Gyászoló Testvéreim!
Gyászunkban most vigasztalást keresünk, - olyan reménységet, melyen megszilárdíthatjuk életünket, és méltón hálát adhatunk szeretettünk egész életéért. Szeretnénk őt úgy elbocsátani, hogy közben, a búcsúzás óráján is szilárdan hisszük, a mennyei Atya szólította őt el, hívta haza a mennyei örök hazába. Sóhajtanunk kell ehhez. Nem a lemondás sóhajtásával, nem a beletörődés sóhajtásával, hanem a legelemibb vágyakozással! – erre tanít az apostol vigasztalása.
1.Tudjuk, mondja elsőször: földi sátorházunk elbomol. Ismerős tudás ez – ismerős képpel fejezi ki: ami lebomlik: sátorház. Lipcsey Bertalanné nemcsak az előtte járó nemzedékek sóhajtásaiból, vagy az általa rajongott szépirodalomból ismerte ezt a sóhajt, hanem saját életén tapasztalta: megtapasztalta ezt a gyermeki, idilli otthon elvesztésében, mely a haza, a szülőföld elvesztését is jelentette: sátrát elbontotta megannyi történelmi vihar, és zarándoklétre kényszerült. Kárpátaljáról, Munkácsról a világháború és az országvesztés vihara hozta Budapestre, miközben hét esztendőt várt hitvese megérkezésére, akit a hadifogság ragadott el – itt és így kellett újra sátrat emelni, életet kezdeni, gyermekeket nevelni, tanítani, édesanyai és pedagógusi hitvallást betölteni – ezzel a tudással. Aztán el kellett hordoznia az özvegység évtizedeit, s azt is, mikor az ő földi sátorháza, a puszta léte romlott. Hordozta azt az évszázadot, a világégések, forradalmak, vesztések és veszteségek évszázadát, melyet csak elsóhajtani lehet. Nem baj hát, ha szólunk erről is, a létfeltételekről, a conditio humana-tól, az emberi sorsról. Úgy élt sokszor, ahogy Arany János bujdosója mondja szép sóhajtásában:
„Messzi honom tája körül jaj be kék..
Azt sem tudom, hegy-e az ott vagy az ég,
Azt se tudom, eljutok-e oda még,
Vagy sose lesz egyéb hazám, mint az ég?”
- De van egy igazabb, mélyebb sóhajtás – ez is tudáson alapul, de még inkább a hit meggondolásán. Lipcsey Bertalanné hívő ember volt. S hitében érlelődött az a tudás, vagy ahogy a régiek mondták: az a boldog ismeret, hogy bár drága hajlék a földi sátorház, Istennél van drágább hajlékunk, mert az romolhatatlan, mennyei hajlék. Ezért akármilyen veszteséget hoz a sorsunk, bármit romlaszt-omlaszt megannyi nyomorúsága a világnak, drága minden élet, melyben Isten kegyelme már itt is mutatkozik, mert ez a kegyelem megáld és megtartó erőt ad, értelmet ragyogtat minden értelmetlenség közepette, megtanít újat kezdeni, megsegít újra kezdeni. Erre a mulandóra mondotta a teremtéskor a teremtő: igen jó, s Krisztusunk is ebbe a halandó testbe öltözött, hogy kiváltson minket minden nyomorúságunkból. Akinek fény átragyogta a lelkét a csendes imádság, a zsoltár, a templom ablakán átszűrődő mennyei, s Lipcsey Bertalanné lelkét átragyogta, az a legrettenetesebb sorsban is méltóságot, emberséget, reményt kap, ha szenved is. Ebből fakadtak erényei, a hűsége, állhatatossága – a földi és mennyei bizonyosságok megosztása, övéiért való szeretete. Ezt tehát mélyebb és igazabb sóhajtás – mert mennyei után vágyakozik. Nézzétek, milyen világosan mondja az apostol: a bánat, az elvesztés, a halál szorongatása minket nagy-nagy sóhajtásra késztet – de a mi igaz sóhajtásunk vágyakozáson, kérésen alapul – mikor az Úr Jézus meggyógyított egy süketet, s mielőtt kimondta volna a gyógyítás szavát, előtte föltekintett az égre, és sóhajtott, vagyis imádkozott, kifejezte gyógyító kívánságát. Ez a mi sóhajtozásunk tehát: kívánság, imádság, - maga a megváltó tanít rá. Ezért mondja az apostol: óhajtozunk is. Várjuk a diadalmas isteni megnyilatkozását, hogy megértsük, ha veszve is honunk, ha omol is sátorházunk, azon a hegyen túl, azon az égen túl örökkévaló honunk van, nem kézzel készített, nem verítékből tapasztott, nem mulandóság alá vetett, hanem Istentől szerzett. Az én Atyám házában sok hajlék van – ígéri nekünk is Megváltónk.
- Egy vágyakozó lélektől búcsúzunk ma. Isten megtanította várni, és a várakozásban hűséggel megállni. Megtanította őt sóhajtozni is, igaz óhajtással, szent vágyakozással előretekinteni a mulandók közepette az örökkévalóra. Mi más lenne egy ilyen drága élet öröksége, mint hogy mi is eljutunk erre a boldog ismeretre, igaz reménységre – tudva, hogy a földi elbomol, de van mennyei, és amikor a földi elbomol, s nekünk sírnunk és sóhajtoznunk kell miatta, a könnyeinken mégis felragyoghat Isten irgalma, mert öröktől fogva hajlékot szerzett nekünk Jézus Krisztusban. S ha most omlik a mulandó, magasodik a múlhatatlan, ha porrá lesz, ami porból vétetett, megáll ami az örökkévalóban emeltetett. Isten Szentlelke írja szívetekbe e boldog reményt, hogy óhajtsátok ti is felöltözni az örökkévalót, hogy ami halandó elnyelje azt az élet.
Ámen
