Ige és éhség

Szeretett gyülekezet, kedves testvérek!

Az egyházi ünneprend szerint a mai nap a hálaadás napja. Legyen hát ez a mai nap hálaadó nap. Hálaadás a kenyérért, az új termésért, Isten bőséges kegyelméért. Hálaadásra terítettük meg az Úr asztalát és így is hívunk benneteket. Ma tehát a naptár szerint hálaadásban vagyunk. Persze, tudom, sok panaszunk van, tudom, sok fájdalmunk, sok keservünk van, tudom, hogy amikor a közösség hálát ad, abban nem mindenki tud  részt venni úgy, ahogyan kellene. Némelyek e nap kedvéért udvariasan félreteszik a panaszukat, fájdalmukat, kesergésüket, elteszik a holnapra, vagy már istentisztelet után hazafelé előveszik. Igen, tudom, nehéz hálát adni akkor, amikor az emberben panasz, fájdalom vagy keserűség van. De az igazság az,  hogy ezt az igét sem könnyű most felfogni. Ebben az igében is van panasz, van benne fájdalom és van keserűség, de nagy-nagy kegyelem is van ebben az igében. Olyan ez a prófétai ige, mint amikor hirtelen kialszik a fény mindenütt, aztán kibotorkálunk a konyhába, keresünk valami gyufát, de csak egy szál gyufánk találunk. S azt az egy szál gyufát gyújtjuk meg, és addig a rövid ideig tartó fényben, amíg az világít, addig kell tájékozódnunk, addig kell elraktározzunk az érzékeinkben, hogy mi hol van, merre van az ajtó, merre a kilincs, mert aztán az az egy szál is elég, és teljes sötétségben maradunk. De az az egy szál, amíg ég, megmutatja a kiutat. Olyan helyzetben mondja jövendölését a próféta, amikor a déli napfény is sötétséggé változik. Ebben a nappali sötétségben ragyog föl a vigasztaló ige: eljönnek a napok, amikor nem kenyéréhséget támaszt Isten, hanem igeéhséget, nem a kenyér után fogunk vágyakozni és éhezni, hanem Isten igéjének hallgatása után. Ez nagy kegyelem, de ez a nagy kegyelem most nagy sötétségben hangzik el. És éppen maga, a kegyelmes ige mutatja meg, hogy milyen nagy ez a sötétség.

Arra hívlak most, hogy először nézzük meg ezt a rettenetes dolgot, amibe Isten népe belehullott, ezt a sötétséget, amit a próféta így ír le abszurdummal, lehetetlennel, hogy: délben besötétedik, délben lesz éjszaka. Ezután fog igazán segítni bennünket ez a felgyulladó kis fény, a próféta jövendölése, így ad kegyelmet nekünk. Tehát Isten ítéletének a terhéről beszél a próféta, és ehhez az ítélethez sok minden hozzátartozik. A próféta korábban egy megrendítő képben azt is leírja, hogy amikor bekövetkezik majd a nagy katasztrófa, a nagy nemzeti, politikai katasztrófa, ezt gazdasági katasztrófa is kísérni fogja. S ő látja, hogy emberek egyik házból a másikba, egyik faluból a másikba, egyik városból a másikba, egyik országból a másikba az éhség miatt tántorogva mennek kenyeret keresve. Olykor látni a televízióban a világ kevésbé szerencsés részeiből tudósításokat. Legutóbb lehetett látni a pakisztáni nagy árvízkatasztrófa után, hogy megérkezett az élelmiszer-segélyt hozó helikopter, leszállóhelyet keresett ott, a vízzel elöntött terepen, és emberek ezrei futottak arra, amerre a helikopter halad, fölfelé nézve, reménykedőn és kétségbeesve, de mindenképpen éhes ábrázattal. Valami ilyesmit ír le a próféta, majd az ítéletben, a nagy összeomlásban, amivel az Isten fenyeget az is benne lesz, hogy egyik helyről vándorolnak az emberek. Ám így mondja: tántorognak. De menniük kell, mert enni kell, keresniük kell, mert enni kell, táplálékot kell szerezniük, mert élni kell, - nagy ítélet ez. De miért következik be ez az ítélet? – ezt is elmondja a próféta. Mert azok az emberek fognak éhségtől tántorogni – mondja – akik az imént még nagy jólétben laktak.

Úgy meggazdagodott Isten népe, hogy elefántcsonttal burkolták a palotáikat, kényelemben és jólétben dőzsöltek, úgy meggazdagodtak és megzsírozódtak, hogy elfelejtették a szolidaritást. Ilyeneket mond a próféta: jaj nektek, aki a szegényektől elvett köntösökön dőzsöltök. Mert a szegény ember zálogba adta az utolsó köntösét – mai nyelvre fordítom – mert a szegény ember hitelt vett föl, mert a szegény embernek valamihez hozzá kellett jutnia, majd törlesztenie kell a hitelét, annak meg emelkedik a kamata, és soha nem jön ki belőle. Jaj nektek, akik ezen zsírosodtok és ezen dőzsöltök! Mert elvétetik tőletek mind, mert összeomlanak a paloták. Jaj nektek, akik a szegényt eladtátok adósrabszolgának. Súlyos ítéleteket mond Isten a próféta által: jaj nektek, mert az idén még nagy jólétben voltatok, jaj nektek, mert gőgösek voltatok, jaj nektek, mert nem voltatok éhesek, tele voltatok önmagatokkal. Önteltek voltatok. Amikor az ember nem éhezik, nem keres, nem aggódik, amikor annyira jól megy, annyira nagy a jólét, hogy idézzem érdemesült politikusunkat. Amit itt néha látni is a Bőszörményi úton is, amikor mennek rajta végig a kukázók. A kenyér még nekik sem kell, ki van dobálva a kuka mellé a kenyér.

Megtapossuk a kenyeret. Emlékszünk még sokan édesanyánkra vagy nagyanyánkra, ha leesett egy szelet kenyér, felkapta és megcsókolta. Tudom, félrevezető a régi magyar mondás, hogy a kenyér élet, mégis a kenyér élet is, a kenyérben az életet becsülték. Vagy, hogy biblikus képpel éljek, egyszer Isten azzal fenyegette az Ő népét, hogy eltöröm a kenyered botját. És itt a kenyered botja kifejezés azt jelenti, hogy eltöröm azt, amire támaszkodhatsz. A bot az, amire lehet támaszkodni. Eltöröm a biztonságodat, eltöröm a holnapodat. Nagy a jólét, s mindenki el van telve magával, senki nem törődik a másikkal, mindenki a másikén zsírosodik, mindenki a másikén dőzsöl – Isten ezt nem tűrheti.  Még áldozataikat is gyűlöli és utálja: gyűlölöm az ünnepeiteket, utálom az áldozataitokat, hanem az igazság folyjék, mint bővizű patak a prófétával. A kegyelmesség és a könyörület, azok tetszenek nekem.

 Az ige, ez a fellobbanó kis láng ebben a nagyon súlyos ítéletben, ami végül kegyelmes fényt mutat, előbb egy súlyosabb ítéletet közöl annál is, amit megvilágít. Mert súlyosabb a helyzet, nemcsak az a baj, hogy nem kell a kenyér, mert oly bőséggel van, hogy nem törődnek vele. Azt mondja a próféta: olyan napok jönnek majd, amikor az éhséget maga Isten fogja támasztani. Isten küldi – szó szerint: küldi – az éhséget. Hogy a régi görög fordításához igazodjam, az éhség lesz Isten angyala, az éhség lesz – ahogy egy másik görög fordítás mondja – Isten apostola, mert itt az eredeti héberben így van: éhséget küldök, az éhség megy előttem követségbe, az éhség fogja megmondani, hogy mi a helyzet, az éhség fogja prédikálni az Isten igazságát és ítéletét. Jönnek majd olyan napok, amikor Isten ítéletének tudtul-adói közt az egyik apostol az éhség lesz. Isten támasztja az éhséget. Ha nincs kenyérre való, általában tudjuk az okát, nem kell ahhoz közgazdásznak és mezőgazdásznak lenni, tudjuk, ha nincsen kenyér, azért nincs, mert szárazság volt, nincsen kenyér, mert elverte a jég a termést, nincsen kenyér, mert elvitte a háború, nincsen kenyér, mert kiégette a nap – ezeket mind tudjuk. De most azt mondja a próféta, másképp lesz éhség. Nem azért, mert szárazság lett, nem azért, mert elverte a jég, nem azért, mert betört az ellenség és elvitték, mint ahogy a tatárok elvitték a tatárjáráskor a magyarok gabonáját. Nem azért, mert kiégette a nap, nem valami, egyébként kalkulálható és számítható körülmény okozza ezt, ami hozzátartozik az ember küszködéséhez, vergődéséhez, s amire nézve imádkozunk is mindig: mindennapi kenyerünket add meg nékünk ma, Isten, áldd meg a magyart jókedvvel, bőséggel – ezért is imádkozunk és ezt is kérjük. Most nem így lesz éhség, hanem maga az Isten az, aki éhséget küld. Ez meg hogy lehet? És hogy lehet, hogy Isten az Ő igéje iránt támaszt éhséget, hogy lehet, hogy Isten olyan helyzetet teremet, engedi a dolgokat úgy történni – most megint fordítom szó szerint, nehézkesen –, engedi a dolgokat úgy történni, hogy éhség támadjon igéje hallgatása után, ez hogy lehet? Hiszen minden, de minden arról szól, hogy Isten beszél, hogy engedheti meg Isten, hogy Ő ne legyen hallható, miközben minden, de minden e világon arról szól, és azt mutatja, hogy Isten folyamatosan beszél. Ez hogy lehet?

Ha föllapozzuk a Zsoltárokat, akár a 19.-et, akár a 103.-at, a 104.-et, 105.-et, 119.-et és sorolhatnánk végig a zsoltárokat, mind azt mondja: az egek beszélik Isten dicsőségét. Ha fölkel reggel nap, máris Isten jóságáról beszél, ha lenyugszik és fölkel a hold, és fölnézünk a csillagos égre, semmi mást nem látunk és hallunk, mintha ezek állandóan Istenről diskurálnának, Istenről beszél minden. Nincs igaza Pascalnak, hogy a világegyetem véghetetlen néma és rettenetes űr! Minden beszél, minden Istenről beszél. Szentgyörgyi Albert, a nagy tudós, aki zsoltárokat is írt, az egyik ilyen zsoltárában éppen arról beszél, hogy ő, a tudós, aki fölhasítja az atomot, a sejteket, megfejti a szemnek láthatatlan titkokat, azt is látja, hogy a mikrovilág is a Teremtőről beszél. Isten beszél. Hát hogy lehet akkor, hogy Isten olyan helyzetet teremt, hogy mi nem halljuk meg, és éppen mi nem halljuk meg? A süket csillagok hallják, az egyébként persze nem beszélő nap hallja és énekli, az egész univerzum hallja és tovább adja és visszahangozza és tükrözi, csak mi nem halljuk, akik Isten képmására teremtettünk? Éppen mi nem halljuk? Hogy lehet ez? Talán úgy, s erre is utal a próféta, hogy megtelik az ember önmagával, és nem akar mást hallani. Elég vagyok én magamnak. Mint ahogy Madách Istene mondja Ádámnak: lássuk, mit érsz magadban! De sokszor nekimegyünk ennek: elég vagyok én magamnak. Néha úgy látom az egész emberiséget egyben, mint a mániás embert: aki megy az utcán, és beszél – magával-magában –, még hadonászik is hozzá, el van magával. Köszönünk neki – jó napot kívánok – nem hallja, nekimegy valaki – zötty, zöttyen egyet – s megy tovább. Nem figyelünk Istenre, nem akarjuk hallani. Vagy talán elegünk van belőle? Mondottam, a zsoltáros belerendül, belecsodálkozik, a tudós belerendül, belecsodálkozik, az igazán odafigyelő ember is belecsodálkozik és belerendül Isten zenéjébe, Isten szavába, Isten versébe, Isten regényébe, Isten drámájába, hát mit mondjak még, Isten szónoklataiba – mert ezekkel van tele a világ! Mi meg azt mondjuk, hallgasson el már ez a fecsegő vénasszony, mit karattyol ennyit, miért jön utánam állandóan, miért beszél a fülembe, miért beszél a lelkemnek, miért beszél a szívemnek?

Ma Magyarországon több ezer helyen papok prédikálnak. S hallom az ország többségét: mit prédikálnak a papok? Minek beszélnek ezek annyit? Elegünk van már Istenből, mindig ugyanazt mondják, ráadásul mindig ugyanazt mondják! Mit mond Isten? – Szeretet. – Unalmas téma. Igazság. – Jaj hát, ebből volt már elég. Kegyelem. – Nem kell. Dicsőség. – Istené? Isten, bizony mindig, mindegyre ugyanazt mondja. Mi meg unjuk, mint ahogy Ámos korában is elunta Isten népe. Egy korábbi részben, amikor Ámos Isten népének nyomorúságáról jövendöl, és megtérésre hívja őket, buzdítja, tanítja őket szentségre, igazságra, kegyelemre, jóságra, tisztaságra, oda megy hozzá egy hamis kultusznak a főpapja, és azt mondja neki: - te menj már haza innen, menj haza a földedre, ott beszélj, ott prédikálj, ott keresd a kenyeredet. S akkor azt mondja Ámos: ha az oroszlán üvölt, ki ne félne, ki ne rettenne meg? Ha az Úr szól, akkor ki ne prófétálna?! S mégis eljönnek a napok, amikor éhséget támasztok, de nem kenyér után való éhséget, hanem az Isten beszéde utáni éhséget. Mert majd nem szól az Isten! És akkor ott áll az ember megzökkenve, magatehetetlen, és kiderül, amivel megtöltöttem magamat, az csak egy homonculus, az csak egy kis gyurma-ember, az csak egy elporladó agyag-valami. Ott fogok állni, és kiáltozni fogok, jaj, de sokszor mondtam régen, hogy nem, nem kell az Isten beszéde, unom ezt a beszédet, ne karattyoljon nekem az Úristen, ne dumálja nekem újra meg újra, mindegyre ugyanazt, de már szomjas is vagyok, már éhes is vagyok rá, és már vágynám hallani – és nem hallom. De nem azért, mert katasztrófa történt, nem azért, mert elromlott a hallásom és hallókészülékre szorulnék, nem azért, mert sértetten befogták szájukat a papok, vagy mert kitörték a próféták összes fogát, mert elégették az összes Bibliát és fölrobbantották az összes templomot, nem ezért. Az Úr küldi ezt, Ő teszi ezt, Ő bocsátja reátok ezt az éhséget.

És ekkor, bizony, nem segít semmi. Ha nincs kenyér – mondja a próféta –, akkor be kell kopogtatni a szomszédhoz. Ha nincs kenyér, akkor el kell menni a szomszéd faluba. Ha nincs kenyér, útnak kell indulni, és el kell menni egy másik világba, ahogyan ma százezrek és milliók indulnak útnak, ma újra nagy népvándorlások vannak, milliók keresik a kenyeret. És ha az Isten beszéde után támad éhség, akkor nem segít az, amivel oly gyakran próbálkozik a mai ember, nem segít, hogy másik valláshoz kapkodok, nem segít a panteizmus, pedig ma már milliószám vannak vallási népvándorolók is. Ha figyeltél volna Istenre korábban, ha hallgattad volna a csillagok muzsikáját, ha megértetted volna, hogy mit énekel a tenger! (Ezek egyike sem panteizmus!) De most már hiába vagy panteista, s hiába mondod, hogy mindenben Isten van,  - nincs már hozzád szava, mert nem szól. Vagy talán mégiscsak szól, csak nem halljuk? Ez még súlyosabb ítélet, és egészen pontosan ezt is fejezi ki az ige: éhséget támasztok az Isten beszéde hallgatása után! A hallgatás után támaszt éhséget – mert Isten mindig beszél. Csak te nem hallod. Milyen borzasztó. Az egész univerzum Isten dicsőségét zengi, és te nem hallod, hogy mit énekel ez a csodálatos kórus, és nem is tudsz beszállni ebbe a kórusba. Csak sejted, csak gondolod, hogy valamit mond. Azt mondja Isten: ez a szív éhsége lesz, a szíved lesz éhes. Ez a léleknek a tanácstalansága lesz, ez az a pillanat, amikor elrejtőzködik előled az igazság. Hiába mondja olyan szépen a filozófus, hogy az az igazság, amikor az ősvalóság föltárulkozik, mikor lehull a lepel mindarról, ami el van takarva, feledve, a-létheia, - gyönyörű, még a szó is. De ha nem tárul föl, ha nem mutatja meg magát, akkor mit mondasz, akkor mit csinálsz? Akkor éhesen marad a szív, pedig az előbb még milyen öntelt volt, az előbb még senkire sem szorult, az előbb még elég volt önmagának. Aztán tanácstalan marad a lélek:  mert mit is kell tenni? Olyan közelinek érzem néha Istennek ezt az ítéletét: tanácstalan a lélek. Mit tegyünk, mit tegyünk a mai világban? Merre menjünk, hova lépjünk? Hogyan döntsünk, mi mellé álljunk ki, mihez ragaszkodjunk, ki ad tanácsot? És ami ma érvényes, holnap is érvényes lesz-e? Mert rejtőzködik az igazság, olyan sötét ez az éjszaka, és egyre jobban mélyül és mélyül. Ebben gyújtja meg Isten ezt a gyufalángot, nem sokáig ég, kedves testvérek, hamar kilobban az, hamar a körmünkre ég, hamar eltűnik a fénye, de mondja: Ímé, napok jönnek. Azt mondja az Úristen: és éhséget bocsátok a földre, nem kenyér utáni éhséget, sem víz után való szomjúságot, hanem az Úr beszédének hallgatása után.

 S nemcsak ítéletet hallunk tehát, hanem kegyelmet is. Nemcsak azt mutatja meg ez a fölvillanó fény, hogy milyen hihetetlen mélyre, nyomorúságra, elveszésbe süllyedt az ember, hanem megmutatja – még egyszer ismétlem – hogy ezt Isten támasztja, az az Isten nem szól, aki szól,  - az az Isten szól – gyújt világosságot - , aki majd nem szól. Tehát éppen azzal támasztja ezt az éhséget – értsük jól, nagy titka ez Istennek! –, hogy most viszont még szól, most még szól. Az Ige támaszt Ige utáni éhséget. Semmi egyéb. Egyébként nem értenénk, egyébként nem tudnánk, hogy mi az a nagy sötétség, amiben mi bóklászunk, mi a szívnek az a kielégíthetetlen nagy éhsége. Hogy ugyanis miközben minden az enyém, én még sem vagyok semmivel elégedett, mi a léleknek az a tanácstalansága egy ilyen világban, ahol minden információhoz hozzá lehet jutni, és mindent meg lehet tudni. Hát nem is érteném ezt az igét, ha most a próféta szavában ne ragyogna föl ez a fény. De fölragyog. És kimondja, hogy Igét vágyakozunk majd hallani. Merthogy az Ige utáni éhség nem természetes. A kenyér után való éhség természetes. A kenyér szükséglet, ha hiányzik, ha nincs, kell, mert nem lehet nélküle élni. Ebben az értelemben az Ige utáni éhség nem természetes. Sőt, iróniával mondom: az kezd természetessé válni, hogy nem éhezzük az igét. Kérdezem tehát. Természetes, hogy nem kell az Ige? Természetes, hogy nem törődünk vele? S  mint a kenyérrel, úgy bánunk vele – kenyérbőség idején, kenyértöbblet idején? Nyugodtak vagyunk, mert ige mindig lesz? És természetesen, jár is nekünk, ha kérjük? Természetes, hogy van? Nemrégiben találkoztam valakivel, aki harcos ateista, most akarja megalapítani a Magyar Ateisták Pártját – sok sikert kívánok neki hozzá, sok minden bolondságra lehet pártot alapítani. De azért jóban vagyunk, diskurálgatunk. És mondja: Tiszteletes Úr, azért vasárnap prédikálgasson csak, mert magát azért fizeti az állam! Hát jól van – mondom – maga ezt így gondolja, de nem így van, természetesen. Mégis, ez az ateista ismerősöm is azt mondja, hogy a papokat azért tartja az állam, hogy prédikáljanak, hogy akinek kedve van ilyet hallgatni, az menjen el, hallgassa meg. Ha nem jön el senki, akkor is prédikáljon csak – ezért kapja a fizetését. Mint a váltóőr, ha jön vonat, ha nem jön, az ott áll a bakterházban. Mint a jegyellenőr: akár vannak a buszon, akár nincsenek a buszon, neki akkor is föl kell szállni, és kérni kell a menetjegyeket. Hát, ami jár. Tényleg? – kedves testvérek, nem is törődünk vele. Nem futott át soha a szívünkön az a gondolat, amit mondtam, hogy talán majd megsértődnek a papok, s elmennek remetének, hogy minden próféta fogát kitörik, minden Bibliát elkoboznak, minden templomot felrobbantanak. Dramatizálom, értitek jól,  - nem lesz ilyen, bízunk Istenben, reméljük. De volt ilyen a történelemben. Most azt mondja a próféta: megszüntetem ezt a természetességet, megszüntetem, hogy csak úgy van ige, megszüntetem, hogy csak úgy jár nektek az ige. Mintha a mindig beszélő és mindig kommunikáló és mindig közlő, és önmagát mindennel közösségbe vonó Isten most azt mondaná, hogy titeket, ember gyermekei kihagylak ebből. Mindenki kapni fogja áldó igémet: fű, fa, virág, csillag, minden, ami a világon van, de titeket kihagylak belőle. Voltál már így – akinek több testvére van, igen jól ismeri, hazajönnek a szülők, hozzák az ajándékot, s kimaradtál? Jaj, neked nem hoztak, elfelejtettek! Elfeledkezhet-e a szülő az ő gyermekéről, elfeledkezhet Isten az Ő csodálatos képmásáról, az emberről, hogy osztogat mindenkinek, és éppen te maradsz ki a sorból? Ez az ítélet! De a kegyelem is, - és ezért kegyelem, mert még az ítélet is az Ige által szól! – és az a kis felvillanó fény ott, Ámos idejének éjsötétjében bár csak egy gyufaláng, mégis évezredet előrevilágít, addig a Jézus Krisztusig, aki így szól, miután kenyeret sokasított és adott az éhezőknek (úgy, hogy tizenkét teli kosár maradt utánuk), azt mondja nekik: Én vagyok az élet kenyere. És aki ebből a kenyérből eszik, soha meg nem éhezik. Ez a kenyér az Ige kenyere, ez a kenyér az, amikor Isten önmagát adja teljesen és egészen, a szívnek, a léleknek, az embernek, az éhes szívnek, a tanácstalan léleknek, az eltévedt embernek ezt is Ő adja, ezt is Ő küldi.

A régi prófétai fenyegetésben látjuk magunkat megítélten, látjuk az ítélőt is, az ítélő Istent, aki azonban Krisztusban kegyelmesen ítél. Mit mutat a felvillanó láng? Előbb megmutatja, hogy sötétben vagy, eleve azért kell ennek a lángnak fellobbannia. Aztán megmutatja – merthogy az Igéből támadt a fény – hogy Istennél van a mindent bevilágító világosság. És végül azt is megmutatja, hogy Isten ezért a Krisztusért minden ítéletet félretesz, Isten ezért a Krisztusért visszavonja az ítéletet, Isten ezért a Krisztusért eltörli az ítéletet. Isten ezzel a Krisztussal elégít meg bennünket. Ez a Krisztus az élet kenyere. Ma hálával emeljük szívünket Istenhez, hogy van kenyerünk, mondom szomorkodva-szorongva, annyi, hogy még a kukába is telik belőle. Van kenyerünk bőséggel. De leginkább azért adunk hálát, amikor az úrvacsora kenyerét és poharát vesszük, hogy Isten az engedetlen, magába belesüketült, magával eltelt és megítélt emberen megkönyörült, közösségre lépett vele, s életét megosztotta vele. Eljönnek a napok – mondja Ámos próféta – és vándorolni fognak tengertől tengerig, északtól fogva napkeletig, futkosnak, hogy keressék az Úrnak beszédét, de nem találják meg! De megtalálják. Mert futkosnak déltől északig, kelettől napnyugatig, hogy megtalálják, de nem találják – mondja a próféta – keresik, de nem találják. De megtalálják – felelünk rá boldog hittel, mert Isten elküldötte Őt. Elküldötte Őt, Krisztust oda, ahol vagy az éhségedben, oda, ahol vagy a bánatodban, oda, ahol vagy a keserűségedben, oda, ahol vagy a nyomorúságodban, ahol még így dohogsz: mit beszél a pap hálaadásról, mikor tele vagyunk bajjal! Éppen oda küldte, ahol ülsz a sötétben, mert a próféta régi szerény gyertyalángja, mely ellobbant, megszűnt, és sötétről sötétet hagyott maga után, mégis előre mutatott, egy másik fényre, Isten örök világosságára, magára Jézus Krisztusra, ki ott ragyogott fel, ahol te vagy – a sötétségben. Ímé, eljönnek a napok, amikor éhséget támasztok az én beszédem hallgatása után. Ó, jöjjenek ezek a napok, kívánjuk igazán, hogy a szívünkben, lelkünkben, életünkben éhség támadjon Istennek beszéde után, mert abban van élet, abban van kegyelem, abban van dicsőség, abban van megmaradás, abban van maga Isten, aki minden életnek forrása.
Ámen

Imádkozzunk: Urunk, hálát adunk a kenyérért, hálát adunk, hogy bőkezű és gazdag Úr vagy, hálát adunk, hogy gondoskodsz gyermekeidről, hálát adunk, hogy nem hiába mondjuk: mindennapi kenyerünket add meg nékünk ma. Urunk, hálát adunk az érettünk megtört kenyérért, az élet-kenyérért, az érettünk megtört testért és kiontatott vérért, Jézus Krisztusért, aki maga az élet kenyere. Hálát adunk, hogy az Ő igéjével, áldásaival, kegyelmével táplálsz bennünket bőséggel. Elégítsd meg szívünk szomjúságát, elégítsd meg lelkünknek éhségét. Hozz ki bennünket, Mennyei Atyánk minden önteltségünkből, hozz ki bennünket minden sötétségből, hozz ki bennünket minden lázadásból, magunk kelletéséből, hálátlanságból, gőgből és vétekből, hozz ki bennünket Jézus Krisztus világosságára és dicsőségére, hogy Őt lássuk, benne és általa éljünk. Gyógyítsd a beteget, erősítsd az erőtelent, vigasztald a gyászolót, derítsd a szomorkodót, elégítsd meg az éhezőt és szomjúhozót, vonj bennünket magadhoz csodálatos jelenlétedbe, minden áldásodba. Krisztusért hallgass meg bennünket.
Ámen