Itt a vége

 „Ezek után megnyitotta Jób a száját és megátkozta születése napját. És megszólalt Jób, és azt mondta: Vesszen el az a nap, amelyen születtem; és az az éj, amelyen azt mondták: Fiú fogantatott! Legyen az a nap sötétség, ne gondoljon vele Isten a magasban; és ne ragyogjon fel rajta fénysugár, sötétség és halálárnyék vegye meg azt; felhő telepedjék meg rajta napelsötétülések ijegessék azt. Az az éjszaka! Sűrű homály foglalja el azt, ne örvendjen az év napjai között; hónapok számába ne menjen. Oh, az az éjszaka! Legyen meddő; ne forduljon elő benne ujjongás: napátkozók átkozzák meg azt; akik készek a tengeri kígyót felzavarni: sötétüljenek el alkonyi csillagai; világosságra várjon, és ne legyen, és ne gyönyörködjék a hajnal szempillájában: mert a méh-ajtókat nem zárta be előttem; hogy a nyomort elrejtette volna szemeim előtt! Miért nem halhattam meg születés után: nem múltam ki, mihelyt megszülettem? Miért fogadtak engem térdek; és miért emlők, hogy szopjam? Mert most feküdném és csendességben volnék; aludnám akkor, és nyugtom volna. Királyokkal és ország-tanácsosokkal; kik romokat építettek maguknak. Vagy fejedelmekkel, kiknek aranyuk volt; akik megtöltötték házaikat ezüsttel. Vagy mint elföldelt idétlen, nem lennék; mint csecsemők, kik nem láttak világosságot. Ott a gonoszok megszűnnek háborogni; és ott megnyugosznak, kiknek ereje kifáradt. A foglyok mind nyugodtan élnek; nem hallják a hajtó szavát. Kicsiny és nagy ott ugyanaz; és a szolga szabad urától. Miért kellett a nyomorultnak világosságot adnia; és életet a keserű lelkűeknek: azoknak, akik a halálra vártak és nem volt, pedig kiásták volna, jobban, mint a kincseket; azoknak, akik ujjongásig megörültek volna, vigadtak volna, hogyha sírt találnak; a férfiúnak, aki előtt rejtve van az út, és akit Isten bekerített? Mert kenyerem előtt sóhajtásom jár; és ömlenek, mint a víz, kiáltásaim. Mert volt, mitől féltem, az megtörtént velem; és amitől tartok, az eljön reám. Nem enyhültem meg, nem csendesedtem meg, nem nyugodtam meg, mert háborúság érkezett.” (Jób könyve 3. rész)

Itt a vége. Minek is a vége, kedves testvérek? Először is, annak a hét nap, hét éjjel tartó némaságnak, amikor Jób és három vigasztaló barátja együtt ültek a porban és szótlanul gyászoltak. Vagy talán már a gyásznak is vége van? Vagy éppen mindennek vége van? Hallottuk a múlt alkalommal: hét napon és hét éjjelen át tartott a szótlan virrasztás, a gyászolás. De azt, hogy ez a csend és némaság maga is vigasztalás volt-e, azt egyelőre még nem tudjuk, később majd meglátjuk. Azt viszont tudjuk, hogy Jóbot egyfajta - hadd mondjam így - teológiai eutanáziára késztette volna a felesége, mondván: átkozd meg Istent és halj meg (Jób 2,9). Ennek az értelme és a mélysége az, hogy Isten nem hagyja büntetés nélkül, ha valaki őt megátkozza (vagy megtagadja); vagyis ha Isten nevét hiába felveszi, vagy ha megátkozza Őt, vagy ha az áldást visszadobja. Azt is tudjuk, hogy Jób barátai a döbbenettől, vagy a rettenettől nem jutottak szóhoz hét napig. De  vajon azt jelentené ez, hogy gyáván, szótlanul meghunyászkodnak a sorscsapások láttán? Csak találgatni tudjuk. Azt viszont valóban nem tudjuk, hogy mire várnak. Talán arra, hogy Jób mondjon valamit? Vagy éppen azt fontolgatták, Shakespeare Hamletjével szólva, hogy mikor nemesb a lélek? „Ha tűri balsorsa minden nyűgét, s nyilait, vagy ha kiszáll tenger fájdalma ellen?” Vagy éppenséggel akkor nemeseb a lélek, ha  - nem a Hamlet sztoikus kérdésével, hanem mély keresztény kérdéssel – tűrve nem tűr? Igen, ez Jób sorsának és életének a nagy kérdése: tűrve nem tűrni. Mindazáltal, most úgy tűnik: itt a vége! Mintha Jób is,  mikor megszólal, ezt mondaná: itt a vége!

Tűrve nem tűr, megadva harcol. Itt a vége! Így olvastuk: és ezek után - vagyis a hét napos néma gyász után, és a tengernyi szenvedés után –  Jób megnyitotta száját és megátkozta születése napját. Itt is egy speciális szó áll. A mózesi törvényben is megtaláljuk ezt a kifejezést, úgy is visszaadhatjuk, hogy szidalmazni kezdte, meggyalázta születése napját. Mózes második könyvében, a 21. részben, ahol a törvénytáblában föl vannak sorolva az emberölést, a gyilkosságot sújtandó szankciók, azt is olvassuk, hogy aki szidalmazza atyját vagy anyját, az halállal lakoljon (2Mózes 21,17). Jézus kiterjeszti ezt a Hegyi beszédben: aki azt mondja atyjafiánaknak, Ráká, bolond, az méltó a gyehennára (Máté 5,21-25). A törvény tehát ezt a vétséget, hogy valaki szidalmaz valakit, gyaláz valakit, megátkoz valakit, a gyilkosságok között,  vagyis a halálos bűnök között sorolja föl. De van ennek a szónak egy másik mélysége is. A kifejezés leginkább arra utal, ami nagyon gyorsan végbemegy, megjelenik és eltűnik. Ahogy a sebes sodrású folyónak a vize elsuhan előttünk, valamit visz a víz, látjuk, aztán nem látjuk. Vagy ahogy forog a szövőszék vetélője, a szemünk nem is tudja követni. Később Jób ugyanezzel a szóval mondja: „napjaim gyorsabbak a vetélőnél.” (Jób 7,6) Egy ide, egy oda, és vége az életemnek, lefutott a szál.

Egyszóval, ez az átokforma nem az áldásnak a visszahajítása, amire a történet elején késztette volna Jóbot a sátán. A kísértő ezt mondja Istennek: csak vedd el mindenét, és szemtől szemben megátkoz téged, vagyis visszadobja orcádba az áldásokat. Ugyanezt mondja a felesége is Jóbnak: átkozd meg az Istent, dobd vissza az áldást – szakíts vele, tagadd ki az életedből -  és halj meg! Itt most, ez az átok, amit Jób mond, inkább valaminek a semmissé tételére irányul. A szülők megátkozása, vagy a bírónak, a fejedelemnek, az elöljárónak a szidalmazása (ahogy a mózesi törvények és a Példabeszédek könyve is beszél erről), voltaképpen a tekintélyük semmibe vételét jelenti. Ez az átok megsemmisítést, érvénytelenítést jelent. Jób pedig azt fejezi ki ezzel, hogy vajha meg se történt volna az az örömnap, amikor megszületett. Ezzel tehát az egész életét akarja jelentéktelenné, érvénytelenné tenni.  Ha ez megtörténhetett velem, ami megtörtént, akkor meg se kellett volna születnem, élnem sem kellett volna – mondja Jób. Később, amikor már nem általánosságban, a barátok füle hallatára kezd bele panaszba, jajgatásba, siratóba, hanem egyenesen Istenhez célozza a szavait, ezt mondja: „Miért rejted el orcádat? És miért számítasz engem ellenségednek? Csak nem a hulló falevelet akarod rettegtetni és a kiszáradt polyvát kergetni, hogy ily módon keserűségeket szabsz rám és ifjúságom bűneiért lakoltatsz, és kalodába teszed lábaimat és figyeled minden utamat, lábaim gyökerére rovásokat csinálsz magadnak, aki olyan vagyok, mint a revesség, mely szétmállik, mint a ruha, amelyet megevett a moly.” (Jób 13, 24- 28) Mint a hulló falevél, olyan vagyok mondja. Még pontosabb képpel: mint a lehullott falevél, amit ide-oda sodor a szél. Ez a Jób sorsa. Ennyit ér az életem? - kérdezi Jób. Vagy ennyit sem? Itt a vége. Másutt ezt így fejezi ki, és mindjárt közelebb kerülünk a felolvasott igéhez: „siralommá lett citerám, sípom a sírók hangjává.” (Jób 30,30) Ezt az utolsó beszédében mondja, amikor bezárul a kör. Mert, lám, az első beszéde is sirató, és utolsó szavai is a siratásról, a fájdalomról, a sírásról szólnak.  Ez az első beszéd, amit most felolvastam, általában ezt a titulust szokta kapni a bibliamagyarázóktól: Jób megátkozza születése napját. Én sokkal szívesebben nevezem ezt Jób vádindítványának, vagy még inkább Jób panaszának. Látni fogjuk, hogy valóban több van, mint itt, mint egy egyszerű, semmivé tételi kísérlet, megsemmisítő megátkozás, a sors rombolással való meghaladása. Valami egészen más is történik itt.

Igen, a felolvasott szakasz első fele (az első tíz vers), mondhatjuk, egyfajta átok,  Jób  szidalmazza saját születése napját. A szakasz második fele azonban sokkal inkább sirató. És ezt a kettőt mi is jól meg tudjuk különböztetni. Az első részben sorba jönnek az érvénytelenítésre, megsemmisítésre irányuló felkiáltások, szavak. Csak az igéket olvasom most: „vesszen el..., ne legyen..., forduljon sötétségre a világosság..., ne gondoljon vele Isten..., felhő telepedjen meg rajta..., ne számítsák az év napjai közé...,, legyen meddő..., ne legyen benne ujjongás..., alkonyi csillagai sötétüljenek el..., ne gyönyörködjék a hajnal szempillájában!” Jób tudja a szülei elbeszéléséből, hogy ő éjszaka született - az a születése napja. De még azt is sejteti itt, hogy átkát a fogantatása napjára is kiterjeszti.  Legyen átkozott ez is, az is, mert Isten nem zárta be előttem a méhajtókat, megfogantam és megszülettem. Most a fájdalmai, a szenvedései, a veszteségei, a vereségei, a magára maradottsága közepette az minden kívánsága, hogy bárha meg se született volna, bárha az a nap valami isteni ellencsoda folytán kiesett volna a történelemből, valódi szökőnap lett volna, kiszökött volna a kalendáriumból, és  soha nem is lett volna.

Jób beszédének a második része sirató. Ha föllapozzuk a Zsoltárok könyvében, például a 42. zsoltárt (nagyon szeretjük énekelni!), és a végéről elhagyjuk a lezáró, vigasztaló részt, akkor az a zsoltár is sirató ének. Vagy ha kinyitjuk Jeremiás próféta siralmas könyvét, amely a nagy város, Jeruzsálem megsemmisülését siratja, és elmondja, hogy milyen katasztrófákat hozott a háború: mindenütt pusztulás, halál, éhínség, rabság – és úgy siratja a várost, mint amikor egy özvegy ember elsiratja a kedves feleségét,  - nos, ilyen a sirató. Vagy ha kinyitjuk Mikeás próféta könyvének az utolsó részét, ott is egy sirató éneket találunk, amelynek a szerkezete nagyon hasonlít a Jób siratójához. A siratót leginkább abból a jellegzetességből lehet megismerni, hogy fájdalmas „miértek” sorakoznak benne. Miért, miért? Miért nem haltam meg születésem után? - mondja Jób. Mert akkor most együtt lennék és aludnék síremlékeket építő hatalmas királyokkal. Romhalmazok ugyan mindegyik emlékmű, de én ott nyugodnék velük együtt. De szívesen együtt nyugodhatnék az ezüstbe, aranyba temetkező gazdagokkal, mert ők sincsenek már. Vagy együtt nyugodhatnék az elvetélt és titokban elföldelt magzatokkal. Együtt lehetnék a fogságban, rabszolgaságban elsenyvedettekkel, sőt, a gonoszokkal is, mert azok is elvesztek. Mert a halálban kicsi és nagy, ugyanaz. És akkor nem lennék olyan – folytatja Jób -,  mint a szenvedők, akik nem a születésen és a bölcső láttán ujjonganak, hanem a halálon és a sírgödrön. Én is két kezemmel kaparnám ki a saját síromat, ha tudnám, hogy hol van az én nyughelyem. Itt a vége! Legyen vége a szenvedésnek! Csakhogy...

A Biblia tudósok megfigyelték, hogy ez az átok tulajdonképpen nem átok. Mert ami megtörtént, tudniillik, hogy Jób megszületett, azon nem lehet változtatni. Azon a tényen nem vehet utólag hatalmat az ember, hogy valamiképpen megkicsinyítse, eltüntesse, megsemmisítse. Mi tudjuk, a diktatúrák udvari történészei szoktak azzal kísérletezgetni, hogy egy-egy napot kihagynak a történelemből, mintha valami meg sem történt volna, mintha valaki nem is lett volna. Egy-egy eseményről még lábjegyzetben sem szólnak, egy-egy személyt még a fényképről is kiretusálnak, mintha sosem élt volna. De megátkozni azt, ami megtörtént, vagyis ami fölött már nem vehetünk hatalmat, ami már elmúlt, amit semmi kicsinyíteni, sem nőttetni, sem feltartóztatni, sem megfordítani nem tudunk – erre nincsen átok-szavunk, ennek nincsen értelme.

És azt is megfigyelték a tudósok, hogy voltaképpen Jób siratója sem sirató. Idézzük újra a 42. zsoltárt, vagy Jeremiás siralmait, vagy Mikeás próféta panaszát, vagy éppen Jeremiást, amikor saját magát siratja el rettenetes próféta sorsában (Jeremiás könyve 20). A sirató ugyanis mindig megszólítja Istent. Isten elé önti ki a panaszát, a könnyeit. Jób viszont  itt nem szól senkihez, s ha Istenről szól, általánosságban beszél Róla, nem vonja be a sírásba. Nem viszi Isten elé a baját. Hanem mit csinál? Csak kérdez? Igen itt is halljuk a szót: miért? de csak általában kérdez, nem Istent kérdezi. S talán éppen, ha a kettőt, az átkot és a siratót együvé tesszük, szinte menekül Isten elől. Legyen vége! A halálba rejtőzne el Isten elől?
S hogy miért áll együtt itt ez az átok és siratás, azt a felolvasott rész harmadik szakaszából derül ki, ahol Jób indokát adja a szavainak. Ezt mondja: „Isten bekerített.” (Jób 3,23)

Ezt mondja: sírnom kell, jajkiáltásom úgy ömlik, mint az árvíz, nem tudom visszatartóztatni. Még azt is mondhatnánk, kedves testvérek, hogy Jób ezekkel a megrendítő szavakkal tulajdonképpen a szégyenét takargatja. A szégyenét a sorscsapások, a betegség és a sírás miatt. De ne röstellj sírni! Hallottam egyszer gyerekkoromban, nekem mondták, amikor elestem, bevertem a térdemet, és összeszorítottam a fogamat, bár a szemem sarkából folyt a könny, de erősnek akartam látszani, odaszólt a bátyám: ne röstellj sírni! De bizony röstell az ember sírni. De bizony szégyelli a könnyeit az ember, ezért szavakat küld maga előtt, átkokat küld maga előtt, keserű siratószavakat küld maga előtt. Miérteket küld maga előtt. Vitatéziseket küld maga előtt. Vádiratot küld maga előtt.

Miért sír Jób? Azt mondja: „Amitől féltem, az történt meg, amitől tartok, az jön rám. Nem enyhültem, nem csendesedtem el, nem nyugodtam meg, háborúság érkezett.” (3,25-26) Háborúság - másutt is hallani majd fogjuk Jób könyvében ezt a szót; voltaképpen kataklizmát jelent, földrengést, tektonikus mozgás (Jón 9,6), amikor Isten megrázza ezt a világot, vagy éppen másutt, így is lehet ezt fordítani, ezt a háborúságot, hogy elviselhetetlen provokáció (12,6) igen, síkra szállok és fegyvert ragadok és szembe szállok mindennel, amit tűrni kellene, mert tűrhetetlen. Máskor egyszerűen zaklatott életet a háborúság. (Jób 14,1) Idős emberek mesélték, hogy amikor a II. világháborúban az oroszok betörtek Erdélybe, és menekülni kellett, ki vonaton, ha volt vonat, ki biciklin, ha volt bicikli, ki lovas szekéren, ha volt lovas szekér, ki gyalog menekült. Aztán elértek egy pontig, de már ott is hadsereget találtak. Elindultak egy másik irányba, de ott is ágyúztak. Ide-oda sodródtak, rázattak, vergődtek. Ez a zaklatott élet. Ezt mondja Jób: nem enyhültem, nem csendesedtem, nem nyugodtam meg, mert háborúság érkezett. Háború van.

Vagyis nincs itt a vége! De hogy még nincs itt a vége, azt nem csak jelzi ez a háborúság. Mert ki kell mondanunk, hogy lám, Jób a szenvedései közepette kívánja a halált. Istent nem átkozta meg, és nem is fogja megátkozni, de a fájdalmai miatt nem tud a veszteségeibe beletörődni, vagyis nem tud élni. Rettenetes és döbbenetes érzése ez az embernek, mondhatnám a régi magyar szóval, mély indulata ez az embernek, legyőzhetetlen késztetése; a Jónás próféta késztetése ez: „jobb meghalnom, mint élnem!” (Jónás 4,3) –  voltaképpen ezt mondja itt Jób is, aki a halált tekinti egyedüli megoldásnak, azt várja, sőt keresi (Jób 3,21). A fájdalmak nem hagyják, hogy megenyhüljön, megcsendesedjen, megnyugodjon. És ez a halálvágya nem áll magában. Azt mondja az utolsó beszédben: félelem van bennem Isten csapásaitól (31,25), és ez is rímel arra, amit itt mond: amitől féltem, az történt meg velem! Másutt azt mondja, ha Istenre gondolok, már félek tőle (23,15). Vagyis voltaképpen a hét nap, hét éjjelen át tartó csendesség után kezdődik a nagy próba.
Hogyan is? Idézzük fel a történetet! Valóban ilyen egyszerű ez az egész? Betörtek a fosztogatók, elvitték a jószágot, levágták a pásztorokat, összedőlt a ház, ahol Jób gyermekei ünnepet tartottak, odaveszett minden gyermeke  - és erre csak annyit mond Jón: az Úr adta, az Úr vette, áldott legyen az ő neve!? (1,21) Aztán jön a súlyos betegség, ami Jóbot kiveti az emberi közösségből, a városfalon kívül ül a porban, a hamuban, cserépdarabbal vakargatja magát. És csak annyit mond: ha elvettük a jót, a rosszat ne vennénk el?! (2,10). Ilyen egyszerű? És ezt mi is ugyanígy meg tudnánk oldani? Ezért állítja hát elénk Jakab apostol Jóbot példaképül a tűrésben, nézzétek, hát ilyen egyszerű!? Történik veled valami baj, mondjad, amit Jób mondott? Elvesztesz valamit, mondjad a Jób szavát? Lesújt a betegség, megőrülsz a fájdalomtól, mondjad csak a Jób szavait? Ilyen egyszerű? Én azt hiszem, voltaképpen most kezdődik a nagy próba. Akkor kezdődik, amikor Jób végleg magára marad, elveszítve mindent, amit hozott és adott neki az élet. A múltkor azt mondtam, hogy a barátok talán azért hallgattak (egész pontosan: azért nem szóltak egy szót sem), mert talán ki akarták várni, hogy Jób mondjon végre valamit. Találgattuk, pszichologizálgattunk: talán afféle csend-terápiát gyakoroltak. De vajon meg kellett hallgatniuk ezt az átkot és siratót?
Nem arról van szó inkább, hogy Jób itt monológot mond? Mindegy, hogy hallja vagy nem valaki, mindegy, hogy odafigyelnek rá vagy sem, mindegy, hogy reagálnak rá vagy sem, Jóőb csak mondja, mondja, mondja. De sok embert látunk így, a tartásukon, az arcukon látjuk, hogy össze vannak törve, és csak mondják és mondják és mondják. Megzakkantak. Erről lenne itt szó? És a barátoknak kellene Jóbot visszazökkenteni? Fogunk rá látni igyekezetet.

Pál apostol azt mondja: „Meg vagyok győződve, hogy sem halál, sem élet, sem angyalok, sem fejedelemségek, sem hatalmasságok, sem jelenvalók, sem következendők, sem magasság, sem mélység, sem semmi más teremtmény nem szakított el minket Isten szerelmétől, mely vagyon a mi Urunk Jézus Krisztusban.” (Róma 8,38-39)

Én mélyen meg vagyok győződve arról, hogy Jób nem akar Istentől elszakadni. De itt még nincsenek szavai a nagy fájdalmára, ezért kölcsönveszi azokat. Mert az az átok és az a sirató, amit itt hallunk, a formája szerint (és a szavai szerint is) másutt is megtalálható.  A tudósok szerint egészen réges-régi formulák ezek. És akik nem a Károli fordítást olvassák, hanem az új fordítású Biblia versbe szedett változatát, azok látják, hogy ez itt egy vers (vagyis inkább versek). Ez itt kimunkált irodalmi mű. Ennek klasszikus mintái vannak. És itt fantasztikus költői képek sorakoznak. „A hajnalpír szemöldöke” -  ki tud ilyen gyönyörű képet fájdalmában kitalálni? „Átoknap” - ki tud ilyen szavakat megformálni? Jób tehát ismert eszközökhöz folyamodik, formulákat kölcsönöz, mert még nem tudja igazán kimondani a fájdalmát. Csak azt tudja mondani (ismételni), amit ő maga is sokszor és sokat hallhatott. (Később halljuk, hogy ő maga volt vigasztalója másoknak sok alkalommal, vagyis sok esetben állt már ő szenvedő mellett és hallotta a panaszukat, a siratóéneküket.)Az hát itt ez elsőrendű kérdés, hogy segítenek-e majd a barátok megtalálni a szavakat? (Mert még ők sem találják – nem volt köztük, aki egy szót szóljon hozzá, Jób 2, 13)

Vagy még inkább azt a kérdés: segítenek-e a barátok Jóbnak megtalálni Isten szeretetét? Múltkor akkor forgott a szó, hogy mennyi mindent kockáztatnunk kell, amikor vigasztalni akarunk valakit, hogy ne szórjunk sót a sebekre, ne mérgezzük-e meg még jobban a fájdalmas lelket. S kérdeztük: nem jobb-e mégis inkább csak hallgatni, csak együtt sírni, hogy ne legyen még nagyobb a baj? Részben ezzel magyaráztuk a barátok némaságát, hallgatását.
Mentegettük őket azza, hogy a részvétnek van efféle, hallgatag formája is. Most nehezebb kérdésnél vagyunk. A kérdés az, hogy tudjuk-e vállalni annak a kockázatát, annak a terhét, hogy elsegítsünk másokat Isten szeretetéhez? Akár némán, akár szavakkal, akár kölcsönvett formulákkal, akár üresnek tűnő vigasztalással, akár innen-onnan elsajátított, kegyes formulákkal, vagy éppen ellenkezőleg, de tudjuk-e ezt a kockázatot vállalni? Jób barátait kárhoztatni szokták, s nekünk is lesz majd rá okunk. De ne szaladjunk előre. Most előlegezzük meg nekik azt, amit a kérdés céloz: s lám, ők vállalják ezt a kockázatot. Meginvitálják Jóbot arra, hogy ne a halálba, hanem Isten karjaiba vesse magát. Ne ott keresse a megnyugvást, a megbékélést, a csendet, a föloldást, ahol nincsen semmi, hanem ott, ahol minden van  - Istennél. Tudjuk-e ezt vállalni mi is? Szenvedőnek, fájdalmasnak, az elmúlás értelmetlenségével küszködőnek érdekében -  és önmagunk érdekében?  Van-e szavunk a könnyekre, a másokéra, a magunkéra? Van-e szavunk a bajra, a másokéra, és a magunkéra? Tudunk-e másokat arra késztetni, hogy Isten szeretetét keressék, Tőle ne akarjanak elszakadni, és van-e bennünk késztetés, halálvágy és félelem ellenére, hogy ne akarjunk Istentől elszakadni?

A harmadik rész Jób súlyos szavaival zárul: nincs békességem, sem nyugtom, sem pihenésem, mert nyomorúság támadt reám. S ekkor az egyik barát, Élifáz megszólal. Így folytatódik majd a történet: és szót emelt erre a témáni Elifázis ezt mondta... Erre szót emelt. Emeljétek föl a vigasztalásnak, a megbátorításnak, Isten hűségének és szeretetének szavát. Ámen.