Isten dicsőségére való

Szeretett gyülekezet, kedves testvéreim!

Sokszor kapjuk fel a fejünket, ha egy mentőautó éles szirénázással igyekszik valamelyik kórház felé. A betegség vagy baleset nem tűrt halasztást, és ilyenkor a sziréna hangja arra figyelmeztet, hogy biztosítsunk utat az ellátásra szoruló betegnek.

A mai napra jelölt újszövetségi szakasz bevezető.  Lázár feltámasztásának történetét vezeti be, s annak a néhány mozzanatnak a nyomán, amit hallhattunk, éppúgy kapjuk fel a fejünket, mint egy szirénahangra – egy beteg emberhez kellene a gyógyító segítségnek eljutnia. Ráadásul a hívás nyomatékos is: Uram, akit Te szeretsz, beteg – ezzel  a nyomatékkal üzennek Lázár nővérei

S mégsem az történik, amit az evangéliumi történetek nyomán megszoktunk: hogy Jézus azonnal útnak indulna, hogy szeretetét gyakorolja és a beteg Lázárt megmentő csodájával meggyógyítsa.

Azt halljuk, hogy a hír nyomán nem tesz semmit, hanem két napot vár. ÉS amikor majd mégis útnak indul, barátja, Lázár már halott. Érthetetlen ez, hiszen máskor kérésre sem várt, hanem maga kezdeményezte a gyógyítást.  Érthetetlen. Vagy mégsem teljesen? Az ugyanis túlzó állítás, hogy nem tesz semmit, hanem tétlenkedik.  Jézus néhány nagyon súlyos szót mond – s ez más fénybe állítja az egész történetet, mintegy előre bevilágítja azt, ami történni fog. Ezt mondja Jézus: „Ez a betegség nem halálos, hanem az Isten dicsőségére való, hogy dicsőíttessék általa az Istennek Fia.” Mielőtt e szavak valóságos értelmét megnéznénk, hadd essék néhány szó a körülményekről, vagy ha szabad most így mondani: Lázár feltámasztásának előzményeiről.

Először is, ne ítélkezzünk könnyedén, amiatt, hogy Jézus látszólag késlekedik. Ugyanis több különös, feszült dráma áll az előzmények között.  Amikor Jézus végül is bejelenti, hogy elmegy Lázárhoz, a tanítványai kétségbeesetten tartóztatnák: életveszélyben vagy, halálra keresnek, ha visszatérsz, meg fognak ölni. Aztán látva elszántságát, Tamás egyenesen így szól a többieknek: „menjünk el mi is, hogy meghaljunk vele.”  Egy korábbi megjegyzésből tudjuk, hogy Jézus mintegy kétnapi járóföldre van most Bethesdától. A Jordánon túl tartózkodik, ahol valamikor Keresztelő János kezdte pusztai szolgálatát. Önkéntes emigráció ez, visszavonulás, rejtőzködés. De most a szeretett barát beteg, nővérei pedig várják Jézust, s vele a gyógyulás reménységét. Ha marad, cserbenhagyta barátját, ha megy, akkor nincs visszaút, akkor az ő élete forog majd kockán. Ezt látva, máris meg kellene értenünk Jézust. Sok-sok ehhez hasonló esetben megértjük azokat, akik nem kockáztatják az életüket csak azért, hogy belevágjanak valamibe, aminek eleve reménytelen megoldása. Magunknak is sokszor megadjuk ilyen helyzetben a felmentést. Hiába a Lázárral és nővéreivel eltöltött sok kellemes idő, hiába ennek a csodálatos családnak a bensőséges ragaszkodása, hiába a beteg válságos helyzete,  maga Jézus most nagyobb veszedelemben van, az életére törnek.  Így látják ezt a tanítványok is, mert amikor Jézus költői nyelven szólva jelenti nekik, hogy Lázár „elaludt”, azaz Lázár meghalt - rögtön mondják is: akkor maradhatunk, az alvás már a gyógyulás jele. Olyan nagy nyomás alatt vannak, hogy Jézus szavát nem akarják úgy érteni, ahogy egyszer már érthették, amikor Jairus kislányáról mondta: nem halt meg, hanem csak aluszik. Most a tanítványok szó szerint veszik a jelképes kifejezést, mert meg akarják menteni Jézust.

Mindebből azonban egy mélyebb dráma bontakozik ki. Ha valaki mégis kockáztatja életét, és úgy igyekszik megmenteni valakit, azt a legnagyszerűbb hősnek tartjuk. Maga Jézus mondja: „nincs nagyobb dolog annál, mintha valaki életét adja barátaiért!” Mennyi megindító történetet tudunk az életüket is feláldozó emberekről, akik fuldoklót mentettek, s maguk odavesztek,  akik égő házból mentettek magatehetetleneket, maguk tűzhalált halva,   akik egész életüket egy betegség gyógyszerének kikutatására áldozták, magukon próbálva az első vakcinákat, és akik egyszerűen csak lemondtak kényelmükről, biztonságukról, javaikról mások érdekében. Úgy tűnik hát, mégis erre billen a mérleg, Jézus végre elindul. Mintha ezt fejezné ki János evangélista megjegyzése is: „szerette Jézus Mártát és annak nőtestvérét, és Lázárt”.  De éppen e megjegyzés után mondja: hogy két napig helyben maradt. Majd mikor már tudja, hogy Lázár meghalt, mégis elindul.

 Ez az a mélyebb dráma, amiről itt is szólnunk kell. Ennek a drámának két oldala van. Az egyiket a testvérét gyászoló nővérek megjegyzése fejezi ki. „Uram, ha itt lettél volna, nem halt volna meg az én testvérem!” Mennyi visszafogott panasz és csalódás van ebben a ténymegállapításban. Mennyi visszafogott panasz van sóhajtó lemondásunkban, amikor Isten kegyelmének késlekedését állapítjuk meg. S mennyi gyakorlatias hitetlenség van abban, hogy már nem is kérleljük imádságban a Mindenhatót gyógyulásért, szabadulásért. Mekkora rezignáltság és erőtlenség vesz erőt rajtunk sokszor – igen erőtlenség vesz rajtunk erőt, mint a beteg emberen -, s nem bízunk már Istenben, aki késett. Ahogy nem bízunk abban az orvosban sem, aki talán késett – óh, hány ilyen panaszt hallunk gyászolóktól!

DE van ennek a drámának egy másik oldala is. Ez pedig az a kérdés, hogy ha Jézus tudja, hogy Lázár már meghalt, hogy immár nem gyógyíthatja meg, miért indul el mégis? Hiszen odamennie, rejtekhelyéről, visszavonultságából előlépnie azt jelenti, hogy ellenségei ráronthatnak, végezhetnek vele.  Egy halál helyett kettő? Amilyen megindító az életet másokért odaáldozó hősiesség, olyan értelmetlennek tűnik most Jézusnak ez a mozdulata.  Ez Jézus küldetésének drámája! Egyszer egy bibliatudós kiszámította a rendelkezésre álló adatok alapján, hogy Jézus voltaképpen nem késhetett el, hiszen éppen akkor halt meg Lázár, amikor a hírt betegségéről megkapta – nem érhetett oda, az üzenet érkezett későn.  DE nem szükséges Jézus számára mentséget keresni! Ő maga nem keres felmentést ebben a drámában. Ő ugyanis tudja, hogy azért megy Bethániába, hogy Lázárt feltámassza. Így mondja tanítványainak: ez a betegség nem halálos, hanem az Isten dicsőségére való, hogy dicsőíttessék általa az Istennek Fia!

DE azt is tudja,  hogy a Lázár feltámadása az ő üldöztetésének lesz sorsdöntő mozzanata, tudja, hogy a visszanyert testvéren való örvendezés az ő nagy böjtjének kezdete lesz egészen Nagypéntekig, tudja, hogy ez az ő baráti hűsége nyitja majd meg árulások és hűtlenségek sorozatát. És tudja azt is, hogy az ő nagypénteki halála lesz majd minden életnek nyitja, az ő feltámadása lesz majd mindenek feltámadásának kezdete. Nem egy helyett kettő, hanem egy mindért.

Szeretett gyülekezet, kedves testvéreim! Isten a gyászodat örömre fordíthatja. Lázár feltámasztásának története éppen úgy kezdődik, mint megannyi szomorúra vált emberi történet. Egy romboló betegség minden örömöt, reményt, tervet széttör – és látszólag késik az isteni segítség. Ahogy a prédikátor mondja, ilyenkor elfogja az ember szívétől a reményt – nem engedi magát jót remélni. De Isten betegségedet meggyógyíthatja, gyászodat örömre fordíthatja. Lám, a vigasztalan nővérek szívében már nem is panasz, hanem vád a kijelentés: ha itt lettél volna, nem halt volna meg az én testvérem. De lám, Jézus Lázár megnyitott sírjánál így kiált: Lázár, jöjj ki! A gyász örömre fordul, a halál életre. Isten megteheti ezt, mert mindenható.

 Isten nem hagy magadra! Ha azt a nehéz kérdést feszegetjük, hogy miért hagyta Jézus, hogy barátjának súlyos betegsége halálossá váljon, közvetlenül jutunk el saját életünk sok-sok tragikus, és megfejthetetlen pillanatához – és a nagy kérdéshez: miért hagyta, miért engedte Isten? Miért hagyott magamra? DE ebből a történetből az világlik elő, hogy valaki másra nézve kell ezt a kérdést feltennünk. Majd Nagypéntekhez jutva, azt kell kérdeznünk: miért hagyta Isten, hogy ez történjen Jézussal? Aki a betegek gyógyítója, a bűnök megbocsátója, új életkezdetek dicsőséges Ura, Isten egyszülött Fia! Miért hagyta őt magára ott a kereszten?

Jézus közösséget vállal Lázárral, nővéreivel, a betegekkel és szenvedőkkel, a sírókkal és az éhezőkkel! És e közösségvállalása miatt marad véghetetlenül magára ott a kereszten. Jézus életet ad Lázárnak, és ezzel dől el, ekkor határozzák el, hogy megölik őt. A feltámasztás csodájából jut halálra. De halála lesz minden benne hívő életforrása: én vagyok a feltámadás és az élet, ha valaki hisz én bennem, ha meghal is él – mondja Jézus a vigasztalan Mártának. Ezért nem az a kérdés, hogy egy helyett kettő hal-e meg, hanem az a dicsőséges titok, hogy egy hal meg és támad fel mindért!

Szeretett gyülekezet, kedves testvéreim! Azt mondottam, hogy a felolvasott szakasz bevezető, melynek fényében előre megláthatjuk a történet igazi értelmét. Aztán láttuk, hogy maga a Lázár feltámasztásának története is bevezető: Jézus engesztelő halálának és feltámadásának titkát világítja meg.  S végül most azt kell mondanunk, hogy Jézus halála és feltámadása is megnyit előttünk valamit: ez vezet be bennünket Isten Atyai szeretetének titkába. Aranyszájú Szent Jénos, az óegyház nagy prédikátora mondotta erről a részről: Jézus feltámasztja Lázárt és elfogadja a halált.  Igen, nemcsak azt hisszük, hogy Isten – mint mindenható - megteheti értünk a csodát, hogy a rosszat jóra fordíthatja életünkben, a halált pedig életre. Azt is hisszük, hogy Isten meg is akarja cselekedni ezt – mint szerető Atya. Ne szűnjetek meg őt kérni, bizalommal várni, és szabadításáért boldog szívvel hálát adni. A feltámasztó Jézus mondja: „ha valaki hisz énbennem, ha meghal is él.”
Ámen