Imádkozzatok!

Szeretett gyülekezet, Kedves testvéreim!

Néhány hónapja történt, hogy mély álmomból, az éjszaka kellős közepén vert fel a telefon hangja. Egy közeli klinikáról hívtak. Lelkészt kerestek sürgősen egy haldokló betegükhöz. Mire odaértem, már tapintatosan körbefüggönyözték az ágyát, a beteg férfi pedig öntudatlan állapotban volt. De én mélyen hiszem, hogy mégis halotta imádságom szavát. Sőt, egy utólag végbement beszélgetés nyomán, azt is hiszem, hogy én voltaképpen nem is helyette mondtam ott az imádságot, hanem vele együtt mondtam, én csupán csatlakoztam hozzá a késői órán.

Azért mondom ezt ilyen bátran, mert pár szót aztán beszélhettem az orvosával is, akiben egészen különleges embert ismertem meg. Mert nemcsak úgy tett, mint Jézus példázatában az éjszakai barát, aki a szomszédjától kér kenyeret a hirtelen érkezett vendége számára, és addig zörget, amíg azt meg nem kapja, hanem titkot is mondott nekem ez az orvos. Ugyanis elébevágott minden kérdésnek, és ezt mondta: nézze, a betegünk már akkor is öntudatlan volt, amikor idehívtam, de azért hívtam, hogy csatlakozzon hozzá és erősítse őt tusakodásában. Hívő szó volt ez! – az beszél így, aki látja  az imádkozás titkát.

Ezt a titkot tárja fel a felolvasott történet. Ez pedig Megváltónk imádkozása az utolsó éjszakán, ott a Gecsemáné kertjében. Tudom, nehéz itt eldönteni, hogy Jézus csupán önmagáért imádkozik-e, vagy  a tanítványaiért is. (Pár órával korábban azt mondta Péternek: a sátán kikért titeket, hogy megrostáljon, mint a búzát, de én imádkoztam éretted, hogy el ne fogyatkozzék a te hited). Azt is nehéz eldönteni, hogy mi mindent foglal magába Jézus tusakodása, mert itt kétszer is mondja tanítványainak: imádkozzatok, hogy kísértésbe ne essetek!    Először akkor mondja, amikor  a kertben előremegy imádkozni, és kis távolságban maga mögött hagyja tanítványait, hogy ott virrasszanak vele, másodszor  pedig akkor mondja, amikor bevégzi imádkozását, és már jönnek is érte, hogy elragadják és halálra adják. De az bizonyos, hogy mi is ezzel az intelemmel léphetünk a Megváltó közelébe, és ezzel az intelemmel követhetjük őt, egészen a keresztig és a feltámadásig, és ezzel az intelemmel várhatjuk boldog országa elérkezését.

1. Az imádság, mint tudjuk: rövid út! Mitöbb, - ez a legrövidebb út Istenhez. Ezen az úton nincsenek akadályok, nincsenek korlátok, ezen az úton nem tévedhetünk el, ezen az úton nyomban Isten elé tárhatunk mindent.

Mégis, milyen nehéz rálépni erre az útra! Pár éve olvastam egy sokat szenvedett, hívő ember önéletrajzát. Az 1950-es években feljelentették, a hatóságok tönkretették, a kollégái elfordultak tőle, a barátai cserbenhagyták. Azt volt a szokása, hogy a naptára végébe fölírta azok neveit, akikért folyton imádkozni szeretett volna. S megjegyzi egy alkalommal, hogy amint írta a neveket, a gyáva barátokét, a törtető és helyébe ülő kollégákét, aközben folyton az döbörgött benne: Uram, nem tudok értük imádkozni! S ha értük nem tudok, egyáltalán nem tudok imádkozni!

Igen. Rövid út az imádság útja, egyenest Istenhez vezet. Olyannyira rövid út ez, hogy csak egy lépés, csak egy szó, csak egy sóhaj. És mégis, milyen nehezen tesszük meg. Sőt, olykor-sokszor nem is tudjuk megtenni.

Miért van ez így?  Általában azért, mert megromlott énünk még az imádságba is bele akarja rejteni magát.  Szép színes, pompás öltözékként csavarná maga köré az imádságot, pedig ez csak tetszelgés az emberek előtt.

Jól ismerjük Luther igazságát: az embernek teljesen le kell mondania önmagáról, hogy alkalmas legyen a Krisztus kegyelmének befogadására.

Aztán tudjuk azt is, hogy hova érkezünk meg nyomban, amikor imádkozunk. Isten akartához érkezünk. Vagyis aki imádkozik, az nem győzni indul, hanem engedelmeskedni; aki imádkozik, az nem arra igyekszik, hogy meggyőző szavakkal rábeszélje Istent a maga igazára, hanem kész elfogadni Isten akaratát. Igen, az imádság rövid út, de nem a gyors akarat-érvényesítés módszere, hanem harc, mégpedig hitharc, agónia, küzdelem, hogy mindenképpen rábízzuk magunkat Isten üdv-akaratára.

Jaj, de nehéz kimondani: legyen meg a Te akaratod! –, talán minden kérés közül ez a legnehezebb, testvérek!  Csak egyet hadd említsek, hogy miért olyan nehéz ezt kérni. Azért, mert az isteni akarat magában foglalja azt is, hogy ellenségeimért is imádkoznom kell. Mégpedig úgy, hogy közben tudnom kell, hogy amikor imádkozom értük, akkor nem idomulok hozzájuk, hanem közbenjárok, hogy számukra is felnyíljon az Istennel való megengesztelődés útja. Mert amikor Isten elküldte Krisztust, hogy áldozatot hozzon az emberért,  - az emberért, aki az Isten ellenségévé lett, akkor Isten nem a cimborájává avatta a lázadó embert, hanem megtérésre hívta és új életet kínált neki. De nagy áldás, ha áthat az Isten életváltoztató irgalma, és nemcsak a naptáramban van ott a neve azoknak, akikért imádkoznom kell, hanem szívemben is.

2. A Gecsemáné kerti történet az imádkozó Jézus és az alvó tanítványok közelébe visz minket. A történet nagy feszültségei pedig megtanítanak Jézus szavának igazságára: imádkozzatok, hogy kísértésbe ne essetek. Sok mélysége van ennek a drámának, ma nem is lehet mindet szóba hozni. De hiszem, hogy amit ma mégis bejárhatunk, az nekünk is erőt ad arra, hogy állhatatosan imádkozzunk, hiszen újra megmutatja az üdvösség titkát.

Lukács evangéliumából olvastam fel a történetet (ezt pár napja bizonnyal mások is olvasták a bibliaolvasó vezérfonala szerint).  Lukács azt mondja, hogy miközben Jézus imádkozott, tusakodott, vért verítékezett, hogy az Atya akarata szerint teljes engedelmességben vigye végbe a megváltás munkáját, aközben a tanítványok aludtak. Többször is költögeti őket, hogy legyenek vele ebben a harcban, de ők újra meg újra álomba merülnek.

Máté és Márk evangélista is lejegyezte a történetet, - és mondhatni: ők sokkal keményebben fogalmaznak. Márk azt mondja: elnehezedett a szemük, Máté pedig azt mondja: ennyi kis ideig sem tudtak kitartani. És ez bizony szégyenletes! Márk szerint olyan tespedtség vett rajtuk erőt, hogy amikor Jézus felébreszti őket, nem is találtak szavakat, amivel megmagyarázták volna mindezt.  A nagy tudós, Pascal jegyzi meg ehhez: a Megváltó csak egyetlen egyszer kért segítséget földi halandóktól (mondván: „maradjatok itt, és virraszatok velem!”), és lám, akkor sem kapta meg tőlük.

 Csakhogy, úgy tűnik, Lukács evangélista  sokkal megértőbb. Azt mondja: miközben Jézus imádkozott, ők elaludtak a szomorúságtól. (Ahogyan álomba sírja magát egy megvert és megalázott gyermek, vagy álomba menekül a megszomorított ember). S gondolhatnánk, talán igaza is van Lukácsnak, mert nyilván volt a tanítványokban szomorúság,  és ez talán mégis-mégis menti őket. Mert nagy úr szomorúság, sok mindenre ad felmentést! Én azonban, azt hiszem, kedves testvéreim, hogy Lukács evangélista sokkal súlyosabbat mond, mint amit Márk és Máté. Ő ugyanis nem azt mondja, hogy tanítványokat aludva találta  Jézus, mert leragadt a szemük. Lukács  egészen pontosan azt mondja: elaludtak....

  Aki elaludtak..., - mondja Pál a korintusi levélben a halottakról; és kikeltek sírjukból mind a szentek, akik már elaludtak volt, mondja Máté a feltámadás napjának egyik titokzatos eseményéről. Elaludt az én édesanyám a kezeim között, mondta nekem szépen egy gyászoló. Elaludtak – meghaltak.

Talán nem is aludva találta őket Jézus? Hanem halva? S kérdezem tovább: ha nem imádkozol már, az vajon azért van, mert elaludtál, vagy mert meghaltál? S fordítva is kérdezem: ha imádkozom, az csupán annyi, hogy ébren vagyok, s nem inkább az, hogy élek? Igen, imádkozom, tehát élek! (Ahogy a zsoltáros könyörög életért Istenhez, és ezt mondja: csak az élők magasztalnak téged!)

Elaludtak a szomorúság miatt,  - mondja Lukács. Hozzátoldom ehhez Pál szavával még a kérdést: vajon, a világ szerinti szomorúság miatt aludtak el? Mert ez megbénít, tétlenségre kárhoztat, halálba dönt. Hát imádkozzatok, hogy ne essetek kísértésbe, - ismétli Jézus, miután fölköltötte tanítványait.

3. S még egy titok feltárul itt. Azt mondja Lukács evangélista, hogy amikor Jézus kiment a Gecsemáné kertjébe, a tanítványok követték őt. Egyszerű megjegyzésnek tűnik. Követték, ahogy elhívásuktól kezdve mindig. Itt azonban Jézus előre ment egy kőhajításnyira, és azt kérte, hogy így távol, de mégis közel: virrasszanak vele, legyenek vele, kövessék őt imádkozással, éber őrködéssel. Ez a távolság mutatja meg a követés értelmét!
   
   

Igen, követték Jézust.

Olykor lelkesült önfeledtséggel követték! Leginkább szívesen, amikor elkezdődött a Krisztus-követés (mindenüket otthagyták, a csónakot, a hálót, a rokonságot, a világi hivatást, a biztonságot és a többé-kevésbé értelmesen elrendezett világot).

Máskor hamis váradalmak közepette követték, miután kenyeret oszthattak ötezer embernek, és Jézus dicséretét zengte a világ, és  tömeg követte őt (ők pedig már osztozkodtak előre Isten országa hatalmán és befolyásán, mígnem a Mester egy gyermek példáján meg nem értette velük: aki az első akar lenni, az legyen az utolsó).

 Követték őt kétségek közepette is (látva, hogy már mindenki elhagyta  Jézust, és csak ők maradtak, látva, hogy sokan csalódtak és visszafordultak az úton, és őket kétség vette elő, mert ugyan ki az, aki vesztes csapatban akar maradni, ha átállhat a győztesek közé, vagy legalább csendben eloldaloghat?).

És követték őt rettegések közepette is, miután  kijelentette nekik: halálon át vezet az út az életre, keresztet kell szenvednie, - s tudatta velük azt is, hogy még ők is meg fognak botránkozni, éspedig nem egy szavában, mozdulatában, hanem Őbenne magában -  a Fiúban!

Követték mindeddig. Most  pedig imádságban kellene őt követniük. De elalusznak – s aztán csak azt marad, hogy távolról kövessék a főpap udvaráig, ahol aztán Péter meg is tagadja őt.

Bizony, aki Krisztust követi, annak tudnia kell, hogy nem különb a tanítvány a mesterénél. Ezért, testvéreim, nekünk is gyakorolnunk kell, hogy amíg a világ alszik – elaludt? elaludt a szomorúság miatt? megszomorodott halálra? – addig nekünk imádkoznunk kell. Mert amíg időnk van tegyünk jót mindenekkel, kiváltképpen hitünk cselédeivel!

Virrasszatok velem, mondja Jézus – és ez a virrasztás a világ végezetéig tart. Virrasszatok velem: a szenvedőkért és a szenvedőkkel, minden szenvedőért és minden szenvedővel, sírjatok a sírókkal. És virrasszatok azokért, akik Krisztusért szenvednek – üldöztetést, aztán azokért is, akiknek tehetetlenül kell elszenvedniük, amikor Krisztusukat gyalázzák. Aztán azokért is, akiket, szomorúan mondom,  az egyház cégére alatt bántanak, mert szeretik Krisztusukat. Virrasszatok a szunnyadozókért, és a megszomorodottakért (hogy az ő szomorúságuk Isten szerint való szomorúság legyen: életre és feltámadásra, mint volt Péteré, aki a Lélek hatalmában siratta el, hogy megtagadta Urát), és virrasszatok a magabiztosakért, akik tudni vélik mindennek idejét, rendjét, módját – és Jézust is olyan magabiztosan akarják követni, mint akik nélküle is tudják az utat. És virrasszatok az ellenségeitekért is – igen, mert így virrasztott és imádkozott Krisztus.

4. Legvégre, Jézus imádságából hadd emeljem most ki az a szót, amely biztosít minket az imádság erejéről. Ugyanis akkor erős és állhatatos az imádkozásunk, amikor a kéréseinket, hálánkat, bűnbánatunkat, útkeresésünket, dicsőítésünket – egyszóval egész önmagunkat Isten ígéretének szilárd alapjára helyezzük. És itt is, a Gecsemáné kerti tusakodásban is megtaláljuk ezt a szilárd ígéretet.

Így imádkozik Jézus: Atyám, ha lehet, vedd el tőlem ezt a poharat, mindazáltal, ne az én akaratom legyen meg , hanem a tied.  Mi ez a pohár? Ez a pohár – a szenvedés és a harag kelyhe! Ez a kehely nem az a bürökkpohár, amit az meg-nem-értett filozófus öngyilkos gesztussal kihörpintett! Ez a  pohár az ártatlan szenvedő pohara. Ez az, amikor igaz ember hamisak kezére adatik. Ez az, amikor az igaz bíró fölött ítélkeznek azok, akikre ítéletnek kellene esnie! Ez az, amikor a teremtmény halálba adja a teremtőt. Ez az a pohár! Vedd el, atyám ezt a pohárt, mindazáltal.....

 Mindazáltal .... a fülünkbe cseng egy másik szó. Pár órája hangzott, az ígéret szava! Jézus mondja az utolsó vacsora poharára: ez ama pohár az én vérem által, mely tiértetek kiontatik. Ez a kegyelem szövetségének pohara, pecsétje, ereje. Igen, ígéretbe, áldásba, örök istenibe gyökerezik mind, aki imádkozik. Imádkozzatok tehát, hogy kísértésbe ne essetek!

Testvérem, ha kétségbeesett vagy, tudd meg, hogy  boldogtalan napjaidat nem azon kell számolnod, hogy hányszor vallottál kudarcot, hanem azon, hogy hányszor aludtál még ébren is, holott imádkoznod kellett volna?! És, testvérem, ha sikert-sikerre halmozol, tudd, hogy a boldog napjaidat nem azon kellene számolnod, hogy hányszor hajtott térdet előtted a világ, hanem azon, hogy álmodban is eleget adott neked az Úr!

Mert aki imádkozik, aki a legrövidebb és egyúttal mindent eldöntő úton Isten elé visz mindent, aki vigyáz és virraszt, aki imádkozik, hogy kísértetbe ne essen, az megtapasztalja, hogy amikor egyedül kell imádkoznia, akkor sem magányos. Jézust, míg vért verítékeve tusakodott, angyal erősítette a mennyből, hogy teljesen és egészen úgy legyen, ahogy az Atya akarja, ahogy a Fiú akarja, és ahogy a Szentlélek akarja – öröktől fogva mindörökké. Az pedig áldott ráadás, hogy nemcsak a szánk, hanem az egész életünk is énekelheti: mind jó, amit Isten tészen, szent az ő akaratja.
Ámen

Imádkozzunk: Imádkozzunk: Köszönjük, Mennyei Atyánk, hogy boldog belátásra buzdítottál: mindig imádkoznunk kell, hogy közösségben lehessünk veled, és megismerjük szent akaratodat. Kérünk is ezért, add Szentlelkedet, mert nem találjuk a kitartást az imádsághoz. Add Szentlelked, aki megtanít, hogyan kiáltsunk hozzád. Hozzád kiáltunk és eléd hozzuk életünket. Közbenjárunk beteg testvéreinkért: gyógyító irgalmadat áraszd ki reájuk, csak szólj egy szót, és meggyógyul a testvérem, a gyermekem, az unokám, meggyógyul a barátom. Szólj egy szót, hogy helyreálljanak, és Téged dicsőíthessenek. Könyörgünk a szomorkodókért, a gyászolókét. A feltámadott Krisztus hatalmát áraszd rájuk, töröld le könnyeiket. Könyörgünk sokféle kiúttalanságunkban, amikor nemcsak Hozzád, de egymáshoz sem találjuk az utat, amikor nemcsak Veled, hanem egymással sincs közösségünk, és magunkra zárul az életünk. Könyörgünk azokért, akik elveszítették a munkájukat és hosszú ideje vergődnek anyagi gondok közepette. Könyörgünk a fedél nélkül valókért, könyörgünk azokért, akik nehéz és súlyos terheket hordoznak. Könyörgünk azokért, akik nagy harcokban vannak, és nem tudják győzhetnek-e. Könyörgünk azokért, akik már oly hosszú ideje zörgetnek igazságukért, add, hogy meghallgatásra találjanak. Könyörgünk anyaszentegyházadért, Krisztus népéért, akik Mesterüktől azt tanulták: szüntelenül imádkozni kell. Bocsásd meg nekünk, hogy gyakran megszakad imádságunk, ellankad a szavunk, elalszunk. Bocsásd meg, hogy oly gyakran megszakítjuk a Veled való kapcsolatot. Taníts bennünket imádkozni szüntelen, állhatatos, hálaadó, buzgó és kérő imádságra. Hisszük, Mennyei Atyánk, hogy ezt a mostani kérésünket, melyet Jézus Krisztus nevében vittük  eléd, Őérette, hű kezesünkért meghallgatod! Áldunk dicsőítünk és magasztalunk ezért.
Ámen