Irgalmasságot akarok

Szeretett gyülekezet, kedves testvérek!

Bevezetőül két esetet hadd idézzek föl, meggyőződésem, hogy mindkettő segíteni fog a felolvasott ige megértésében és életünkre való alkalmazásában. Pápán diákokat vizsgáztattam, s az egyik ezt a tételt húzta: „Isten szentsége”. Láttam szegényen, hogy elpirul – valószínű, nem nagyon készült föl –, de kezdte mondani, ahogyan a diákok ilyenkor szokták: „a tétetem ez: Isten szentsége, Isten szentségéről fog szólni, a tételem, tételem címe: Isten szentsége” – s így tovább körbe. Mondtam, legyen szíves, lépjen tovább. S ekkor egyetlenegy mondat jutott eszébe: szent az, ami el van különítve. Hallgattunk három-négy percig, megismételte: szent az, ami el van különítve. Kérdeztem: mit kell ezen érteni? Azt kell érteni, hogy ami szent, az el van különítve. Eddig jutottunk ebben a nagyon sikeres vizsgázásban. Ám igazat is mondott a vizsgázó, hiszen szent az, ami el van különítve: szent helyek, szent alkalmak, szent idők, szent tárgyak, sőt szent emberek is – mind-mind ez különbözteti meg őket. Azért mondjuk felőlük, hogy szentek, mert a mindennapos, hétköznapos, profán alkalmazásra, megszólításra nem használhatók – el vannak különítve. Nyilvánvaló, hogy egy szent helyen, például egy templomban nem lehet akármit csinálni,– még egy református templomban sem, noha a mienk nincs igazán kicifrázva, hogy jelezze, mennyire szent hely.

A másik történet másfelé vezet el bennünket. Gyerekkoromban egyszer a családunkkal utaztunk, és Székesfehérváron át kellett szállni a pályaudvaron. Beérkezett a sárbogárdi vonat, leszálltunk, de már harsogta a hangosbemondó, hogy érkezik a második vágányra a vonat Budapestről és megy Nagykanizsa felé. Le kellett mennünk az aluljáróba, majd fel a második vágányhoz, futott hát az egész család, hiszen megjött a vonat. Én a bátyámmal vittem egy nagy szatyrot, én fogtam az egyik fülét, ő fogta a másikat. Ahogy fölértünk a lépcsőn, s futottunk a vonathoz, beleütköztünk egy lámpaoszlopba. Én jobbra, a bátyám balra, a szatyor meg ottmaradt középen, kiesett mindkettőnk kezéből, mi meg futottunk a szatyor nélkül tovább. De vissza kellett menni, s gyorsan valamilyen haditervet kieszelni, hogy vagy jobbra futunk, vagy balra – ezt el kellett dönteni. Egy darabig én is húztam magam felé, ő is húzta – aztán édesapánk ránk kiabált, hogy gyertek már, döntsétek el a dolgot.

Azért mondom ezt el, mert a mai igében olvasott történet velejét úgy éljük, mint amikor nagyon sietünk valahova, s céltudatosan biztosak is vagyunk abban, hova kell mennünk, tehát: nagyon igyekszünk. A vallásos életben is megjelenik ez az igyekezet. Valahova igyekszünk, nem akarunk lemaradni, valamire nagyon odafigyelünk, másra nem tudunk koncentrálni. S ahogy mi gyerekkorunkban nekiszaladtunk a lámpának, nekiszaladunk ennek a történetnek is – itt bizony meg kell állni. Mindent újra kell gondolni, ha el akarunk jutni a célhoz. El is mondom, kedves testvérek, mit értek ezen. Jézus idejében, ugyanúgy, ahogy a mi időnkben, voltak szent dolgok, szent idők, szent helyek, szent alkalmak, s voltak szent emberek is. A kor vallásos emberei, kik nagyon igyekeztek – s hova máshova, mint Istenhez, hiszen a vallásos igyekezetnek csak ez az egyetlenegy lehet a célja –, valahol elvétették a dolgot. Az is elmondottam, hogy nem mindent szabad szent helyeken és szent időkben. Nekünk sem szabad mindent. Jézus idejében azonban egy sor különös dolgot hozott az igyekezet, hogy megállapítsák, pontosan körülírják, mit jelent az, hogy szent, elkülönített, amit csak sajátos isteni célra lehet alkalmazni, igénybe venni, és semmi másra.  Ám az igyekvőket, akik felállították ezeket a szabályokat, lassan éppen ezek a szabályok akadályozták meg abban, hogy igyekezetük céljához eljussanak.

Természetesen, ehhez azt is tisztázni kellett, és ez ennek a történetnek a veleje, hogy mi az, ami szabad. Hiába tudjuk, hogy mit nem szabad, azt is meg kell tudnunk mondanunk, mit szabad. Erre az első és legtermészetesebb válasz, hogy az, amit szoktunk. Templomban azt szabad, amit szoktunk: istentiszteletet tartani. Esetleg, ha megszoktuk - hétköznap - egy-egy szép koncertet, esküvőt, gyászszertartást. Valami olyasmit, ami magasztos és emelkedett, s mindenképpen fölemel bennünket a traszcendens felé. De mit mondjak akkor én, de még a presbitérium is megtárgyalta ezt az ügyet, megkeresett jó néhány éve egy hölgy, aki arra kért, hogy hadd lehessen itt a templomunkban hétköznaponként egy-egy alkalommal szent táncot táncolni. Szépen le is vezette, hogy Dávid is táncolt, a zsoltárban is benne van: síppal, dobbal, hegedűvel táncoljatok. S ő újítani akar. Nem szoktunk táncolni – feleltem rá. De mennyi-mennyi mindent lehetne még szóbahozni. Egyszóval, két szokás mentén alakult ki az életünk: vannak a hétköznapi szokásaink, reggel felkelünk, bekészítjük a kávét, fölöltözünk, reggelizünk, munkába megyünk, asztalra verünk, végezzük a dolgunkat, elfenekeljük a gyermeket, civódunk a házastársunkkal, fölvesszük a fizetésünket, tervezünk, alkotunk – csupa-csupa hétköznapi dolog. Így szoktuk. Aztán a szent életben is vannak dolgok, amiket szoktunk. És a kettő élesen elválik egymástól. Ha ma már nem annyira, az nem előnyös. Sokszor látom, hogy szent napokon istentiszteletre gyülekvők hétköznapi módom jönnek, már nincs vasárnapi ruha, nincs külön készület, összemosódik minden, de ez nem jófajta összemosódás. És éppen itt tehetjük fel a kérdést: mit nem szabad tehát szent helyen, szent időben, szent alkalommal tartani és rendezni? Az újabb kor egyik nagy vitája például az, hogy szabad-e a templomban politizálni? De nem arról beszélünk itt, hogy szabad-e a templomban politizálni, nagygyűlést tartani – mondjuk, kampányok esetén egyik vasárnap ez a párt, másik vasárnap az a párt, és ki is sorsoljuk köztük, hogy ki melyik mikor kerül sorra,– nem, nem. Beszélhet-e a pap politikáról? Van, akik azt mondják, hogy egyáltalán ne beszéljen. Nemrégiben kaptam egy atyafitól egy levelet, aki azt javasolta, hogy politikusok társaságában lelkipásztor egyáltalán ne mutatkozzék. Abszurd, nyilvánvalóan a felvetés. Van, aki azt mondja: semmi mást sem szabadna a lelkészeknek, csak politizálni, mert minden a politikában dől el. De ez is szélsőség. Aztán szabad-e vasárnap moziba menni, tévét nézni? Jól emlékszem, gyermekkoromban, odahaza, nagyon sokáig nem volt tévénk – ez nem volt túl nagy kár! –, ám vasárnap nem mehettünk moziba. Vasárnap azt Úr napja. Akik ismerik a történelmet, jól tudják, hogy a keresztyénség életben időről-időre előjönnek ezek a kérdések: mit szabad vasárnap? Szabad vasárnap foci-meccsre menni, moziba menni, táncos rendezvényt tartani? Nemrégiben valakivel egy márciusi időpontról egyeztettem, és ő azt mondta, hogy egy jelzett napon nem tud eljönni, mert farsangi bált tartanak! Böjtben? – kérdeztem furcsállva. Nézett rám: mi az a böjt? – Bocsánat, akkor nem szóltam egy szót sem. Az viszont talán még nekünk is nyilvánvaló, hogy a templom előterében bankot nyitni nem szabad. Ahogy Kodály Zoltán gyönyörű feldolgozásának a szövege mondja: „és kötélből ostort fonván, kihajtá őket a templomból”. Jézus sem engedett meg mindent.

Aki ezt a történetet úgy akarja olvasni, hogy Jézus volt a vallásos zsenik közül a legliberálisabb, az téved.  Jézus volt a legkonzervatívabb. A vallásos zsenik egyébként mind konzervatívok. És ezt a felolvasott a történet be is bizonyítja számunkra. Nem arról szól, hogy mindent szabad, nem arról szól, hogy a szent helyen, szent időben, szent alkalmakkor mindent lehet nekünk. Egyáltalán nem. Jézus azt akarja megmutatni, hogy miért van szent hely, miért van szent idő, miért van istentisztelet, miért van jelen a mi világunkban a szent, a szent – ahogyan az én egyszeri diákom mondta újra meg újra –, ami el van különítve. Mi végre különít el az Isten? Ha a történetet megnézzük, két szakasza van, de mindkettő valamilyen nagyon mély és legyőzhetetlen emberi szükségből indul ki. Az éhségből és a betegségből. A filozófusok és a nagy antropológusok szerint több ilyen van még, de ez a kettő mindenképpen ősprobléma. Karl Jaspers használta ezt a kifejezést még a 20. század elején. Betegség és éhség! Az ember szükségére, kiszolgáltatottságára, védtelenségére, elesettségére mutat. Ha visszalapozunk az Ószövetségbe, jól látjuk, hogy az ószövetségi törvények igen erőteljesen, minden más régi, egykori törvénytől eltérően és azokat messze fölülmúló módon segítik, erőltetik, ösztökélik, hogy ezekre a szükségekre megtaláljuk a megoldást. Kezdjük az elsővel.

Én nem találtam a régi, antik, ókori törvényekben ahhoz foghatót, ami a Mózes törvényében áll: a szántón, a szőlőskertben, a gyümölcsösben aratáskor terményt kellett hagyni. Ez volt a mezgérelés a törvénye. Szüretkor a gyümölcsből kellett hagyni a gyümölcsfán, a tőkén. Miért parancsolja ezt a törvény? Azért, hogy az arra járó özvegy, árva és jövevény szedhessen (mezgérelhessen) belőle. A gabonát sem lehetett teljes egészében bearatni, illetve le kellett vágni, de a marokszedőknek a kalászokból ott kellett hagyni a szérűn, nem köthettek fel mindent a kévékbe. Van erre bizonyíték is, Ruth könyve. Az idegenből hazaérező Naomi és a menye aratáskor kimennek szedegetni – de mint nem hivatásos aratók, hanem mint szemezgetők, akik az aratók után az elhullt kalászokat szedegetik össze. Mikor Boáz látja a szerencsétlen asszonyt és a menyét, szól az aratóknak és a marokszedőknek, hogy többet hagyjanak el. Nem azt mondja, hogy egyáltalán hagyjanak el –, hanem azt, hogy többet! A jó puritánok még a 18. századi Angliában is hoztak ilyen törvényeket. Mégpedig azért, mert Isten népe ezzel tudta kifejezni a szolidaritást, a mások iránti törődését. Mindig kellett lenni fölöslegnek. Vagyis a hétköznapi életben is, aratáskor, szüretkor is keletkezett valami, ami szent volt, elkülönített a szegények, a jövevények, az árvák és az éhezők számára. Nem lehetett hozzányúlni. Nem lehetett bevinni a csűrbe. Nem lehetett mindet présbe tenni, befőzni, nem lehetett vele kereskedni. Igen, tudom, egy közgazdász a szívéhez kap ilyenkor, s azt mondja – ez borzasztó, romba dől a nemzetgazdaság! Hogy az egyik hagyjon a másiknak, csak úgy? Nem. Inkább jöjjön az állam, az állam majd mindent begyűjt,  és szétosztogatja – van ilyen filozófia is, kedves testvérek. Ez azt  mondja, nem kell otthagyni az embereknél, azt, amijük van, az emberek megbízhatatlanok. Majd az állam bearat mindent, aztán kiosztogatja. De mégsem. Amit otthagytak a szántón, amit otthagytak a gyümölcsösben vagy a szőlőtőkén, az szentté vált a mózesi törvények értelmében. Erről szól a történet első fele: megéheztek a tanítványok, s mivel a mózesi törvény lehetővé tette, letértek az országútról, be a vetésbe – s ó, mennyi az, amit letéphet, kidörzsölhet a markán kifújja belőle a pelyvát és elfogyasztja? Ezen dől össze a nemzetgazdaság? Ezen nem dől össze a nemzetgazdaság! De ha nem tehetik meg, elvész a testvériesség. Ha nem tehetik, elvész Istennek az a szent parancsa, hogy az Övéi, akiket kiválasztott, a szentek orvosolják ezt az ős-bajt, az éhséget.

A történet másik fele még egyszerűbb. Jézus bemegy a zsinagógába, ahol nem kezdeményez gyógyítást – bár egyébként sokszor Jézus kezdeményezi azt –, most nem ő kezdeményezi, most provokálják. Odavisznek egy elszáradt kezű embert, egy bénát, s megkérdezik Jézustól, hogy szabad-e szombat napon gyógyítani. Máté evangélista megjegyzi, hogy csak azért kérdezték, hogy vádolhassák őt. Tudták jól, hogy ha már odavitték ezt a beteget, Jézus meg fogja gyógyítani. Tudták jól, hogy Jézus – amikor csak irgalmat gyakorolhat, kegyelmet eszközölhet, áldhat – nem fogja azt mondani: bocsánat, most szent idő van, most nem lehet. Itt csúcsosodik ki az egész történet nagy drámája. „Most nem gyógyíthatunk, mert szent idő van! Most nem téphetek neked kalászt és nem szeghetek neked kenyeret, mert szent idő van! Most nem tehetek jót, és nem lehetek irgalmas, mert most szent idő van!” – milyen ismerős ezeknek a mondatoknak a lényege! Nem azért, nem tehetem, mert nem érek rá – ezt hétköznap szoktuk mondani. Nem azért nem tehetem, mert nincs – ezt ínségben szoktuk mondani. Nem azért nem tehetem, mert másnak tartogatom, hanem azért, mert szent idő van! – vagyis nincs rá alkalom! Itt fordul teljes egészében visszájára az, amit Isten a törvényében rendelt. Itt következik be ahhoz hasonló,  amit én meg a bátyám átéltünk, mikor nagy igyekezetünkben, hogy elérjük a vonatot, szinte visszájára fordítottuk a kalandot, nekiszaladtunk az oszlopnak. Az igyekezet. Jézus most arra tanít, hogy soha ne felejtsd el, miért rendelte Isten a szent helyet, a szent időt, a szent alkalmat. Soha ne felejtsd el, hogy miért különítette ezeket el! Ne felejtsd el.

Nemrégiben egy német teológus mondotta – igen szellemesen, németektől nem is tudom, hogy telik ki ilyen – azt mondja, hogy a mi időnkben nem az a baj, hogy az emberek elfelejtették Istent, hanem az a baj, hogy elfelejtették, hogy mikor felejtették el. Már azt is elfelejtették, hogy mikor felejtették el. Jézus korában is így volt ez. Nem az volt a baj, hogy elfelejtették Istent, hanem elfelejtették, hogy mikor. Mert elfelejtették, hogy mire való a templom, elfelejtették, hogy mire való a hetedik nap megünneplése, elfelejtették, hogy mi az irgalom. Azt mondja Jézus: ha tudnátok, mi ez: irgalmasságot akarok és nem áldozatot, nem kárhoztattátok volna az ártatlanokat. Milyen megrendítő, hogy ebben az Istent elfelejtő világban, és ha Istenről megfeledkezett, akkor istentelen világ is, melyben mi élünk, újra meg újra csak arról hallunk: áldozat, áldozat! Áldozni. Az elmúlt heteknek is van itt szomorú aktualitása: még mindig nem tudjuk, ki építette föl annak idején a besúgó-hálózatot! Még mindig nem tudjuk, kik működtették, még mindig nem tudjuk, kik olvasták a jelentéseket, még mindig nem tudjuk, milyen döntéseket fogatosítottak, milyen előnyeik származtak ebből, és hol vannak ők, milyen állásban, milyen posztban, milyen javadalommal vagy nyugdíjjal. De azt a szerencsétlent, akit megszorongattak, megzsaroltak, aki elhitette magával – és ez is szerencsétlenség! – hogy ha hamisat jelent, kitol a hatóságokkal, őt most föl lehet áldozni az erkölcsi ítélet oltárán. Mert az erkölcsi ítélet jogos, kedves testvérek. Hiszen megfigyelt és jelentett. Besúgott. Ártott a másiknak. Nem mentesülhet az ítélet alól! De halljuk-e most: irgalmasságot akarok, nem áldozatot, megkegyelmezett embereket akarok, és nem áldozatokat?! Éhségben megelégített embereket akarok, betegségből meggyógyítottakat, eltévedt, de útra találtakat, Istent elfeledett, de Őrá  újra emlékezőket akarok. Ez az örök törvény. Ezért rendelte Isten a törvényt, és erre ösztökél a törvény. Tehát nem az igyekezettel van a baj, hanem ha elvétjük a célt. Beteget gyógyítani, éhezőt megelégíteni, mezítelent felruházni, börtönben lévőt meglátogatni, bűnöket megbocsátani, vétkest feloldozni, elrontott, kárhozatra futó életet Istenben újra kezdeni, - ezért vannak szent helyek, szent alkalmak, szent idők. Újra kezdeni. Kedves testvérek Jézus ennek a csodálatos újrakezdésnek a lehetőségét hozta és hirdette. Ha nagyon röviden össze akarjuk foglalni csodálatos szavait, Jézus semmi egyebet nem hirdetett és nem mondott: térjetek meg, elközelített az Isten országa. Ezt nagyon egyszerűen így tudom mai nyelvre lefordítani: kezdjétek újra, Isten hatalma erre lehetőséget ad nektek. Hogyan újra? Vissza kell menni oda, ahol az ember eltévesztette, elbuzgólkodta, eligyekezte, és onnan újra indulni, immár Ővele, Istenben Isten irgalmával és szeretetével. Ha tudnátok, mi ez: irgalmasságot akarok, nem áldozatot, nem kárhoztattátok volna az ártatlanokat. Jézus véd bennünket, és útba is igazít bennünket. Áldozatot hoz értünk, és tanácsol bennünket. Feláldozza életét a bűnök eltörlésére, és visszahív a kezdethez, hogy Istenben kezdjük újra az életünket. Ezért vannak szent idők, szent helyek, szent alkalmak. Hogy emlékezzünk: Istenben kezdődik az életünk. Emlékezzünk: Istenben van életünk boldog célja. S hogy újra erőt, bátorítást kapjunk a szent helyeken, a szent időkben, a szent alkalmakon. S reménységet, hogy ha Őbenne élünk bizonnyal Őhozzá fogunk eljutni. Segítsen bennünket ebben Isten áldott Szentlelke.
Ámen