Iskola avatón

 Kedves Diákok, kedves Pedagógusok, kedves Szülők, szeretett Gyülekezet!

Amikor valaki iskolába kerül, talán nem tudja, de előbb-utóbb maga is át fogja érezni, egyszerre csak a dolgok közepébe kerül. Nem ő maga lesz a központ, nem a diák és nem a tanár a központ, de mind a ketten, aki tanul és aki tanít, a dolgok közepén van. Ezt a természetesen csak akkor mondhatjuk, ha maga az iskola is a helyén van. Ha maga az iskola is úgy működik, azt a hivatást tölti be, amelyre hivattatott, amelyért felállíttatott, abban a rendben él, amelyet alapítói megszabtak a számára, és azt a szolgálatot, azt a küldetést valóban be tudja tölteni, amire rendeltetett. Mi ez a központ, amibe belekerül diák is, a kis elsősöktől kezdve a most induló gimnáziumi évfolyam növendékein át a tanárok, a pedagógusok és rajtuk keresztül diákokon és pedagógusokon keresztül természetesen a szülők, a család és a fenntartó egyház is? Ez a központ, ahogy az apostol megfogalmazza, az isteni világosság. Isten szólott: sötétségből világosság ragyogjon! Valamikor két-háromszáz évvel ezelőtt, amikor Európában az első nagy iskola-reformokat végrehajtották, nem is annyira a szakmai programok, a tanítani valók, a tanítás menetrendje, a különböző tárgyak egymáshoz való viszonya volt annak a reformnak a leglátványosabb része, hanem az, hogy az iskolaépületeken elkezdtek ablakokat nyitni. Mert korábban bizony az iskolák kis szűk ablakkal éppen csak a szellőztetésre elegendő alkalmatossággal működtek, és homályos gyertyafénynél vagy mécs-világnál kellett a diákoknak tanulni. Ám egy bölcs ember rájött arra, hogy a tanuláshoz világosság kell. Nem is lehet iskolát építeni, iskolát működtetni, ha a nincs meg a szabványok szerint megfelelő négyzetméter-számra megfelelő világosság. Minden gyerek tudja jól, aki jobbkezes is. Balkezes is, hogy hova kell ülnie, melyik ablakhoz, melyik lámpa mellé, hogy kellő módon láthasson. A tanuláshoz világosság kell. De tovább is vihetjük ezt, a tanulás, az ismeretek megszerzése világosságot teremt bennünk. Olyan az emberi elme, mint egy homályos erdő, sok minden van abban, élmények, tapasztalatok, félelmek, ismeretek, álmok, elgondolások, a fantázia megannyi játéka, de csak az teremt mindenben rendet, csak az mutat mindehhez világosságot, amit megtanulunk. Aki tudatlanságban él, az sötétségben él. Az apostol első szava: Isten, aki szólt, sötétségből világosság ragyogjon, erre a nagyszerű tényre utal. A világ teremtése így kezdődött, és szólt Isten: legyen világosság, és lett világosság. Világról, rendezett valóságról, ahol a dolgok a helyükön vannak, ahol az értékek értékek, ahol a tisztesség tisztesség, ahol a becsület becsület, ahol a munkának méltó jutalma van, ahol az ember adott szava valóban elfogadható és megbízható, ahol tudjuk mi magunk is, hogy hol a helyünk, az a világosság világa. Nincs még egy nyelv, amelyikben a világosság és a világ szó összetartozna. Világ ott van, ahol világosság van. Ahol sötétség van, ott tudatlanság van, ott félelmek vannak, ott kuszaság van, ott rendetlenség van. Ezért mondom azt, hogy aki iskolába kerül, az rögtön a dolgok közepébe kerül. De még egyszer szeretném hangsúlyozni, nem ő maga a dolgok közepe.

 Ezt fejezi ki másodsoron az apostol szava, amikor azt mondja: Ő gyújtott világosságot a mi szívünkben Isten dicsősége ismeretének a Jézus Krisztus arcán való világoltatása végett. Ez a világegyetem, amelyben élünk, amelyben mozgunk, amelyben vagyunk, amelyben ismereteket akarunk szerezni, hogy ne tévedjünk el és a helyünkön legyünk, ez a világegyetem Isten csodálatos alkotása. És hogy ha a fejünkkel nincs is baj, ha az elménkben minden a helyén van, ha minden ismeretet meg is tudunk szerezni, mégis tudjuk, valahol baj van. Voltaképpen iskolára, pedagógusokra, tanárokra, nevelésre azért van szükség, mert talán nem annyira az eszünkkel van a baj, akinek van természetes esze, az úgyis megszerzi az ismereteket, szoktuk mondani, akinek van természetes felfogó képessége, az majd úgyis eljut arra az ismeretre, ami szükséges a számára. Azt mondja az apostol: Isten a szívünkben gyújtott világosságot. Vagyis azt akarja jelezni, hogy Istennek az a különös teremtménye, az a páratlan valaki, aki te vagy, aki én vagyok, aki az ember, aki önmagában egyedi mivoltában senki máshoz nem hasonlítható, mert mindannyian különbözőek vagyunk, ez az ember még igényel valamit, ennek az embernek az esetében a te esetedben és az én esetemben is még kell egy külön isteni munka, hogy a szívben is világosság legyen. Mert hogy is van a dolog? A kettő meg kettő az mindig négy . A fizika törvényei itt, ebben a templomban, az iskola épületében, otthon, a játszótéren, a barátok között, itt Magyarországon és a világ bármely pontján , a földgolyón és az univerzumban bárhol mindenütt ugyanazok. A kémiai elemek mindenütt ugyanazok. A fizika szabályszerűségei mindenütt ugyanazok. Hol hát a baj? A baj a szívvel van. A te szíveddel és az én szívemmel. Hogy az én igenem nem mindig igen, hogy a te igened nem mindig igen, hogy az én és a te és az ember adott szava nem mindig az. Hogy a tisztesség nem mindig tisztesség. Hogy a becsület nem mindig becsület. Hogy az élet jó rendje nem mindig jó rend. A szívben van a baj. Nem a tudásban. Ezért mondja az apostol, hogy Isten különös és titokzatos és nagyszerű munkája az, hogy Ő, aki a világegyetem megalkotását azzal kezdte: legyen világosság és lett világosság, egy új teremtő szóval a szívünkben is világosságot teremt. És az abban a pillanatban Isten szavára felragyog az emberi szívben is a világosság! Ebben a fényben már nem a világegyetem törvényeit, nem a több-kevesebb szorgalommal megtanulható faktumokat fogjuk megismerni, hanem Istennek a kegyelmét. Akkor nemcsak azt fogjuk megismerni és megérteni, hogy ez a világegyetem milyen csodálatos, és milyféle törvények tartják össze. Nemcsak azt fogjuk megérteni, hogyan működik a világ, hanem valami mást is meg fogunk érteni, nevezetesen azt, hogy Isten bennünket szeret. Mert mi a baj a szívvel? Mi a baj az emberrel? Valami ősi bizalmatlanság, valami ősi kétség. Mint amikor a gyermek szívébe beköltözik a gyanakvás: hogy, a szüleim azt mondják, hogy szeretnek engem, de biztos hogy szeretnek? Igen, a szüleim azt mondják, hogy a javamat akarják, de biztos, hogy a javamat akarják? És ez kicsi gyerekségünktől kezdve a kamaszkoron át végigkísér bennünket, és ennek mindenféle következménye van. Igen, azt hallottam valahol, hogy Isten szeret és a gondomat viseli, és megőriz engem, egy hajam szála nem eshetik le a fejemről az Ő akarata nélkül. Biztos, hogy így van? És kell nekem ennek az Istennek engedelmeskedni? Kell nekem az Isten törvényét megtartani? Nem lenne jobb, ha a magam ura és parancsolója lennék? Nem lenne jobb, ha én állítanám fel a törvényeket? És máris sötétség támad a szívben. De Jézus Krisztus által, az Ő halála és feltámadása által Isten világosságot támasztott a szívünkben, hogy megértsük, nemcsak ebben a világban van helyünk. Nemcsak ennek a világnak vagyunk alkotó eleme, hanem Istenhez tartozunk. Isten kedves gyermekei vagyunk. Most, ezen az iskolai évnyitón, amikor a gimnázium első évfolyama is útjára indul, hadd hirdessem mindannyiótoknak: az a világosság, amelyet a Benkő István Református Általános Iskola és Gimnázium szolgálni akar, nemcsak a világ jó rendje, nemcsak a világban megismerhető dolgoknak a továbbadása, tanításban, tanulásban, nevelésben és neveltetésben, hanem ez annak is a szolgálata, hogy mindannyiótok szívében világosság gyulladjon, megértsétek: Istenhez tartoztok, és Ő szeret benneteket. Istenhez tartoztok, és Ő hűséges hozzátok. Istenhez tartoztok, Ő értelmes célt adott az életeteknek. Nemcsak úgy vagytok itt éppen és véletlenül. Hadd szolgálja ez az iskola ennek a nagyszerű titoknak is a megértését és boldog elfogadását.

Legvégül azonban arról is szólni kell, hogy Isten nemcsak világosságot teremt, nemcsak ideadja számunkra ezt a megteremtett világegyetemet minden csodájával együtt, nemcsak világosságot gyújt az emberi szívben, mindannyiunk szívében. János apostol azt mondja levelében: Ő maga a világosság. „Isten világosság, és nincsen Őbenne semmi sötétség.” Ha ebben az iskolában Istenről hallotok, ne fogjátok be a fületeket. Ne mondjátok, hogy pechem van, ide írattak be szüleim, ez egy obscurus iskola, itt még mindenféle vallásos dolgot is tanítanak, reggel imádkozunk, tanítás befejeztével imádkozunk, vannak hittanórák, időnként lelkészek is megfordulnak az iskola falai között, de majd csak túl leszünk rajta valahogy! Azért vagytok a dolgok közepén, mert ebben az iskolában is szólni fog a bizonyságtétel Istenről, aki maga a világosság, és nincsen őbenne semmi sötétség. Bizony úgy van a világban, hogy ahol fény van, ott van árnyék is. Ahol fölragyog a világosság, ott megjelenik az árnyék is. Ahol fölragyog a nap, ott estére lenyugszik, és beáll az éjszakai sötétség. De Isten világosság. És Őbenne nincsen semmi sötétség. Mindazzal, amit nektek ad, nektek adja ezt az egész világot. A teremtés történetekor ezt olvassuk: és Isten a paradicsom kert közepére állította az embert és azt mondta, mindez a tiéd. Mintha azt mondaná: neked teremtettem. És Isten nektek adja Jézus Krisztust is, szeretetének pecsétjét és bizonyságát. De legvégül és döntő módon meghív benneteket. Azzal, amit ad, meghív. Azzal, amit nektek ajándékoz, elhív benneteket. Mert akkor boldog az ember, akkor lesztek ti is boldogok, hogyha tudjátok, bizonyosan, határozottan, szilárdan, Isten felé tart az életetek. Elfogadtam meghívását. Mostanában, ahogy zajlanak az iskolai évnyitók, látom az utcán, főleg kora délután, kinyílnak az iskolakapuk, és kis gyerekek nagy nehéz, hátizsákkal igyekszenek hazafelé. Meg látom, amikor reggel is mennek. Reggel olyan nehéz az a táska, olyan nehéz elindulni, a jó meleg ágyból kikászálódni, otthagyni a konyhaasztalon a félig kihűlt kakaót. De látom kora délután: nem olyan nehéz az a táska, mert hazafelé megyek. Mondják is: tudom, hogy hova megyek, jó helyre megyek, ahol engem várnak, és szeretnek. Milyen jó lenne tudni mindannyiótok felől, kis elsősök, másodikosok,és gimnazisták felől, hogy boldog emberek vagytok, mert tudjátok, hogy az egész életetekkel Isten felé tartotok, hazafelé. Isten világosság és nincsen Őbenne semmi sötétség. Azt kívánom a diákoknak, a pedagógusoknak, a tanárokkal szövetségben álló szülőknek, a fenntartó egyházmegyének, az iskola minden segítőjének, élje át boldog szívvel: Isten világosság, és nincsen Őbenne semmi sötétség. Ő szólott: legyen világosság, és Ő támaszt a szívben is világosságot, hogy lássuk, tudjuk, elfogadjuk: szeret bennünket és átérezzük, minden napunk lehet szent igyekezet Őhozzá, benne beteljesedő boldog embernek lenni. Ámen.