Immár

Immár meghalt?! – így csodálkozik Pilátus, amikor szombat előestéjén Arimátriai József, egy igaz ember, a Nagytanács tagja, aki a befolyásánál, a kapcsolatrendszerénél fogva bemehetett Pilátushoz, elkérte Jézus testét. Immár meghalt?! -, csodálkozik Pilátus. Ebben a csodálkozásban, amit Márk evangélista egy nyomatékosító szóval jelez, egyfajta visszahőkölő, megrökönyödő csodálkozás látunk Pilátus részéről. Nagy titkok fogantatnak benne.

Az első titok,  ami Pilátus kérdéséből kitűnik, a tény megállapítása.  Pilátus nemcsak kérdez, hanem igazoltat és le is ellenőriztet a kivégzést vezénylő századossal. A kérdésben az foglaltatik benne, hogy eddig tartott, és csak eddig tartott. Ha különös és megrendítő módon ima-meghallgatás is ez. Az az ének, amit Jézus a golgotai bitófán énekelt a 22. zsoltárt idézve: Én Istenem, én Istenem, miért hagytál el engemet? – így fejeződik be: Siess az én segítségemre! –, most ezen a paradox módon beteljesedett. Pilátus azért csodálkozik, mert neki a helytartónak, a hatalom emberének demonstráltatnia kellene még a rendet. A régi történetírók feljegyzései szerint a keresztre feszített emberek napokig is agonizáltak. Így akarták ezt Jézussal is. Amikor fölkiált a kereszten, hogy szomjúhozom, izsópot, vagyis egy szivacsdarabot itatnak át ecetes vízzel, egy nádszálra tűzik és felkínálják neki. A barokk ének ezt úgy énekli meg, hogy még ezzel is csúfolták, - a valóság azonban az, hogy ez frissítő volt. A haldokló embernek folyadékot adnak, hogy meggátolják a kiszáradást, hogy tovább szenvedjen. Feltehetően Pilátus egyszerű döntése is ez volt:  péntek van, közeleg a szombat, hamarosan elkezdődik a beáramlás Jeruzsálembe, megérkeznek a húsvéti szombatra, a nagy ünnepre a zarándokok, és nekik mind ott kell elmenniük a Golgota keresztje mellett, - hadd lássák csak a rendet! Hadd lássák csak, hogy Róma, a hatalom hogyan demonstrál, s ha kell, napokig, s ha kell, hetekig. Immár meghalt?! Ilyen hamar, ilyen gyorsan? Testvérek, ha Pilátus lázadóként ítélte halálra Jézust, és a feje fölé ki is tűzette a halálos ítélet indoklását, (ez a Jézus, aki Názáretből jött, a zsidók királyának nevezte magát, vagyis lázadó), akkor azt mondhatjuk, hogy Jézus ezzel a gyors halállal, még halván is föllázad a hatalom szándéka, demonstráló igyekezete, renreutasító szadizmusa, kérlelhetetlensége ellen. Immár meghalt.

Van azonban ennek a csodálkozó, megrökönyödő kérdésnek egy ennél is nagyobb mélysége. Úgy kezdődik az evangélium története, hogy amikor Keresztelő János Júdea pusztájában a megtérés evangéliumát kezdi hirdetni, ami a Jézus egész földi szolgálatának, az üdvösségszerzés nagy titkának a kezdete, akkor a megtérésre hívó szót János ezzel nyomatékosítja: a fejsze immár a fák gyökerére vettetett! (Mt 3.17) Ez a szó – immár! - valaminek a bekövetkeztét, beállását jelzi. Megtörtént már. Nyomatékosító szó. Bár a különböző nyelvek – a magyar is, de különösen a régi arám is, de különösen az indo-európai nyelvek – igen jó képességgel rendelkezzenek, hogy igés alakkal kifejezzék azt, ami már bekövetkezett, megtörtént,  mégis Keresztelő János külön is hangsúlyozva mondja, hogy a fejsze immár a fák gyökerére vettetett. S ezzel azt jelzi, hogy megkezdődött és beállott Istennek az a sokak által várt ítélete, amit megannyi remény, mindenféle álmodozás, spekuláció, de leginkább sok-sok hűséges imádságá hordozott. A fejsze immár a fák gyökerére vettetett.  Itt is megjelenik azonban egy nagy paradoxon. Ez pedig az, hogy Keresztelő János ezt a szót – immár! -, mint prófétai szót mondja: s ezzel az ítélet bekövetkeztét mint megkérdőjelezhetetlen, megmásíthatatlan és elkerülhetetlen eseménysorozat nyitányaként jelzi. Eljött az ítélet, most az utolsó órán még van lehetőség belekapaszkodni a kegyelembe, van mód a bűnbánat keresztségében megtérni, megtisztulni, Istenhez igyekezni, mert a fejsze már a fák gyökerén van. Szinte lehet hallani, ahogy suhan, szinte lehet hallani, ahogy rácsap a gyökérre, szinte érezzük, hogy megkezdődik a kiírtatásnak, a szétválasztásnak, a jók és rosszak megkülönböztetésének az utolsó ítélethez tartozó nagy munkája. Ezt látta és ezt hirdette Keresztelő János, és ezért sürgette a megtérést. A paradoxon abban van, hogy amit Jézus a saját haláláról mond: ha a zöldellő fával ezt művelik..., magára mutat, ha a zöldellő fát kivágják... Vagyis azt az ítéletet, amit Keresztelő János elkerülhetetlennek és megkezdettnek lát, azt Jézus Krisztus magára veszi. A fejsze a fák gyökerére vettetett, igen, de mégsem, mert a fejsze csak egyetlen fára vettetett, egy virágzó fára, Isten kegyelmének virágzó fájára, az Úr Jézus Krisztusra. Már meghalt, a fejsze már elvégezte a rettenetes munkát, az ítélet már megtörtént és végbement.

És ez a szó – immár! -, még egy harmadik nagy titkot is megmutat nekünk. Pál apostol a Római levélben, az imént felolvasotta szakaszban, majd a rákövetkező szakaszokban is, megmutatja számunkra Jézus Krisztus halálának a legmélyebb és legtitkosabb értelmét. Sok mindent tudunk Krisztus haláláról mondani. Mondjuk, hogy megtanít bennünket is szenvedni, megtanít bennünket is – ahogy maga Pál is beszél itt a Római levélben – állhatatosnak, türelmesnek, béketűrőnek, terheket elhordozónak lenni. Mi több, megtanít bennünket meghalni is. Ugyanis Jézus Krisztus golgotai keresztjében, passiójában minden szenvedésnek megváltozik az értelme. Egészen pontosan: megváltozhat.  Amúgy, legmélyebb és legmegrendítőbb és legnagyobb igazságunk az, ha kimondjuk, hogy nincsen a szenvedésnek semmi értelme. Ez az ember egyetlen méltósága, ez tud lenni az egyetlen tiltakozásunk nyomorúság, szenvedés, betegség és halállal szemben is, ha azt mondjuk, nincsen értelme, nem emeljük föl, nem költünk-kötünk hozzá értelmet, mert nem költhetünk hozzá semmit. Felfoghatatlan szinte, amikor azt mondja Pál apostol, hogy egy valaki a szenvedésével és halálával mindannyiunk szenvedésének és halálának másféle minőséget és értelemet adott. A nem-kegyelmezek, a nincs-kegyelem, a nincs-értelme dimenziójából, a halál és a semmi dimenziójából a Krisztus halála által átlép az ember a Golgotának, a passiónak, az üdvösséget szerző szenvedésnek a dimenziójába.

Ezért olyan bátor Pál apostol a Timotheushoz írt levélben, amikor azt mondja megdöbbentő módon: szenvedésemmel kipótolom, ami híja van a Krisztus szenvedésének. Sokat vitatkoznak ezen a hittudósok. Azt akarná mondani az apostol, hogy Krisztus szenvedése nem volt egyszeri és tökéletes áldozat, hogy még valamit hozzá kéne nekünk tenni? És pontosan az a Pál apostol mondaná ezt, aki oly bátran és világosan hirdette, hogy ez Krisztus szebvedése egyszeri, megismételhetetlen, tökéletesen végbevitt szenvedés? Miért mondja az apostol azt, hogy a szenvedésemmel kipótolom, megtoldom, ami híja van a Krisztus szenvedésének? Ezért mondja, mert megértette a Krisztus szenvedéséből és halálából, hogy a maga szenvedésének is egészen más a jelentősége, az értelme, a vonatkozása, mint amit egyébként Krisztus halála és feltámadása nélkül hozzá tudna gondolni.

Pál aztán a Római levél nyolcadik részben így szól: nincsen immár kárhoztatásuk azoknak, akik az Úr Jézus Krisztusban vannak... (Rm 8.1) Nincsen immár kárhoztatásuk. Mert a fejsze immár a fák gyökerére vettetett, mert a hatalom embere megrökönyödve kérdezi: immár meghalt?! Mi pedig a nagy titkot megértve azt mondjuk: nincsen immár kárhoztatásunk. Azt mondja az apostol: nagy dolog, ha valaki egy igaz emberért meghal. Ezt önfeláldozásnak nevezzük. Aztán így folytatja: s akad-e valaki, aki meg merne halni a jóért? Ezt mártíriumnak nevezzük. De a gonoszért – mondja az apostol –, önként, magától senki nem adja oda az ő életét! Mi pedig azt a titkot, azt a nagy isteni szeretetet hirdetjük, hogy mikor mi még bűneinkben voltunk, Jézus Krisztus meghalt érettünk. A nagypénteki kereszt, a haláltusa, az Üdvözítő halála ezt a két valóságot állítja most egymás mellé, és így hív bennünket a magunk valóságából az Isten valóságába, most mikor még bűneinkben vagyunk. Mi még ellenségeskedünk az Istennel, mi még bele akarunk ülni az Isten trónjába, mi még nem tudunk az életünkkel elszámolni, mi még újra meg újra csak építjük önmagunknak illúzióinkból, bűneinkből, nyomorúságainkból, vétkeinkből, hazugságainkból, szép, öncsaló álmainkból önmagunk kis piramisát. Mi: még. Isten: immár.

Immár. Immár este lett, immár este lett – ugyanaz a szó szerepel itt is –, s eljött Arimátriai József, bátran bement Pilátushoz, és elkérte Jézus testét. Pilátus felette elcsodálkozott, hogy immár meghalt volna. Már meghalt, már elvégezte az üdvözítést, már lefizette a váltságdíjat, már a keresztfára tűzetett az adóslevél és megsemmisíttetett, már a templom kárpitja aljától a tetejéig kettéhasadt, már megnyílt az út a kegyelem királyi székéhez. Mire vártok még, miért vagytok még bűneitekben? Miért lázadoztok még Isten ellen, miért nem indultok már el ti is valami boldog szívvel, hogy ahol bővőlködött a bűn, ott felette bővőlködött a kegyelem, miért nem valljátok ti is boldog szívvel, hogy ha egy ember bűnesete miatt eluralkodott a bűn az egész világban, úgy egy igaznak halála által még inkább uralkodik a kegyelem és az Isten dicsősége? Ezért immár nincs kárhoztatásuk azoknak, akik az Úr Jézus Krisztusban vannak.

Pilátus megrendülve csodálkozott. Keresztelő János, míg élt, nem értett semmit abból, hogy miért Jézusra zuhan a fejsze. Mi azonban Isten Szentlelke hatalma által, a feltámadás gyönyörű titkát is látva boldogan valljuk, eltöröltettek már a bűnök, megbékélt már velünk az Isten, nincsen kárhoztatásuk immár azoknak, akik az Úr Jézus Krisztusban vannak.
Ámen