Izsák küzdelmei a kutakért

Idefelé jövet, lekanyarodva az autópályáról, láttam egy táblát: Kútásó. Egy hosszú történetet olvastam fel, mely látszólag másról sem szól, mint arról, hogy a régi időkben, a bibliai atyák idejében nem volt más foglalatosságuk, mint hogy kutat ássanak.

Engedjék meg, hogy a történet főszereplőjének, Izsáknak a személyéhez fűzzek néhány gondolatot. Izsák afféle „köztes” figura. Feleségét nem ő választja ki magának, hoznak neki. Az örökségén tudta nélkül osztozkodnak meg fiai. S öregen már, mikor Ézsaunak álcázva magát bemegy hozzá Jákób, neki, a kisebbiknek adja az áldást is. A nagy elődökhöz képest Izsák csak amolyan „köztes” figura.

A közelmúltban történt: valaki hozzám, mint lelkipásztorhoz fordult. Nem volt igazából nagy gondja, családi élete rendben, gondolatai nagyjából a helyén, dolgai is jól mentek. Tiszteletes úr, mondta, az a bajom, hogy én nem leszek híres, mármint hogy a mi nemzedékünk nem lesz híres. Mi afféle „köztes” nemzedék vagyunk. Valahogy csak úgy megtörténtek, megtörténnek velünk a dolgok.

Ha végiggondoljuk a mögöttünk álló éveket, valóban, sok igazság van ebben: megtörténnek velünk a dolgok. Nem taszítottunk sokat a sorsunk szekerén, nem alkottunk nagy dolgokat, azt lehet mondani, talán afféle „Izsák-generáció” vagyunk.

Izsáknak azonban van egy nagyon fontos teendője, és ezt ő hűséggel, tisztességgel elvégzi: újra ássa a betemetett kutakat. S ugyanazokkal a nevekkel nevezi el, amelyekkel atyja, Ábrahám valamikor elnevezte. Ez látszólag nem sok, mégis Izsák folytatja azt a munkát, azt a honfoglalást, az életnek azt a kiteljesítését, amit Ábrahám megkezdett. Ez a munka, ez az életkiteljesítés nem könnyű egy idegen és ellenséges világban, mellyel hol barátságban, hol szövetségben, hol kínos együttélésben kell lennie. E folyamatban esett meg az is, hogy az Ábrahám által ásott kutakat betemették. Ám Izsák elmegy és kiássa ezeket a kutakat, s újra elnevezi, ahogyan Ábrahám elnevezte. Mi más a dolgunk, mint az atyák által ásott kutakat, élet-forrásokat újra kiásni és ugyanazzal a névvel elnevezni?

Hadd mutassak meg néhány ilyen kutat. A becsület kútját újra ki kellene ásni, és néven kellene nevezni. A tisztesség kútját újra ki kellene ásni, és tisztességnek kellene nevezni. A szeretet kútját is újra kellene ásni, és valóban szeretetnek kellene nevezni. A hit kútját is újra fel kellene nyitni, ki kellene tisztítani. És az Evangélium kútját is meg kellene nyitnunk újra, és Evangéliumnak nevezni, és Jézus szavát újra érvényre juttatni: „Aki szomjúhozik, jöjjön hozzám és igyék!” Mert csak akkor van élet, ha vannak kutak. És csak akkor rendezett az élet, ha a dolgokat – miként néven nevezve a kutakat! – nevükön nevezzük. Ezzel egyidejűleg a becstelenséget becstelenségnek kell nevezni, a hazugságot hazugságnak, a hitetlenséget hitetlenségnek, a tisztességtelenséget tisztességtelenségnek, a bűnt bűnnek.

A történetből négy kút nevét hallottuk: Izsák mindegyik kútnak azt a nevet adja, amit apja tapasztalata nyomán ő is megtapasztalt. Az egyik kutat Észeknek nevezi, mert a körül a kút körül erőszak és elnyomás van. A másikat Szitnának, mert kölcsönösen vádolják egymást Izsák pásztorai meg a gerári pásztorok, mondván: „ez a mi kutunk!” A harmadikat Rehobótnak nevezi, amely azt jelenti, hogy „tágas tér”, a negyediket Sibának, amely azt jelenti: hűségesség. Amilyen tapasztalat a kúthoz fűződött, olyan névvel is kellett elnevezni.

Az igazság kútjához az igazság boldog és fölszabadító megtapasztalása fűződik; a hit kútjához a hit csodálatos, fölemelő, minden emberi mértéket meghaladó, isteni távlatokba emelő, irgalmat találó boldog megtapasztalása kapcsolódik, ezért nevezhetjük hitnek; s ha az evangéliumhoz az evangélium csodálatos örömhíre, annak életet alakító átélése kapcsolódik, akkor nevezhetjük evangéliumnak.

Az eleink által megásott és később betemetett kutakat újra ásni, és a dolgokat újra, úgy, ahogy vannak, nevükön nevezni, nos ez a feladatunk.

Izsák számára mindez fiúi kötelesség volt. Egy-egy nemzedéknek tovább kell adnia a másik nemzedék számára az örökséget. Izsák tehát tette a dolgát, engedelmeskedett ennek a feladatnak.

Van azonban ebben a történetben még valami, amit szeretnék most a szívetekbe beleírni, és itt ma a könyörgésnek, hálaadásnak és jövőbe tekintésnek alkalmán hangsúlyossá tenni. Ez az, ami ebben a történetben nem betemetve áll előttünk, mint a kutak, hanem ott van a szemünk előtt, és mégis titokzatos, csodálatos, - ezt nevezi a Biblia müsztérion-nak, olyan titoknak, amit látunk, de nem tudunk megmagyarázni, - s amit újra meg újra hallunk Izsák történetében is: megáldotta őt az Úr.

Halljuk ezt akkor, amikor pásztorember létére megállapodik. Átalakul az élete: a pásztorkodásból, a nomádságból áttér a földműves életre. Életmódot, életstílust, életstratégiát váltani hatalmas kockázat. Vajon sikerülhet-e? Nem lesz belőle melléfogás? És nemcsak egyének, hanem a népek életében is így van ez. Egy megszokottból, megrögzöttből átállani valami másra, teljesen újat kezdeni, amely azonnal más életszemléletet, más életstratégiát kíván, nos, ez mindig összeszorítja a szívünket. Ám azt olvassuk, hogy „az Úr megáldotta őt.” Aztán azt olvassuk, hogy amikor kitör a viszály, Izsák, aki nem olyan ügyes, mint a fia Jákob, és nem olyan harcos, mint az apja, Ábrahám – tehát Izsák, aki se nem hős, se nem harcos, odébbáll. Egy olyan világban, mely nemcsak filozófiájában, hanem élet-gyakorlatában is darwinista, tehát veszekedő, harcos, magának könyökölő, egy ilyen világban - nyugodtan mondhatjuk -  Izsák a gyengébb. Igen, a világ sokszor tényleg azt mutatja, hogy az marad talpon, aki a legerősebb, a legerőszakosabb, vagy a leghangosabb. A mi Izsákunk nem ilyen. Jönnek más népekből, más törzsekből való pásztorok. S azt mondják: lehet, hogy kiástátok a kutat, lehet, hogy dolgoztatok, de ez most már a mi földünk. Menjetek innen! És Izsák odébb megy. S ekkor, éjszaka, megjelenik neki álmában Isten, úgy, ahogy sokszor megjelent atyjának, Ábrahámnak. „Én az Úr vagyok, a te Istened, a te atyádnak, Ábrahámnak Istene. Ne félj, veled vagyok, megáldalak téged!” Majd harmadszor is hallunk az áldásról, amikor a filiszteus törzsfőnök megérkezik Izsákhoz. Ez a törzsfőnök az, aki betemettette a kutakat, ráuszította Izsákra a környező pásztortörzseket, s fölszólította, hogy takarodjon a területéről, neki ott nincs élettere. Ám most fölajánlja: kössenek megnemtámadási szerződést. Kössünk szövetséget. Béküljünk ki. Ekkor megkérdezi Izsák: Mi dolog ez? Elkergettetek magatok közül! Azt mondtátok nekem, hogy távozzak, nincs hely! Miért akartok velem szövetséget kötni? S akkor ezt mondja ez a törzsfőnök: látván láttuk, hogy az Úr veled van! Az Úr áldott embere vagy!

Mi azt mondtuk: Izsákkal csak úgy megesnek a dolgok… Izsákon csak úgy átfolyik a történelem… Ő csak amolyan „köztes” ember… aki nem olyan hatalmas, mint az atyja, és nem olyan ügyes, mint a fia. A neve alá nem lehet semmi nagy érdemet odaírni. Ez azonban az igazságnak csak az egyik fele. A másik fele az, hogy Isten szerette Izsákot, és újra és újra megáldotta. És ebben az isteni áldásban van elrejtve minden. Ebben az isteni áldásban van elrejtve a mi hálás múltba nézésünk is. Azért az ezer esztendőért, ami itt, ezen a földön a népünknek adatott. Hálás emlékezés a hűségesekért, csodálatos nagy dolgot tevőkért, helytállókért, bátrakért, de mindenekelőtt az áldásért. Mert ebben az áldásban van elrejtve imádságunk igazi, megalapozott reménye: okkal és alappal kérjük Istent a jövendő nemzedékekért, gyermekeinkért, unokáinkért, unokáink unokáiért, akiket nem is látunk és nem is ismerünk.

S tudjátok, kedves Testvérek, ez az áldás az összes nemzedékre is vonatkozik. Vagyis ránk is, akikkel „megesnek a dolgok”. Akiknek sokszor a feje fölött döntöttek és döntenek. Akik nem tudnak a történelem szekerén nagyot taszítani. Akik talán éppen kikecmeregtek a rossz kerékvágásból, aztán visszacsúsznak belé. Akik annyi mindent álmodtak, aztán keserűen ébredtek.

Nem lettünk híresek! De ha tudjuk és hisszük és elfogadjuk, hogy áldottak vagyunk, akkor jó helyen vagyunk. Akkor elérkeztünk a lényeghez. Mert megáldottnak lenni azt jelenti: velünk van az Isten. Megáldottnak lenni azt jelenti, hogy Isten nem vonja meg tőlünk kegyelmét. Isten megsegít bennünket.

Igen érdekes, hogy Jákob akkor adja az egyik kútnak a „tágasság” nevet, amikor elmennek hozzá az idegen törzs főnökei és szövetséget kötnek vele, és azt mondják: te már áldott ember vagy. Miért lenne áldott? A senkiföldjén él, megint kiszorult az élet csodálatos lehetőségeiből, s olykor kötnek vele kompromisszumból ideig-óráig tartó szövetséget, - de Jákob megköti ezt a szövetséget. S másodjára is mondják: mi már látjuk, hogy áldott ember vagy. S ezután jönnek a kútásók és jelentik: találtunk vizet!

Istennek engedelmeskedni, Isten szent szavát követni, az ő békességében élni, Isten reményében dolgozni és elkezdeni valamit: mindig olyan váratlan, meglepő dolgokat tartogat számunkra, amiket nem látunk előre. Ezt az Izsákot minden általa ásott kút mellől elkergették. Most, amikor végre nyugvópontra jut a dolog, s talán azon kell törnie a fejét, hogy hova fog a pusztába menni, jönnek az emberek és jelentik: találtunk vizet! És annak a kútnak nem viszály a neve, - annak a kútnak „tágas tér” a neve. Annak a kútnak teljes bőségesség a neve.

Egyik szép zsoltár így mondja: akiket Isten szeret, azoknak álmukban is ad eleget.

Akiket Isten szeret, akik megnyitják magukat Isten boldogító kegyelme előtt, azoknak Isten megnyitja a jövőt.

Amikor hálásan emlékezünk, a jövőért is imádkozunk. S amikor Isten nevét magasztalva elmondjuk, hogy mennyi áldást, mennyi boldog megtapasztalást adott eleink életében, és ezt kérjük Tőle a jövendőre nézve is, aközben mi magunk is megkaphatjuk ezt az áldást. Azt kívánom az együtt imádkozó, együtt hálát adó, a jövőért együttreménykedő gyülekezeti közösségnek, hogy ezen a boldog napon is nyíljon föl számunkra, számotokra a hitnek, a bölcsességnek, a reménységnek, az igazi istenszeretetnek a kútja, s hogy hirdethessük hálás szívvel: e kút neve tágas tér: Isten jövőt mutat a számunkra. Ámen.