Inkább - 2013

Istennek kell inkább engedni, hogysem az embereknek. Sokszor halljuk, és talán mi magunk is mondottuk ezt már néhány alkalommal életünkben. De az a meggyőződésem, kedves testvéreim, hogy inkább hallani szoktuk ezt, vagy talán éppen történelmi olvasmányainkban találkoztunk ezzel a mondattal, az egyház életének vagy egy-egy hívő emberek élete fordulóján, nehéz pillanataiban, amikor a hatalom, vagy a velünk szembenállók különböző okok folytán a maguk akaratára akartak bennünket hajlítani, és akkor mártíriumot is vállalva mondani kellett ezt: inkább Istennek kell engednünk, inkább Istenre kell hallgatnunk, inkább Isten akaratát kell megcselekednünk, hogysem emberekét. Azonban azt is tudjuk, és a felolvasott hosszabb szakasz kapcsán erről szeretnék ma szólni, hogy meglehetősen veszélyes ez a mondat. Vannak szélsőséges helyzetek, amikor ezt szélsőséges módon szokták idézni. Például,  rajongók is szeretik ezt a szakaszt idézni, akik sem Istent, sem embert nem ismernek, hanem mennek a maguk meggyőződése, esze, feje után. És amikor megpróbáljuk őket megállítani, józan szóval mérsékletre inteni, rögtön előkapják a Bibliát és mondják: inkább Istennek kell engedni, hogysem embereknek, - s mutatnak ránk. Mit tehetünk? Hogy mennyi rossz, mennyi baj, mennyi visszaélés származott ebből, azt nem kell most itt részletezzem, csak jelzem, hogy amilyen szép és nemes és igaz ez az Ige, amit Péter mond a Nagytanács előtt, annyira sokan visszaélnek is vele. Mert az az igazság, hogy csak azzal lehet visszaélni, amivel egyébként élni kell. Csak azt lehet elrontani, ami egyébként jó.

Van egy másik szélsőséges helyzet is, ezt is gyakran megtapasztaljuk, amikor nem a rajongók, próbálnak bennünket erre az igére hivatkozva elhallgattatni különösen az anyaszentegyházban. Hadd hozzak fájdalmas példát. Nemrégiben jelent meg egy gyűjteményes kötet, az 1950-es években írogatta egy lelkipásztor, aki elűztek a szolgálati helyéről, s egy kis faluban, teljesen magára maradva, egy nagy füzetbe leveleket írt.  A kötet jórész arról szól, hogy vajon, amikor Isten népének a vezetői, a hivatalosok eltévednek, istentelen dolgokat mondanak, félrevezetik az Isten népét, szabad-e fölállni és Isten nevében meginteni őket. Ez is egy drámai helyzet. Ráadásul, akik talán fiatal fejjel megélték az 1950-es éveket, tudják, hogy az egyház is bizony megromlott bizonyos rekeszeiben és voltak békepapok, voltak tsz-papok, voltak kommunizmust dicsőítő papok. Nos, ők is mindig ezt mondták, hogy Istennek kell engedelmeskedni, nem embernek kell engedelmeskedni, tehát: lépj be a tsz-be, ne legyél önző, hogy megtartod magadnak azt a kis birtokot, mert az az önzés bűne, tessék mindent beadni a közösbe. Hallottuk ezt és hallották a régiek is eleget. Kinek kell hát akkor engedelmeskedni?

Hogy jól értsük ezt az igét, és ha eljön a mi életünkben az a pillanat, amikor ezt kell mondanunk, mert nem mondhatunk mást, engedje meg a gyülekezet, hogy néhány szóval a történetet is, és annak a mélységét is megvilágítsam. Először is azt kell látnunk, hogy itt beteljesedik a Jézus szava, amikor azt mondta tanítványainak, hogy nem különb a tanítvány az Ő mesterénél. Mert hogy kezdődik Jézus története? – mint egy sikertörténet. Aztán pünkösdkor háromezren térnek meg, keresztelkednek meg, csatlakoznak a gyülekezethez. Itt már, jegyzi meg Lukács evangélista, már ötezren voltak. Növekedés, mai nyelven siker van itt. Jézus története is így kezdődött. Sokan csatlakoztak Jézushoz. Ám ahogy bontakozni kezdett a Jézus mozgalma, már halljuk, és itt is halljuk párhuzamosan, az apostolok esetében is, a firtató kérdéseket, tiltásokat, ellenszegüléseket, a fölgyűrődő ellenségeskedést. Egyszóval, amit itt, annak ott van a mélyén Jézus igazságának beteljesedése: nem különb a tanítvány az ő mesterénél. Aki a Jézus követője lesz, annak ezzel számolnia kell.

Másodszor azt is elmondja Lukács, hogy tulajdonképpen semmi különös dolog nem történik itt.  Hadd idézzem: azért, akik örömest vették Péter apostol prédikálását megkeresztelkedtek, csatlakozott hozzájuk mintegy háromezer lélek azon a napon, és foglalatosok voltak az apostolok tudományában, a közösségben, a kenyérmegtörésben és a könyörgésekben. Amit utána olvasunk, amíg ki nem robban az üldözés,  amíg valóban rájuk nem támadnak, csak ez a négy történik. Az apostolok tanítanak, megszegik a kenyeret, vagyis úrvacsorai közösségben vannak, gyakorolják a közösséget és a könyörgést. Még meg is toldja Lukács, hogy az apostolok ráadásul nem valami izgő-mozgó kis szektában mozogtak, hiszen mindennap felmentek a templomba. Rendes, vallást gyakorló zsidó emberek voltak, nem szaladtak ki a világból. És mindez így, együtt, azzal, ahogy gyógyítások történnek általuk, a figyelem középpontjába állítja őket.

A harmadjára előre kell bocsátani, hogy mégis egy rendkívül különös helyzetnek vagyunk a tanúi. Mert szinte érthetetlen, hogy miért bántják az első keresztyéneket. Ezek nem csinálnak semmi rosszat, jámbor emberek. Imádkoznak, együtt vannak, könyörögnek, följárnak a templomba, úrvacsorázgatnak, nincs ebben a dologban semmi ártalmas. Ráadásul, ők csak tanúk. Ezt olvastuk a 4. részben, amikor egy béna meggyógyítása után nagy csodálkozás támadt, berendelik őket a vallatószék elé és rájuk parancsolnak, hogy hallgassanak. Ekkor mondja Péter: vajon igaz dolog-e Isten előtt rátok hallgatni, inkább, hogy nem Istenre? Rátok hallgatni - azt jelenti, hogy hallgatni, mert azt akarjátok, hogy hallgassunk. De tudjuk jól, hogy a tanítványok nem a saját szívükből költötték az evangéliumot, az nem egy koholmány volt, nem arról szólt a pünkösd, hogy összeült tizenkét ember, és kipattant a szikra. A Szentlélek nem szikra, mely kipattant az agyukból, aztán kiszaladtak az emberek közé, szerveztek mindjárt egy mozgalmat, aminek az élére álltak, aztán nosza, foglaljuk el a világot… Azt mondja Jézus a feltámadáskor a tanítványoknak: ti lesztek mindezeknek tanúi. Ők csak tanúk. De milyen megrendítő az, hogy vannak pillanatok, amikor a tanú vádlottá lesz. 

Az apostolok tanúk, és lám, most azt kell mondania Péternek, megfenyegettetvén, megintetvén, amit olyan sokszor érzünk, és szívesen mondanánk mi is, hogy Istennek kell inkább engedni, hogy nem embereknek. Mert ezt a tanúsítást, nevezetesen, hogy mi történt az Úr Jézus Krisztus által, ezt a tanúsítást maga az Úr Jézus Krisztus parancsolja. Nem tehetek mást, el kell mondanom. 

De nézzük meg egy pillanatra még azt a helyzetet is, amelyben újra meg újra elhangzik a Krisztusról szóló bizonyságtétel. Azt mondtam a bevezetőben, hogy extrém helyzetek azok, amikor ezzel az igével szoktunk találkozni: inkább Istennek, mint embernek. Még egyszer megismétlem röviden, azért extrémek ezek a helyzetek, mert van, amikor valaki kitalál valamit, kiötli magának, bebeszéli magának, fanatikus lesz, hogy az Isten mondta neki, aztán nem lehet feltartóztatni. Ebben az esetben nem kell sokat várni, nagyon hamar kiderül az, hogy az az Isten, akire a bolond hivatkozik, az saját maga, csak önnön maga. A fanatikusoknak az istene saját maguk.

A másik extrém helyzet, amiről szóltam, az, amikor valóban kényszeríteni akarják a keresztyén embert, hogy álljon félre. Becket Tamás történetét mindannyian ismerjük.  Ő hűséges és lojális alattvalója a királyának, de eljött az a pillanat, amikor azt kell mondania, hogy nem. Ezért érezzük, hogy ez a mondat: inkább Istennek kell engedni, mint embernek, a nemet mondás az igéje. Én most azonban arról szeretnék mindenkit meggyőzni, hogy ez nem a nemet mondás igéje, hanem az engedelmesség igéje. 

Aranyom és ezüstöm nincsen – mondja Péter – de a Názáreti Jézus nevében mondom neked, kelj fel és járj. És a negyven éve béna ember feláll, és ez kérdéseket hoz elő az emberek szívében: kik vagytok ti, hogy ezt meg tudjátok tenni? Milyen felhatalmazással, kinek a nevében teszitek ezt? És ez ad alkalmat az apostoloknak arra, hogy tanúk legyenek és evangéliumot hirdessenek, megtérésre hívjanak, és megmutassák az embernek Isten áldásának a fényében, hogy mennyire reménytelen az ember élete Isten nélkül. Nemrégiben kezembe került egy érdekes tanulmány. Ez a címe: Az Isten-nélküli élet abszurditásáról. Egy filozófus írta. Elképzelhetetlen Isten nélkül élni, és mégis milyen abszurd, hogy az ember megpróbál Isten nélkül élni. Az apostolok, mint tanúk, mint evangéliumhirdetők, Isten áldásai nyomán hirdetik Isten szabadító irgalmát az Úr Jézus Krisztusban. Ez a dolgunk nekünk is. Ha ezt nem tesszük, akkor inkább embernek engedünk, inkább magunknak engedünk, inkább a kényelmünknek engedünk, inkább a félelmünknek engedünk, inkább a korszellemnek engedünk. Holnap reggelig sorolhatnám, hogy inkább minek engedünk... De Isten nem azt akarja, hogy hallgassunk, mégha azt esetleg mindenki más akarja is, - Isten azt akarja, hogy szóljunk.

Ha Isten a közelünkbe ér, erőt érzünk, gyógyulást kapunk, világosság támad az életünkben. Ha Isten járkál az udvarunkon, akkor, ahogy nálunk faluhelyen mondták, a kutya sem ugat. Így van az ő dolga velünk: áldásaiból hív meg még nagyobb áldásra, az örömből hív meg az új életre, a szabadításból hív meg a teljes szabadításra. Ahogy Kálvin mondja: azzal, amikor Isten valami természetes dolgon keresztül megáld bennünket bőségéből, szeretetéből, és így akarja bepecsételni a szívünkben örökkévaló hűségét, sákramentumot ad. Nem az a két rendes szentség ez, a keresztség és az úrvacsora, amellyel folyamatosan és mindenki számára és mindég az jelzi és megpecsételi ígéreteit. Másképpen, s mégis:  sákramentum volt a szivárvány, amellyel Isten ígéretet adott, hogy özönvízzel nem pusztítja el többé a földet, ezért szabad imádkoznunk minden árvízkor, hogy óvjon és mentsen meg bennünket. Sákramentum volt az élet fája – mondja Kálvin –, ott a paradicsomkertben, hogyha arról az ember ehetne, bizonyos lehetne az örök élet felöl. Sákramentumok voltak az áldozatok, a megtisztulási szertartások, sákramentum volt az a templomi kenyér, amit Dávid felvett és evett belőle, noha a törvény nem engedte meg, mégis Isten hűségét pecsételte meg ezzel. Hát valahogy így van velünk az Isten, tele rakja és körbe rakja az életünket áldásaival. Miért? Mert az ajándékozó mindig több mint az ajándék.

Tehetek mást? – mondja Péter, amikor a Szentlélek erejével meggyógyít egy béna embert - tehetek mást, minthogy túlmutatok önmagamon, a föltámadott Úr Jézus Krisztusra? Tehetek mást, minthogy tanúsítom, hogy ez az Isten erejével történt és ez az Isten meghívása az új életre? S lám, beáll az abszolút extrém helyzet, mert nem a szélsőségesek hamis hivatkozása, és nem a hatalmaskodók erőszakoskodása az extrém helyzet, hanem az az extrém helyzet, amikor ezt a sok áldást kapva az ember mégis el akarja hallgattatni az Istent. Olyan extrém helyzet ez, mint hogyha ebben a gyönyörű áprilisi tavaszi napban (eztvártuk, már hónapok óta!) valaki kiállna, s azt mondaná: menj vissza, nap, nem kellesz, ne süss! Vagy valaki egy áldó májusi eső kezdetén kiállna és rázná az öklét az égre: menj vissza, nem kellesz! Vagy valakinek édesanyja asztalára tenné szíve szeretetével készített ételét, ő meg lesöpörné, és azt mondaná: nem kell. Vagy valaki elütné az orvos gyógyító kezét: nem kell – ez az extrém helyzet. És most itt – ezért mondja Péter – inkább Istenre kell hallgatni, mint emberekre, mert az ember úgy belekeményedett önmagába, mert az ember úgy elkezdte isteníteni önmagát, mert az ember olyan szintig tudja áltatni önmagát a legnagyobb nyomorúságban is, hogy már a szabadítás jó hírét sem akarja hallgatni.

S mint mondtam, titeket is szeretnélek tanítgatni arra, hogy esetleg eljön a mi életünkben is egy-egy alkalommal az a helyzet vagy pillanat, amikor ezt kell mondanunk: inkább Istenre hallgatok, és ezért nem hallgatok, mintsem emberekre,  hadd szóljak még néhány szót arról is, hogy miért tudta ezt Péter ilyen bátran mondani. Tudom, hogy van erre egy magától értetődő felelet: Péterrel volt a Szentlélek, Péter volt az apostolok feje, Péter volt a kőszikla, Péternek ezt Krisztus megígérte. Oh, hát mi volt az neki!? De, testvérek, börtönből hozták ki őket, ez nem egy beszélgetés volt a piacon a vevő meg a kofa között, ez nem az, amikor valaki csippent a szemével csak úgy, hogy „te, te is ilyen hülye keresztyén vagy, jobb lenne már abbahagyni!” Ez nem egy ilyen helyzet, ez egy életveszélyes helyzet. S hogy miért volt Péterben mégis nagy isteni bátorság, erről hadd szóljak három egyszerű mondatot. 

Az első az, amikor Jézussal járva Galilea országútjait, nekik támadtak a templom adószedői. A régi zsidó világban volt egy külön adónem, az úgynevezett templomi adó.  Ez egyetemes adó volt, s a zsidók egészen Rómáig is elmentek és kiharcolták, hogy ezt az adót szedhessék, mert a Római birodalomban egyedül csak Rómának volt adószedési joga. Nos, az adószedők, megszólították Jézus csapatát: jöttünk a templom-adóért.  Ekkor megkérdezi Jézus Pétertől: kinek a gyermekei vagyunk mi? Azt mondja Péter, Isten gyermekei vagyunk. Kik fizetnek adót? – kérdezi Jézus. A leigázottak fizetnek adót, a rabnépek fizetnek adót, - kamatban, világbanki hitelben. Tudjuk ezt, nem akarok én ebbe belemenni. Ám a fiak szabadok, a fiaknak nem kell adót fizetni. S ekkor jön egy megdöbbentő fordulat, azt mondja Jézus Péternek: menj ki, vesd ki a horgot, kifogsz egy halat, találsz a hal gyomrában egy fémpénzt, azt fizesd be templom-adónak, mert a fiak szabadok. A szabad Péternek kell megtanulni az engedelmességet, pedig mi úgy gondolnánk, hogy az a szabadság, hogy a magam ura vagyok, az a szabadság, hogy azt csinálok, amit akarok, és lám, Jézus Pétert engedelmességre tanítja. A fiak szabadok, szabadságodból add meg, ne kényszerből add meg, szabadságodból engedelmeskedj az Istennek, ne kényszerből engedelmeskedj.

A másik, magának Jézusnak az imádsága a Gecsemáné kertjében. Ott Péter és tanítványtársai elbóbiskoltak ugyan, mert az egy hosszú, mély és rettenetes tusa volt, vért verejtékező tusa, amikor Jézus küzdött, hogy ne az Ő akarata, hanem az Atya akarata legyen meg. De megértette Péter és a többiek is Jézus imádságából, amit korábban Jézus szájából hallottak: az az én kenyerem – mondja Jézus – hogy megcselekszem az Atya akaratát. Azért jöttem – mondja Jézus – hogy betöltsem az Atya akaratát. És Jézusnak ebből a mindhalálig való engedelmességéből tanulta meg Péter is, hogyha nem különb a Mesternél a tanítvány, ha nem különb a tanítvány sorsa a Mesternél, s ha a Jézus-követőnek is fel kell venni a maga keresztjét, akkor nem tehetünk mást – mondja Péter – elmondjuk azt, amit láttunk és hallottunk. Inkább Istennek kell engedelmeskedni, mintsem embernek.

És végezetre, az elküldő parancs. Amikor Jézus fölhatalmazza tanítványait, Szentlelket ígér nekik, azt ígéri, hogy velük lesz minden napon, a világ végezetéig, azt is mondja, hogy tegyetek tanítványokká minden népeket, megkeresztelvén őket, és tanítván őket, hogy megcselekedjék mindazt, amit én parancsoltam tinektek. Vagyis Péter a szavai hitelességét semmi mással nem tudja igazolni, csak egész létével, az engedelmességével. A múlt alkalommal utaltam arra a nagy titokra, hogy miért van az, hogy miközben a feltámadott Jézus nem engedi meg Máriának, hogy megérintse, Tamásnak nemhogy megengedi, hanem meg is parancsolja neki. Elmondottam, hogy egy nagy titok van itt: neveztesen, hogy mit ér a mi szavunk? És jeleztem, hogy itt van egy kis differencia, mert nekünk tanúskodni kell, de a mi tanúbizonyságunkat Isten pecsételi be. És ebben van minden megtérésen az öröm, ebben van minden helytállásban az öröm, - hogy Isten engem eszközül tud felhasználni. Nem én térítem meg a másik embert, nem én pecsételem be az ő szívébe az evangélium boldog örömhírét, nem én fordítom meg az életét, de áldott eszköz lehetek benne.

Most pedig arról kell szólni, ami olyan gyakran minket, a Krisztus nevét hordozókat elővesz, hogy van-e ennek értelme? Inkább Istennek, mint embernek… Mert, legyünk őszinték kedves testvéreim, mi magunk is alatta maradunk az általunk meghirdetett mértéknek. Nemcsak papra szokták ám mondani, hogy vizet prédikál és bort iszik, mondják manapság már a keresztyénekre is. Jaj, hogy forgatják a szemüket a drága szentek, aztán milyenek, csak nézd meg az életüket! De ki pecsételi, ki igazolja, ki tanúsítja, ki erősíti meg az evangélium általam elmondott igazságát? Péter megtanulta, megértette, hogy a Krisztusnak való engedelmes igazságon kívül nincs más eszközül, nincs okosságunk, nincs filozófiánk, nincs bölcsességünk, nincs semmi másunk, csak a saját életünk. Ezért olyan extrém ez a helyzet, és mégis olyan megerősítő, mert akiket Krisztus tanúkul választott és hívott el, azokat Szentlelkének életformáló hatalmával megáldotta, hogy megértsék, egész életünkben Istennel van dolgunk. S ha egész életünkben Istennel van dolgunk, akkor mindig és mindenben inkább Istennek kell engedelmeskedni, hogysem embereknek
Ámen

Imádkozzunk!

Mennyei Atyánk az Úr Jézus Krisztus által, magasztal szívünk, egész életünk és dicsőítünk, hogy újra és újra megszólítasz, meghívsz bennünket az igaz és szent életre. Számba venni nem tudjuk, mennyi ajándékkal, áldással, erővel, vigasztalással, gyógyulással, új lehetőségekkel, szent és áldó jelenléteddel látogatsz bennünket, s hívogatsz, ösztökélsz, buzdítasz, fogadjuk el a Jézus Krisztusban felkínált kegyelmet, hogy benne és általa ne csak ízlelői legyünk az igaz életnek, hanem átélői is. Hogy benne és általa ne csak sejtelmünk és reménységünk legyen az új élet valóságáról, hanem mondhassuk magunkról az apostollal együtt: akik Krisztusban vannak, azok új teremtmények. Köszönjük mindezt, Mennyei Atyánk.

S köszönjük, hogy arra is elhívsz és elküldesz, hogy mindenek előtt szent életfolytatással, akaratodnak való engedelmességgel, igaz hittel és hűséggel legyünk tanúi, amit Rólad állítunk és mondunk, hogy ez az egyetlen valóság, ez az igazság, ez a teljes valóság. Segíts minket, hogy nehéz helyzetekben, amikor szánkra forrasztanák a szót, amikor eltanácsolnának bennünket a szent és igaz keresztyén élettől, hadd mondjuk bátor szívvel, mi Neked akarunk engedelmeskedni, mert inkább Neked kell engedelmeskednünk, hogysem embereknek. Így segíts bennünket, hogy bizonyságot tudjunk tenni, amikor gyógyulásokon örvendezünk, és így könyörgünk Urunk betegeinkért és gyógyulásukért. Így segíts bennünket, amikor szomorkodóknak bizonyságot tehetünk a feltámadás titkáról, hogy velük együtt vigasztalást nyerve boldog reménységben várjuk ama dicső napot, amikor trombita fog szólni, és a halottak feltámadnak.

Így könyörgünk, háríts bajt és romlást országunk és népünk felöl, áldd meg azokat, akik a gátakon állnak, hogy megóvhassák életünket. Távoztass minden rosszat és bajt. Így engedd meg, hogy hitünket itt, ebben az országban, népünk körében hűséggel és igaz méltósággal megélhessük. S kérünk is, fordítsd ezt a mi népünk szívét önmagadhoz, hogy benned megtalálhassa az életnek forrását, minden jót, minden igazat. Add Mennyei Atyánk, hogy anyaszentegyházunk sokféle restségéből, renyheségéből, gyávaságából megébredjen, s bátran tanúsítsa, Tenálad van az élet forrása, a Te világosságod által látunk világosságot. Krisztusért, a mi Urunkért kérünk, hallgasd meg könyörgésünket.
Ámen