Irgalmasok

Boldogok az irgalmasok: mert ők irgalmasságot nyernek. (Máté 5,7)

Egyszer egy fontos levelet kellett volna elküldenem határidővel. Hogy ezt megtettem, azt úgynevezett tértivevénnyel lehetett igazolni. El is készítettem a levelet, de elméláztam, mással töltöttem az időt, aztán késő délután, percekkel a posta zárása előtt nekilódultam, hogy még időben odaérjek és föl tudjam adni. Útközben elkapott egy nyári zápor, nem tudtam, hova dugjam a levelet - nadrágomba, ingem alá? - így eresz alá húzódtam. Mire megérkeztem a postához, az alkalmazott már éppen zárta az ajtót. Meg is áztam, a levelet sem adtam fel el időben - ebből nagy baj lesz. Meglátta a kétségbeesett tekintetemet, kinyitotta az ajtót, beengedett, így zárás után öt perccel föl tudtam adni a levelet. Megirgalmazott. Nem volt a gesztusában semmiféle hősies, nagyszerű, vagy éppen leereszkedő, úgymond, tette a dolgát -  ember volt, emberként viselkedett. Boldogok az irgalmasok. Az irgalom azt jelenti, hogy megteszem azt, amit nem kellene megtennem. Elvégzem azt, ami nem rám tartozik. Adok abból, ami kizárólag az enyém. A régi egyház liturgiájában nem volt olyan istentiszteleti alkalom, melyen ne hangzott volna el a Kyrie Eleison (Uram, irgalmazz). És mindig bőséggel idézték Pál apostol második levelét a korinthusi gyülekezethez, ahol az apostol az irgalmasság atyjáról és minden vigasztalásnak Istenéről szól (2Kor 1,3), aki elé odajárulhatunk, hogy kegyelmet, segítséget, áldást kapjunk. A folytonos Istenre utaltságunkat fejezzük ki ezzel a könyörgéssel: Uram, irgalmazz! Jézus ezt erősíti meg ebben a boldogmondásban:  Istenre utalt az egész életünk. A büszke embernek így mondom: Istenre vagyunk kényszeredve. Boldogok az irgalmasok, mert ők irgalmasságot nyernek. És ez akkor is így van, amikor a sikerek csúcsán vagyunk, és igaz akkor is, amikor az életünk legmélyén vagyunk. Látni fogjuk, ez a kettő (siker és mélység) megrendítő közel van egymáshoz.

„Ágnes asszony a patakban
Fehér lepedőjét mossa;
Fehér leplét, véres leplét
A futó hab elkapdossa.
Oh! irgalom atyja, ne hagyj el.”

Mindannyian ismerjük Arany János megrendítő balladáját a férje meggyilkolásába beleőrült asszonyról.  A vers refrénje (óh, irgalom atyja, ne hagyj el) több, mint refrén - a mindenkori léthelyzetünk kifejezése. Ágnes asszony tönkreteszi a boldog házasságát, megöli a férjét. A boldogság csúcsáról egy pillanat alatt a mélységbe zuhan. Ő is mondja, a szemlélői is mondják, a bíró is mondja, s a vers hallgatói is mondják, mi is mondjuk e történet hallatán: óh, irgalom atyja, ne hagyj el. S erre felel Jézus szava: boldogok az irgalmasok, mert ők irgalmasságot nyernek. Boldogok, akik irgalmasságot nyernek, de Isten azt akarja, hogy mi is irgalmasok legyünk. S talán az irgalmasságban találjuk meg a legtisztábban és a legerőteljesebben az értelmét annak, hogy mi Isten képmására teremtettünk (1Mózes 1,27). Teremtette az Isten az embert a maga képmására, vagyis Isten élő kapcsolatra alkotott minket. És ebből értjük a legjobban Jézus akaratát, amikor újra meg újra arra szólítja tanítványait, hogy  legyenek olyanok, mint ő.  Isten nagy irgalmú, kegyelmes – ez Isten neve. Mózes második könyvében olvassuk, hogy amikor Mózes látva népe elhanyatlását szent haragjában összetörte a szövetség kőtábláit, amit az Úrtól kapott, újra Isten elé kell járulnia, hogy még egyszer átvegye a szövetség törvényét, és ott Isten nevét kiáltja (segítségül hívja az Úr nevét) ekképpen: „Az Úr, az Úr, irgalmas és kegyelmes Isten, késedelmes a haragra, nagy irgalmasságú és igazságú!” (2Mózes 34,6) Ez Isten neve: megirgalmazó! Boldogok az irgalmasok, mert ők irgalmasságot nyernek, ez tehát azt jelenti, hogy boldogok azok, akik egész létükben megélik, hogy ők Isten képmása, hogy teljesen Istenhez tartoznak. Sőt, fokozhatjuk ezt a 78. zsoltár leírásával. A zsoltár a régi idők tanulságát írja le. Az ember nyomorult lázadó, aki visszaél Isten áldásaival, hűtlen és szövetségszegő. Csapások zúdulnak rá, jó sorsa nyomorúságra fordul, és bár  elveszett állapotában nyilvánvalóvá lesz, hogy Istenre szorul, dacol megtartójával. Aztán fordít egyet a szón a zsoltáros, és azt mondja: Isten azonban megirgalmazott: „mert a szívük nem volt tökéletes iránta, és nem voltak hűségesek az ő szövetségéhez; Ő azonban irgalmas és bűnbocsátó, nem semmisít meg, sőt sokszor elfordítja haragját, és nem önti ki teljes búsulását.” (Zsoltár 78,37-38) Így kellene mondanunk: Istennek az a neve, hogy mindazáltal-irgalmas, annak-ellenére-irgalmas. Az irgalom teljes mozgása ez: mégsem büntet - mégis irgalmaz.

Ha az evangéliumokat olvassuk még közelebb jutunk ennek a boldogmondásnak a mélységéhez. Jézus földi szolgálatában és az apostoli levelekben világosan látható, mi az irgalom. Ez határoz meg a legjobban mindenféle állapotunkban, ezt tartjuk a legfontosabbnak. Irgalom az Isten transzcendens valósága is, aki megnyitja nekünk az örök élet kapuját, és irgalom itt és most a gyógyítás, helyreállítás, új kezdet.  Máté evangélista azt mondja: Jézus bejárta a városokat, és mikor látta a sokaságot, könyörületességre indult (irgalomra indult) irántuk, mert el voltak gyötörve és szétszórva, mint a pásztor nélkül való juhok (Máté 9,36). És gyógyított. És nyomban ezután ezt mondja a tanítványainak: Kérjétek az aratás urát, mert az aratni való sok a munkás, kevés (Máté 9,38). Kérjétek az aratás urát, hogy még többen csatlakozzanak az irgalmazók közösségéhez, a gyógyítók, a helyreállítók közösségéhez. A gyógyítás (és ekként az irgalmasság) mindig hithez vezet, vagy a hit körül forog. Idézzük csak föl a Kananeus asszony történetét (Máté 15), aki minden határt átlép a lánya gyógyulása érdekében. Átlépi az udvariassági határokat, átlépi a nemzetiségi határokat, a kulturális határokat, a vallási határokat, és látva Jézust, így kiált: Dávidnak fia, könyörülj rajtam! Jézus elcsodálkozott a hitén, s azt mondta neki: nagy a te hited! És ezt a hitet nem lehet semmiféle szóval elfojtani, még a tanítványok szava sem fojthatja el. Vagy idézzük fel azt a pillanatot, amikor Jézus aláereszkedik a megdicsőülés hegyéről és nagy sokaságot talál, köztük egy reménykedő édesapát beteg gyermekével, akin hiába próbálnak a tanítványokat irgalmasságot gyakorolni (nem tudják meggyógyítani). Ekkor az édesapa Jézust kérleli: légy segítségül nekünk, könyörülvén rajtunk. Ő pedig ezt felelte neki: Ha hiheted azt, minden lehetséges a hívőnek. Mire az édesapa  így kiáltott, könnyhullatással: Hiszek Uram! Légy segítségül (könyörülj meg) az én hitetlenségemnek. (Márk 9,23-25)

Másodszor azt is megmutatja Jézus szava, hogy a megirgalmazás megoldhatatlan élethelyzetek elrendezéséhez is elvezet.  Sokat idézett példázata Jézusnak az adószolga példázata (Máté 18,23-35). Adósnak lenni borzalmas állapot. Szerintem mindenki tudja, hogy adósnak lenni voltaképpen rabszolgaságot jelent.  Még akkor is, ha a modern demokrácia szabálya szerint nem sütik ránk a rabszolgabélyeget, nem vernek bilincsbe, nem korbácsolnak meg, nem hajtanak ki kényszermunkára. Amíg valaki adós, úgy játszanak vele a hitelezők, ahogy akarnak. Aki adós, az a hitel rabszíjára van fölfűzve. A példázat szerint egy tisztviselő nem tud elszámolni a rá bízott anyagiakkal - vagyis adós lett anélkül, hogy hitelt vett volna fel. Eltékozolta a reábízottakat. Tartozik megfizetni. Könyörög a gazdájának, hogy adjon még időt, s minden megfizet. (Nemde, hazudik inkább; ugyan miből fizetné meg a tízezer talentumot?) A mindazáltal-irgalmas megszánja őt és szabadon engedi, eltörli az adósságát. Aztán ez az ember kifelé menet a kegyelem királyi székétől,  kiesik ebből a kegyelmi állapotból, elfeledi egy perc alatt, hogy  isteni dolog történt vele: mégsem-büntetett, mégis-irgalmazott az ura. Ugyanis kifelé menet meglátja egy szolgatársát, aki tartozik neki száz dénárral. Kifejezhetetlen különbséget fejez ki a két összeg. Tíz ezer talentum tiszta aranyban nem férne be ebbe a templomtérbe, akkora tömeg, 600 tonna.  A száz dénár egy évi fejadó, vagy pár napi munkabér. Leborul az adóstárs, és könyörög neki, irgalmazz meg! De nem akart, visszájára fordul benne a kegyelem: mégis-büntet, mégsem-irgalmaz. Nem mondom végig a példázatot, ismerjük jól, és értjük is, hogy irgalmasnak lenni azt jelenti, hogy megteszem, amire nem vagyok köteles. Ez a kegyelmet nyert szolga sem volt köteles az adósságot elengedni. Én sem vagyok köteles irgalmasnak lenni. Nem akarok balek lenni, ha tartozik nekem valaki, adja meg. Még én fizessek rá?  És mellettem szól a jog, velem a törvény, az élet rendje, velem a belátás, hogy nem vagyok köteles ezt a könyörgést meghallgatni. Ezért olyan súlyos a Miatyánk kérése: bocsásd meg a mi vétkeinket, miképpen mi is megbocsátunk azoknak, akik ellenünk vétettek - Lukács evangéliumában így áll: azoknak, akik tartoznak nekünk! Engedd el a mi adósságainkat! Ha irgalmas vagy, kihozod a másikat  (aki neked tartozik!) a lehetetlen élethelyzetéből. És csak te oldozhatod fel, mert neked tartozik. Jézus nem arról az irgalomnak titulált szentimentalizmusról beszél, amit ma mindenféle szolidaritási törvénybe belefoglaltak. Fölsorolni sem tudjuk, hány és miféle törvényt hoztak már e téren, hogy  ki iránt, mikor, hol, hogyan kell méltányosnak, kedvezőnek, megengedőnek lennünk, továbbá ezt a feladatot az államra, társadalmi szervezetekre bíznunk. A hegyi beszéd elején azt olvassuk: Jézus rátekintett azokra, akik köré gyűltek, és nekik mondta - és az igén keresztül most a Szentlélek nekünk mondja –  az irgalmasság igéit; tehát nem ruházhatod át másra, neked kell irgalmasnak lenned, mert csak te tudod megoldani a helyzetét annak, aki bajban van, aki itt és most szorul könyörületre, aki neked tartozik.
Mi több, irgalmasnak lenni azt is jelenti, hogy megmented azt, aki még azt se tudja mondani, hogy irgalmazz meg. Mindig ámulva olvasom a romantikusnak tartott, valójában csodálatos történetet arról, hogyan menekült meg Mózes, amikor a fáraó elrendelte, hogy irtsák ki Izrael népét. Mikor Mózes megszületett, beletették egy gyékénykosárba, azt kitették a Nílusra. Aztán fáraó a lánya meglátta, odahozatta és megszánta (2Mózes 2,6), vagyis megirgalmazott neki. De így is fordítható: megkímélte. Nem dobta félre. Nem mondta, hogy semmi közöm hozzá. Ez is csak egy zsidó, a törvény pedig az, hogy ezeket meg kell ölni.  Életet ment az irgalom egy magatehetetlen csecsemő esetében.  S talán úgyis menthetne életeket, ahogy a gazdag és a Lázár példázatában olvassuk (Lukács 16,20-31). A gazdag ember, aki sosem törődött a koldus Lázárral, a halála után a gyehennában gyötrődik, s látja Lázárt Ábrahám kebelén, örök örömben. Fölkiált Ábrahámhoz, hogy küldje el Lázárt a túlvilágról, hadd figyelmeztesse még élő rokonait, hátha észhez térnek, és nem járnak úgy, mint ő. Így könyörög a gazdag ott a gyehennán: Ábrahám, atyám irgalmazz! Ebből az irgalomból fakadna, hogy akkor Lázár föltámad, és bizonyítékot hoz a gazdagról is, aki a gyehennán gyötrődik, meg egy szelfit Ábrahámmal, hogy ő pedig üdvöt talált: válasszatok! De azt mondja Ábrahám: van Mózesük, van törvényük, vannak prófétáik, ha azokra nem hallgatnak, ha valaki a halálból visszatér, arra se fognak hallgatni. Oh, irgalom atyja, ne hagyj el!

Hallgassunk a prófétákra!  Lám, Jónás nem akarta, hogy hallgassanak rá, de csak elmondta az ítéletnek és a kegyelemnek a szavait, hiszen próféta, nem tehet mást. Aztán, mikor látta, hogy megmenekül Ninive, mert megtértek és Isten megirgalmazott nekik, Jónás haragra lobban. Hogy van ez? A pogányoknak megy a megtérés? Otthon ellenben, saját népével nem boldogul?  S dühösen mondja Jónás Istennek: Azért akartam Tarsisba menekülni, mert tudtam, hogy te irgalmas és kegyelmes Isten vagy, nagy türelmű és nagy irgalmasságú és a gonosz miatt is bánkódó. (Jónás 4,2)  Kívánom, kedves testvérek, ezt a prófétai dühöt nektek:  tudtam, Uram, hogy te irgalmas vagy! Lám, megkegyelmez annak is, aki fölött én már régen kimondtam az ítéletet. És érjétek be ti is csak annyi leckéztetéssel, amit Jónás kapott: elszáradt a töklevél, megszúrta a nap. Mert Jónás nem akarta, hogy Isten elengedje Nivive bűn-adósságát, de az isteni leckéztetésből megértette, mit mi ez a név:  irgalmas vagyok.

És legvégül kedves testvérek, jól látjuk azt, hogy Jézus szava Istenhez vezet. Pál apostol is idézi a római levélben Mózesnek és Istennek a találkozását, könyörülök, akin könyörülök.
Idéznünk kell a másik prófétát is, aki egészen másképpen, de a saját sorsán tapasztalja meg isten irgalmát. Süllyedő közállapotok, förtelmes bűnök - így él népe. S neki így kell elneveznie gyermekét: nincs-irgalom. (Hós 1,6) Ki ad ilyen nevet a gyerekének?   oh, irgalom atyja, ne hagyj el! De ezt a nevet kell adnia a prófétának, hogy aztán majd amikor Isten kinyilatkoztatja a jövendő ígéretét, a szabadítást, akkor elnyerje igazi nevét a gyerek: megirgalmazok (Hóseás 1,12). És így szól Ézsaiás prófétának a szava is, aki a népéhez visszaforduló és megkegyelmező Isten üzenetét közli: „Hát elfeledkezhetik-e az anya a gyermekéről, hogy ne irgalmazzon méhe fiának, és ezek elfeledkeznének is, ezt mondja az Úr, én nem feledkezem el rólad.” (Ézsaiás 49,15) És így érkezünk el egy nagy titokhoz. A lekcióban a 18. zsoltárt olvastam. Így kezdődik: „A karmesternek, Dávidé, az Úr szolgájáé, aki akkor mondta el ennek az éneknek a szavait az Úrhoz, amikor valamennyi ellensége hatalmából és Saul kezéből kimentette őt az Úr. Ezt mondta: Szeretlek Uram, erősségem!” (Zsoltár 18,1-2) Ez magasztaló zsoltár rengeteg hányattatás, küzdés, életveszedelem után született, miután Dávid megszabadult a filiszteusok kezéből és Saul kezéből is.  A világteremtő Isten aláhajolt, Dávid érdekében szétnyitotta az égboltozatot, a fenséges Isten rettentő vihar által kimentette szolgáját a bajból, megkönyörült rajta. A zsoltár első sorát így fordítjuk, hogy is fordíthatnánk másképp: Ezt mondja Dávid, Szeretlek Uram, erősségem! Csakhogy bajban vannak a fordítók, mert így kellene fordítani: irgalmazok neked, Uram. Ugyanaz a szó áll itt, mint mindenütt másutt, ahol az irgalomnak és könyörületnek fordítjuk. Valóban, mondják a tudósok, ám ez ige megadott összefüggésben azt jelenti, hogy szeretlek. Nyilván nem azt akarja mondani Dávid, hogy megirgalmaz Istennek. Nincs itt semmi modernkedés. Mi modernek még egy kicsit hiszünk Istenben. Vagyis megkegyelmezünk neki. Szegényke itt járkál föl-alá a Föld nevű bolygón, nézi ezt a 7-8 milliárd embert, és nagyon szeretné, hogy hinnének benne az emberek. Ámbár a mai embernek ezek az isteni irgalmak, kegyelmek, transzcendens erők nem kellenek, de azért egy kicsit még hiszünk Istenben, ne fájjon a szíve. Egészen másról van itt szó. Mikor Jézus látta a betegségeket, nyomorúságokat, az elesettséget, a bűnöktől, démoni erőktől megkötözött embereket, szánalomra indult, megindult rajtuk. A szíve legmélyéből fölfakadó szánalom könyörületre indítja. Nem tud mást csinálni, odaszánja magát a nyomorultaknak.
A könyörület nem sajnálkozás (vagy éppen lesajnálás), hanem odaszánás. Ezt mondja Dávid a zsoltárban: szeretlek, Uram, odaszánom magam. Szeretlek, Uram, ezért irgalmas leszek önmagamhoz is. És ez nem az olcsó önfölmentést. Vajon, a saját életadósságodat önmagad és Isten iránt elengedted már? Vagy évek és évtizedek óta csak azzal küzdesz, hogy hol rontottad el az életedet megbocsáthatatlanul? És csatlakozol Ágnes asszonyhoz? Óh, irgalom atyja, ne hagyj el! Ó irgalom atyja, ne hagyj el!  - Ez lesz az életed refrénje?

Hallod, mit mond Jézus: boldogok az irgalmasok, mert ők irgalmasságot nyernek?! Boldogok, akik odaszánják magukat Istennek. Így szereti Dávid az Urat. Itt értjük meg, mit jelent Istent teljes szíveől, teljes lélekből, teljes erőből, teljes elméből szeretni. Itt értjük meg a régiek mondását, hogy az egész életnek Istennel van dolga. Ámen