Javukra van minden!

Szeretett gyülekezet, kedves testvérek!

A múlt alkalommal a futás metaforájával érzékeltettük, hogy az akarat mindig valamilyen célra tart, vagy éppen valamilyen célt akar elhárítani. Hiszen amikor akaratról szólunk, mégpedig arról az akaratról, amely mozgósítja az embert, amely megfontolást, eltökélést hordoz magában és tetté válik, ezt talán éppen a futás képével lehet a leginkább érzékeltetni. Idéztem a Zsidókhoz írt levél csodálatos buzdítását is: kitartással fussuk meg előttünk a küzdőtért, nézvén a hitnek fejedelmére és bevégzőjére, Krisztusra. Ehhez a buzdításhoz azt is hozzáteszi az apostol, hogy úgy fussuk meg ezt a küzdőtért, hogy tudjuk, a bizonyságok fellege vesz körül minket, azoknak a tanúknak a sokasága, akik mintegy a stadionban a nézőközönség, nézik, hogyan futjuk meg ezt a küzdőtért. Vannak drukkereink, és senki sem ellendrukker, mert ők mind bizonyságo, mártüszok, akik életükkel és halálukkal már jó bizonyságot tettek Jézus Krisztusról. Azt is el kell mondanom, hogy amikor akaratról szólunk, legalább három dimenzió nyílik meg előttünk. A legáltalánosabb dimenzió, és úgy látom, hogy a mai ember ennek a dimenziónak a vendége, itt töltjük a legtöbb időt szívesen: ez maga az emberi természet vagy helyesebben általában a természet. Ebbe esik az, hogy természeti, biológiai, fizikai, fiziológiai szükségeket kell betölteni, s ez akarattá tud válni az emberben. Enni akarok, inni akarok, aludni akarok, pihenni akarok, nyugalmat akarok – szoktuk kezeket mondani. Mindez a természeti adottságainkhoz tartozik. Említettem már, hogy a görög nyelv, és így a bibliai görög nyelv is igen finoman elválasztja ezt egy másik dimenziótól.  Bár elég könnyű az egyikből a másikba átlépni, mégis megkülönböztetjük ezt attól, ami viszont sajátlagosan az emberre jellemző, ez az ember világában forog. Ezt a dimenziót mostanában, a 21. században kerülni szoktuk: ez a moralitás dimenziója. Talán emlékeztek testvérek, utaltam arra, hogy sok-sok szép természetfilmet lehet újabban a televízióban nézni, ám ezek meghatározó hányada az evolúció logikája szerint készül, megpróbálják az állatvilágot is emberi tulajdonságokkal felruházni. De átlátunk a szitán: a biológiai világnak nincs morális szerkezete. Viszont, megfordítva, ennek a logikának a következtében az ember sem küönbözik az állatvilágtól. Ám ha mi csak a vendégei akarunk lenni a oralitás világnak, hamar elveszítjük az emberi lét eme megkülönböztető jegyét: a moralitást, a morális akaratot, az erkölcsi akaratot. De bármennyire is kerüljük ezt a dimenziót, azt is tudjuk, hogy mégis ez az, ami bennünket döntő módon megkülönböztet a puszta naturától. Ha lehet különbséget tenni a natúra és a kultúra között, akkor ez az egyik döntő különbség: ahol kultúra van, ahol civilizáció van, ahol embervilág van, ott moralitás is van. Valamilyen (lehet, hogy nekünk elfogadhatatlan, lehet, hogy számunkra érvénytelen, lehet, hogy elavult, lehet, hogy ósdi), mégis moralitás. Az ember morális, erkölcsi szempontok szerint tájékozódik a világában, eszerint fontolja meg a vágyait és akaratát, és eszerint cselekszik.

S van egy harmadik dimenzió is. Ezt a mai kor tudósai, filozófusai nagyon szívesen utalják a középkorba, mondván, hogy ez egy elavult valami, a régi ember gondolkodott aszerint, látta benne a világot. Ám ha arra gondolok, hogy mit produkált a 20. század (csak a 20. század), akkor én szívesen visszamegyek ezért a középkorba: ez a metafizika. A metafizika világában is van egy akarati tényező, itt, a metafizika világában ütközik a leginkább Isten és ember akarata. Nézzük meg, mit tanít az Ige erről, mert amikor a tudatunkig, a szívünkig, a lelkünk mélyéig ható módon találkozunk az isteni akarattal, akkor ez a metafizikai dimenzió nyitja meg számunkra a predestináció értelmét.

Nos, kedves testvérek, a predestináció szó kapcsán jó lenne, ha rögtön elkerülnénk determinisztikus képzeteinket. Még utalni fogok rá, hogy amikor a predestinációt és a szuverén isteni akaratot gúnyolják drágalátós emberek, akkor erre szoktak utalni, de mi kerüljük el a determinizmust. A predestináció szóban ott áll a destinatum latin szó, vagy a destineo ige, ami eredetileg azt jelenti, hogy valamit megszilárdítanak, rögzítenek, valamit kitűznek. Kitűzik a célt. Ha repülőtéren járunk, látjuk, ki van írva angolul: destiny, ez az uticélt jelenti, ahova utazni akarunk. Istennél van egy előre megadott cél, erről szeretnék most szólni. Sőt, a régi latinban a jegyest így nevezték: destinata, - tehát, ha gyűrűt cserélt a vőlegény és a menyasszony, akkor ők egymásnak el-jegyezték egymást, és ez destinatum volt. Végzet ez? Rettenetes dolog, ha valakinek menyasszonya vagy vőlegénye van, ez talán valami rettenetes felfoghatatlan borzasztóság? Pál figyelmeztet is bennünket: ki vagy te ember, hogy versengsz Istennel? Szó szerint fordítva: ki vagy te ember, hogy feleselsz Istennel, és kikéred magadnak, hogy Isten kitűzte az üdvösség boldogító célját? Mert ezt a célt tűzte ki Isten! Ki vagy, óh, ember, hogy nekiszegülsz Istennek és ellentmondasz Neki, mikor Isten a teremtésben kitűzte az ember számára a boldogító célt, azaz: Önmagát, az élet forrását. Feleselsz a boldogító céllal? Feleselsz az élet alapjával, feleselsz az életadó Istennel?

 De milyen nagy titok ez, és milyen szabad az Isten, hogy az Ő szeretetébe még az a szabadság is belefér, hogy megengedi nekünk, hogy feleseljünk, birokra keljünk, lázadozzunk, ellenakaratot fogalmazzunk meg! Ám, mint mondottam, az akarás világában mindig az a különös, hogy míg az akarástól a tettig eljutunk, mindig van valami idő. Kegyelmi időnek neveztem ezt. A feleselő ember is kap kegyelmi időt, a vitatkozó ember is kap kegyelmi időt, a lázadó ember is kap kegyelmi időt, az az ember is kap kegyelmi időt, aki éhségsztrájkol az isteni bőség mellett, az az ember is kap kegyelmi időt, aki nem akar az egészség forrásából inni, mert az az Istentől van, és ő valami más forrást keres. De kap kegyelmi időt, hátha nem hal szomjan, hátha felfakad a szívében a zsoltárvers: mint a szép híves patakra a szarvas kívánkozik/ Lelkem úgy óhajt Uramra és Hozzá kívánkozik. Ez is predestináció, testvérek, ez is destinatum, ez is cél: eljutni az istenihez.

 Adjunk most helyet a vitának is, hallgattassék meg a másik fél – mondta valamikor Agustinus egyházatya a római joggyakorlatra hivatkozva. Hallgassuk hát meg önmagunkat, mert az egyik felet már hallottuk és hallottuk, Isten boldogító célra rendelt bennünket. Erre aztán ilyeneket szokott mondani az ember: ha Isten eleve elrendel, akkor nyilván eleve elrendeli a rosszat is. Ő a felelős a rosszért. Milyen érdekes ez az érvelés, hiszen most a metafizika dimenziójában járunk, ám az érvelő ember azonnal átlép a moralitás dimenziójába, és azt kiabálja: Isten akarja a rosszat is, fúj, fúj! Minden rossznak Isten a szerzője, Isten a szerzője a bűnnek is – zárja a következtetést az ember. Olvastam egy római katolikus teológus érvelését is, aki tagadja a predestinációt. Ő az emberi felelősségre, az emberi döntésre, az ember szabad választására helyezi a hangsúlyt, és teljes körűen tagadja a predestinációt. Persze, a Római levélnek erről a passzusáról nagyvonalúan megfeledkezik, és azzal kárhoztatja a kálvinistákat, hogy a kálvinisták felelőtlenségre tanítanak. Mert ha Isten eleve elrendel, akkor Isten a bábjátékos, és Istennek sokmilliárd ujja van és mindenik ujján egy-egy figura, és Isten játssza a világtörténelem eleve meghatározott, eleve elrendelt, örökkévalóan megmásíthatatlan nagy színjátékát. Zajlik a divina comedia, az isteni komédia, az isteni színjáték, és ebben mi csak bábuk vagyunk, ilyeneket tanítanak a kálvinisták, ilyeneket tanítanak a reformátusok – mondogatja ez az atyafi. Csípős érvekkel tudnék erre válaszolni, s azt is szoktam mondani mindazoknak, akik nem hitből és nem kegyelemből, hanem cselekedetekből akarnak üdvözölni, szabad akaratból akarnak üdvözölni, hogy: úgy is lehet, hiszen benne van az Igében: cselekedd ezt és éld, tessék megpróbálni! Szabad. De nem lenne-e jobb a békesség Istennel, és odafordulni ehhez a boldogító célhoz.

Aztán ilyeneket is mond a vitatkozó ember: ha ez az eleve elrendelés, ez a rögzített, megmásíthatatlan, örökkévaló módon kitűzött cél kényszerít, akkor nincs szabadság, pedig Isten a saját képére és hasonlatosságára teremtette az embert! Igen, ebben foglaltatik az ember szabadsága. A szabadságot nem alkotmányok deklarálják és biztosítják, a szabadságot nem szabadságmozgalmak adják meg nekünk, a szabadságot nem a politikusok teremtik meg az ember számára, bár ők ezzel szeretnek eljátszani, mintha ők teremtették volna a világot, a jólétet, a szabadságot, a boldogságot, mindent, csak szavazzunk rájuk, és akkor megkapjuk. Nem, nem, kedves testvérek, az istenképűségben van elrejtve az ember örök és tökéletes szabadsága, amit az ember – ez a bűn nagy paradoxonja! – Isten ellen föllázadva elveszített. Gúzsba van kötve ez a szabadságunk, gúzsba van kötve az akaratunk. Amikor Pál apostol destinatumról, predestinatumról szól, azt éppen ennek kapcsán teszi, hogy ugyanis felfedezheti-e a szabadságában jelentős módon korlátozott ember az isteni célt. Egyáltalán sejti-e, hogy van ilyen cél? Pál apostol itt, a Római levélben beszél az ember szabadságának, egészen pontosan: az ember töredékes szabadságának erről a különös valóságáról. Azt mondja Római levél 7. részének a végén, hogy belső embere szerint (szív szerint) gyönyörködik Isten szent és tökéletes törvényében. Mi ez a törvény? - ez a szeretet törvénye, ebben mindenki gyönyörködik. Szeretni Istent és szeretni a másik embert -, erre senki nem mondja, hogy nem jó. Ez bizony szép. Néhány évvel ezelőtt összeült egy keresztyén, egy buddhista, egy hinduista hittudós, hogy megalkossák a világetikát, legyen egy úgynevezett Weltethos, ami mindenütt, minden vallásban, minden népben, minden országban, az egész földkerekségen érvényes. Ide jutottak el: a szeretet örök és tökéletes törvénye. Azt mondja Pál: én ebben gyönyörködöm. S aztán hozzáteszi: de jaj, felfedezek a tagjaimban egy másik törvényt, amelyik nem akarja, hogy ezt (a jó törvényt) akarjam. Ez halálos paradoxon. Hol fedezzük fel, mikor fedezzük fel a kijutást ebből a halálos paradoxonból? Mert szeretem az Isten szép törvényét, gyönyörködöm benne, de nem tudom, sőt mi több, nem akarom megtartani. Tartsunk csak tükröt önmagunk elé, nem kell másra nézni, nem kell a világtörténelem sötét lapjait lapozgatni, elég csak önmagunkba nézni. Tetszik nekem a szeretet törvénye, aláírom, de van bennem valami, aminél fogva nem akarom. Hol fedezem fel hát a kiutat, hol fedezem fel a prae-destinatumot, az isteni meghívást és elrendelést az üdvösségre? Ilyen helyzetekben - s ezeket sorolja Pál apostol a felolvasott szakaszban –, tehát nyomorúságban kérdezzük ezt igazán. Mikor rádől az emberre a maga élete. Ha vidáman akarnám mondani, úgy mondanám, ahogy gyerekkorunkban sokszor átéltük: összedől a csutkavár. Perzse, újraraktuk, míg öreganyánk a sparhertben el nem tüzelte az összeset. De komolyabban is lehet ezt mondani: amikor rádől az emberre az élete. Ez a nyomorúság. S nincs kiút, nincs segítség, sőt, magammal rántottam másokat is ebbe a nyomorúságba. A világ bűnben vesztegel, toporog, nem jut egyről kettőre, nincs menekvés. Ilyen helyzetben kérdez az ember, de talán meg is tapasztalja, amit Pál apostol olyan csodálatosan mond itt az Igében: akik Istent szeretik, azoknak minden a javukra van.

Aztán vannak olyan helyzetek, amikor (az igét idézve) azt érzi az ember, hogy végleges szakadás történik. Kérdez az apostol: ki szakíthat el bennünket Istennek a szerelmétől? Egy törést jelöl ez az ige, mégpedig olyan törést, ami után a törés helyén vákuum marad, vagyis a semmi marad, tehát semmibe jut az ember, elszakad az éltető forrástól. Amikor a Svábhegyen elkezdtük a templomépítést, a telek szélén állt egy gyönyörű tölgyfa, a szomszéd viszont azért harcolt, hogy neki szolgalmi joga legyen, tűnjön el az a fa, valami behajtót akart a helyébe.  Nem egyeztünk meg vele. Aztán két év múlva kiszáradt a tölgyfa,  - valaki (nem tudjuk, hogy ki) a fa tövébe folyamatosan gázolajat öntözött, a gázolaj pedig megfojtotta a fa törzsét, s megszakadt az életfolyamat, megszakadt a tápláltatás és kiszáradt a fa. Kicsoda (kérdezi az apostol) szakít el minket Isten szerelmétől? Beh sokszor érezzük ezt, hogy beszennyeződött az életgyökerünk, és nem tudunk tápláló és éltető isteni erőket fölszívni az életünkbe. Gyengülünk, sorvadozunk, noha vannak szép terveink. Jaj, gyönyörű látomásaink vannak, és nincs erő a kivitelhez, vagy mire a gyümölcsözéshez érnénk, már semmi lesz a valamiből. Pedig a valamiből állítólag mindig lesz valami. Hogy van az, hogy a valamiből semmi lesz? Mégis, azt mondja az apostol, akik az Istent szeretik, azoknak minden a javukra van, és sem mélység, sem magasság, sem jelenvalók, sem következendők, sem háborúság, sem nyomorúság, sem üldöztetés nem szakít el bennünket az Isten szerelmétől!

Át lehet élni ezt a nagy drámát az ürességérzetben is. Immár nem abban az értelemben, hogy a valamink semmivé lesz, hanem hogy egyszerre csak ürességben találjuk magunkat, és ilyenkor, mint a gyerek, azt  kérdezzük, kapunk-e mi valamit? A gyerek szeret kapni, identitásához tartozik, hogy őt mindig megajándékozzák. Heten voltunk testvérek. Egyszer vendég jött (aki szerintem nem is tudta, hogy ilyen sokan vagyunk), de hozott a pap gyerekeinek ajándékot. Álltunk sorba, az első kapott, a második kapott, a harmadik kapott, én voltam a negyedik. De annak, úgy tűnt, már nem jutott. Mire a vendég észbekapott, hogy nem a naggyal kell kezdeni, hágy gyorsan a hetedikhez fordult, aztán adott hatodiknak, ötödiknek. És ottmaradtam két szék közt a pad alatt. S azt kérdeztem: hát nekem ki fog ajándékot adni? Humorral mondtam el ezt – kaptam én is természetesen.  Mégis, hányszor tolul fel az ember életében ez a rémületes kérdés, amikor üres az élet, amikor senki nem akar adni, amikor már mindent elvittek? Amikor olyan az életem, mint a rossz dió, föl lehet törni, de nincsen benne semmi. Az apostol Jézus Krisztusról, Isten ajándékáról beszél. Azt mondja: hogyha Őt érettünk odaadta Isten – tudniillik Krisztust érettünk halálra –, mi módon ne ajándékozna nekünk Ővele mindent?

 És van még sok-sok élethelyzet, sorolhatnám napestig. Most az Ige alapján még egy élethelyzetet hozok ide, - ez a vád. Ez az amikor vád alá rekesztik az embert, s azért omlik össze az élete, azért találja magát nyomorúságban, azért üresedik ki őbenne és körülötte minden, mert vád alá rekesztik. És ez a vád megjelenhet (visszatérünk a kezdetekhez!) a természet, a moralitás és a metafizika dimenziójában is. Meg lehet vádolni az embert természet okán is. Fogyatékos. Tudom, a mai civilizáció mindent megtesz – szerintem keveset! –, mindent megtesz, hogy fogyatékos embertársaink ne kerüljenek hátrányba. Mégis hány olyan élethelyzet van, amikor mi magunk is, pedig kezünk, lábunk, mindenünk megvan, és ha nem 9 másodperc alatt, de 20 másodperc alatt lefutjuk a száz métert (az 59-es villamosig biztos, hogy utolérjük), mégis a természetünk okán vád alá kerülünk valamilyen fogyaték, hiba okán. Lehet, hogy alacsony az intelligencia-hányadosunk, valamiben ügyetlenek vagyunk, valamit nem tudunk elintézni, valamihez nincs erőnk,  -  ez mind, mind a natúra kérdése. A moralitás világában még inkább megjelenik ez. Meghagyom, a mai ember mindent elken, mindet összedobál, divatos szlogen lett Magyarországon: minden szabad, amit a törvény nem tilt, még akkor is, ha nem erkölcsös, úgy is néz ki Magyarország. Mégis, a moralitás világában nagyon gyakran vád alá kerülünk okkal, és ok nélkül is. És a metafizikai világban is van vád. Gondoljunk Jób könyvére. Őt, Jóbot a vádoló – a Sátán, görögül: katégor – a kategorikus, az ügyész, a metafizikai főügyész, a sátán bevádolja Istennél. Azt kérdezi Pál a Római levélben: kicsoda az, aki vádol? – majd hozzáteszi: hiszen Krisztus érettünk meghalt és föltámadott, és nekünk igazságot adott. És ezt a Krisztust nem mi találtuk ki, testvérek, ez a Krisztus nem a mi szívünk gondolata, ezt a Krisztust az ember a maga nagy szabadságában soha nem teremtette volna, ezt a Krisztust az ember a maga nagy szabadságában inkább eltakarította az útból. Krisztus az első praedestinatus, ahogy Pál apostol mondja az Efézusi levélben, mert Őt rendelte Isten öröktől fogva, őt, a teremtés kezdetét, minden teremtésnek eleve elrendelten. Mire rendelte Krisztust? Erre. Kereszthalálra és föltámadásra. Eleve elrendelte, hogy az embert minden vád alól föloldozza megigazító kegyelmével. Van hát predestináció? Ha nincs predestináció, akkor nincs Krisztus, de mivel van Krisztus, van predestináció, mert Ő a Szentháromság második személye, s a Szentháromság békességtanácsában, a Szentháromság örök Úristen tanácsvégzésben, vagy, ahogy énekeltük, az énekünkben: Isten örök bölcs rendelésében áll: ez a Krisztus. És Őrá nézve mondja, ha Őt Isten nekünk ajándékozta, mi módon ne adna vele együtt nekünk is mindent: ad megigazulást a vád alól, ad ajándékot az ürességben, ad egyességet Ővele akkor, amikor minden szétszakadt, és ad szabadulást a nyomorúságból.

Legvégül még arról is szólnom kell, hogy van ennek az isteni destinatumnak útja is, hiszen ez cél, és minden célhoz valamilyen úton kell eljutni, oda meg kell érkezni. Csak tételesen sorolom, majd a továbbiakban fogjuk ezt részletezni. Tehát van egy út – így mondja: Isten szeretetétől semmi nem szakít el, minden a javukra van azoknak, akik Istent szeretik. Ők azok, akik az Ő végzése (mindent megelőző szeretet-tette) szerint hivatalosak. Akik pedig hivatalosak, azokat Isten eleve ismeri. (Nem éltem még a föld színén/ Te éltem megszülettél – énekeltük a keresztelőkor.) Akiket Isten eleve ismer, azokat eleve el is rendeli Krisztusra – Ő a cél –, és akiket elrendelt Isten, azoknak beleavatkozik az életébe és elhívja őket hathatós hívással. Akiket hathatós hívással elhívott, azoknak tudtára adja, hogy Krisztusban feloldotta őket a vád alól, mert vádakkal megkötözötten és terhelten nem lehet ezen az úton menni. Ezeket tehát bibliai szóval megigazítja, hogy eljussanak majd a boldogító célig, és a célban Isten meg is dicsőíti őket. A predestináció tehát nem gondolat, nem filozófia, nem a kálvinisták teoriája, amivel a katolikusokat bosszantják, hanem történet. Ez a Krisztus története és az én történetem,  ez Isten története velünk, a mi történetünk Istennel. Isten így lép be az emberi életbe, és a megváltott és megragadott embert így vezeti el az üdvösségig. És mi ez által lépünk be az Istennel való történetünkbe, és így megyünk végig az üdvösség útján.
Ámen

Imádkozzunk! Köszönjük, Mennyei Atyánk, hogy a nyomorúság legmélyén is fölragyog számunkra szabadító világosságod, megsegítő kegyelmed, Krisztusban ajándékozott új életünk minden lehetősége és áldása. Kérünk, a nyomorúságban levőkért, vigasztald, bátorítsd, erősítsd őket. Könyörgünk a betegekért, megerősödésükért, könyörgünk a gyászolókért, vigasztalásukért. Könyörgünk, Urunk, áldj meg bennünket akkor is, amikor az üresség óráin vagyunk, s úgy érezzük, hogy minden elvétetett tőlünk, életünk kifosztva, reménytelenül és céltalanul nem kellünk már senkinek. Add a boldog hitet, a megerősítő tudatot, hogy Krisztust ajándékoztad nekünk, mert Te igényt tartasz életünkre, s azt akarod, hogy mi Krisztushoz legyünk hasonlóvá naponként elváltozva, drága ajándékaidat élvezve, a boldog üdvösséget várva. Kérünk, segítsd meg azokat, akik vádak alatt nyögnek, - önvádak és mások vádjai alatt. Segíts azokon, akik testi természetükben különböznek, kevesebbek, nem képesek arra, amire mi. Add, hogy őket szeretetünkbe fogadjuk és soha se kelljen érezniük azt, hogy kevesebbek, alábbvalóak. Könyörgünk azokért is, akiket vétkeik vádja nyom, és nem tudják a bűnadósságot rendezni. Ragyogtasd fel nekik Krisztust, aki kereszthalálával eltörölte az adóslevelet, megszabadított bennünket minden bűnvád alól, megigazított, és általa gyermekeiddé fogadtál bennünket. Könyörgünk azokért, akiket a szívük vádol, akiknek, Mennyei Atyánk, Veled van perük, nyugtalanságuk. Áldd meg őket, ragyogtasd rájuk örökkévaló szeretetedet, s írd a szívükbe, hogy akik Téged szeretnek, azoknak minden javukra van. Fordíts mindent javunkra, fordíts bennünket a boldogító cél felé, erősítsd lépteink, tedd hitünket erőssé, hálaadásunkat teljessé, hogy szereteted törvényét tudjuk naponként cselekedni. Krisztusért, szabadító Urunkért kérünk, hallgass meg bennünket.
Ámen