Isten mindig több

Mindenek előtt hadd köszöntsem a Lónyay utcai Református Gimnázium növendékeit, tanárait, dolgozóit, az egykori Lónyay-s diákokat, akik most itt vannak velünk az újraindulás 25. évfordulóján, és mindazokat, akik eljöttek, hogy velünk együtt örvendezzenek, és együtt is adjunk hálát Isten nagy kegyelméért. 

A köszöntés szavain túl illik megindokolni, hogy miért ezt a különös történetet hoztam ide. Nem azért, mert az istentisztelet végén, ahogy az szokás, lesz perselyezés, és ott áll majd Jézus, és nézni fogja, hogy mi hogyan adakozunk. Nem is azért, mert Lukács evangéliumát olvassuk most a Bibliaolvasó Kalauz szerint, és erre az egész hétre való ez a szép, megrendítő történet. Ezért is. Leginkább azért, mert, ha körbe olvassuk ezt a történetet, meg kell rendülnünk. Mert e törtnet előtt és után is, ahogy mondani szoktuk, nagy dolgokról, háborúkról, katasztrófákról van szó az evangéliumban. És arról is, hogy mindenféle tév-tanítóval telik meg a világ, akik ide-oda rángatnak bennünket. És szó van a szent városról, Jeruzsálemről, a nagy ostromtól, a keresztyének megpróbáltatásairól, és Krisztus országa eljöveteléről, mi több, a világ végéről. És közeledünk nagycsütörtökhöz is, nagypéntekhez is, sűrűsödnek az események, és egyre nyilvánvalóbb, hogy a világ Megváltója a keresztre fog menni, hogy ott a világtörténelem mindent eldöntő harcát megvívja mi érettünk. Hát ezekhez képest ez csak egy kis jelenet, pár mondat; szinte fel kell tennünk a kérdést, vajon, miért pöttyentette ide ezt Lukács evangélista ezt a történetet? Előtte is, utána is nagy dolgokról van szó. És ez a kis történet szinte idilli. Milyen ráérős itt minden, milyen békés. Mint ez az szép szeptember vasárnap most, amikor ragyog a Nap, és mi eljöttünk templomba, és itt is ragyog minden. Itt vagyunk egy áldott délelőttön. Nem űz, kerget, nem hajt bennünket semmi. Hát mit keres ez a jelenet a nagy kataklizmák, a megrendülések, megrázkódtatások közepette? Mindenre nem fogok tudni válaszolni, de néhány gondolatot szeretnék megosztani veletek, és hiszem, hogy ezek összekapcsolják a mi hálaadásunkat és az igében foglaltakat. 

Az első az, hogy ez a csendesség ott a régi templom tornácán, ez az egyszerű pillanat, ez még a szabadság pillanata. Még lehet templomba menni. Még el lehet dönteni, hogy akarok-e templomba menni, és nem mások döntik el helyettem, hogy nem mehetek. És legelső sorban most azért kell hálát adnunk, hogy ez a 25 esztendő – amit megtoldunk még néhány évvel –, amióta a Lónyay Gimnázium újra indult, az itt, Magyarországon a béke világát jelzi. Békében élhetünk. Amikor az előttünk járó nemzedékek a Lónyay Gimnázium újra indításáért küzdöttek, leginkább Hegedűs Loránt, a Dunamelléki Egyházkerület püspöke és Dobos Ágoston, a Budapest Északi Egyházmegye főgondnoka, akkor tőlünk pár száz kilométerre, a felbomló Jugoszláviában háború dúlt. És akkoriban készültek a világ hatalmasai a Második Öböl háborúra. És tele volt a világ zajjal, nyomorúsággal, szenvedéssel, iszonyattal. Az a 25 év, amit a Lónyay Gimnázium békességben eltölthetett itt ebben a városban, másutt, más országokban azt hozta, hogy templomokat dózeroltak, lelkipásztorokat, presbitereket, tanárokat zártak börtönbe keresztyén hitük miatt, sőt ki is végezték őket. Azt a húsz kopt keresztyén hitvallót, akiket néhány évvel ezelőtt az Iszlám Állam nevű terrorszervezet lefejezéssel végzett ki, csak most tudták eltemetni tisztességgel és méltósággal. Mi békében élünk. Ezért hadd kérjelek, kedves diákok, ne szűnjetek meg soha hálát adni azért, hogy békében élhettek. A Lónyay Gimnáziumot egykor egy borzalmas háború idején építették, amikor egy eleve vesztes háborúban magyar fiatalokat vittek a frontra értelmetlenül meghalni. Aztán épp csak megnyílt a gimnázium, s megkezdődött Budapest ostroma. És ennek a gyönyörű városnak a harmadrészét porig bombázták. Aztán jött egy diktatúra. És azok, akik ezt az iskolát boldogan és nagy reménnyel felépítették, szívük hasadtáig azt látták, hogy elvész minden. És a Lónyayba nem lehet bemenni. Nem szólhat a zsoltár, az egyház nem taníthat, nem lesz hittan óra, még óra sem, mert először csak gép-raktárnak használták, mert nem tudták mire használni; de elvették, csak ne legyen benne egyházi iskola. Tehát soha ne szűnjünk meg hálát adni Istennek a békénkért, és éppen ezért soha ne szűnjünk meg mások békéjéért is imádkozni, és soha ne szűnjünk meg imádkozni azokért a keresztyénekért, akik a hitükért üldöztetést szenvednek. Ha valaki, akkor mi, magyar reformátusok tudhatjuk, hogy mit jelent ez. 

Ezért is olyan szép jelenet ez ott, a templomban, ahogy jönnek ki az emberek az istentiszteletről, ahol bemutatták az áldozataikat. Ott bent odaálltak az Isten elé és megkérték a kegyelmét, és ezt tehették békében és szabadon. 

A másik, amit ez a történet megmutat a számunkra egy különös összehasonlítás. Jézus nézi az adakozókat, aztán azt mondja a tanítványainak: nézzétek, mennyit ad a sok gazdag! Különös szóval írja le ezt Jézus: a tehetősök, a gazdagok a vagyonukból adnak. Így is fordítjuk: a feleslegükből adtak. Más így fordítja, hogy: a gazdagságukból adtak. De talán a legjobb szó magyarul az, hogy a feleslegükből adtak - elegáns, látványos mozdulattal beteszik a perselybe a pénzt. Szinte azt fejezi ki itt a görög szó, hogy nagy ívű mozdulattal, hogy lehessen látni is, ki mennyit tesz. Aztán Jézus nyomban szembe állítja mindezt egy szegény özvegy asszonnyal, aki két kis fillérkét helyez bele a perselybe. Szinte nem is lehet látni, csak úgy a marka közül ejti ki. De Jézus látja. Mondhatnánk máris, hogy ez igazságtalan összehasonlítás. Az egy szegény asszony, neki csak annyi van. De miért hasonlítja össze Jézus egyáltalán ezt azzal, amit a tehetősek adtak? Hát az a valami. Ugyan, mi értelme ilyen kalkulus tenni, hogy: kettő a kétezerhez, vagy kettő a húsz millióhoz? Nem is lehet ezt az arányt kifejezni. Miért hasonlítja össze mégis Jézus? Ez egy igazságtalan dolog. Egy iskolát se lehet két fillérből fenntartani. Hát mennyi pénz kell fűtésre, világításra, tornateremre, pedellusra, oktatókra, tanárokra, tanszerekre, mindenre, ami ahhoz kell, hogy egy korszerű iskola működjön. Miről beszél Jézus? Ez valami elvarázsolt kegyeskedés itt. De csak akkor tudjuk Jézus szava lényegét megérteni, ha figyelünk jól. Azt mondja, hogy a tehetősek a fölöslegükből adtak, az özvegyasszony pedig mindenét odaadta. Így mondja: igazán mondom nektek, hogy ez a szegény asszony mindenkinél többet adott! Lehet a legkevesebb mindennél több? Miféle matematika ez? De érezzük, hogy Jézus kijelentésében ez a szó, hogy "több", nem mennyiséget jelöl. Ez a minőségnek a szava. Több, mert az özvegy egész élete benne van. Több, mert nem kezdett el fontolkodni, hogy egyik fillért igen, beteszem, a másikat megtartom, hanem mindenét oda adja. Nem a gazdagságából, hanem a szegénységéből. És ezért több, mert ez minőség.

 Mindebből még két következtetést kell a Lónyay utcai Gimnázium szép jubileumán elmondanunk. Ezért több az egyházi iskola, mint az összes másik. Vannak Budapesten gazdagabb iskolák, vannak jobban felszerelt iskolák, vannak káprázatosabb épületek, vannak Budapesten iskolák, ahol több a tanárok fizetése, és ahova a gyerekeket legújabb autókon viszik a szüleik, és a Bahamákra mennek osztály-kirándulni. Vannak iskolák, ahol minden esztendőben új könyvet vehet a gyerek a kezébe, és nem az idősebb testvére elhasznált könyvét. Vannak iskolák, ahol csak pattintani kell egyet, és mennek a nagyok és hatalmasok, és minden csillog-villog. De mi erről a lelki értelemben vett többről akarunk beszélni. A szegény asszony odaadta mindenét, és ez a több, mert ezzel azt nyilvánította ki, hogy teljesen és egészen Istennek elkötelezett, Istennek és senki másnak. Azt fejezi ki, hogy tudja, hogy teljesen és egészen Istentől van mindene, amije van. Ahogy Pál apostol mondja a hetvenkedő korinthusiaknak, akik között szintén voltak tehetősek és gazdagok, és ott is volt valami adakozás, és a szegény kikötői rabszolgák nem tudtak olyan sokat adni: mid van, amit nem úgy kaptál? Akkor mit dicsekszel? A keresztyén ember tudja, hogy Istentől kapta mindenét, amije van Istentől kapta az életét, a tehetségét, az eszét, a körülményeit, a békét, – mindent Istentől kapott. És ezért nem az a mérlegelés alapja, hogy mi a több és mi a kevesebb, hanem az, hogy én magam teljesen és egészen Istené vagyok-e. Teljesen és egészen belevetem-e magam magamat a perselybe? Isten rendelkezésére bocsátom magamat? Mert ez a mozdulat ezt fejezi ki. Odateszem magamat az áldó Isten kezébe, és Ő megtanít, Ő megáld, Ő megmutatja, hogy csodálatosan megsegít, de csak akkor, ha az Ő kezében vagyok. 

És ide tartozik az is a Lónyay utcai gimnázium szép és sokszor elfelejtett történetéből, hogy ez az iskola a szegény emberek pénzéből épült. Jól emlékszem, 25-26 évvel ezelőtt, amikor elkezdődtek a kormányzattal a tárgyalások, egykori Lónyay-s öregdiákok hozták el megmutatni a szüleik és a nagyszüleik által vásárolt tégla-jegyeket. Ezt az iskolát téglánként adakozták össze. Nem úgy lett, hogy jött egy nagy ember ide a Duna partra, és azt mondta: miért nincs itt egy gimnázium? És miért nem református gimnázium? Hogy nincs rá tehetség? Hát legyen, fizetem! A II. világháború idején, amikor az emberek már élelmiszerért álltak sorba, amikor nagy volt a munkanélküliség, amikor kilátástalanság töltötte el az emberek életét, itt, Budapesten és az egész országban özvegyasszonyok adták oda a két fillérjeiket tégláról-téglára, hogy ez az iskola megépüljön. A Lónyay utcai Gimnázium a szegény özvegyek iskolája. És ez a ti örökségetek. És nemcsak az épület, és nemcsak a téglák, és nemcsak a falak, és nem pusztán a régi szép emlékek, és nem is csak az adakozókészségnek és áldozathozatalnak ez a hősiessége, hanem a lényege az a több, amire Jézus utal. Canterbury Anselmus így fogalmazza ezt: Isten az, akinél többet nem tudsz elgondolni. Mert Isten mindig több. Nemcsak filozófiai értelemben, hanem mindig több. Ezért hadd fordítsam most ezt így, Pál apostol Római leveléhez igazodva: Isten a több, éspedig azért, mert Isten a minden. Add oda magad ennek a mindennek, kövesd a Mester hívó szavát, Jézusét, Aki odairányít bennünket az isteni élethez. Sőt, nemcsak irányít, hanem vezet, és megtanít ennek a többnek a titkára. Budapesti szegény emberek, özvegyasszonyok, nagypapák, nagymamák adogatták össze ezt az iskolát, hogy gyermekeiknek, meg dédunokáiknak, akik ti vagytok, ennek az iskolának a falai között élő valóság és szent lehetőség legyen ez a több. Béke van, adjatok hálát! Tegyétek le életeteket Isten kezébe, az a legtöbb! Annak az Istennek a kezébe, Aki maga a minden! Az Ő áldása, kegyelme, szeretete őrizzen és tartson meg benneteket, őrizze és tartsa meg ezt az iskolát, áldásul sokaknak, nemzedékeken át békére, a többre, a mindenre.

Ámen