Ismerni Jézust

Virágvasárnapi igét kellett volna olvasni, aztán elkötni egy csacsit, elővenni egy Bihari úti pokrócot, ráültetni a nagytiszteletű urat, és virágfüzérek közt bevezetni ide, és szent szeretettel köszönteni, és kívánni reá és a gyülekezetre Istennek áldását. A mai ige azonban már elővételezi Nagycsütörtök éjszakáját, és azt, ami mindent eldönt majd. Igen, ez benne rejlik virágvasárnapban is, benne rejlik Jézus egész földi életében, szolgálatában, benne van az egész keresztyénségben. Vagy ha nincsen benne, akkor nincsen keresztyénség. 

Ezért hadd szóljak most Péterről. Nem mintha rá akarnám olvasni lelkipásztor testvérem fejére Péter magatartását, de Péter olyan tükör, amelyben feltárul a számunkra a Krisztus követésnek a nehézsége, de az értelme és a szépsége is.

Először azt halljuk, Jézus és tanítványai az utolsó vacsora után énekeltek és úgy mentek ki az Olajfák hegyére (már tudjuk is, miért énekelnek úrvacsorázás közben a reformátusok). Megrendítő ez, hiszen az utolsó vacsorán, azt mondja Jézus a tanítványainak, amikor szétosztja a kenyeret: ez az én testem, mely tiérettetek megtöretik, és amikor a pohárt adja nekik: e pohár amaz új testamentum az én vérem által, amely érettetek kiontatik –, tehát a halálára készül, ám eközben dicsőítő zsoltárokat énekelnek. Jól mondja Kálvin, hogy már itt látnunk kell dicsőségét. Abban is volt dicsőség, hogy még Galileában tömegek hömpölyögnek utána, s még királyt is akartak belőle csinálni. De egész földi szolgálatának itt a nagycsütörtök esti jelenetben kezd megmutatkozni roppant nagy feszültsége. Azt mondja tanítványainak: mindnyájan meg fogtok botránkozni bennem, mert meg van írva: megverem a pásztort, és elszélednek a juhok, de feltámadásom után előttetek megyek Galileába (Mt 26, 31-32). Ezzel tömören összefoglalja azt, amit korábban, sok alkalommal elmondott már: az Ember Fia felmegy Jeruzsálembe, elárulják, elítélik, megfeszítik, meghal, eltemetik, és harmadnap feltámad. Péter a tanítványok szószólója volt, ezért nem minden esetben a saját véleményét fogalmazta meg. Márk el is mondja, hogy a többi tanítvány is ugyanazt mondta, amit Péter (31.v.): uram, én nem fogok benned megbotránkozni. Én nem fogok felbotlani azon, hogy dicsőség okáért jöttünk Jeruzsálembe, de nem lesz belőle dicsőség. De azért Péter rátoldotta a magáért is: ha kell, én az életemet is odaadom éretted (Jn 13,17). Péter, tudjuk, a köntöse alatt két kardot is rejtegetett, és éppen a Gecsemáné kertjébe vonulva, mutatja Jézusnak, itt a két kard Lk 22,38). Jézus fogja helyreállítani az országot! - ebben bizakodtak a tanítványok. Ezért mentek fel Jeruzsálembe. Ezért hagyták ott Galileát, ezért hagyták ott a csónakot, a hálót, a családjukat, fitestvérünket, nőtestvérünket. Jézus azonban azt mondja: mindnyájan megbotránkoztok bennem, de feltámadásom után előttetek megyek Galileába. 

Hadd előlegezzem meg a történet folytatását. Keresztyéni létünket gyakran eltorzítja, és sokszor, sajnos, sokszor meg is határozza az ősi törekvés: különbnek lenni. Vagy legalább milyennek lenni. Ismerek keresztyéneket, akik azért indultak el a Krisztus-követés útján, mert ők különbek akartak lenni. Nem azért léptek Jézus útjára, mert Krisztus követésére szegődtek, hanem azért, mert úgy érezték, hogy a családjukban, vagy a baráti társaságukban ez lesz az ő különlegességük. De ez óemberi igény, hamis igény! Ez a mi régi énünk gyötrő vágya. Ez most Péterből is feltör és azt mondja: Uram, ha többiek, igen, ha mindenki más meg is botránkozik, én nem, én az életemet is odaadom éretted. Ekkor Jézus azt mondja Péternek: bizony mondom neked, hogy ma, ezen az éjszakán, mielőtt a kakas megszólal, háromszor tagadsz meg engem. Péter visszaerősít: dehogy, s ebbe már beavatja a többieket is, és együtt erősködnek, hogy ez nem így lesz. 

Felolvastam azt a részt is, amikor a foglyul ejtett Jézus e, a főpap udvarára vezették. Péter, ismeretség révén, bejutott a főpap udvarára. És amikor egy szolgáló lány ránézve azt mondta: te is a názáreti Jézussal voltál, Péter nyomban megtagadja Jézust. A második leleplezésekor újra tagad, aztán harmadjára fogadkozik. Lukács ezt úgy írja le, hogy átkozódni is kezdett. Szerintem Péter magyar ember volt, nem is galileai. A magyar ember szokott így tagadni. Ha megfogják, megszorítják, tagad és cifra káromkodást is hozzáfűz. Ezt teszi Péter. Átkozódik, káromkodik, bezzeg-el. De most azt emelem ki, ami első tagadásakor mond: nem ismerem. Ne ismerné Jézust? Ha belegondolunk, tényleg, nem ismeri Jézust. Hiszen nem ismeri még a Feltámadottat, nem ismeri még azt a Jézust, aki majd a megismétlődő csodálatos halfogáskor leül vele, és megkérdezi tőle: Péter, szeretsz-e engem? S kérdezi ezt tőle annyiszor, ahányszor megtagadta: szeretsz-e engem? Nem ismeri Jézust, igazán nem ismeri. Tudom, Péter tagadó szava csak azt célozza, hogy elhárítsa magától a veszélyt. Tehát, pártpolitikai nyelven, elhatárolódik. Mintha azt mondaná: nem ismerem, mi közöm hozzá? Hagyjatok vele békén! De van ennek a szónak titokzatos jelentősége is. Az egész keresztyén élet nagy titka, hogy amíg ez az igazi Krisztus ismeret meg nem születik bennünk, addig csak kezdők lehetünk a Krisztus megismerésének az iskolájában - és ez persze kegyelem! Nos, Péter a nagy újrakezdő. Tanítványságát végig tekintve csak azt tudjuk mondani, hogy folyton megbukott, melléfogott, ostobaságokat beszélt, azt se tudta, mit csinál, - de mindig kegyelmet kapott, hogy Krisztusnak mélyebb és titokzatosabb megismerésére jusson. Amikor, a feltámadás után, Galileában megismétlődik a csodálatos halfogás, a Mester szembesíti Pétert. Pár napja még azt mondta: nem ismerem Jézust. Most a szemébe kell néznie.

Mély ez a szó, és arra hív bennünket is, hogy a passió fényében megkérdezzük önmagunkat is: ismerjük-e Jézust igazán? Jézust, a Krisztust? Vagy hadd kérdezzem inkább így: érdekel-e bennünket igazán az igazi Jézus? Meg akarjuk-e Őt igazán ismerni? Támadt-e a szívünkben gondolat és érzés, hogy jó lenne a Krisztus szeretetét a maga teljes valóságában megkóstolni, megízlelni? Jó lenne a mi Krisztusunkkal igazán tanítványi kapcsolatba és viszonyba kerülni. Súlyos kérdés ez. Azért feszegetem ezt a kérdést, mert a 21. század itt, a mi Magyarországunkon is elhozta azt, hogy a tanítványság kockázatos dologgá vált. Te is vele voltál -mondják –, te is valami keresztyén lennél, ugye! És már látjuk is a kérdező sajnálkozó tekintetén, hogy ő most egy bolonddal beszélget, aki a múltból jött ide, vagy éppenséggel Mars-lakó! És ebben a pillanatban elpárolog az a mi vágyunk, hogy elkülönbözzünk, és másfélék legyünk, mint a többiek, hogy ne olyanok legyünk, mint ők! Pedig – emlékszünk? – így kezdődött a tanítványságunk története. Uram, ha mindenki megtagad téged, ha mindenki megbotránkozik benned, ha mindenki megfutamodik - én biztosan nem! – mondja Péter. És mit hallunk ettől a Pétertől a főpap udvarán? Őt nem ismerem - vagyis: én ide tartozom közétek, én is olyan vagyok, mint mindenki. Egy pillanat alatt átlendül az inga az egyik végéből a másikba, és az elkülönbözni vágyó Péter megtagadja Jézus. Most már oda akar tartozni a többiek közé. Kik közé? Az udvari szolgák közé, akik ott melegszenek a tűznél, a pribékek közé, akik készülnek a vallatásra, a katonák közé, akik őrzik a szökevényt, a Nagytanács tagjai közé, akik már megszőtték a végzetes tervet, és alig várják, hogy végrehajtsák, és azok közé, akik majd Pilátus előtt üvöltözni fognak: feszítsd meg! 

Sok egyéni élethelyzetben is, és egyúttal a közösségeinkben is eljönnek ezek a pillanatok, amikor nem lehet onnan ide, és innen oda ingázni. Nem lehet azt mondani, hogy a privátszférámban keresztyén vagyok, a privátszférámban én vagyok a legkülönb keresztyén, mi több, nincs is több keresztyén e világon, csak én - de amúgy: nem ismerem Jézust! Teológus hallgatóként exmisszus voltam a budakalászi gyülekezetben. Keddenként férfi bibliaóra volt, imaközösséggel. Hallottam magyar férfiakat hangosan imádkozni - ez bizony, már-már az Isten országa előszobája. Egy alkalom után az egyik atyafi belém karolt: Pistike, gyere, lekísérlek a HÉV-hez. Útközben mondja: Pistike! Hallottad imádkozni a Tóth Jóskát? Hallottam - feleltem. Nem keresztyén ám az - vitte tovább a szót. Csak betanulta az imádságot. Majd meghallod jövő kedden is ugyanezt mondja, mint egy verset. És hallottad a Nagy Ferit imádkozni? Az se keresztyén. Csak azért van itt, mert nem bír otthon megmaradni az asszonytól, kocsmába röstell menni, hát idejön. És így szépen sorjára vette az összes atyafit. Ezért, azért, amazért, de egyik sem volt hívő. Aztán belém karolt, megszorított: látod, Istvánka, csak ketten maradtunk! Aztán még egyszer megszorított: ámbár, felőled is van kétségem! Hát eljön a pillanat, amikor elporlik a mi kis magánzó életünk védelmi vonala, és megkérdezi tőlünk: nemde, te is Jézussal vagy? Hát a beszéded is elárul! A szemed állása, a magatartásod leleplez. És akkor dönteni kell! Itt a pillanat, amit megígértem az én Krisztusomnak: Uram, ha mindenki más is meg is tagad, én nem. Most hát vallani kell; vagy beállok a többiek közé. 

De nem ez a lényeg. A lényeg az, amit ebben a tagadásában kimond Péter: nem ismerem. Isten azt akarja, hogy mi Őt Krisztusában megismerjük meg igazán és teljesen. Krisztust megismerve ismerjük meg Istent. Krisztust megismerve értjük meg, hogy az egész életünknek Istennel van dolga. Krisztust megismerve foghatjuk fel, hogy mindenestől fogva Isten szeretet-valóságában gyökerezünk. Krisztusban értjük meg, hogy az emberi élet szüntelen mozgás: vagy közeledünk az Istenhez, vagy távolodunk Tőle. És Krisztusban értjük meg azt, hogy ha Péter újrakezdési lehetőséget kapott, azt nem azért kapta, mert engedékeny Istenünk lenne, hanem azért, mert minden újrakezdéssel újat is kezdünk, minden kegyelemmel, minden feloldozással, minden közelebb jutunk Istenhez. Péter háromszor mondta ott, a főpap udvarán: nem ismerem Jézust. Jézus pedig háromszor kérdezte meg Pétert: szeretsz-e, vagyis háromszor kérdezte meg, Péter van-e közünk egymáshoz valóban? Azt kívánom a gyülekezet beiktatandó lelkipásztorának, a Bihari úti gyülekezetnek, e kis fecskefészek gyülekezetnek, hogy ebben a mély nagy isteni szeretetben, kegyelem-vonzásban növekedjen és erősödjön, mélyüljön el a Krisztus ismeretében. Így töltse be az egész gyülekezetet Isten Szentlelkének ereje, hogy odaszánt és megszentelt életünk legyen boldog tanúja annak, hogy ismerjük az Üdvözítőt, aki megnyitotta Istenhez az utat, ismerjük Őt, aki minden vétkemért eleget tett, ismerjük Őt, Aki üdv-ígéretet adott és feltámadásával be is pecsételte azt. Igen, ismerem Krisztusban Istent, és ismerem Krisztusban önmagamat.

Ámen