Írok néktek a saját kezemmel

Szeretett gyülekezet, kedves testvérek!

Januárban és februárban már egy-egy alkalommal a Bibliáról szólt az igehirdetés, tekintettel arra, hogy ez az esztendő a Biblia éve. Nemrégiben valakinek elmondottam, hogy minden hónapban egy vasárnap a Bibliáról fogok prédikálni, mire az illető elkerekedett szemmel rám nézett és azt mondta: hát a többi vasárnapon nem a Bibliáról prédikálsz? Persze, a többi vasárnapon is a Bibliából prédikálok, de ezen a vasárnapon a Bibliáról. Mégpedig arról a kérdésről, hogy milyen módon íratott meg a Biblia, van-e valami nyom, történet, emlék magában a Bibliában arra nézve, hogy kik, hogyan, milyen körülmények között írták le.

Legelőször, arról hallottunk, hogy Mózesnek újra le kellet írnia a szövetségi okmányt, a Tízparancsolatot, mert elkeseredésében összetörte a szövetség kőtábláit. De újra le kellett írnia, hogy Isten népe körében fölolvassák, megannyi alkalommal. A legutóbb arról hallottunk, hogy Jeremiás korában, egy szorongatott történelmi helyzetben a próféta könyvét tűzbe vetette és megsemmisített a király. A próféta azonban újra leíratta a jövendöléseket, éspedig azért hogy meghallja azokaz az Isten népe, és megtérjen.

Ma az Újszövetség egyik nagy írójának, Pál apostolnak a leveléből olvastam föl egy rövid szakaszt – megismétlem, így hangzott: „Látjátok, mekkora betűkkel írom nektek a saját kezemmel.” Mondhatnánk, hogy erről nem szükséges prédikálni, ez nem lényeges dolog, a levél attól levél, hogy írják. A levél az, amit írunk. Bár talán a karzaton ülő fiatalok némelyike még soha nem írt a saját kezével levelet, mert ma már számítógépen írunk mindent, s leveleinket ki sem nyomtatjuk, borítékba sem tesszük, postára sem visszük, hanem a villanypostán küldjük el, s ezért nem olyan érdekes az apostol megjegyzése: „látjátok, mekkora betűkkel írok!” De talán az idősebbek is mondhatnák, hogy nem olyan érdekes ez a megjegyzés, hiszen az apostol szinte valamennyi levele végén tesz valamiféle utalást, hogy a levélnek ő a szerzője. Például a Thesszaloniki levél végén azt olvassuk: „Szokásom szerint az üdvözléseket saját kezemmel írom. Így írok.” A Római levél végén is az áll: „az üdvözléseket saját kezemmel írom.” Aztán ugyanezt olvassuk az Efézusi levélben, a Thimótheusnak írt levélben, tehát nem olyan nagy dolog ez, mondhatnánk. Mégis, engedtessék meg, hogy ha már Isten igéjében áll, hogy ezt a sort is ihletett-nek tekintsük, ne csak egy beszúrt lábjegyzetnek: „Látjátok, mekkora betűkkel írok nektek a saját kezemmel!”

Miért tartja fontosnak az apostol, hogy ezt itt megjegyezze? Csak azért, hogy igazolja, hogy ő a levél szerzője? Ennél több áll itt, nem csak azt mondja, hogy „saját kezemmel”. hanem azt mondja: én ezt most a saját kezemmel írom, hozzátéve: látjátok, mekkora betűkkel? Itt egy különös kifejezés áll, szinte-szinte alig fordul elő az Újszövetségben. Mekkora. A szó nem annyira mennyiségi kifejezés, nem kvantitatív valóságot jelöl, hogy például valaki apró betűkkel ír, vagy egészen nagy, ló-betűkkel. A „mekkora betűkkel” kifejezés minőséget jelöl. Más összefüggésekben csak ilyen értelemben használatos. Ha valakire azt mondják, hogy nagykorú, ott ez a görög szó áll. Az antik világban ezzel a szóval minőséget jelöltek. Azt hogy mekkora valaki, nem a fizikai termetére vonatkoztatták, nem a nagyságát, a testsúlyát jelölték, hanem azt, hogy az érettségben, bölcsességben bizonyos fokig eljutott már. Nagy már. Tekintélyes már. Sok tapasztalatot szerzett már. Ugyanezt a szót használja Pál apostol a Zsidókhoz írt levélben, amikor Sáráról azt mondja, hogy megvénhedett korú volt már. Az öreg emberekre használták ezt a kifejezést, mégpedig minőségi értelemben. Ők voltak a nagyok, mert volt már élettapasztalatuk, mert összeérett bennük egy csomó dolog, mert a szavuknak volt érvénye, mert tekintélyesnek számítottak. S talán így lehetne a legegyszerűbben lefordítani: „látjátok, milyen tekintélyes betűkkel írok nektek!”

És ez a szó máris elvezet bennünket a Galata-levél fő mondandójához, sőt Isten egész igéjének egyik alapvető üzenetéhez is, és egyúttal ahhoz a kérdéshez is, hogy miért is van leírva a Biblia. Miért nem úgy van, Isten üzenete rá lett bízva a szóbeliségre. Sokan mondják, akik a keleti világot járják, hogy száz, kétszáz, ötszáz, hatszáz, ezer éves történeteket tudnak ott szó szerint újra meg újra elmondani. S egy betűt nem tévesztenek el belőle. De ez így van a gyerekekkel is. Emlékszem egyszer egy ismerős családnál voltam vendégségben, ahol arra kértek, a kisgyermeküknek én olvassam el az esti mesét. Volt akkoriban híres és divatos mesekönyv, a „Sicc!”, amiben mindenféle kedves versek és történetek voltak. Abból kellett felolvasnom. Elkezdtem olvasni az egyik verset – s mivel akkoriban még kacérkodtam a költészettel, mindjárt át is költöttem a versikét. Erre azonnal szólt a gyermek, hogy nem úgy van az. Hát – mondom –, akkor hogy van? És mondta máris fejből. Mondtam neki: Figyelj, ha tudod fejből, akkor miért kell ezt neked felolvasni? De föl kell olvasni! A mese attól mese, hogy elmondják. A vers attól vers, hogy elmondják, a történet attól történet, hogy elbeszélik. Lehetne hát azt firtatni, hogy hát miért nem szóban terjedt az Ige, s miért kellett leírni, hiszen az ember olyan jól meg tudja jegyezni fejben is a fontos dolgokat, a saját házszámát, telefonszámát, a gyerekei nevét, a születése napját, nem kell ezeket papírra fölírva őrizni! Sőt, vannak, akik azt mondják, a keresztyénség történetét ismerve, hogy miután leíratott a Biblia, kánonba foglaltatták a szent iratokat, máris elkezdődött egy borzasztó történet is, a vitatkozások története. Hogy mit miképpen kell érteni! Volt a középkorban egy csúfondáros mondóka így hangzik: Ím ez a könyv, miben önön dogmáját keresi mind, s mind rá is akad, aki abban keres! A Bibliából mindenki ki tudja szedni a maga dogmáját, s arra hivatkozik, hiszen meg van írva. Nem lenne jobb, ha nincs leírva az Ige, hanem csak a Lélek szárnyán, élő szóként terjed tovább? Sőt hát, maga Pál apostol is megírja a Korinthusi levélben, hogy a betű megöl, s a lélek az, ami megelevenít. Nem lenne dolga a keresztyéneknek, a keresztyénségnek, ha a lélek nagy áramlásában megy az isteni üzenet, hiszen amit leírunk, az már egy kicsit meg is halt, ami le van írva, az már kodifikálva van, s már elidegenedett tőlünk? Sok-sok nehéz kérdés ez, kedves testvérek. Mégis, amikor azt mondja az apostol: „látjátok, milyen tekintélyes betűkkel írok nektek a saját kezemmel!”, felel arra a kérdésre is, hogy miért kellett a galatáknak szóló mondandóját levélben leírnia, miért kellett a saját kezével írnia, miért kellett hitelesítenie, hogy annak ő a szerzője és senki más. Az előző két versben van nyílik meg a titok. A 9. vers így hangzik: „A jótéteményben pedig meg ne restüljünk, mert a maga idejében aratunk, ha el nem lankadunk.” Majd a 10.vers: „annak okáért, míg időnk van, cselekedjünk jót mindenekkel, kiváltképpen pedig a mi hitünknek cselédeivel.” Az a két pólus van itt megnevezve, melyek között az egész keresztyén élet mozog. Az egyik tehát: a jótéteményben pedig meg ne restüljünk. Ez a mi keresztyén életünknek egyik nagy leckéje, nagy gondja, nagy problémája, s ugyanakkor nagy öröme és áldásforrása: a jó cselekvése, és ellenkezőleg az abban való megrestülés. Mennyi indoka van annak, hogy a jó cselekvésében úgymond megrestüljünk! Ez a szó nem csak azt jelenti, hogy az ember beleun a jó cselekvésébe, vagy hogy előtör belőlünk a lusta hajlam. A Példabeszédek könyve eleget beszél arról, hogy miért kell igyekvőnek, szorgalmasnak, állhatatosnak lennünk, mert mindannyiunkban ott lakik a lusta gyermek, meg a Mátyás király lustája. Itt figyelembe kell azt is vennünk, hogy olykor megkeseredik az ember. Minek, minek csináljam én a jót? – kérdezzük olykor. Minek tegyem a jót? Elfajzott a világ, nem kell a jó senkinek, vagy éppen ellenemre is fordítják vissza. Vén korában megkérdezték Sztahanovot, hogy tekint vissza arra, hogy valamikor él-munkás volt. Azt remélték, hogy Sztahanov majd azt fogja mondani, hogy a dicső Szovjetuniót akarta építeni, s ezért teljesítette a 200%-ra. Sztahanov azt felelte, hogy az Úr dicsőségét akartam vele szolgálni. Milyen Úr dicsőségét? Brezsnyev úrét, Sztálin úrét? Nem, az Úrét – felelte. Sztahanov ugyanis baptista volt. Egy keresztyén ember, aki úgy gondolta, hogy jól fog dolgozni, sokat fog termelni, nem áll el a munkától, s így Isten dicsőségét fogja szolgálni. És ez így is van. Csak ha megnézzük a másik oldalát, hogy sztahanovista mozgalomban hány embert kényszeríttettek szinte rabszolgaságra – elég megnézni Andrej Wajda filmjét, a Vasembert -, s mennyi hazugság, mennyi borzasztó dolog lett ebből – akkor megkérdezhetnénk Sztahanov urat, kedves baptista testvérünk, szolgáltad-e az Isten dicsőségét? Ám önmagunkra nézve is tudunk ilyen történeteket mondani. Minek a jót tenni? Minek, ha kiforgatják, ha visszaélnek vele, miért legyünk mi lenini hasznos idióták? Az apostol arra int, hogy ne restüljünk meg a jó cselekvésében. Pedig a Galata-beli keresztyéneket is becsapták. És a becsapott ember nagyon nehezen tud jót tenni. Ha egyszer tettél valakivel jót. de ő becsapott téged, igen meggondolod, hogy még egyszer teszel vele valami jót. De most az apostol, saját kezével, tekintélyes betűkkel, nagy betűkkel írja: a jó cselekvésében meg ne restüljünk.

A másik szakasz a keresztyén élet másik pólusa: „Annak okáért, amíg időnk van, cselekedjünk jót mindenekkel, kiváltképpen pedig a hitünknek cselédeivel.”. Ez pedig arra utal, ami időnként előveszi a keresztyéneket, s olykor-olykor minket is, amikor nagyon beleununk ebbe a világba, és fölképzik a lelkünkben az eljövendő Isten országa. Néha keserű pillanataimban én is azt szoktam mondani, ha megkérdezik, hogy érzem magamat, és mit csinálok mostanában? – akkor azt szoktam mondani, hogy nagyon várok. Mire vár? – Nagyon várom az Isten országát. Nagyon elegem van már. Hát jöjjön, jöjjön az az ország! Bomoljanak fel az elemek, ropogva, ahogy Péter apostol mondja, múljék el ez a világ, tűzben, vízben, bármiben, és jöjjön az új ég és az új föld, amelyben igazság lakozik. Elég volt már! Minden keresztyén ember lelke alján ott rezeg ez a váradalom, hiszen várjuk  is Jézus Krisztust, aki eljövendő. Várjuk az Isten országát, várjuk az igazsággal bíró világot. Hogyne várnánk, hol erőteljesen, hol kevésbé, de várjuk. Igen-ám, de arra kellett az apostolnak figyelmeztetni a galatákat, hogy aztán csak nehogy annyira várjátok az Isten országát, hogy semmit sem csináltok. Mert ez is be szokott következni. Én már nem csinálok semmit, én már csak készülődöm, naponta oda állok a tükör elé, megigazítom lelki nyakkendőmet, elfésülöm lelki frizurámat, kipucolom lelki cipőmet, és várom az én Uramat és Királyomat. És már másra nem érek rá. Nem érek rá a másikra. Nem érek rá a családtagjaimra, nem érek rá a barátaimra, nem érek rá a munkámra, semmire nem érek rá, mert én várok. Van ebben logika, nagyon erős lélektani logika. Ha odalépnénk valakihez a Nyugati pályaudvaron – nem vasutassztrájk idejében, normális időkben! – miközben, csingi-lingi, bilim-balam, bemondják, hogy jön már befelé a ceglédi vonat, tehát ott áll egy atyafi, kezében egy rózsacsokorral várva valakire, s azt mondanánk neki: - ne haragudjon, kedves uram, egy pillanatra fáradjon el, segítsen nekem, a pályaudvar előtt átt az autóm, be kellene tolni, - meg se hallaná. Mert ő vár valakit. De sokszor vágjuk így haptákba magunkat, s lelki rózsával várjuk Jézus Krisztust a mennyei vonaton, és nem érünk rá semmi másra! Mit mond az apostol? Amíg időnk van! S amíg időd van, hogy mondhatod, hogy nem érsz rá? Amíg időd van, hogy mondhatod, hogy neked erre nincs időd? Saját kezemmel, nagybetűkkel, nézzétek, mekkora, tekintélyes, betűkkel írom nektek én, Pál: van még időnk!

S még tovább kell menjünk, mert mindebből talán úgy tűnne ki, hogy a Biblia nem egyéb, mint etikai vademecum: mit kell tenni, amikor elkeseredettek vagyunk, mit kell tennünk, amikor felfokozott bennünk a váradalom, mit tegyünk, amikor összeomlottunk a csalódottságtól, s mit, amikor eltölt bennünket a rajongás, - s ez mind, úgy-e, megvan írva a Bibliában. Nemrégiben egy svájci teológus azt javasolta, hogy szedjük össze a nagy vallások szent könyveiből, a Bibliából, a Koránból, a Védákból meg mindenféle buddhista filozófiai iratokból azt a 15-20 etikai törvényt, amely mindenütt érvényes, s alkossuk meg a Weltethos-t, a Világethosz-t, ami mindenkire, minden helyen, minden alkalommal érvényes. Van azonban a felolvasott szakaszban még valami, amiről szólni kell, és ez teszi világossá, miért ír a saját kezével az apostol, miért tartja fontosnak, hogy levelet írjon, s továbbmenőleg miért van a kezünkben az Ige, miért tartja fontosnak nemzedékről nemzedékre minden keresztyén közösség, hogy Isten igéje a kezünkben legyen, olvashassuk, elmélyedhessünk benne  - és hogy szóljon hozzánk. Szóltam már arról, hogy a galatákat csalódás érte. Így beszél erről az apostol a levél elején: „Csodálkozom, hogy attól, aki titeket Krisztus kegyelme által elhívott, ily hamar más evangéliumra hajlotok, holott nincs más evangélium, de némelyek zavarnak titeket és el akarják ferdíteni a Krisztus evangéliumát. De ha szinte mi, avagy mennyből való angyal hirdetne néktek valamit azon kívül, amit néktek hirdettünk, legyen átok.” A Galata-gyülekezet hallotta, és befogadta az evangéliumot, és boldogan élt abban a tudatban, hogy Jézus Krisztus megváltotta őket. Ez minden élet, minden boldogság, minden remény alapja. De megjelentek a köztük némelyek, akik csak egy ici-picit módosítani kezdték az evangéliumot. Igen, Jézus Krisztus, hogyne, természetesen. Meghalt bűneinkért, hogyne, természetesen. Föltámadott harmadnapon az írások szerint – természetesen. Boldog ember az, aki Isten lelkének teljességében él – természetesen. De van még valami, nem sok. Mi? – Nos, ott az Ószövetségben van néhány törvény, annak is eleget kell tenni. Melyiknek? S aztán szépen, lassan elindultak egy másik irányba. S mire észbe kaptak, már az apostolnak azt kellett írnia: Oh, balgatag Galata-beliek, ki szedett rá benneteket? Ki tévesztett meg benneteket, ki vezetett benneteket tévútra? Becsaptak benneteket. Az apostol a Galata-beli keresztyének üdvösségéért harcol. Azért küzd, hogy az övék maradjon az, amit hirdetett nekik, az övék maradjon az, amit befogadtak, tudniillik, hogy Isten Jézus Krisztusért és egyedül Jézus Krisztusért fogad bennünket gyermekeivé. Semmi másért, kedves testvérek. És ez azóta is így van, és így is lesz. Kell ahhoz valamit hozzátenni? De nem akarunk, kedves testvérek, koldusok lenni,  - ez az igazság. Koldus, aki a kinyújtott üres tenyerébe ingyért kap, s neki nem kell azért semmivel sem megfizetni – ez nem akarunk lenni. Pedig, ahogy Luther Márton mondotta egyszer, nem lesz a miénk a kegyelem addig, amíg nem tudunk Isten koldusaivá lenni. És a Galaták sem tudtak koldussá lenni, vagy megtévesztették őket, és ők kezdték tekerni a gondolatot, hogy mégiscsak kéne valami, mégiscsak meg kellene tartani az ószövetségi kultuszi rendet, ami ugyan Krisztusban már eltöröltetett, valamit csak kéne még tenni. S tudjátok, miért nagy dráma ez? Azért olyan nagy dráma ez, mert a hitelesség kérdését érinti.

 Amikor az apostol a levelei végén saját kezével odaír néhány sort, akkor azzal igazolja, hogy az az ő levele. Hiteles a levél. Ezt Pál írta, mert aláírta. És ez mintegy szimbóluma annak, hogy ami a nagy tét, vagyis az evangélium meghallgatása, befogadása, boldog magunkhoz ölelése kapcsán fennforog. Miért lehetett a Galatákat megtéveszteni, miért kiabált velük az apostol így: balgatag Galácia-beliek, csoda tévesztett meg benneteket!? Miért érzi úgy az apostol, hogy ha eltérnek az evangéliumtól, mindent elveszíthetnek? Azért, mert amikor az ember valamit hozzá akar tenni a megváltáshoz, valamit bele akar tenni, akkor Isten igazszavúságát kérdőjelezi meg. Semmi mást, csak ezt. Hiszen Ő jelentette ki, Ő valósította meg, ő hirdette nekünk: „Ne félj, mert megváltottalak, neveden hívtalak téged, enyém vagy!” (Ésaiás 43:1) Az enyém vagy. Vagy amit a zsoltárban hallottunk: „az Úré a szabadítás”  (Zsoltár 3:9), az Övé és senki másé. Egy másik zsoltár azt mondja: „Ne bízzatok a fejedelmekben, emberek fiában, a ki meg nem menthet!” (Zsolt 146:3) - csak az Úrban bízzatok, és a benne való bizodalom kizárólagos („Csak az Úrban van minden igazság és erő” Ésaiás 45:24). Hozzá kell ehhez tenni valamit? Megkérdőjelezhetem ennek az isteni kinyilatkoztatásnak az igazságát? Még ennél is súlyosabb, ha gyanakodni is kezdek. Hát igazat mondott Pál? Nem fog engem az Ige becsapni? Nem fog engem az evangélium becsapni? Igazat mond-e Isten, igazak-e és ámenek-e, amik hirdettettek a próféták által, amiket az időknek a teljességében elhozott és megvalósított Jézus Krisztusban? Igaz-e a kegyelem szabad áradása? Van-e kegyelem? Mert ha nincs kegyelem a számomra, akkor minden mindegy. Ha nincs kegyelem, nincs elengedés, nincs megbocsátás, nincs bűnöknek eltörlése, akkor vége mindennek. Nemrégiben valakivel régi dolgokról beszélgettem, arról, hogy miképpen ment itt a világ a pártállami időkben, ki mit hol mennyit vétkezett, mibe keveredett, s hogy tulajdonképpen a múlt még nincsen föltárva. Nem akar erről senki sem beszélni. Miért is akarna? Hiszen ezek régi, rettenetes, kellemetlen, borzasztó dolgok. S mégis van különbség aközött, hogy úgymond elfelejtjük valamit, vagy inkább így mondom, hogy nem emlékszünk rá, befújta az idő pora, elsüllyedt, elkorhad, történelemmé válik, s kétszáz év múlva egy lábjegyzetben sem fognak róla megemlékezni, mit számít az már, meg aközött, amit azért múlt el, mert megbocsáttatott. Az első a világnak – még közelebbről - a politikának a logikája: elfelejteni, félretenni, átszervezni. (S persze, aztán, hogyha kell, elővenni, és lebunkózni vele másikat.) A keresztyénség azonban nem a felejtésre utazik, hanem a megbocsátásra tekint. Ez óriási különbség. Mi csak azért mondhatjuk, hogy van bocsánat, csak azért mondhatjuk, hogy Isten a legrettenetesebb dolog alól is fel tud minket szabadítani, a legförtelmesebb bűneinket is meg tudja bocsátani, mert van kegyelem!

Ezért ír most Pál. Saját kezével, tekintélyes betűkkel. Hogy elmondja, amit oly sokszor elmondott a prédikációiban, a missziói körútjain, a leveleiben: „Isten kegyelme által vagyok, ami vagyok; és az ő hozzám való kegyelme nem lett hiábavaló” (1Korintus 15:10); - mondja ezt az, aki egykor anyaszentegyházat üldöző, vértől lihegő ember volt, kinek a Krisztus ellensége volt. S lám, kegyelemből mássá lett. Ha nincs kegyelem, ha mégis hozzá kell valamit tenni a megváltáshoz, ha nem áll meg és nem igaz Isten szava, akkor ezt a levelet, a Galatákhoz írott levelet nem a Tarsus-i Pál, Paulus írja, hanem Saulus írja. Az a vértől lihegő, Damaszkuszban keresztyéneket összefogdosó, Krisztus ellensége. Akkor nincs változás, akkor nincs reménység, akkor minden maradt a régiben. Látjátok, milyen nagy betűkkel írok nektek a saját kezemmel – mondja az apostol. Ne térjetek el az evangéliumtól, ne engedjetek belőle egy tapodtat sem. Mert ahol az evangélium, ott megbocsátás, ahol az evangélium, ott kegyelem, ahol az evangélium, ott az élet. Íme hát, így értjük, hogy miért buzdít és bátorít minket az apostol: - A jótéteményben pedig meg ne restüljünk, s amíg időnk van, cselekedjünk jót mindenekkel, kiváltképpen hitünknek cselédeivel. Látjátok, mekkora betűkkel írok nektek a saját kezemmel.

Ámen