Imádság háza

Szeretett gyülekezet, kedves testvérek!

Virágvasárnaphoz szoktuk hozzáolvasni a templom megtisztításának történetét, melyet most Márk evangélistától olvastam föl. Ezt mind a négy evangélista feljegyzi, Márk is ugyanúgy, ahogy a többiek, ám egy megjegyzést hozzátesz még, amit a többi evangélista nem mond el. Én ma erről a megjegyzésről szeretnék néhány szót szólni. Azzal, hogy Jézus megtisztítja a templomot, fölforgatja az árusok asztalait, elkergeti a galambárusokat, a többi evangélista befejezi a cselekmények elősorolását, és máris Jézus szavaira térnek rá. Márk azonban még hozzáteszi: és nem engedte, hogy valaki edényt vigyen a templomon keresztül.

Mielőtt azonban erről szólnék (s nem azért késleltetem, hogy a feszültséget növeljem), hogy mit jelenthetnek ezek a szavak, annyit még el kell mondani, kedves testvéreim, hogy a templom volt megtisztítása az az esemény, amely végképp elindítja a lavinát.  Láttuk ugyan, hogy gyűlt már Jézus ellen az indulat, gyűlt már a vád, a harag, és érett már az elhatározás, hogy félretegyék az útból. Ezt az evangélisták is jelezték minden esetben. Már besúgót is találtak, már áruló is akadt a dologhoz. Tehát ahogy haladt előre ez a gyilkos indulat, a mi szívünkben egyre inkább nőtt a rémület: miért? Ugyan miért? Mert eközben számunkra egyre nyilvánvalóbb, hogy Jézusban Isten szabadítót küldött, hogy ez a Jézus, aki körül már fonják a hálót, ez a Jézus, aki ellen szervezkednek, ez a Jézus, akit félre akarnak tenni az útból, ez a Jézus: a Megváltó! De engednünk kell, hogy ez a dráma, és a nagy kétség, az ellentmondás bennünk is fokozódjon! Kifejezetten célja is ez az evangélistának. Igen, azt akarja, hogy erőt vegyen rajtunk ez az érzet, hogy még nagyobb kétségbeesésbe indítson bennünket. Mert amikor az evangélisták elmondják, hogy micsoda indulatokat váltott ki mindaz, amit Jézus tett, akkor gondosan értésünkre adják azt is, hogy az ellenfelek (így szoktuk mondani: a farizeusok, az írástudók, a Nagy tanács, a zsidók) azok mi vagyunk. Mert Istennek és embernek az összeütközéséről van itt szó, Isten és ember nagy drámájáról van itt szó. És most, amikor virágvasárnap után ott vagyunk a szent helyen, ez az összeütközés olyan felfokozottá, olyan drámaivá válik, hogy a templom megtisztítása végképp eldönt mindent. Amikor ez megtörténik, és a templomőrök, a papok, a kultusz felkent képviselői nekitámadnak Jézusnak, hogy ugyan hatalommal tette Ő ezt, ki engedte meg ezt neki, ki parancsolta ezt neki?  - elindul még egy vitasorozat, és ennek végén megszületik a végleges döntés, Jézust ki fogják végezni. Félreteszik az útból.

Azért mondtam el mindezt, mert így értjük meg, hogy itt nem egy régi időkre tartozó drámáról van szó, amit mi 2012-ben el tudhatunk azzal intézni, hogy: igen, a régiek ilyenek voltak, kétezer évvel ezelőtt ilyen volt az ember. Mi már felvilágosultak vagyunk, mi már jártunk hittanórára, mi már megtanultuk a Bibliából, hogyan voltak ezek a régi dolgok, mi már ilyet nem tennénk. Nem. Mélyebb az indulat, mélyebb az emberi düh, mélyebb mindaz, ami itt forog, hogysem ennyivel elintézhetnénk. Engedjük hát, hogy ez az ige tükröt tartson elénk, nézzünk bele ebbe a tükörbe, lássuk meg, mit mutat ez a tükör, és kérjük meg a Szentlélek Istent, hogy ha még van a méregnek, a haragnak, az ó-emberinek, az Isten-ellenesnek valami gyökere bennünk, azt égesse ki, pusztítsa el. Legyen most a nagyhétre készülve ez az utolsó nagy szellemi böjtünk az, hogy engedjük, hadd vegye el tőlünk Isten mindazt, ami Ővele szembeállít minket.

Ezért, engedjétek meg, hogy csak arról az egyről szóljak, amit Márk evangélista olyan talányosan idetesz: és nem engedte, hogy edényt vigyenek keresztül a templomon… Azt még értjük, hogy Jézus feldönti a pénzváltók asztalait, mert mi dolog a templomban kereskedni? Emlékszem, gyerekkoromban följöttünk Budapestre, a Deák-téri templomba, virágvasárnap este a János passiót meghallgatni. (Azért akkoriban az nagy, neves esemény volt, szinte azt lehet mondani, hogy az egyetlen engedélyezett vallási esemény.) Evangélikus módon úgy adakoztak a templomban, hogy az áhítat után körbeadták a perselyt a templomban és mindenki dobhatott bele. Ültem ott, már jött volna felénk a persely, és azt vettem észre, hogy egy kedves hölgy pénzt vesz ki a perselyből. Mondom is édesanyámnak: lopnak a perselyből! De nem lopott a hölgy, csak betett egy száz forintost (az volt a legnagyobb bankó), és vette ki a tízeseket, ott váltotta helyben a pénzét. No, édesanyám megnyugtatott, hogy itt lopás nem történik, a templomban nem lopnak, ez csak egyfajta pénzváltás. De azért kisgyerekként csak megütött, nem szép dolog ez.  Persze, a Biblia-tudósok elmagyarázták már, hogy ott a jeruzsálemi templom előterében szükség volt efféle tevékenységre. Hiszen folyton érkeztek a távoli zarándokok, és a Római Birodalomban mindenféle pénznemet használtak. Tehát amolyan Euro-előtti állapot volt ott, így ott a templom előtt váltották a pénzt hogy meg tudják venni az áldozati állatot. Aztán, mondja az evangélista, Jézus földöntötte a galambárusok asztalait is. Azt az asztalt döntötte fel, amelynél annak idején az Ő szülei is vásároltak!  Amikor Jézust bemutatták a templomban, olvassuk, szülei egy gerlice-párt áldoztak. S lám, egy emberöltő után megérkezik Jézus a templomba, és földöntögeti ezt a pultot. Régi szép tradíciókat robbant fel itt Jézus. Igen, ezek nem vallási tradíciók, ezek gyakorlatias tradíciók! Mondhatnám, ezek a jeruzsálemiek olyanok, mint mi, reformátusok vagyunk, mert mi is gyakorlatiasak vagyunk. A templom ugyan szent hely, de mi nem vagyunk olyan babonásak, mint a római katolikusok – elnézést kérek a római katolikusoktól, csak idézem, hogy mit gondol egy református! -, hogy ha van valami üres tér, amit templomnak használtunk, ott mi hétközben ne használhatnánk másra! Nem mondom, hogy csibekeltető forog némelyek  agyában, de hallottam már néhány érdekes ötletet. Gyakorlatiasak voltak a régi jeruzsálemiek is, de nem is kívánhatták a több száz vagy több ezer kilométerről érkező zarándokoktól, hogy hozzák magukkal az áldozati állatot, és  azt sem kívánhatták, hogy a Hispániából vagy Babilóniából érkezett zarándokok már jó előre váltsák fel a pénzüket. Mindezt szépen el lehetett intézni ott, a templom tornácán. S ment az élet szépen, komolyan, annak rendje-módja szerint. MI volt hát akkor a baj?

Amit Jézus tett, annyira szembenáll ezzel a gyakorlatiasággal, annyira botrányos, hogy jobbára valami szimbolikus prófétai dologra magyarázzuk. Kötélből ostort font, kiűzte a pénzváltókat, fölborogatta az asztalokat, és megismételte Jeremiás próféta dörgedelmét, mert Jeremiás prófétától idézte: az én Atyám háza az imádság háza, ti pedig latrok barlangjává tettétek azt! Így prédikált egykor Jeremiás próféta. Miért? Mert Jeremiás korában, a régi zsidók fölmentek a templomba, elmondták az imádságot, bemutatták az áldozatot, s azt mondták: lelkük megszabadult minden bűntől, eleget tettünk! Erre mondja Jeremiás próféta: eleget tettetek? - Otthon romokban van az életetek. Eleget tettetek? – Kiléptek a templomból, és ugyanazokat az üzelmeket folytatjátok, ami miatt ide jöttetek bűnbánó lélekkel. Eleget tettetek? Hogy is mondja Jézus a Hegyi beszédben? Miért hozol az oltárra áldozatot, ha felebarátoddal perben, haragban állsz? Menj, békülj ki először a te felebarátoddal, engesztelődj meg vele, s utána hozz az oltárra áldozatot. Igen, prófétai szót ismétel Jézus.

Én azonban azt hiszem, egy rugalmas rendszerben, mint amilyen rugalmas rendszer volt a jeruzsálemi templom környéke, még igazán nem kellett volna Jézust a halál felé lökni! Ám ez a mozzanat: nem engedte, hogy edényt vigyenek keresztül a templomon… – itt van a titok nyitja, kedves testvéreim. Mit jelez ez a mondat? Egyetlen épkézláb magyarázat van rá. Ha valaki látta már a jeruzsálemi templom makettjét vagy a térképét, az még jobban maga elé tudja képzelni, amit persze egyszerű szavakkal is el lehet mondani. A jeruzsálemi templom egy nagy négyszögletű területen állt, s erre a négyszögletes területre több ponton, kapukon lehetett belépni. Be lehetett jönni például az Olajfák hegye felől is, Jézus kedves tartózkodási helyéről. Egy másik kapun hozták be ott az áldozatra szánt állatokat, és volt kapu a belváros felé is, ahol a piacok voltak, onnan is be lehetett jutni a templomhoz.

Akik az Olajfák hegye felől érkeztek a városhoz, óriási kerülőt kellett volna megtenniük, ha nem itt haladnak át. Ám így a templom területén áthaladva hamar bejuthattak a városba, vagyis lehetett rövidíteni. És nyilván sokan rövidítettek is! Pedig hogy őrizték a templomot a régiek!! Az életüket adták érte! A rómaiak sem bírtak el velük, kénytelenek voltak kompromisszumokat kötni a zsidókkal, mert azok hajlandók lettek volna meghalni is a templom szentséges sérthetetlenségéért! A makkabeusok története kétszáz évvel korábbról jól mutatja ezt. Éppen emiatt tört ki a makkabeus forradalom. A megszálló hatalom bevitte hadijelvényét a jeruzsálemi templomba, s erre kitört a forradalom. Így tekintett mindenki a templomra. Az volt az egy örök, igaz Isten lakozó helye, szent és sérthetetlen hely, ahova tisztátalan és pogány nem mehetett be, hiszen ott volt a szentek szentje, ahova senki nem mehetett be, csak egy évben egyszer a főpap, hogy bemutassa a nagy engesztelő áldozatot önmagáért és az egész népért. Ott volt, ahogy a régiek mondták: a világ köldöke. És mi történik? Nyitva van az kapu, át lehet menni a templom területén, szabadon, akárhogy, mert úgy praktikus. Nem az volt a nagy ügy, hogy pénzt lehetett váltani, vagy hogy bárki megvehesse az áldozati állatot – bocsánat, megismétlem a gyerekkori élményemet, hogy belenyúlhat a perselybe és abból válthat pénzt, ez nem nagy dolog. Nem az a botrány, hogy állatot lehet vásárolni, hogy be tudják mutatni az áldozatot. Ez itt a gond, most derül ki, hogy nem szentséges megfontolás irányítja a pragmatizmust – mert amúgy van ilyen is: a szent ügy érdekében az ember lehet gyakorlatias. Például, amikor imádkozunk, jó ha egyszerű szavakkal tudunk imádkozni, maga Jézus is így tanított minket imádkozni: nem kell órák hosszat Istenhez imádkozni, nem kell a szavainkból mennyei lajtorját építeni. Sőt, azt mondja Jézus: menj be a te belső szobádba, zárd magadra, ott mond el az imádságodat. Milyen egyszerű! A szent célok érdekében szabad és lehet gyakorlatiasnak lenni. De itt fordítva áll a dolog, itt az emberi gyakorlatiasság maga alá gyűri a szent hely méltóságát és tisztességét,  - mert nem szent cél érdekében rövidítették az utat. Aki profánul érkezett Jeruzsálem kapujához, és be akart menni a belvárosba, a piacra, annak ez volt a legegyszerűbb út, ahogy mondani szoktuk: sréh vízavé. Mint amikor lusták vagyunk a zebrán átkelni, csak oldalazunk itt a Böszörményi-úton a villamossín mellett át a túloldalra a zöldségeshez. Közben úgy gondoljuk, ez a kockázatos átkelés rövidebb, pedig mindenki kiszámíthatja, összesen 1,3 méterrel hosszabb. De az érzet! Ez az érzet lendít, s ezért a sürgő-forgó ember kész átgázolni a szent dolgokon is. Hozzányúlunk Isten szent dolgaihoz profán kézzel is, belemegyünk a legszentebb dolgokba is tisztátalan szívvel, majd fel is háborodunk,  hogy valami nem működik. Hogy nincs itt Isten, hogy hiába az imádság, hogy hiába az áldozat, hiába a könyörgés, hiába a sok szép, drága ígéret,  - nem teljesülnek a remények.

 Azért lett volna rablók barlangjává a templom, mert gyakorlatiasan megteremtették az áldozás feltételeit? Talán ez is csípi az ember szemét, de ezért? Azt hiszem önmagában nem. Inkább azt kell mondanunk, hogy ez az átjárás a nagy sérelem. Mert ha megnyílik a templom kapuja, az nem oda-vissza utat jelez, az nem egy átjáró ház kapuja. Az Istenhez vezető út egyirányú utca. Azért vannak a templomon kapuk, hogy aki oda belép, az az oltárig, az áldozóhelyig, a szentek szentjéig, a kerubokig, az angyalokig és Istenig jusson el. Ezért épülnek templomok, ezért vannak templomok. A templom nem átjáró ház, nem az életünk dolgainak gyakorlatias lerövidítésére való. Talán már értjük Jézus tettét. S összességében is: miért jött Ő? Azért, hogy megnyissa az utat Istenhez. Miért jött Jézus? Önmagáról mondja: én vagyok az út, senki nem mehet az Atyához, hanem csak általam. És ez az út nem egy oda-vissza járható, gyorsforgalmi szakasz, ez az út egyirányú. Mondok ilyen egyirányú utakat, testvérek,  s mindannyian érteni fogjátok, miről beszélek. Szeretnéd tudni, hogy melyik út vezet vissza a paradicsomba? Az bizony egyirányú út, s ha megtalálnánk az elveszített édenkertet, oda mégse azért mennénk, hogy szétnézzünk, majd azt mondjuk: jaj, nekem még van egy csomó dolgom, gyorsan átsietek rajta. S ha áldásért könyörgünk, békességért, gyógyulásért, erőért – emberi szavakat mondok: sikerért, a fáradozásunk gyümölcséért, ezek csak afféle átmenő utak? Megkapjuk az áldást, és elmegyünk mellette? Vagy ha azért könyörög az ember, hogy létének értelmét megtalálhassa, létének forrásához eljuthasson, Istenhez megérkezhessen -,  ez mind-mind többirányú út? Csak fel-alá sertepertélünk rajta? Azt mondja az evangélista:  Jézus nem engedte, hogy valamiféle edény vigyenek arra. Mi lehetett azokban az edényekben? Áru? – lehet. Moslék? – lehet. Kuka, szemét? – lehet, ki tudja? Lehet így az Istenhez közeledni? Lehet így az Istenhez vezető útra rálépni, hogy tudom, két lépés után máris másfelé megyek majd? Amikor Jézus ezeket a súlyos szavakat mondja: az én Atyám háza az imádság háza, ti pedig latrok barlangjává tettétek azt,  - ezeket ne csak a régiekre érthessük! Ezért befejezésül még egy gondolatot kell idehozni. S ez itt a dráma igazi mélysége.

Az a régi templom megsemmisült, lerontották a rómaiak. Jézus ezt megjövendölte, és úgy lett. Az a templom még nem épült újra, bár vannak szentéletű zsidók, akik azt remélik, hogy egyszer újjáépítik az a jeruzsálemi templomot. Állítólag minden darabja megvan, csak várják az időt, amikor majd egyetlen éjszaka fölemelik ezt a régi szép templomot. De Jézus megtanította, hogy ezek már csak külsőségek. Amikor a Jákób kútjánál, Samáriában egy asszonnyal beszélgetett,  az kioktatta Jézust a régi szép hagyományokról, s talán arra is utalt, hogy ami Jeruzsálemben történik, az már mind másítás. Sokan tudták Jézus kortársai közül, hogy mi folyik a jeruzsálemi templomban: pénzváltás, árusítás, átmenő forgalom – csupa pragmatikus, ügyes megoldás: árufuvarozás, piacolás, megállapodások, egyházfinanszírozás. Minden, aminek mennie kell. És azt mondja Jézusnak: itt, a Garizim hegyén, a Jákób kútja mellett, itt a régi-régi helyen, itt a világ háta mögött, itt van az igazi istenimádat. De Jézus nem ért vele egyet. Hanem azt mondja neki: asszony mondom neked, eljön az óra, és most van (most van virágvasárnap, most a mi virágvasárnapunkon, és minden vasárnap és minden nap!), amikor Istent már nem Jeruzsálemben, már nem a Garizim hegyen imádják, hanem lélekben és igazságban, - és az Isten ilyen imádókat keres magának, akik lélekben és igazságban imádják őt. Hol van hát a templom? Az igazi? Az a templom a szíved. És vajon, a szíved átjáró ház, azon csak úgy, keresztül-kasul lehet átjárni? És át lehet rajta vinni szemetes kukát és moslékos edényt is, csak azért, hogy rövidítsük az utat? Értitek hát, mire hív most minket Jézus? Az én Atyám háza imádság háza, - ti latrok barlangjává tettétek azt. De eljött az idő, amikor azok, akik igazán imádják Istent, nem ott vagy amott, hanem lélekben és imádságban imádják Őt. A szívben, a szív teljességében. Ma tükröt tart elénk az Ige, nézzünk bele. De lehet, hogy nem is tükör ez, hanem afféle transzcendens sztetoszkóp. Hallgasd, mit mond a szíved. Hallod ott másnak a lépteit is, mint angyalokét és Istenét, hallasz ott más szót is, mint imádságnak és hálaadásnak szavát? Akkor zárd be a kaput, tisztítsd meg a templomot, hogy méltó helye legyen Isten imádatának és dicsőítésének.
Ámen

Imádkozzunk! Urunk, Te vagy a szívek és vesék vizsgálója, nincs semmi előled elrejtve, még az is nyilván van előtted, amit mi magunk sem látunk és tudunk. De köszönjük, hogy Igéd megmutatja a szív rejtett gondolatait, a titkolt, rejtett és föl sem ismert indulatokat és törekvéseket. Megmutatja, hogy hiába méltatlankodunk, hogy nem kaptuk meg áldásodat és kegyelmedet, ha tisztátalan a szívünk. Hiába lázadozunk, hogy nem segítesz bennünket útjainkban, hogyha közben nem a te utadon járunk. Taníts útjaidon járni, lélekben és imádságban imádni téged! Szeretnénk azokhoz csatlakozni, akik elkérték és megkapták Tőled ezt a drága kegyelmet, akiknek szívében trónusodat felállítottad, akiknek életét a szentek szentjévé tetted, akiknek élete szent hódolás.

Könyörgünk azokért, akik gyógyulásra várnak, akik betegeikért aggódnak, könyörgünk a gyógyítók kezéért, az ápolók erejéért, a megjobbulás és helyreállítás hatalmáért. Hozd vissza betegeinket, hogy velük együtt magasztalhassunk Téged. Könyörgünk azokért, akik úttalan utakon járnak, tanácsold őket, mutass nekik világosságot, vezesd őket Szentlelked hatalmával, hogy bárhova indultak, Tehozzád érkezzenek.

Könyörgünk a szomorkodókért, a gyászolókért, a feltámadott Krisztus erejével bátorítsd, vigasztald őket, ragyogtasd fel számukra az élet hatalmát, amelyet Krisztusban megmutattál, ajándékozd nekik az eljövendő élet boldog bizonyosságát, melyet Krisztusban megszereztél. Könyörgünk, hogy a ránk következő hetet tedd áldottá, megszenteltté, s add, hogy életünkből, szavunkból, cselekedeteinkből gyógyító erő áradjon ki családunkra, egész népünkre. Könyörgünk magyar nemzetünkért, hogy Hozzád térhessen, Benned megújulhasson, templomait, az életeket, a szíveteket megtisztíthassa, hogy minden áldásodat megnyerhesse. Krisztusért, a mi Urunkért kérünk, hallgass meg bennünket.
Ámen