majd ha a Parlament gyönyörű törvényeket fog hozni, mi is meg fogunk változni. Így van ez, kedves testvérek? Nincs így. A történelem nagy tanúsága az, hogy hiába változnak a történelmi formák, hiába változott a politika, hiába változott a gazdaság, hiába alakult a történelem így vagy úgy, hol szerencsésen, hol szerencsétlenül, hiába volt egy ország olykor hegymenetben, máskor lejtmenetben, ha az emberek nem érzeték szükségét a belső megváltozásnak, akkor a dolgok lényegét tekintve nem következett be a változás. Így volt ez kedves testvérek a 16. században a reformáció idején is, csak fordítva! Ritkán volt a magyar történelemnek tragikusabb korszaka, mint a 16. század. Három részre szakadt az ország, az ország közepe pusztavilág lett, teljesen kilátástalan volt a helyzet, senki nem tudta, mikor fog az ország újra összekapaszkodni, hol nyugat felé, hol kelet felé fordították az ország hajóját, az úgynevezett politikai elit torzsalkodással töltötte idejét. S mégis - egy másik nézőpontból, a mi nézőpontunkból - azt kell mondanunk, hogy amikor az igaz beszédre, az evangélium hirdetésére megváltoztak a szívek és az életek, jellemcserék következnek be, és az ország megtartatott, és megmaradt. A 16. század tele van csodálatos jellemekkel, csodálatos személyiségekkel, csodálatos történetekkel. S nem azért, mert hirtelen megváltozott a politikai vagy történelmi jószerencse, hanem mert az emberek belül akartak megváltozni. Mert elfogadták, magukra vették az igaz beszédet.

Aztán még ennél is mélyebbre is kell menjünk. Az apostol arra kéri Titust: buzdítsd a tieidet, hogy senkit ne szidalmazzanak, ne veszekedjenek, hanem gyöngédek legyenek teljes szelídséget tanúsítván minden ember iránt. Az előbb azt mondottam, remélem, nincs itt közöttünk krétai atyafi, aki megsértődne, hogy régi szállóigéket olvasunk a fejére. Most viszont kezdek aggódni, mert talán van közöttünk egy-két olyan testvér, aki nem magyar, a most ki kell adjam a magyarokat. Mert most a magyarokról kell szólni, mert mintha a magyaroknak üzenné az apostol: senkit ne szidalmazzanak, ne veszekedjenek. Én nagyon kevés olyan pillanatról tudok, amikor három-négy magyar itt-ott összehajol, hogy azok a pillanatok, s főleg a másokról való beszélgetés ideje dicséretmondással telt volna. Mi nem így szoktuk. Ha mi összejövünk, nagyon hamar szidalmazásra fordítjuk a szót. És ha pedig köztünk van, akit távollétében szidalmazni szoktunk, akkor pedig veszekszünk. Szidalmazó és civakodó nép vagyunk. Szinte nem is tudunk belőle kimenekülni. Mi lesz velünk kedves testvérek karácsonykor? Amikor majd lekerül a lelkünkről, meg a beszédünkről a sztaniolpapír. s a karácsonyi ebédnél vagy karácsony másnapján, majd karácsony harmadnapján szidalmazunk és veszekedünk újra? Vajon erre való Istennek ez a nagy ünnepe? Vajon erre való az egész karácsonyi készülődésünk, hogy csak ott, csak abban az órában, csak a szentestén ne? Csak az ebédnél ne, csak az ajándékok átadásáig ne, addig ne! Addig ezüstbe van sztaniolozva a nyelvünk, addig aranytól csillog a szívünk? Aztán minden folytatódik tovább?

Nem olyan könnyű az, testvérek, amit az apostol kér. A jellemcsere, az ó-ember megöldöklése, a régi én halálnak adása nem olyan könnyű. Úgy mondja az apostol, hogy nemcsak ne szidalmazzanak, és ne veszekedjenek, hanem gyöngédek legyenek, teljes szerénységet tanúsítván minden ember iránt. Talán még rémület is eltölt bennünket ettől! Egy dulakodó, gyürkőző, versengő világban, ahol már szinte a pórusainkat is átitatja – de hogy a lelkünket átitatja már az egészen biztos! –, hogy szelídlelkűen, készségesen, gyöngéden nem lehet élni! Ez a hollywood-i romantikus filmekbe való. Az élet kemény, az élet csupa tipródás, az élet tülekedés, az élet egy nagy sorbaállás, és úgy állunk mi is sorba, mint amikor hömpölyögnek az autók, s néhány atyafinak elfogyván a türelme, ide csapnak, oda csapnak az autóval, nem bírják, - úgy állunk sorba. S ahogyan gyakran látjuk, könyék ki, ide tülekedni, oda tülekedni, még tán veszekedés, verekedés is van belőle. S hiába mondjuk, hogy ez az ünnepi láztól van, itt a döbbenetes ellentmondás: aközben történik ez, miközben sorban állunk, hogy megvásároljuk a szeretet jeleit. Nem történt jellemcsere.

Mindazáltal – és utoljára erről kell néhány szót szólni – semmiféle kioktatás nincs az apostol szavában! Ő nem egy elvadult kultúra fölényes tanító bácsija, nem valami nagy jellemcserélő igazgató! Nagyon szerényen, alázatosan és töredelmesen mondja, amit a krétaiaknak üzen. „Mert mi is régen esztelenek, engedetlenek, tévelygők, különböző kívánságoknak és gyönyöröknek szolgái, gonoszságba és irigységben élők, gyűlölségesek és egymást gyűlölők voltunk.” Ezt önmagáról mondja. Ilyen volt ő. Így élt, ezek voltak az „erényei”. Engedetlen volt, tévelygő volt, esztelen, kívánságok és gyönyörök szolgája volt, gonoszságban és irigységben élt, gyűlölséges és a másikat gyűlölő volt. Így élt az apostol, és ezt semmilyen mázzal, semmilyen szép szólammal, semmilyen nagyszerű együtt élési szokással, formával nem lehet megváltoztatni. Egészen megrendítő, ami a görög szavakból derül ki igazán. Ezekben éltem - mondja. Néhol még a magyar fordításban is visszajön ez: gonoszság-ban és irigység-ben élők vagyunk. Ez határolta be a világunkat, ezzel keltünk, ezzel feküdtünk, ezen gondolkodtunk, és erről álmodtunk. Ezt szolgáltuk. De – mondja az apostol – mikor megjelent a mi megtartó Istenünknek jó volta és az emberekhez való szeretete, nem az igazság cselekedeteiből, amit mi cselekedtünk – teszem hozzá mert ilyenek nekünk nincsenek! –, hanem az Ő irgalmasságából tartott meg minket az újjászületés fürdője által a Szentlélek megújítása szerint, melyet kitöltött reánk bőséggel. Amikor a mi megtartó Istenünknek jó volta és emberekhez való szeretete megjelent...

Ha azt kérdezzük, hogy mégis miképpen lehetséges ez a jellemcsere, hol kezdődik ez, mi az első lépés - mert a diagnózis már itt van előttünk – tehát hol kell elkezdeni megváltozni, mi az első lépés, mit kell tennem, milyen irányba kell elindulnom,  akkor érdemes és szükséges odafigyelni arra, amit így mond: de amikor a mi megtartó Istenünknek jó volta és az emberekhez való szeretete megjelent. Ez az, amire készülünk ádventben. Isten jó volta és szeretete megjelenésére. S ha ezt elvétjük, ha ezt nem látjuk, ha ezt valamivel be akarjuk cserélni – mondjuk önmagunkkal, mondjuk karácsonyi szokásainkkal, azzal, hogy fölfényezzük magunkat arra a szép napra – akkor mindent elvétettünk. Isten ugyanis elküldi Krisztusát, és Ő ebben a világban jelenik meg. A kívánságoknak, a gyönyöröknek, az esztelenségnek, az engedetlenségnek, a tévelygésnek, a gonoszságnak, az irigységnek a világában jelenik meg Krisztus. Mert hiszen mit is mond az apostol ezzel, hogy Isten emberekhez való szeretete megjelent? Ezzel egyszerűen azt mondja ki, amit karácsony éjjelén ünneplünk: születék néktek ma a Szabadító! Itt, ebben a történelemben, itt, az emberi világban. Ez a megjelenés szó szerint azt jelenti, hogy szemtől-szembe jelent meg. Isten szeretetének – görögül szólva – epifániájáról van szó. Ez a görög szó sajátosan azt adta vissza a régi világban, amikor egy fejedelem, egy uralkodó, egy tekintélyes ember valahol saját testében, fizikai valóságában megjelent. A valósága szemmel látható lett. Immár karácsony óta nemcsak tudhatjuk, hogy van valahol, talán a lélek mélyén, talán a világegyetemet titokzatos módon betöltő erőkben egy isteni valóság. Karácsonykor Isten szemtől-szembe jelenik meg. Veled és velem szemben, előtted és előttem. megjelenik jósága és szeretete. Istenünk kopogtat ránk, Isten nyit be az ajtónkon. Ímé, az ajtó előtt állok és zörgetek – halljuk a Jelenések könyvének nagy igéjében –, és aki megnyitja az ajtót, ahhoz bemegyek, és Vele vacsorálok. Ezt mondja a szabadító Úr. Megjelent az Isten üdvözítő kegyelme. Így kezdődött mai igénk is. Isten minden embernek jelent meg. Amikor Istennek ez a szeretete, emberekhez való jó volta megjelent, vele együtt Isten szeretetének a bősége is kiáradt az emberre. Ez azt jelenti most már nagyon konkrétan, hogy kívánatos lenne ebben az ádventünkben, hogy amikor a lajstromot készítjük – kinek mit kell venni - s  írjuk a listát, kinek kell levelet írni, kinek kell majd telefonálni, kinek kell ajándékot küldeni, hogy legyen azon a lajstromon egy üres hely. Csak egyetlenegy üres sort hagyjatok! S ha lehet, az elsőt. Kezdődjék a másodikkal a feleséged vagy a férjed, harmadikkal a gyereked, negyedikkel a nagyszülők, ötödikkel a testvérek. Az első helyet – egy csíkot – hagyjatok üresen. Hova nem te írsz, hanem Isten ír. Oda ne te írd azt, hogy kinek mit, hanem Isten írja be, hogy neked mit. Megjelent az Isten üdvözítő kegyelme minden embernek, amely arra tanít bennünket, hogy megtagadjuk a hitetlenséget, a világi kívánságokat, mértékletesen, igazán és szentül éljünk a jelen való világon várván a boldog reménységet. Az apostol arra kéri Titust, ezt hirdesse a krétaiaknak, s Tituson keresztül minket is erre kér. Jellemcsere. Ez úgy lehetséges, hogy az első szó, az első sor az Istené. A magyar ember arról ismerkszik – még egyszer visszatérve a második vershez –, hogy szereti szidalmazni a másikat, s még inkább szeret veszekedni, mert nagyon szereti, ha övé az utolsó szó. Addig gyűri, addig tekeri, amíg övé lesz az utolsó szó. Egyszer egy nagy veszekedőről azt mondották tréfásan, hogy még a temetésén is, mikor ott fekszik a ravatalon a nyitott koporsóban, még ott is föl fog egyenesedni fölemelt ujjal, és mondani fog valamit, mert mindig övé volt az utolsó szó. Nem bánom,testvérek, legyen a tiétek az utolsó szó. De ha az első, amivel elkezdődik az élet, az első, ami elindít bennünket Isten irányába, ha az első, amely mentén megváltozhatunk, és másmilyenné lehetünk, Istené, ha övé a karácsonyi szó, az angyalaié, kik ezt éneklik: dicsőség a magasságban Istennek és békesség és az emberekhez jó akarat, ha ez az igaz beszéd áll elöl, akkor az mi utolsó szó, melyhez annyira ragaszkodunk, nem lehet más, mint ennyi: ámen, ámen. Hordozzuk ádventi készülődésünkben ezt az igaz beszédet, engedjük, hogy Isten szólja nekünk Szentlelke által, hadd legyen életünkben Övé az első szó, az első hely, a kezdeményezés, a megváltoztatás, a boldog és igaz és szent élet lehetősége.
Ámen. Ámen!