Isten világosság!

Kedves testvérek!

Azt hiszem, mindannyian átéltük már, akárcsak egy-egy pillanat erejéig, de talán hosszabban és tartósabban is azt, amikor világosságból hirtelen sötétségbe jutottunk, az emelkedett jó hangulat hirtelen gyászosra fordult, és mi tétován, vagy netalán kétségbeesetten kérdeztük magunktól, mikor lesz már ennek vége. Igen jól emlékszem, teológushallgató koromban, éppen december elején, az úgynevezett teológus-mikulásra összeállítottunk egy vidám paródia-műsort, végigkacagtunk másfél órát, rendkívül jól éreztük magunkat. Óriási sikere volt a műsornak, sikerült professzorainkat büntetlenül kicsúfolni, mert mikuláskor ezt is szabad. Véget ért a műsor, és úgy döntött a társaság, hogy ezt a vidámságot folytatni kell valahol. Indultunk is, hogy keressünk egy vendéglőt, ahol a vidám együttlétet folytathatjuk. Ám ekkor a IX. kerületnek ott, a Kálvin tér környéki részein, mint később megtudtuk, egy trafóház kiégése miatt, teljes sötétség állott be, de úgy, hogy az orrunkig nem láttunk. Úgy éreztük, hogy betette az ördög a lábát, mert nagy volt a jókedv és szerettük volna ezt folytatni, magasabbra emelni, s lám, egyszerre csak ez az egész szép terv a sötétség beálltával összeomlott.

Sokunknak vannak ilyen élményei, amelyek talán nem a fényhez és a sötéthez, a világoshoz meg a sötéthez kapcsolódnak, de ezekkel a szimbólumokkal is leírhatók. A jókedv, a derű, a reménység valamiféle megmagyarázhatatlan okból hirtelen rosszkedvre, csüggedésre, kilátástalanságra vált át.

Különös titka az ádventnek, hogy úgy kezdjük a fölkészülést a szabadító eljövetelére, hogy egyre mélyebbre jutunk a sötétbe. Ez még csillagászati szempontból is így van, december elején még később sötétedik, és korábban virrad, mint december végén. S ahogy haladunk előrébb, közeledünk Karácsonyhoz, úgy egyre rövidebbek a nappalok, egyre hosszabbak az éjszakák, egyre inkább tűnik az ember életkedve, egyre szívesebben húzódik valami sötét sarokba, egyre mélyebb, egyre árnyaltabb, egyre teljesebb a sötétség, amiben aztán fölfénylik az üdvösség napfénye.

Dehát lehet-e és kell-e még mélyebben zuhanni ebbe a sötétbe? Szükség van-e erre egyáltalán? Miért nem úgy van a dolog, hogyha már tudjuk azt, hogy szabadítónk születik, hogyha már tudjuk azt, hogy nagy ünnepünk lesz, hogyha már tudjuk azt, hogy föltámadt a dicsőség napfénye, akkor az legalább valahol a távoli horizonton világítson nekünk? Hogy aztán biztos léptekkel haladjunk felé, mint ahogy az erdőben járó ember megpillantja, túl az erdőn a házat, ahova igyekszik, és egyre biztosabban, egyre eltéveszthetetlenebbül, egyre magabiztosabban halad a cél felé, és ahogy közeledik felé, úgy a fény is egyre jobban fölragyog. Ádventben nem így van. Ádventben egyre mélyebben haladunk a sötétbe. Ezen még ádventi gyertyáink és ádventi koszorúink sem segítenek, mert ezeket ugyan meggyújtjuk, de az ádvent valósága, igazi, mély egzisztenciális megtapasztalása az, hogy a világosság a sötétségben fénylik. Amikor János evangélista ezeket a szavakat mondja az evangélium bevezetőjében, akkor abszolútumokról beszél. Az abszolút világosság fénylik az abszolút sötétségben.

Szeretnék a fölolvasott ige kapcsán néhány szót szólni arról, hogy ez a sötétbe való előrehaladás nem isteni pedagógia következménye, nem valamiféle túlzó dramatizálás, hanem igen-igen szükséges megtapasztalás. Ebből jön az a belátásunk, hogy mit is hirdet valójában nekünk az evangélista, amikor azt mondja: Ami kezdettől fogva volt, amit hallottunk, amit szemeinkkel láttunk, és szemléltünk és kezeinkkel illettünk, az élet igéjéről, és ezt azért hirdetjük, azért írjuk néktek, hogy örömötök teljes legyen. Isten világosság és semmi sötétség nincsen Őbenne.

Isten - mindenek előtt - életadó világosság. Kezdetben teremté Isten az eget és a földet. És szólt: Legyen világosság és lőn világosság. Ez a teremtés első aktusa. A világosság megteremtése. Nem embert teremt először Isten, nem élet-valóságokat teremt először, nem fizikai valóságokat, hanem világosságot. Legyen világosság. És azóta is, mindig,   ahol világosság támad, az élet reménye támad. Meggyullad az élet reménye. Mert, hogyha igaza van  Immánuel Kant-nak, aki azt mondja, hogy a tér és idő érzékelése velünk született adottság, s ez nem a pedagógia folyománya, ezt nem a tradícióból örököljük, hanem így vagyunk megteremtve, akkor igaz az is, hogy a világosság érzékelése is velünk született adottság. A szó szellemi értelmében és szimbolikus értelmében is. Ahol világosság támad, ott az ember szívében föltámad az élet reménye. Mert Isten először világosságot teremtett, mégpedig élet-adó világosságot. Amikor tehát azt mondjuk, hogy Isten világosság, akkor azt mondjuk, hogy Isten élet-adó. Az, hogy élünk, hogy vagyunk, hogy létezünk, Isten teremtő munkájának az eredménye. Mi mindannyian az Ő teremtményei vagyunk.

Nemrégiben valaki azt mondta nekem: Könnyű az Istennek, aki mérhetetlen és fölfoghatatlan kozmikus energia. Megteremtette a világot, elindította útjára, belétáplálta törvényszerűségeit, és azóta a világ eme törvényszerűségek szerint, mint valami örökmozgó mechanikus szerkezet, jár a maga útján. Kétségbe kell vonnom, hogy ez ilyen egyszerű lenne. Igen, Isten, aki véghetetlen és fölfoghatatlan hatalom, Ő alkotta és teremtette a világot. De azzal, hogy ez az első szava: Legyen világosság! - és ez a világosság minden életnek a forrása, azt is mondanom kell, amíg világosságot látok, amíg világosságot remélek, amíg ez fontos a számomra, azt is mondanom kell: Az én teremtőm és az én alkotóm is Isten. Az én életem is tőle van.

Isten életre vezető Isten is, ha azt mondjuk róla, világosság. Azt olvassuk az Ószövetségben, az Egyiptomból való kijövetel történetében, hogy Isten tűzoszlop formájában vezette az Ő népét. Nem kívánok semmilyen módon azokkal a racionalista tudósokkal itt vitába szállni, akik azt mondják, hogy valami olajkutak égtek ottan a sivatagban éjszaka és a vándorló pusztai nép aszerint tájékozódott, hogy hol égtek ezek az olajkutak, majd ráfogták valami csodálkozó lélekkel Istenre, hogy végül is Isten vezette őket.

Számomra fölfoghatatlan, de teljesen elfogadható csoda ez: maga Isten vezeti népét, mint világosság, mint égő tűzoszlop. És életre vezeti az Ő népét. Igaz, hogy a zúgolódó nép időnként visszasírja az egyiptomi húsosfazekakat, a rabszolga-lét biztonságát és kiszámíthatóságát, a kiszámítható halált, mert a rabszolga-lét: halál, visszasírja azt a kényelmes és beletörődéssel elfogadható utat, mely a halálig vezet, de nem bírja elviselni az élettel együtt járó kockázatokat, ám nem ez a lényeg. És nem is az a lényeg, hogy ebben a népben mennyi szabadság-vágy, mennyi élet-vágy van, hanem az a lényeg, hogy Isten, az élet-adó és Isten, az életre vezető világosság van ott és cselekszik.

Népét éjjel a sötétség legmélyén tűzoszlop formájában vezeti. Isten világosság és semmi sötétség nincsen Őbenne. Ezért ígéri a zsoltáros, és ezért mondja a szenvedő Jób azt, hogy a Te utadon világosság fog fényleni, immár nem csak egy népnek, immár nem csak egy nagy történelmi pillanatban, hanem nekem is, neked is. A mi hitvallásunk, a Heidelbergi Káté csodálatos szavaival: Hinni azt jelenti, szívbéli bizalommal elfogadni, hogy Isten nem csak másoknak, hanem nekem is örök életet, igazságot és bűnbocsánatot ajándékoz, egyedül Krisztus érdeméért. Ez a világosság nem csak másnak fénylik. Nekem is ígéri a zsoltáros, és neked is ígéri a szenvedő Jób: Utadon világosság fénylik.

Mert vajon tudjuk-e, hova tart az életünk, ha nem ragyog föl ez a világosság? Vajon van-e utunk, ha nincs látásunk, és nem világosságban járunk? Nem azt kell-e mondanunk, mint Shakespeare Lear királyának tragikus hőse, aki megvakul, és ezt mondja:  Nem látok, immár nincs utam. Nem azt mondja, hogy van utam, csak nem látok, nem tudok ezen az úton végigmenni, hanem azt mondja, hogy nem látok, nincs hova mennem. De az ige így biztat: utadon világosság fénylik.

Istennek ez a vezetése sok mindent jelent, s hadd szóljak most ezekről röviden néhány szót. Van ennek az isteni vezetésnek és világosságnak erkölcsi vonatkozása is. A világosság a megkülönböztetés lehetőségét jelenti a számunkra. Úgy, ahogy az apostol beszél a fölolvasott igében: Ha azt mondjuk, hogy közösségünk van Ővele, és sötétségben járunk, hazudunk, és nem az igazságot cselekesszük. Ha azt mondjuk, hogy nincsen mibennünk bűn, magunkat csaljuk meg, és igazság nincsen bennünk. Ha azt mondjuk, nincsen mibennünk bűn… Csak az mond ilyet, aki nem kapta meg a megkülönböztetés képességét. Csak az beszél úgy önmagáról, mint mindig ártatlanról, mint akinek csak azért rossz, mert a gonoszok bántják, mint aki ellen csak összeesküdtek, mint aki maga az igazság világító fáklyája, aki nem kapta meg ezt a megvilágosító igazságot. Ne csaljuk meg magunkat!

Szeretném, hogyha a mostani hetekben és napokban, amikor  egyházunkban, szomorú módon, a sajtó nyilvánosságával kísérve, annyi adok-kapokról hallunk, vádak, viszonvádak hangzanak, akkor mi elkérnénk Isten világosságát, és nem csalnánk meg magunkat. Mert lehet, hogy az egyiknek igaza van, a másiknak meg nincs, vagy az egyiknek igaza van, a másiknak meg még jobban igaza van, de ha az életre vezető világosság fölragyog, senki közülünk nem mondhatja, hogy nincsen benne bűn. Ha megvalljuk bűneinket, mondja az apostol, hű és igaz, hogy megbocsássa bűneinket és megtisztítson minden hamisságtól. Nem  a "holló mossa fiát" tisztaságunk, hanem Krisztus megtisztító kegyelme tisztít meg és szabadít meg bennünket.

Ha fölragyog az isteni világosság és fénylik a mi utunkon, lesz ennek történelmi vonzata is. Mennyi prófétai ígéretet hallunk Isten szabadításáról, és a próféták úgy beszélnek erről, mint amikor az éjszakában fölragyog a világosság.  Aztán beszél úgy is Ézsaiás próféta, mint amikor a kegyelem királya nem oltja ki a pislogó gyertyabelet. Aztán beszél úgy is erről, hogy a megszabadított nép a népek világosságává lesz. Nem magától. Nem veleszületett képessége szerint. Nem sorsa érdeme folytán, hanem Isten szabadítása által. Ez történelmi pillanat.

Hányszor kellett a mi népünknek átélni a sötétség homályát, a kilátástalanságot, a reménytelenséget. Hányan törődtek bele e nép gyermekei közül, hogy nincs tovább, majd elleszünk így valahogy, ebben a félhomályban. Zuhantunk mélyebbre, mélyebbre, sötétből sötétbe.

És igaz, Isten szabadító világossága egzisztenciálisan is, az egyes ember sorsát meghatározó értelemben is. Amikor temetésre kell mennem, nem lelkészként, hanem részvétnyilvánítóként, olykor hallom a római katolikus plébánost, amint mondja a temetési liturgiában: Örök világosság fényeskedjék néki. Szép és igaz kívánság ez, ha beleértjük a feltámadást. Mert nem a halottnak világít az örök világosság, hanem az élőnek, a feltámadottnak. És ezért, amikor mi világosságról, szabadító világosságról beszélünk, akkor ez a halálból életre jutást is jelenti.

Isten világosság. Isten életre vezető Isten. Erről kell még röviden, utoljára szólnom. Isten nem csak élet-adó, hanem életet-visszaadó világosság is. Az, hogy vagyunk, az, hogy élünk: ajándék, Isten ajándéka. És az, hogy lesz feltámadás és lesz új élet, az pedig Isten újra ajándékozó - vagy ha szabad ezt mondani - vissza-ajándékozó kegyelme. Az apostol azt mondja Timóteushoz írt levelében: Isten eltörölte a halált, és világosságra hozta az életet. És ebben találjuk meg, a választ a kezdő kérdésre, hogy miért kell nekünk egyre inkább a sötétbe menni, hogy miért úgy van az ádventtel, hogy elkezdődik, és a fényesség még nem bontakozik ki. Még nincs egyre világosabb, hanem csak egyre sötétebb van. Mígnem eljutunk karácsonyig. Azért van ez így, mert Istennek ez a nagy tette a legmélyebb sötétségben ragyog fel.

Azért szükséges a legmélyebb mélységig követnünk az élet világosságát, mert Krisztus az élet világossága, és Ő halálával győzte le a halált. Ez az Isten titka. Azért kell elmennünk a legmélyebb sötétségig, a legmélyebb mélységig, a halál tömlöce mélységéig, hogy megértsük, és boldogan valljuk, hogy amikor azt mondjuk: Isten világosság és semmi sötétség nincsen Őbenne, ez nem azt jelenti, hogy Isten "csak úgy" kizárta a halált, nem törődik vele többet, s úgy tesz, mintha nem lenne.

Mi ugyan sokszor próbálkozunk ezzel. Amíg fiatal vagyok, amíg erős vagyok, csinálom az életet, buzgok, fáradozok, addig nincs is halál. Kidől mellőlem valaki? Csak egy oldalpillantás, s megyünk tovább, mintha az élet egy nagy háború lenne, és egy pillanatra se szabad megállni a fronton, ha valaki elbukik. Lehet így élni. Lehet így tenni. Mintha nem lenne halál. Vagy lehet úgy tenni, ahogyan egy underground zenekar tette néhány évvel ezelőtt egy alagsori pincében. Végighallgattam a koncertjüket. Kiállt egy fiatalember, kezében gitárral, hátul csörömpölt a dob, volt valami orgona, és két órán keresztül monotonul ezt énekelte: Nem halok meg, sose halok meg. Másfél óra után eluntam a dolgot, eljöttem, mert tudtam, meghalok, ő is meghal. Persze szuggerálhatjuk ezt magunknak, bensőségesíthetjük ezt a gondolatot! De az ige azt mondja "bizony, halálnak halálával holsz".

Isten nem azáltal győzte le a halált, és hozta elő az életet, hogy félretette a halált, hogy nem vett róla tudomást, hogy úgy tett, mintha nem lenne - hanem legyőzte. Krisztus meghalta a halálnak halálát. A legmélyebb sötétségben, a halál árnyéka völgyén ragyog föl a világosság. Ahogy a zsoltáros mondja: Ő még a halál árnyékát is világosságra hozza. Ezért a legmélyebb mélységekig elmegy.

Amikor tehát, kedves testvérek, a próféta, a zsoltáros, majd a bibliai bölcs így kiált: Küldd el világosságodat, akkor a mélységben élő ember kiált így. Nem azért kérjük Isten világosságát, mert nem tudjuk olvasni az élet nagy könyvét, nem azért kérjük Isten világosságát, mert, mint a megszeppent kisgyermek didergünk egy sötét szobában. Nem azért kérjük a világ világosságát, mert nekünk olyan félős átmenni sok árnyékos sikátoron, sötét kis utcácskán. Nem azért kell az élet világossága, mert van valami sejtésünk a jövendőre nézve, s szeretnénk tisztább körvonalait látni, hanem azért kérjük, mert az ember föllázadt az ellen az Isten ellen, aki így teremtett: Legyen világosság! Mert az ember föllázadván veszi lázadása gyümölcsét: Halálnak halálával halsz. S ezt a halált győzte le halálával maga, az Egyszülött Fiú.

Ami kezdettől fogva volt, amit hallottunk, amit szemeinkkel láttunk, amit szemléltünk és kezeinkkel illettünk, az életnek igéjéről. Amit hallottunk és láttunk, hirdetjük néktek, hogy nektek is közösségetek legyen velünk, éspedig a mi közösségünk az Atyával és a Fiúval, Jézus Krisztussal. És ezeket azért írjuk néktek, hogy örömötök teljes legyen.

Mennyi szomorú árnyék, mennyi kétség, mennyi aggodalom tölt el bennünket ennek az ádventnek a kezdetén. És ki tudja, még lehet, hogy mélyebbre kell mennünk. Ki tudja, még valóban lehet, belül is sötétebb lesz minden. Nem csak a téli éjszakák hosszabbodnak. Ki tudja, eljutunk talán ezekben a napokban a halál árnyéka völgyébe is. De ott ragyog föl az élet világossága.

Ámen

Induljunk bátran, keressük Őt igaz szívvel, hívjuk mi is a zsoltáros szavával: Küldd el világosságodat! S ha ezt tudjuk imádkozni, mily mély és gazdag lesz ádventi énekünk is:

Új világosság jelenék,

Ótévelygés csendesedék,

Isten Igéje jelenék,

Újonnan nékünk adaték.