Jel és csoda

Szeretett gyülekezet, kedves testvéreim!

A modern kor egyik új tudománya lett egy különös nevű, de minden egyetemen tanított tantárgy, amit szemiotikának neveznek. Ez a jelek tudományát jelenti, s az a tapasztalat áll mögötte, hogy minden dolog, körülmény, esemény, ami önmagán túl mutat, jelnek tekintendő. Ami önmagán túl mutat, annak éppen azért, mert valami másra is utal, mint ami ő maga, ebben is jelentősége van. Azért vannak jelentős dolgok, események, körülmények, személyek, mozzanatok, mert önmagukon túl utalnak.

      Ez itt az a negyedik jel, amit Jézus tett, még ha az evangélista már nem is nevez így. Olvasva János evangéliuma elejét, többször találkozunk a „jel” kifejezéssel. Amikor Jézus Kánában a vizet borrá változtatja, azt mondja János, ez volt az első jel, amit Jézus tett. Amikor meggyógyítja a főember szolgáját, azt olvassuk, ez volt a második jel, amit Jézus tett. Aztán olvasunk a Bethesda-tavi beteg meggyógyításáról, és most negyedjére arról, hogy Jézus csodát tett. Ám ne értse félre senki, nem keverem össze a szavakat! János evangélistánál a jel és a csoda az ugyanazt jelenti, ő ugyanazzal a görög szóval, a „szémeia” szóval - ebből származik a szemiotika - fejezi ki a jelet és a csodát.

      Jézus csodája jel. S megfordítva, ha Jézus jelet ad, az valami csoda által történik. Vagyis a csoda önmagán túl mutat. A csodának nem önmagában van a jelentősége, nagyszerűsége – bár önmagában is, hiszen itt egy fantasztikus ajándékról van szó, Jézus ötezer embert ajándékoz meg táplálékkal -, hanem a csodának olyan jelentése is van, ami túlmutat rajta, valami másra utal, másról is beszél. Azt olvassuk ebben a történetben, hogy mindenki értelmezi is, azt, ami történt. Az emberek azonnal fölvetik a kérdést: ha kaptunk a kenyérből és a halból, noha itt kint a pusztában, a Jordán keleti felén, messze minden lakóhelytől, élhetőségtől semmi ilyesmit nem remélhettünk, akkor ez bizony csoda, ez bizony jel. Mit jelent ez? S rögtön mondják is: Ő a próféta! Ő az a próféta, akit Isten megígért az ószövetség idején, ő az a kiváló alak, akiben Istennek a küldöttjét kell látnunk, ő készíti elő az eljövendő országot, az ő elközeledtével, szolgálatával elmondhatjuk: íme, valóban, szorongatóan közel van az Isten országa.

      Aztán tovább is lépnek a jeleket értelmezők, s azt mondják, hogy ha nekünk most már ilyen kitűnő prófétánk van, és maga Dávid király is próféta volt  - mi is énekeljük „Szent Dávid próféta éneklő könyvében”, merthogy Dávid próféta is volt -,  akkor csináljunk ebből a prófétából királyt. Hozzáteszi ehhez sok kommentátor, hogy ez egy nagyon mély és őszinte emberi megnyilatkozás. A kenyérszaporító király minden időben a legnépszerűbb uralkodók közé tartozna. Biztos vagyok benne, hogy népszerűségi indexe a 150 százalékot is elütné. Hiszen, akkor nem kell dolgozni. Ha van kenyérszaporító király, csak arra kell ügyelni, hogy az a kevés mindig meglegyen, ami ennél a kisgyermeknél volt, öt darab cipó meg két sült hal. Ennyit mindig meg kell hagyni a tartalékban, de aztán nem kell fáradozni, dolgozni, nem kell szántani, vetni, aratni, csépelni, gabonát őrölni, kimenni a tengerre halászni. Van már kenyérszaporító királyunk.

      Ne vessük meg, kedves testvérek, a régi korok embereit, s ne mondjuk, hogy ó azok a lusta közel-keletiek, ahogyan ezt Max Weber is mondotta, amikor a Miatyánkhoz magyarázatot fűzött. Max Weber, ez a jó észak-német protestáns atyafi a Miatyánk azon kérését, hogy: Add meg a mi mindennapi kenyerünket, úgy magyarázza, hogy: igen, ez a keleti ember imádsága, mert nem szeretnek dolgozni. Nos, lelke rajta annak, aki így érti, kedves testvéreim, a Miatyánknak ezt a kérését. Mi nem így értjük. Jézus korában sem így értették a tanítványok. De kétségtelen, hogy az ember szíve mélyén  ott él a  vágyakozás egy olyan vezető, uralkodó, király, államfőnk iránt, mindegy, hogy minek nevezzük, kormánynak, politikai elitnek, aki vagy amely az életszükségre valókat megteremti nekünk. A politikai marketinggel foglalkozók, választási kampányok során, ezt állítják előtérbe fő motívumként: lesz-e kenyér, lesz-e létbiztonság, könnyebb lesz-e az élet, kevesebb munkával többhöz jutunk-e? Ez bizony nagy kérdés. És megteremti-e ennek a feltételeit a politika? Ha azt ígéri, hogy megteremti, rögtön szimpatikussá lesz. Ha nem tudja megteremteni, zuhan a népszerűségi indexe.

      Jézus nem ígérget. Ad. Ott van a Jordán keleti partján, a pusztaságban ötezer éhségtől tántorgó ember. És öt kenyérből és két halból olyan bőséggel kap enni, hogy még tizenkét kosarat megtölthetnek a maradékkal is. Ő a próféta! Ő a jeladó! Ő a jel! Tegyük királlyá! János evangélista drámaian is kifejezi ezt, amikor azt mondja, hogy: királlyá akarták tenni! A vállukra akarják emelni. Aztán kard-ki-kard, országos puccs, forradalom. Ám Jézus mikor észrevette, hogy el akarják őt ragadni, kibontakozik az ölelő karokból. Kivonja magát a tömeg ölelő gyűrűjéből, elvonul, újra maga marad. Ez is jel, kedves testvéreim.

      Most arról szeretnék ennek a történetnek kapcsán néhány gondolatot megosztani veletek, hogy mi mindenre utalnak még Jézus szavai, Jézus kenyér-csodája, Jézus magatartása. Feltehetően az első érzéki benyomások folytán mi sem veszünk talán észre, de ezek is bizonnyal ott vannak a történetben. Akkor értjük meg ezeknek a jeleknek fontosságát és jelentőségét, eltekintünk János evangéliuma hatodik részének a végéig, amikor Jézus visszatér a Tibériás tengeren túlról Galilea területére, s rögtön számon kérik tőle: hol voltál, kerestünk, hova tűntél?  Királyt szerettünk volna belőled csinálni! Ekkor vitatkozás alakul ki arról, hogy mit is jelentene a kenyér-csoda. Ekkor Jézus kemény és keresetlen szavakkal elmondja, hogy: a ti atyáitok a pusztában hittek Mózesnek, amikor Mózes mannát adott nekik, pedig valójában nem Mózes adta a mannát, hanem a Mennyei Atya adta. Én viszont lelki értelmet csatolok a csodához. Az Atya munkája bennetek, hogy hisztek bennem. Ebből aztán vitatkozás alakul ki, melynek a végén ahogy János evangélista mondja: sok tanítványa elhagyta Jézust és nem keresték többé a társaságát .

      Enélkül a dráma nélkül nem fogjuk megérteni, azokat a jeleket, melyekről most szólni szeretnék. Először azt kérem mindenkitől, hogy ezt fogja föl önmagában: egyik nap a Galileai tenger keleti partvidékén, a sivatagban Jézus ötezer embert megvendégel. Ingyen. Ingyen, ötezer embert. Öt kenyérből és két halból. Másnap aztán a Jézus tanítványai közül sokan elhagyják őt. Nem tudom, érthető-e ez a dráma. Mi történik a két esemény között? Az egyik nap még egy lelkes és ujjongó tömeg keresi Jézust, hogy elragadja, és királlyá tegye, másnap pedig a hozzá közel állók és tanítványságra elhívottak közül is többen otthagyják Őt. "Nem jártak többé vele." Így mondja János evangélista.

      Mi történt? Hogyan lehet a népszerűség csúcsáról az elhagyatottságba alázuhanni? Hogy lehetséges az, hogy az egyik pillanatban a lelkes, ujjongó tömeg, a másik pillanatban pedig már a tanítványi kör, nem a kéretlenül és a keresetlenül odacsapódottak, nem a mindig mindenre kapható tömeg, aki a látványosságért természetesen azonnal odagyűlik, hanem azok, akiket maga Jézus szólított el a tanítványságra, akiket maga tanított istenes életre, ő vezetett rá az igaz útra, azok is azt mondják: nincs tovább! Lehetséges ez? A történet szerint lehetséges.

      Ugyanezt látjuk itt, amit virágvasárnapon és utána. Pálmaágakat lengetve ünneplik a Jeruzsálembe bevonuló Jézust. Itt van a mi királyunk! Aztán majd ugyanők nagypéntek reggelén azt üvöltözik Pilátus udvarán: feszítsd meg! Hát mi történt négy napja? Hát nem neki ujjongtak? És most mi történik itt? És már a tanítványok is elszeleltek. Mi ez a zuhanás? Hogyan lehetséges ez? Örök törvény ez? Tényleg így kell ennek lennie, kedves testvérek, hogy egyszer fönt, máskor lent? Tényleg úgy van, hogyha valaki nem engedelmeskedik a tömeg kívánságainak, azt ledobják maguk alá és megtapossák?

      Bizonnyal ebben is van igazság, csakhogy van egy mondat a történetben, amit János evangélista a 15. versben ír le: Jézus ismét elvonult egymaga a hegyre. Az igazi jel, kedves testvéreim, nem a kenyér megsokasítása, az igazi jel nem az, hogy ötezer ember ehetett, az igazi jel nem a betegek meggyógyítása. Az igazi jel nem az, hogy a víz borrá változik. Az igazi jel nem az lesz, hogy majd feltámadása után is a Galileai tengeren csodálatos halfogás lesz, hogy szakadozik a háló. A jel Jézus. Ő az igazi jel. Elvonul egymaga, hogy minden körülménytől megszabadítottan, minden fennforgástól függetlenül, minden emberi elképzeléstől, vágytól, koncepciótól megtisztítva csak Őt lásd. S halld a kérdést, hogy csak Őt látod-e, tudod-e Őt követni? Ha csak Őt látod, látod-e benne Isten szeretetét? Ha csak Őt látod, látod-e azt, amiért jött? Ahogy Ő fogalmazza radikálisan: az Atya munkáit cselekedni, istenes dolgot tenni azt jelenti, hogy hisztek bennem.

      Hogy ide eljuthassunk, a történetnek néhány eleme eleve erre tanít bennünket. Először is szeretnék néhány szót nagyon röviden szólni az alázatról. Ez a történet, a kenyérszaporítás története, az alázatnak a története. Több szálon is megjelenik ez, legelső sorban akkor, amikor Jézus felemeli szemeit, látja a nagy sokaságot, és azt mondja Fülöpnek: Honnan vegyünk kenyeret, hogy ehessenek? Márk evangélistánál ez a jelenet még erőteljesebben van leírva. Márk úgy beszéli el a történetet, hogy voltaképpen a tanítványok sürgetik Jézust: Uram, bocsásd már el a sokaságot, mert kidőlnek az úton az éhségtől. Ekkor Jézus odaveti a tanítványoknak: Adjatok nekik ti enni! Mi? Miből? Honnan? Hogyan? Micsoda felvetés ez? Nem is mi hívtuk őket ide. Inkább mondjuk meg nekik: Emberek, benneteket ide nem hívott senki. Senki nem kérte meg, hogy utánunk jöjjetek. Így mondja János evangélista is, hogy: elment Jézus a Galileai tengeren, Tibériáson túl, és nagy sokaság követte őt. Mivel látták, hogy betegeket gyógyít meg, mentek kéretlenül. Valóban, nem az lenne a korrekt felelet, hogy: emberek, becsuktuk a csodatevő boltot, elütötte a nyolcat az óra, nyugovóra kell térni, menjetek haza. Ki hívott benneteket?

      Nagy megalázás van, először is azt kell mondanom, nagy megalázás van a Jézus megjegyzésében: adjatok nekik ti! Vagy ahogy a kérdésben itt olvasunk. Fülöpnek fölteszi a kérdést Jézus: Honnan veszünk most mi ezeknek kenyeret? Fülöp kétségbe esik. Rögtön mindjárt végignéz a tömegen, végez egy fejszámolást, és azt mondja, hogy: 200 dénár áru kenyér kell ennyi embernek. Ha mindenkinek csak egy zsemledarabot akarunk adni, akkor is 200 dénár az ára. Ez egy ember egy évi fizetése. Ennyiből talán ennek az ötezernek egy-egy zsömlécskét lehet adni. Aztán jön András, a Péter testvére, és jelenti: körülnéztünk, egyetlen egy kisgyerek van itt, akinél van öt kenyér, meg két hal, de mi ez ennyinek. S már nem csak a megrendítő megalázottságban vannak benne a tanítványok, hanem mély tanácstalanságban is. Ezt a helyzetet nem tudják megoldani. Ahogy mai nyelven szokták mondani: Kezelhetetlen a helyzet. Nem lehet menedzselni. "Mi ez ennyinek?"

      Jézus valódi isteni jelentőségének a megértéséhez azonban csak az első lépé, az alázat. Ez az alázat az ember tehetetlenségtudatából, kétségbeeséséből vagy a teljesíthetetlen feladat átérzéséből fakad. Ezt én nem tudom megoldani. Ezt mi nem tudjuk megoldani. Ez számunkra lehetetlenség. Mégis meg kellene oldani. Mindenki átélte már ezt, és kérek mindenkit, aki ilyen helyzetben levő testvérrel találkozik, ne bántsa, ne alázza meg. Ha valaki beteg a családban s nem találjuk a gyógyszert, a megoldást a gyógyításra, rettenetes düh tud erőt venni rajtunk. Iszonyatosan dühösek tudunk lenni magunkra, a világra, a betegre, a körülményekre, eltölti az embert egy mérhetetlen tehetetlenség érzete és az ebből fakadó kétségbeesett düh. Azok a szülők, akiknek a kisgyerekük beteg volt, és ott feküdt az a kis árva madár nagy lázzal, s még nem étkezett meg az orvos, de egyre nagyobb lett a láz, már 39, már 40 fok, ó ők ismerik ezt az érzést. Mi lesz a gyermekkel?  Elmegy közülünk? Aztán az a kétségbeesett, tehetetlen düh, hogy mindent, amit tudunk, kipróbáltunk. Amikor valaki rákos betegét, családtagját hozza-viszi kezelésről kezelésre, terápiáról terápiára, és nincs változás, nem jobbul a helyzet, milyen sokszor fölbugyog benne, léte legmélyéről, talapzatából a keserű tehetetlenség, valami ősharag, noha nem is tudjuk, kire haragudjunk.

      Azonban van egy másik lehetőség. És ez a Jézus által kínált lehetőség: ez a tehetetlenségünknek a nagyon egyszerű és őszinte bevallása. Ehhez alázat kell. Nem tudok, nem tudok mit tenni. Nem tudok honnan kenyeret szerezni az ötezernek. Amim van, egynek sem elég. Uram, amim van, nekem sem elég, s mennyi mindenkivel kéne megosztanom, mennyi mindenkinek kéne adnom. Mennyi rettenetes helyzetet kellene orvosolnom, de amim nekem van, egy kis gyerekem is éppen csak elég, nemhogy nekem.

      A másodikat már el is mondottam, csak nem neveztem nevén. Ez a felajánlás. Mégis, mindazáltal, amim van, azt felajánlom. Tudjátok, kedves testvéreim, Jézus egyszer valóban illetlen dolgot követett el, de nagy tanítás lett belőle. Egy alkalommal a templom tornácán állva nézte, hogy ki hogyan adakozik. Ez illetlen dolog. Még Ő maga is arra tanít, hogy ne tudja a jobb, hogy mit tesz a bal. Nem kell azt még magunknak sem számon tartani, kis aranykönyvbe beírni, hogy mennyit adtunk, mire adtunk, hogyan adtunk. Ebben Jézus szabadságra bíztat bennünket. Ám egyszer Ő is megtette ezt, aztán odaszólította a tanítványokat, hogy nézzék, amint jönnek ki a főemberek, a gazdagok, a tehetősek, akik jól meglobogtatják a bankót, megsuhogtatják a friss zöldhasút, és odadobják. Eltátjuk a szánkat. Hű ennyit adott, ez egy virilista adakozik, hű de jó dolga lesz az anyaszentegyháznak, Isten országának, a templomnak, Jeruzsálemnek! Így kell adakozni! Példaként állítjuk majd. Ha szerény ember, akkor esetleg azt fogja kérni, hogy N.N.-ként hirdessük ki adományát. Ha nem szerény, hirdessük ki csak a neve kezdőbetűivel. De hát nem ez a lényeg, hanem hogy milyen sokat ad!

      Aztán mondja Jézus: Látjátok azt a szegény özvegyasszonyt. Odaszánta a két fillért. Koppan a persely. De nagy baj, ha koppan, mondaná rögtön a világ gyermeke! Egyszer hallottam egy lelkipásztort prédikálni. Hirdette az adakozást, és azt mondta: Kedves testvérek, ha ti szeretitek az Istent, akkor én odakint a perselynél nem fogom hallani, hogy csörren, csak azt, hogy susog. Szegény özvegyasszony, megtöri ezt a szent állhatatos önfeláldozást és adakozást, csörren a két fillére. Jézus azt mondja: jól van ez, neki az volt mindene. Pedig mire elég az a két fillér? Az egy dénárnak a két százaléka. Egy fél embert se lehet belőle jóllakatni. Egy téglát nem lehet belőle venni. Egy seprűnyelet nem lehet belőle kicserélni. De Jézus szava szerint nem ez számít, hanem az, hogy ez volt mindene, és odaadta.

      A második lépés Jézus igazi jelentőségének a megértéséhez ebben a szabad fölajánlásban van. Ahogy szoktuk mondani: ön-felajánlásban. A Heidelbergi Káté erről így tanít: hogy magamat élő hálaáldozatul néki fölajánljam. Magamat! Ami én vagyok. Amit én jelentek. Magamat, mint - hogy igazodjak a bevezető szavakhoz - magamat, mint szemiotikai egységet. Amit én jelentek. Amiben az én jelentőségem van. Azt az Ő kezébe leteszem. Mert Isten kezében a kevés elég lesz. Nem azt mondom most, kedves testvérek, hogy Isten kezében a kevés sok lesz. Ez materialista gondolkodás, ez mágikus közgazdaságtan, ez hiedelem, hogy a kevésből lesz a sok. Most csak arról beszélünk, és ez így van valóban, hogy Isten kezében a kevés elég. Isten kezében a kevés is elég, mert elvégzi Isten áldásával, amit el kell végeznie.

      És végül, ebben a történetben benne van az is, hogy nem csak megalázatosulunk kell, belátva, hogy Isten segedelme, szeretete, hűsége, kegyelme nélkül semmit nem tehetünk, nem csak a következő lépést kell megtennünk, hogy akkor, aki én vagyok, vagy ami én vagyok, oda kell tennem az Isten kezébe mindenestül, hanem valamit el is kell fogadnom.

      Tudni kell elfogadni is. Azt hiszem, ez sokszor sokkal nehezebb, mint adni. Sokkal nehezebb Istentől szabad szívvel elfogadni szeretete ajándékait. Ebben a történetben ez egyértelműen így van, ez nehéz, nagyon nehéz. Hiszen mit akar a tömeg? Először azt mondják: ímé, itt a próféta, akit vártunk évszázadok óta. Végre beteljesedett, amit megígért Dániel, amit megígért Ézsaiás, amit megígért Ezékiel. Végre nem kell elmondanunk többet a zsoltár panaszát, hogy nincs próféta közöttünk, nincs aki megmondja, hogy merre vannak az Isten útjai. De a következő pillanatban már királyt akarnak Jézusból csinálni. És ez azt is jelenti, hogy meg akarják fogni Jézust. Nem csak megragadni, hónunk alá gyűrni, pokrócba csavarni, elvnni Jeruzsálembe és fölültetni a trónra, hanem valóban meg akarják fogni. A mai politikát, az úgynevezett képviseleti demokráciát úgy is lehetne értelmezni, hogy a politikus és a választói egyességet kötnek. Én rád adom a szavazatomat, vezért csinálok belőled a szavazataimmal, cserébe pedig te megadod, amiben megegyeztünk a kampány során, ígéreteid és igényeink nyomán. Így kell Jézust megfogni. Királyt kell belőle csinálni, utána kénytelen lesz termelni a kenyeret. Ezért kapta a királyságot.

      Mindebben szikrája nincs annak, hogy elfogadok valamit. Szabadon. Ha ez úgy alakult volna, ahogy akarták, Jézusnak éjt nappallá téve kellett volna eleget tenni a szerződésben foglaltaknak, mert ha nem tesz eleget, akkor bizonnyal letaszítják a trónjáról. Mi ebben az elfogadás? Hol itt a szabad szív? Miben volna itt a megajándékozottság?

      A történet igazi tartalmát nézve ajándékozási történet. Igen jól és érzékletesen mondja ezt János evangélista: Mikor azért felemelte Jézus szemeit, és látta, hogy nagy sokaság jő hozzá, mondotta Fülöpnek: Honnan vegyünk kenyeret, hogy ehessenek ezek. Jézusnak jut eszébe, hogy adni kéne. Nem kért tőle senki. Akik oda kimentek, azok is tudták a szabályt. Maguktól mentek, önként mentek, nem hívta őket senki, csodát látni mentek, csodadoktort követtek, ha nem gondoskodtak magukról, lássák kárát. Jézus akar adni. Isten akar adni. Mindig ez az első.

      Kedves testvéreim, aki ezt igazán megérti, a szíve mélyéig belerendül. Nekem olyan Istenem van, aki adni akar! Nekem olyan Istenem van, akinek a lényéből, valóságából ez sugárzik! Ahogy Kálvin mondja: a mi Istenünk ajándékozó Isten. Aki ezt megérti, fölszabadul arra, hogy szabad szívvel elfogadjon. Fölszabadul arra, hogy ne kezdjen el kétségbe esni amiatt, hogy ha elfogad Istentől valamit, Isten is kérni fog tőle valamit. Akkor szabadulunk föl, akkor tisztulunk föl teljesen, ha belereszket a szívünk abba, hogy nekem olyan Istenem van, aki adni akar. Jézus szavaival: Atyám van. Mert az atya lényéből, tisztéből adódóan adni akar. Az atya nem köt üzletet a gyermekével. Ez ontológia. Ez létvalóság. Ez így van. Isten ad, és te, mint szabad gyermek, elfogadhatsz.

      Nem hosszú ez az út, kedves testvéreim, csak három lépés. Igaz, három nehéz lépés. Ám Isten Lelke segítségével könnyen meg lehet tenni. Alázatra van szükségünk, hogy lássuk, nincsen tehetségünk arra, amire szükség lenne. A tehetség és az erő ott van Istenben. Aztán másodsoron, szabad szívvel föl kell ajánlanunk Istennek azt, amink van, hogy, az a kevesünk, amink van, Isten kezében elégséges legyen arra, amire Ő kirendeli. S végül, döntő módon, akkor érkezünk el Isten szívéhez, ha meglátjuk, hálás örömmel fölfogjuk, hogy Isten szeretne adni, mert Ő ajándékozó Isten. Boldog, aki Isten Lelke segítségével ezt a három lépést megteszi. Az ilyen bizton nem hagyja ott Jézust, hanem még hűségesebb, még igazabb, Őhozzá még jobban ragaszkodó tanítványa lesz néki. Segítsen bennünket is Isten Lelke ezekben a lépésekben.
Ámen