Húsvétra - 2011

Szeretett gyülekezet, kedves testvérek!

Nemrégiben egy lelkésztársammal beszélgettem, aki azzal a kéréssel keresett, segítsek neki, mert nem tudja megoldani semmilyen módon, hogy a gyülekezetében Húsvétkor arról beszéljen, amiről szoktunk néha szólni, hogy vasárnap nem a hét utolsó napja – ez tudvalevő! –, hanem a hétnek az első napja. Azért kérte a segítségemet, mert valahol olvasott egy újságírótól egy pikírt cikket, mely szerint hiába teszik meg a keresztyének a kalendáriumban a hét első napjának a vasárnapot, hiába tesznek úgy, mintha az lenne a hétnek az első napja… ez csak egy ostoba keresztyén szokás, mert mégiscsak úgy van az, így is mondjuk magyarul, hogy a hétfő a hétnek a feje, az a hétnek a kezdete. Azt tanácsoltam lelkésztársamnak, hogy Húsvétkor prédikáljon bátran arról, hogy nem a hét első napja a Húsvét, hanem az új világnak az első napja, az új teremtésnek az első napja. A mi húsvéti örömünk, húsvéti diadalmunk, húsvéti hálaadásunk éppen az, hogy ezen a napon, a feltámadás napján egy új teremtés vette kezdetét, hiszen Jézus Krisztus nemcsak úgy támadott fel a halálból, hogy Isten mintegy visszahozta Őt, aki elveszíthetetlen, Őt, akinek a halála felfoghatatlan, mintegy visszahozta kárpótolva a fájdalomért, a halálért, a keresztért. Krisztus úgy támadott fel – ahogy Pál apostol mondja éppen itt, a Korinthusi levélben –, hogy zsengéjük lett azoknak, akik elaludtak.

Ő a kezdet, Ő a foglaló, Őbenne látjuk azt, hogy mit készített Isten az övéinek. Sokszor mondjuk a szép igét: amit szív nem gondolt, amit szem nem látott, amit az ember füle nem hallott, azt készítette Isten az Őt szeretőknek, és ezen sok mindent értünk földi életünk történetében, például, amikor nyomorúságból örömre jutunk, amikor vigasztalást kapunk, amikor súlyos betegségből meggyógyulunk, amikor úgy fordul a kerék – ahogy szoktuk mondani –, hogy nekünk lesz kedvező. Igen, Isten azt készítette, amit nem is gondoltunk, amit nem is láttunk, nem is hallottunk, de az apostol Jézus Krisztus feltámadásában mondja ezt az igét, s a feltámadásra, a mi feltámadásunkra, az új életre gondol, ez az új teremtés. A régiek azt szokták mondani, hogy Isten a világot semmiből teremtette, mi pedig mondhatjuk, hogy viszont ez az új teremtés a halálból való teremtés. A halálból való teremtés mindent felülmúló, szinte mondhatjuk, nagyobb is talán, mint maga a teremtés.

Azt is tanácsoltam lelkipásztor testvéremnek, hogy legyen bátor és hirdesse ezt, és akár kérdezze is a gyülekezetét, hogy tisztában vannak-e ezzel, tudják-e ezt, hogy ez a mi napunk, ez a mi diadalünnepünk, ez a mindent eldöntő nap, mert a Húsvétban dől el minden. Aztán magam is megszeppentem. Mert azt olvasom Pálnál, hogy ő, amikor erről a diadalnapról beszél, mindjárt két kérdést tesz fel. Így szól a két kérdés: Halál, hol a te fullánkod, pokol, hol a te diadalmad? Természetesen, könnyű lenne azt mondani, hogy ezeket a kérdéseket a győztes teszi fel, s ujjong az ellenség fölött, ki nagynak, hatalmasnak, legyőzhetetlennek mutatta magát, de immár legyőzetett. Győzedelmes ujjongás ez. Így van ez sokszor másban is: megijedünk valakitől, félelem tölt el miatta, úgy érezzük, hogy nem tudunk fölébe kerekedni, aztán mégis győzünk, és akkor mintegy gúnnyal, a győztes diadalával mondjuk: hol a hatalmad, hol a fullánkod, hol van az, amit mutattál? Nincs az sehol. De, testvérek, ezt a két kérdést egy olyan embert teszi fel, aki még ezen az oldalon van, aki még velünk van, és közöttünk van. Egy olyan ember kérdezi ezt Pál személyében, aki még nem ment át a halálon, s nem a túlsó oldalon áll, s nem onnan szól vissza. Egy olyan ember mondja ezt, aki még nem kóstolt halált, az még előtte van, mint mindannyian előttünk. Nem elbizakodott dolog hát, nem túlzó magabiztosság hát, nem a győzelem korai megelőlegzése hát így ujjongani: halál, hol a te fullánkod, pokol, hol a te diadalmad!? Vajon mi már fölébe kerekedtünk a halálnak? Hogy jól értsük Pál apostol kérdéseinek igazi súlyát, és hogy jól megértve jól is rezonáljanak bennünk, jól töltsék ki a lelkünket, hadd idézzem föl azt a prófétai szakaszt, ahonnan Pál apostol ezt a két kérdést veszi. Régi történet az. Hóseás prófétától veszi a kérdéseket, az ítélet prófétájától veszi, attól a Hóseástól, aki látja saját népe aláhullását, s aki így írja le a népe történetét: testvérek között ő a legvirágzóbb, de feljő a keleti szél, az Úr szele támad fel a pusztából, kiszárad kútfeje és elapad forrása… Ahol egykor zöldellt minden, ott most sivatag lesz. Sokat mondják ma a tudósok, hogy a földi bolygó létét az ipari szennyezés mellett leginkább az elsivatagosodás fenyegeti, s hogy ahol egykor zöldellő mezők, virágzó ligetek, igazi élet volt, valami oknál fogva megkezdődik a kiszáradás. Így mondja ezt egyszerűen a próféta: kiszárad kútfeje, elapad forrása... És ez a természetes fenyegetettség civilizációs metafora is. Azt látjuk, hogy egykor a virágzó kultúrák, civilizációk, ki tudja, mi okból, egyszer csak elkeztek kiszáradni. Először csak örömtelen lett a kultúránk, egyre kevesebbet nevetünk, egyre kevesebbet mosolygunk, egyre kevesebbet éneklünk, egyre kevesebb verset tudunk, egyre kevesebb szép szót mondunk egymásnak, minden gépies lesz, mint amilyen mechanikusan működnek a gépek. Csattog és zörög minden. De talán nem is a gépek zörögnek, a gép-civilizáció, hanem a száraz falevelek, meg a kiszáradt fű, amint átfúj rajta a szél… Ezt éli meg a próféta saját népét látva, mely kiszáradó nép, egyre kevésbé örvendező nép. Az a nép már nem énekel, az a nép már nem tudja, milyen véghetetlenül tágas fölötte az égbolt. Az a nép már nem mondja azt, amit a filozófus mondott kétszáz évvel ezelőtt: két dolog tölt el csodálattal, - a szívemben lakozó erkölcsi törvény és fölöttem Isten véghetetlen ege. Csak zörög-zörög, csak éldegél, csak van. És ebben a helyzetben a prófétában feltolul egy csomó kérdés.

Az első kérdése népéhez az, hogy hol van királyod, és hol vannak bíráid, hol vannak szabadítóid, akiket magadnak választottál, akikre rátetted a tétet, akikről azt gondoltad, hogy majd kivezetnek a bajból? Aztán halljuk azt is a próféta szájából, mintha Isten mondaná: a megbánás elrejtetett előlem. Titokzatos szó ez, többször halljuk a Bibliában nem magunkkal kapcsolatban. Ó, mi sokszor megbánunk, ó, mi sokszor föltolulunk saját magunkon, és a megbánásban oly nagyon sajnáljuk magunkat, oly rettenetesen nyomorultnak érezzük magunkat. De most Isten megbánásáról beszél a próféta. Azt mondja, hogy Isten elől rejtetett el a megbánás. Egy másik fordítás így mondja: nincsen bennem megbánás. Egy másik így mondja: én nem ismerem a megbánást, pedig... Mi történik, mikor Jónás elmegy Ninivébe és Ninive megtér: Isten megbánja, megbánta, hogy el akarta pusztítani, és megkegyelmez a városnak, - ez az isteni megbánás. Mi az Isten megbánása? Mikor vízözön öntötte el a földet, és Noé és családja túlélte, azt olvassuk: Isten megbánta, és megfogadta, hogy nem lesz így többet. Van isteni könyörület, van isteni megbánás, - de most az ítélet mélyén úgy látja a próféta, hogy nincsen, elrejtetett Isten elől a megbánás, kiesett Isten szívéből a könyörület. S ekkor kiált a próféta ezekkel a súlyos szavakkal: hol van a veszedelmed, ó halál, hol van a te romlásod Seól?! És ez nem diadalkiáltás, testvérek! Inkább modern kiáltás ez, a mai ember kiáltása ez, az eutanázia-kiáltás ez. Belegondolt már valaki itt, a 21. században, hogy miképpen volt képes az európai ember „legyártani” a legborzasztóbb szót, ami valaha is létezett a világon: eutanázia, jó-halál? Van ilyen? Létezik jó-halál? Lehetséges, hogy az ember a barátjának tekinti az utolsó ellenséget (ahogy Pál apostol mondja itt a Korinthusi levélben, mert a halál az utolsó ellenség), és hívogatja, keresi és vágyakozik utána? Bizony, amikor kiszárad egy kultúra, amikor kiszárad egy civilizáció, amikor kiszárad egy nép (mert kiszáradóban van a magyar nép, kiapad kútfeje, és nem zöldell és nem terem), jaj de sokan kiáltanak: hol vagy, halál? – de sokan kiáltoznak és keresik a koporsó erejét, a halál rontását, mert inkább azt választják, mint a haláltól való félelemnek rettenetes tudatát! Amikor Isten mintegy eltakarja az Ő arcát, mikor nem ragyogtatja ránk az arcát, ahogy kérjük ezt oly gyakran az áldásban (fordítsa az Úr orcáját terád, ragyogtassa rád világosságát!), amikor nem látunk isteni világosságot, a próféta szívéből kiszakad ez a kiáltás: így nem érdemes élni, így nem jutunk sehova, így csak a borzasztó, kiszáradó, önmagában forgás van, egy életnek, egy nemzetnek, egy civilizációnak a sivatagosodása. Hát akkor, hol vagy halál?

János apostol a Mennyei Jelenések könyvében súlyos ítéletként írja le azt a döbbenetes eseménysort, hogy amikor ilyetén lát az ember,  keresni kezdi a halált. Apokalipszis. Ha ezt a szót hallom, hogy jó-halál, számomra a szinonimája az, hogy apokalipszis, amikor az ember nem az életet keresi, hanem a halált keresi. Amikor az ember nem azon örül, hogy élet támad, hanem azon, hogy kopogtat a halál, amikor az embernek több halotti éneke van, mint bölcsődala, - ez az apokalipszis.

Mintha tehát, mikor Pál apostol a Korinthusi levélben idézi ezeket a szavakat (mert ő is így kiált: halál, hol a te fullánkod, pokol, hol a te diadalmad?!), mintha őbenne is, immár az új teremtés első napján, húsvét gyönyörű diadal-napján is ott lenne ez az ember kétség. Mert – még egyszer mondom – ő még erről az oldalról beszél, Pál a mi oldalunkon van, miközöttünk van, a mi kérdésünk ez, a mi kiáltásunk ez, mi töprengünk életnek és halálnak értelméről. És bár bennünk már rezeg, bennünk már rezonál a húsvéti diadalének, mégis, mennyi a kétségünk így és ilyen viszonyok között.

Testvérek, azt hiszem, mégis igazat adhatunk azoknak, akik úgy hallják ezeket a sorokat, mint diadaléneket. És azért hallhatják úgy, mint diadaléneket, mert valami történt a Hóseás kérdése és az apostol kérdése között. A kérdés ugyanaz: halál, hol a te fullánkod, pokol, hol a te diadalmad? – kérdezi a próféta és kérdezi az apostol. Ugyanaz a kérdés, de mást és mást jelent, mert közöttük történt valami. Hol a te királyod, hol a te bírád? – kérdezi Hóseás saját népétől. Hol vannak a hatalmasaid, hol vannak vezetőid, hol vannak csodálatos embereid, hogy kihozzanak téged a nyomorúságból? Hol vannak az ihletőid, hol vannak az útmutatóid, hol vannak a bátrak, az erősek, a hősök, a szentek, hol vannak, hol vannak? Nincsenek már! De Pál lát valakit, aki nekünk királyunk, aki bíránk, aki az egyetlen bölcs, aki az igaz, tökéletes szent, aki azt mondja magáról még halála előtt: én vagyok a feltámadás és az élet, ha valaki hisz énbennem, ha meghal is, él. Pál látja ezt a Krisztust, és aki Krisztust látja, az látja Isten irgalmát. Aki Krisztust látja, az tudja, hogy az a régi ítélet, amikor Isten bús haragjában így nyilatkozott: nem ismerek irgalmat, nincs a szívemben könyörület, azt Isten megmásította és megbánta. Öröktől megbánta, hogy ott nem bánta. Ez a Húsvét nagy titka, testvérek, hogy Isten azt is megbánta, hogy kimondta egyszer, hogy üzente népének egyszer, hogy úgy tette, hogy nem ismer irgalmat. Krisztusban bánta meg, és aki a feltámadott Krisztusra tekint, Isten örök irgalmát látja.

Mégis, tudom, ott van mindannyiunk szívében a kétség. S azért kérdezem, honnan Pálban a bátorság? Ő még nem kóstolt halált. Honnan lehet bennünk a bátorság, mi sem kóstoltunk halált?! Mi csak a sír szélén tántorgunk, mi csak elkísérjük szeretteinket az utolsó útra, mi csak kapaszkodunk még beléjük, hogy ne induljanak el. Onnét a bátorság, testvérek, ahonnan Pál veszi, mert így folytatja: halál, hol a te fullánkod, pokol, hol a te diadalmad? – és hozzáteszi: a halál fullánkja pedig a bűn, a bűn ereje pedig a törvény! És itt az apostol kinyit egy kaput, s mélybelátásra hív bennünket, mert azt mondja, hogy a halál fullánkja a bűn. Ebben van a halál ereje, a bűnben. Olyan ez, mint a skorpió-csípés, olyan ez, mint a kígyó-marás. Nem kívül van a bűn, nem valahol másutt, amit egy törvénnyel, egy rendelkezéssel, az élet ilyen-olyan elrendezésével el lehet igazítani, amit ki lehet zárni belső körünkből: bennem van, ezért vagyok vesztes. És mégsem vagyok vesztes. Mert így folytatja: de hála az Istennek, aki a diadalmat adja nékünk, a mi Urunk, Jézus Krisztus által.

Szeretett gyülekezet! Még a legunalmasabb sportnak is van egy csodálatosabb mozzanata. Ez az, amikor eredményhirdetésre kerül sor, és a győztes feláll a dobogó első fokára, megkapja az érmet, a jutalmat, a virágcsokrot, gratulálnak neki, és akkor a győztes föltessékeli maga mellé az első helyre, a dobogó legfelső fokára azokat, akik másodikok, harmadikok lettek, akik nem nyertek. Milyen szép gesztus ez, milyen  nemes ez a látvány, - a győztes nagyvonalúsága. Ennél többet mondok most! Jézus Krisztusban Isten diadalmat ad nekünk, - nemcsak belátást, nemcsak élő reménységet, nemcsak ígéretet, nemcsak az isteni irgalom csodálatos megtalálását, ahonnan új élet fakad fel, hanem diadalmat ad nekünk. És ez az a pillanat, melytől kezdve Pálnak az a kérdése, amikor így mondja: pokol, hol a te diadalmad, már valóban azt jelenti, amit az elején mondtam, hogy szinte már retorikai a kérdés: halál, hol a te fullánkod? - Volna fullánkod? Pokol, hol a te diadalmad? – Volna diadalmad? – Hiszen Krisztus feltámadt, hiszen Krisztus legyőzte a halált, hiszen Krisztus megadta a bűn árát, hiszen Krisztus eleget tett a vastörvénynek, s győzött, diadalmas, és Isten ezt a győzelmet, ezt a diadalmat nekünk ajándékozza, ez az Ő beteljesítő irgalma.

Mi még az apostollal együtt ezen az oldalon vagyunk, mi még innen nézzük azt, amin Krisztus elindult, amin túlment, és amit legyőzött. De, ha Krisztust látjuk, látjuk azt, aki elsőszülött a halottak közül, ha Krisztust látjuk, akkor látjuk azt, akiben végképp legyőzetett a halál, s ahogy az apostol mondja: diadallal győzetett le. És azért mondhatjuk bátor szívvel, azért ujjonghatunk az új teremtés első napján mind bátran és boldogan, mert ha Krisztusban vagyunk, ha Krisztussal vagyunk, akkor már az sem áll teljesen, hogy olyan ember mondja mindezt, aki nem kóstol halált, olyan ember mondja ezt, aki nem ment át még a halálon. Mert Pál kóstolt halált, mert Pál átment a halálon. Meghalt a bűnnek, meghalt a régi embernek, meghalt az Isten elleni lázadásnak, meghalt annak, hogy nincs irgalom, meghalt annak, hogy így van ez már, sivatag lesz a világ, sivatag lesz az élet. Meghalt a beletörődésnek – egyszóval megöldökölte az ó-embert! Ezért olyan csodálatos, amit a Galata levélben mond: élek többé nem én, hanem él bennem a Krisztus, mert megfeszíttettem Krisztussal együtt, és azt az életet, amelyet most testben élek, az elporladó, elvesző testben élem, azt az Úr Jézus Krisztus által élem. Magamban hordozom az eljövendőt, bennem is elkezdte Isten az új teremtés munkáját.

Ünneplő gyülekezet! Azt kívánom tiszta szívemből mostani húsvétunkon, a hét első napján, az új teremtés első napján, hogy Isten Szentlelke fuvalljon reátok éltető erőt, hogy megéljétek és megtapasztaljátok, hogy Isten bennetek Jézus Krisztus által új teremtést, új életet kezdett, és éljetek ennek az új életnek, éljetek ebben az új életben örvendezve, irgalmazva, megbocsátva, igazi isteni szeretetben. Halál, hol a te fullánkod, pokol, hol a te diadalmad? A halál fullánkja a bűn, a bűn ereje a törvény, de hála az Istennek, aki a diadalmat adja minékünk, a mi Urunk, Jézus Krisztusunk által.
Ámen

Imádkozunk: Dicsőítünk Mennyei Atyánk, ujjongunk Neked életteremtő és életet újrateremtő Istenünk! Dicsőítünk, és ujjongva mondjuk: minden forrásaim Benned vannak, Benned élünk és Benned mozgunk, Általad van minden élet, Általad van az új élet is! Magasztalunk, hogy a Te szentedet nem hagytad halálban, hanem  előhoztad a halálból, a juhok pásztorává tetted. Magasztalunk, hogy sem szűnsz meg vigasztalni gyászolókat és sírókat. Bekötözöd sebeiket. Élő reménységet adsz nekik. Kérünk, tedd ezt most közöttünk is, sírókkal és gyászolókkal. Magasztalunk, hogy gyógyító Isten vagy, nyomorúságokat szüntetsz, háborúságokat csitítasz. Légy itt közöttünk áldásoddal, gyógyítsd betegeinket, adj békességet, csitítsd a háborúk zaját. S könyörülj népünkön, melyben több a temetési ének, mint a bölcsődal. Adj új életeket, szüntesd országunknak romlását, ne engedd, hogy kiszáradjuk, hanem add, hogy inkább új életre keljünk.

Áldd meg Mennyei Atyánk azokat, aki e földi országban vezetnek minket, népünk, országunk vezetőit bölcsességgel. Istenfélelemmel, szent alázattal, a Te akaratodat kereső szívvel és lélekkel, hogy jóra, igazra és szépre vezessenek bennünket. S magunkért is kérünk, itt, e gyülekezetben, mert annyi kétség, annyi bizonytalanság bennünk, hogy még a diadalmas éneket is inkább kérdésként mondjuk. Erősítsd lelkünket, hiszen Krisztusban láthatjuk, örökkévaló a Te irgalmad. Szent Krisztusunkban bennünket is meghívtál az eljövendő örök életre, így tedd teljessé a mi húsvéti örömünket, ujjongásunkat, és boldog reményünket, hogy halálon átmenvén új életre támadunk, Hozzád megérkezünk örökkévalóságodba. Krisztusért, a feltámadott Úrért hallgasd meg kérésünket!
Ámen