Inkább

Szeretett gyülekezet, kedves testvérek!

Nemrégiben egy megrendítő beszélgetésnek voltam inkább fültanúja, mint résztvevője. Egy fiatalember vitatkozott többekkel országunk állapotáról. A közállapotokról. Nem a politikáról, ahogy mostanában a politika szót szoktuk érteni, hanem erkölcsi, szellemi, morális állapotunkról, de inkább elesettségünkől. A vitatkozók arra a belátására jutottak, hogy miközben rendkívül súlyos erkölcsi és szellemi állapotban élünk, aközben egy fecsegő és hivalkodó korba jutottunk, egy olyan korba, amikor a tetteknek nincsen önmagukon túlmutató érvényessége és célja, amikor azt vesszük észre, hogy elveszett a szavaink mélysége, amikor a jóérzést szinte mindenütt irigység váltja föl, a bátorság helyett pedig mindenütt lemondó elesettséget látunk. Csak fecsegünk, zajongunk, lármázunk. Ekkor ez a fiatalember így kiáltott fel: akkor én inkább hallgatok! Folytathatjuk azzal ezt a fölkiáltást, hogy igen sokan kiáltanak ma így, vagy már nem is kiáltanak, csak mondják magukban: akkor inkább hallgatok, akkor inkább nem csinálok semmit, akkor inkább én is elfordulok a jótól, akkor inkább…, és ez az „inkább” - érezzük - lemondás és egyúttal önfeladás. Valamiféle vak engedelmesség ez a „korparancs” iránt: mondjunk le mindenről, ami igaz, jó, szép és szent.  Miközben a világ nagy lármával kínál... De hát mit is kínál a világ? Szellemi bóvlit, élethamisítványokat, életnek álcázott halált, elveszést, szolidaritás álorcájába rejtett gyűlöletet, méltóság helyett önmegvetést. Igen, kedves testvéreim, fecsegő világban élünk, de ez a fecsegő világ egyúttal hallgatag világ is. S nincs is a kettő között semmiféle ellentmondás, mert valami nagy-nagy elhallgatás van itt, valami nagy-nagy elhallgatása van itt igazságoknak, életváltoztató nagy dolgoknak s ezért hiába nagy-nagy nekibuzdulásunk, hiába tervezünk nagyokat, igyekszünk, erőink nagyon hamar ellankadnak, a szép eltervezések kifulladnak. Mint ez a lelkes ifjú ember, mi is aláhullunk, önmagunkra legyintünk, és azt mondjuk: akkor inkább hallgatunk. Ahogy József Attila mondja megrendítő szép versében: „Alig hallottam sorsomba merülten, hogy fecseg a felszín, hallgat a mély.” Így tartozik össze a kettő: fecseg a felszín, hallgat a mély.

De, kedves testvéreim, most éppen ennek az ellenkezőjéről szól a felolvasott történet, az evangélium. Mert Péter és János apostol inkább nem hallgatnak. Isten kegyelméből meggyógyult általuk egy negyven éve, születésétől fogva béna ember s ez alkalmat ad az apostoloknak arra, hogy újra hirdessék a feltámadott Jézus Krisztust, újra szóljanak Isten megmentő igazságosságáról, újra bizonyságot tegyenek a boldog életről. Újra elmondják, hogy van értelme szólni, mert van a tetteknek értelme és célja, van a szavaknak alkotó mélysége, van az igazságnak, a jóságnak és a szentségnek valósága ebben a világban. Ellenségeik ezt nem akarják hallani, el akarják őket hallgattatni. Ezért berendelik őket kihallgatásra, elkezdődik a vegzatúra, de miután meggyőződtek arról, hogy ezek igen egyszerű emberek, afféle tájszólásban beszélő galileai halásznépek, talán még írástudatlanok is, amin azt kell értenünk, hogy nem tartoztak az írástudóknak, az értelmiségieknek, a vezető hivatalnokoknak a kasztjához. Akkor úgy gondolták, elég, ha jól megfenyegetik őket, elég, ha rájuk mordulnak, aztán ezek az egyszerű emberek úgyis el fognak hallgatni. S ekkor mondja egyező akarattal Péter és János: „Ítéljétek meg, vajon igaz dolog Isten előtt rátok hallgatnunk inkább, hogysem Istenre? Nem tehetjük, hogy amiket láttunk és hallottunk, azokat mi ne szóljuk.” Még egyszer elő fog fordulni ez az eset, akkor már keményebb lesz a vegzatúra, akkor már nagyobb lesz a harsogás, akkor már felemelt ököllel fenyegetik őket, akkor már tömlöcbe is bezárják őket, de akkor is azt mondják: inkább Istenre kell hallhatnunk, „inkább Istennek kell engedelmeskedjünk, mintsem embereknek.”

Kétféle inkább hangzik itt, s ma erről a két inkább-ról szeretnék szólni. Mindkettő elválasztást jelent, hiszen itt döntenünk kell, mert ez a szó, hogy „inkább” nem a mennyiségnek a szava, hanem a minőségnek a szava. Ez a szó, hogy „inkább”, döntést jelent. Kétfelé ágazik az út, az egyik arra vezet, amerre ember mondja azt, hogy inkább, önmagára, önmagát választván. A másik út pedig arra vezet, amit most Péter és János apostol mond: Istenre kell hallgatnunk inkább. Nézzük meg, merre vezetnek ezek az utak.

Az emberi út, melyről röviden szólni kell, szédítő mélységekhez vezet, ez a pokol mélysége. Valaki nemrégen megjegyezte közállapotainkról keseregvén, hogy: pedig már azt hittem, hogy a pokol fenekén vagyunk! Mire a barátja odavetette: nem tudod, hogy a pokol mélységei feneketlenek? Nézzünk bele ezekbe a feneketlen mélységekbe! Így mondja János apostol evangéliumában: az emberek inkább szerették a sötétséget, mint a világosságot, amikor fölragyogott közöttük a világosság. S ennek következtében a sötétség nem fogadta be a világosságot. Másutt lejegyzi, amikor Jézus beszélget az írástudókkal és hívogatja őket Isten országába, de elutasítják, mert inkább szerették az emberek dicséretét, mint Isten dicséretét, inkább szerették, hogy őket dicsérjék az emberek, mintsem azt, hogy ők dicsérjék Istent. Így is lehet ezt a szót érteni: inkább szerették, hogy az emberek őket megdicsérjék, mintsem, hogy dicséretük Istentől való legyen. Mély értelműen magyarázza ennek okát Pál apostol a Római levélben, amikor elmondja, hogy nyilvánvaló az Isten dicsősége, nyilvánvaló ebben a világban Istennek kiáradó kegyelme mindenben, a gondviselés munkájában, Isten nagyszerű történelmi tetteiben, Isten önmegnyilatkozásában, a dicsőség felfénylésében. De az emberek, ahelyett, hogy az egy igaz, élő Istent dicsőítették volna, úgy döntöttek, hogy inkább önmagukat dicsőítik, inkább fordulnak bálványaikhoz. Egyetlen egy tragikus következményét szeretném jelezni ennek. Máté evangélista Jézus peréről így jegyzi fel azt a jelenetet, amikor Pilátus kiállítja Jézust és megkérdezi az  ott állóktól: kit akartok, hogy elbocsássak néktek, Jézust vagy Barabást? Elmondja Máté evangélista: inkább akarták, hogy Barabást, az útonállót, a rablógyilkost eressze el, mintsem Jézust. Ahogy úrvacsorai énekünkben énekeljük: a nagy bűnöst elengedték, a Szentet fára függesztették. Ez az útja, ez a vége annak, ha az ember azt mondja, inkább én, inkább a magam dicsősége, inkább az, amit én akarok, mintsem Isten. Ez tehát az emberi inkább-nak az útja, az ember önmaga felé hajló döntésének az útja: világosság helyett inkább sötétség, Isten dicsősége helyett inkább hamis öndicsőség, élet helyett inkább halál. Nagyon szomorú lenyomata van ennek világunkban. Fiatalemberek arról beszélnek, hogy nem akarnak családot alapítani, nem akarnak gyermeket, inkább szórakozni akarnak. Emberek arról szólnak, hogy nem állnak ki az igazságért, nem mondják el a véleményüket, nem küzdenek meg jó dolgokért, inkább élnek önmaguknak. Testvérek elengedik egymás kezét, azt mondják, inkább csak leszek a magamén. Életnek választása helyett törvényeket akarnak arról hozni, inkább haljon meg a beteg. Ez az ember önmaga mellett való döntésének szomorú, tragikus következménye.

Ezzel szegezi most szembe, kedves testvéreim, Péter és János azt a másik „inkább”-ot. Inkább Istenre kell hallgatnunk, mint emberekre, inkább Istennek kell engedelmeskednünk, mintsem embereknek. Azt hallottuk a bevezető versben, hogy mikor látták Péternek és Jánosnak a szólásban való bátorságát, értjük, ez az „inkább” a bátorság szava. Olyan merészség ez, olyan eltökéltség, mely meghökkenti az ellenfelet. A világ egyfajta közmegegyezésben van, elfordulunk az igazságtól, a szentségtől, Istentől, inkább a magunk útját választjuk, ki-ki a magáét, s megegyezünk, te se szólsz, én se szólok, te se hallgatsz az Istenre, én se hallgatok az Istenre, te se teszed a jót, én se teszem a jót, te is teszed a rosszat, én is tehetem a rosszat. Megrendülnek hát ettől a  másik  inkább-tól, ettől a bátorságtól, mert azt mondja Péter és János, ha választani kell most az Isten akarata és az ember akarata között, egyértelmű és világos, hogy az Isten akaratát kell választani. Milyen mély bölcsesség is van ebben, megtartó bölcsesség, és éppen ezért kell azt mondanom, kedves testvérek, hogy ez a bátorság a bölcsesség okán nem is az emberi szívből fakad, ez nem Péternek és Jánosnak talán együgyűségből, tudatlanságból, valamiféle egyszerű jámborságból fakadó, egyszerű bátorsága. Nem fafejű emberek ők, akik fel se tudják fogni a fenyegetés súlyát, csak mondják a magukét. Nagy bölcsesség van szavukban, és ez a bölcsesség Istentől való. Hogyan mondják? „Non possumus” - nem tehetjük meg, hogy ne szóljunk! Hiába a fenyegetés, hiába a zsarolás, hiába a kényszer, Isten emberei újra, csak újra azt tudják mondani: non possumus, nem tehetjük meg, hogy nem. Nem tehetjük meg, hogy nem az Isten mellett szóló döntésnél állunk ki. Ez az Isten ereje által lenyűgözött embernek a bátorsága, ez a megváltott embernek a bátorsága, aki tudja, hogy élete, sorsa, minden dolga Isten kezében van. Isten élet és halál ura, nem tehetem meg. Nem tehetem meg, hogy nem Őreá figyelek, és nem Neki engedelmeskedem. Erre a megváltásra hív Isten, erre a megváltásra hívtak az apostolok, erre a megváltó erőre emlékeztetett ennek a meggyógyított embernek a csodája.

Most Péternek és Jánosnak az életén, a szavain, a bátorságán átfénylik Istennek nagyszerű szeretete. Éppen ezért, kedves testvéreim, azt is kell mondanunk, hogy ez a „nem tehetjük”, ez az „inkább” az igazság tette is. Mert vajon amikor Isten szeretetének megannyi jelét látjuk, tapasztaljuk, vagy – ahogy másutt mondja az apostol – valóságosan, szinte fizikailag ízleljük, akkor hallgathatunk-e például arról, amit Jézus mond: „nézzétek a mezők liliomait, az ég madarait, Salamon minden dicsőségében nem öltözött úgy, ahogyan ezeket Isten fölruházza. S mennyivel inkább kedvesek vagytok ti Istennek!” Hallgathatunk-e arról, hogy Isten inkább örül egyetlenegy bűnös megtérésén, mint azon, hogy kilencvenkilenc a helyén van? És ezért az egyért inkább odahagyja a kilencvenkilenc -et, s megkeresi azt az elveszett egyet, mert így szereti. S hallgathatunk-e arról, amit Pál apostol mond csodálatosan a Római levélben, hogy Krisztusért inkább megtartatunk, semhogy hamisságunk miatt elvesszünk. Ha azt mondtam az előbb, hogy mikor olyan mélységbe tekintünk bele amelynek nincs feneke, véghetetlen mélység ez, akkor süllyedésről beszélünk. Mert süllyedő világban élünk. Ám Isten megfordítja ezt, süllyedés helyett inkább emelkedés, elveszés helyett inkább megtartatás. Hallgathatunk-e arról az igazságról, hogy Isten inkább akarja, hogy meggyógyuljunk, hogy megmaradjunk, és Isten inkább adja ennek jeleit? Aki közülünk átélte mit jelentett halálos ágyon gyógyulásért imádkozni, aztán az ágyból fölkeni és gyógyultan továbbélni, az tudja, miről beszélek. Aki átélte, hogy élete halálos kilátástalan csapdába került, ám imádsága meghallgattatott, Isten kiszabadította őt azokból a mélységekből, melyek őt körbevették, azok tudják, hogy most miről beszélek.

S végül kedves testvérek, hallgathatunk-e arról az igazságról, hogy Isten azt akarja, hogy mi inkább igazságban és szeretetben élő nép legyünk, mintsem az legyen, amit Vörösmarty vizionál: hol egy nemzet süllyed el, a sírt a népek veszik körül, s milliók szemébe gyászköny ül? Isten inkább azt akarja, hogy igazságban és szentségben élő nép legyünk, Őt dicsőítő nép. S ha ez így van,  akkor arról is szólnunk kell, hogy ez az inkább – most már értjük és látjuk – nem Péternek és Jánosnak a bátorsága, ők tanúk, s a tanúnak azt kell mondania, amit látott és hallott, akkor becsületes és tisztességes, ha nem mond mást. A keresztyén ember is akkor becsületes és tisztességes, ha azt mondja, amit látott és hallott, amit Istenével való boldog történetében átélt és tapasztalt. Akkor tehát, kedves testvéreim ez az inkább Isten Istennek a tette. Nem annyira Péter és János szava ez, nem annyira az ő bátorságuk, igazsághoz való ragaszkodásuk. Az is, de döntő módon Istennek kegyelmes mozdulata ez. Ez az inkább az Isten inkább-ja. Így mondja ezt Pál apostol a Római levélben: ahol megsokasodik a rossz, ott inkább bővölködik az Isten kegyelme, ahol bővölködik a gonosz, az elveszés, a halál, ott inkább – ezt meghaladó mértékben – bővölködik az Isten megtartó kegyelme Jézus Krisztusa által. Mert amikor Isten kimondja azt: inkább, akkor Jézus Krisztust mondja ki. Amikor Isten kimondja: inkább, akkor Őt küldi el. Amikor a világ halálos hallgatásba zuhanna, akkor Isten elküldi az Ő igéjét, Jézus Krisztust, aki testet öltött, közöttünk lakozott, teljes volt igazsággal és kegyelemmel.

Szeretett gyülekezet, kedves testvérek, egy hívő orosz nő, Tatjána Goriscseva, még a szovjet időkben írt egy könyvet, a címe: Istenről beszélni veszélyes. Azért adta könyvének ezt a címet, mert egy olyan világban kellett élnie, ahol Péternek és Jánosnak a tapasztalatát élte át: hallgassatok, ne beszéljetek Istenről – ezért azt a címet adta könyvének: Istenről beszélni veszélyes. Azt hiszem néha ma is veszélyes Istenről beszélni, időnként ma is ránk hussognak innen-onnan: hallgass, hallgassatok. Mit akarnak a hívők? Mit akarnak a keresztyének? Mit akar az egyház? Miről beszélnek itt? De, kedves testvéreim, hadd mondjam így: nem is hallgatni igazán veszélyes, hanem Istenről nem beszélni veszélyes. Ez a veszedelmesebb, éppen ezért Isten a segítségünkre siet. Mert honnan vegyem én, gyarló, megfélemlíthető, gyáva kis ember a bátorságot? Ő a segítségünkre siet. Ő előbb szól, mert előbb szólt Jézus Krisztus által. Ha nem így lenne, már elveszett volna a világosság, ha nem így lenne, ugyan honnan lenne bátorságunk, ha nem így lenne, ugyan honnan lenne igazság, honnan lenne gyógyulás, honnan tudnánk mégis egymás kezét megfogni, honnan tudnánk egymással megbékélni, egymást bátorítani, igazságra, jóra és szépre törekedni? Ezért, kedves testvéreim, a legdöntőbb kérdés nem is az, hogy hallgassunk-e Istenről?  A legnehezebb kérdés ebben a felszínesen zajongó, fecsegő, lármázó világban, mikor mindent tele kiabálnak, mikor reggel úgy kelnek, hogy rögtön bekapcsolják a lármadobozt,  mikor az este elalvó gyermek füléből a szülőnek kell kihúznia a talky-walky fülhallgatóját, mert úgy alszik el, amikor senki nem akar semmit hallani, akkor a legnagyobb kérdés az, ami a felolvasott Igében hangzik: kell-e hallgatni Istenre, odahallgatni Istenre? Tudunk-e hallgatni Istenre? Ha már hallgatni kell - mondjam némi iróniával -, akkor legalább odahallgatni tudunk-e Őreá? Látjátok, egy negyven éve beteg ember áll talpra. Így beszél Isten: gyógyít, helyreállít, megújít, szabadít. Legyetek ti is tanúi mindannak a jónak, igaznak, szentnek, melyet Isten veletek megosztott és nektek ajándékozott, hogy mi is és általunk sokan jussunk sötétségről világosságra az Ő szerelmes fia, Jézus Krisztus által, hogy jussunk újra gyávaságból bátorságra az Ő Szentlelke hatalma, ereje által, hogy jussunk újra halálból életre feltámasztó erőinek hatalma szerint. Szentháromság vasárnapján vagyunk. Megjegyzi Lukács evangélista az Apostolok Cselekedetei-beli történet után, hogy az apostolokon ott volt Istennek nagy kegyelme és nagy erő volt velük. Akik tudnak Istenre hallgatni, akik inkább hallgatnak Istenre, azok boldogan átélik, hogy Isten nagy erőkkel ajándékozza meg őket, kezét felettük tartja, azt tőlük soha meg nem vonja, mert ők már a világosság gyermekei.
Ámen