Húsvéti intelem

  „Végül a tizenegynek jelent meg, amikor asztalnál ültek. Szemükre vetette hitetlenségüket és szívük keménységét, mert azoknak, akik őt föltámadása után látták, nem hittek. Azután így szólt hozzájuk: „Menjetek el az egész világra és hirdessétek az evangéliumot minden teremtménynek.” (Márk 16,14-15)

Szeretett gyülekezet, kedves testvéreim! Ma húsvét nagy örömében vagyunk, és nekünk éppen ebben a nagy örömben kell igazán az isteni dicsőség fényébe odaállnunk. Sok segítséget hívunk ehhez az odaálláshoz. Vannak, akik átvirrasztják a nagyszombati éjszakát, várva a nap fölbukkanó sugarait. Mások hajnal hasadtakor tüzet is gyújtanak, és annak a fényénél dicsőítik a feltámasztás Istenét. Aztán húsvét idején fénylő képeket nézegetünk, sok fényt, sok gyertyafényt, sok csillagot, sok ragyogást, tündöklés. Mindezt segítségül hívjuk. Mert bár a természet szépsége nem bizonyíték a feltámadás nagy csodájára, de jelentős segítség, hogy Isten dicsőségfényében álljunk meg. Valójában ez a dicsőségfény mutatja meg, hogy Isten sem életünkben, sem halálunkban nem hagy magunkra. Jézus Krisztus fölvette a mi testünket, emberré lett, mindenben hasonlóvá lett hozzánk kivéve a bűnt, és az ő halálában és feltámadásában Isten azt mondja, hogy minket, akik közül Jézus Krisztus az első halálból életre szülött, sem életünkben, sem halálunkban nem hagy magunkra. Az utóbbit igen gyakran mondjuk: halálunkban nem hagy magunkra. Nagy vigasztalás, nagy erő, csodálatos isteni szeretet rejtőzik ebben. Halálba tartó árnyék-létünket fölemeli és megerősíti húsvét dicsőség-fénye, immár nem félünk szembenézni a halállal. Mert tudjuk, hogy Isten legyőzi az utolsó ellenséget, a halált. Ezért a saját halálunkkal sem félünk szembenézni; hogy Isten a halálunkban sem hagy magunkra.

Márk evangélista rövid elbeszélésbe tömöríti az első sokfelé indázó történetét, annak mintegy lényegi kivonatát közli, ám egyúttal sajátos fényt is felragyogtat; ha szabad ezt mondani, húsvéti ellenfényt ragyogtat fel, ez is Istentől való fény, de ez éppenséggel arra világít rá, amit nemcsak húsvétkor, hanem máskor is el szoktunk mellőzni, pedig ugyanolyan fontos: Isten életünkben sem hagy magunkra! Mi köze van a feltámasztó Istennek és a feltámadott Jézus Krisztusnak a mostani életünkhöz? A feltámadás ünnepén leginkább úgy vagyunk, hogy megpróbálunk az életünkből kitekinteni a feltámadásunkon túlra, mintha Jézus sírjából tekintenénk kifelé, lám, elgördül a kő és bezúdul a fény! Mégis, Márk evangélista rákényszerít egy másik kérdésre is: mi köze van a feltámadott Jézus Krisztusnak hozzánk, múlandó életünkhöz? Az apostol mondja: „az odafelvalókkal törődjetek, ne a földekkel, mert a ti életetek el van rejtve Krisztussal együtt az Istenben!” (Kolossé 3,4) - és ez az élet, ez a mi életünk. Mi ez az élet? Miért van ez elrejtve Jézus Krisztusban? Hogyan és mit tudunk meg erről?

Márk evangélista egészen különös módon mutatja meg ezt nekünk. Ezen a ponton némileg untatnom kell a gyülekezetet egy olyan kérdéssel, amit régóta vitatnak a tudósok. Köztudott, hogy számos régi kéziratban Márk evangéliumának a 16. része a 8. versénél ér véget. Az asszonyok eljöttek az üres sírtól, de senkinek semmit nem mertek mondani, mert félelem és reszketés fogta el őket. És itt vége az evangéliumnak. Más kéziratokban egészen a 20. versig tart a történet (ahogy felolvastam). Krisztus felment az Atya jobbjára, az evangélium pedig terjedni kezd a világon. Melyik befejezés az eredeti? A vita oka pedig az, hogy Márk evangélista húsvéti ellenfény igen nehéz dolgokat mutat meg a 9. verstől kezdődő szakaszban. Nézzünk ezekbe bele! Mert ha Istennek köze van az életünkhöz is, akkor éppen a húsvét szépséges és édes fénye mutatja ezt meg, hogyan és miképpen van Istennek köze hozzánk! S legjobban éppen ott a húsvéti nagy drámában mutatja meg.

Azt mondja Márk evangélista itt, a 14. versben: „azután, mikor az asztalnál ültek, megjelent magának a tizenegynek, és szemükre hányta hitetlenségüket és keményszívűségüket, hogy azoknak, akik őt feltámadva látták, nem hittek.” Így kezdi tehát az evangélista: azután (vagy: végül), mikor asztalnál ültek, megjelent a tizenegynek. Asztalnál ültek. Sajátos kifejezés. Az asztalhoz való odaülést jelzi ki, amikor körbe ülnek egy asztalt. Márk evangélista korábban is használta ezt szót. Azt mondja, hogy amikor Jézus és tanítványai Nagycsütörtök éjszakáján egybegyűltek a páskavacsorára, körbe ülték az asztalt, és érkezés közben ezt mondta nekik Jézus: „bizony egy közületek elárul engem.” (Márk 14,18) És most, három nappal a nagycsütörtöki este után megint együtt ülnek a tanítványok az asztal körül, immár csak tizenegyen. De nem Júdás hiányzik közülük, hanem az Úr. Együtt ülésük nem örömteli és nem is várakozó együtt ülés, holott a kifejezésben éppen benne van, hogy amikor mikor körbe ülünk egy asztalt egy ünnepen, egy születésnapon, családban, baráti társaságban, akkor együtt ülve várjuk, akit ünneplünk. Az ősi zsidó szokás is ezt fejezi ki: a páska ünnepén a szabadító Istent ünnepelték. Jézus és a tanítványai is ezt tették, körbe ülték az asztalt, és fölidézték Isten nagy szabadításának a történetét. És így ültek együtt a régi zsidók még a rabszolgaságban, az egyiptomi fogságban az utolsó este, mielőtt elindultak volna a szabadság felé. Ez a vacsora tehát a szabadulás előestéjén eredetileg örömvacsora volt. De most ez a tizenegy tanítvány szomorúságban, megrendültségben, eltompultságban, hitetlenségben, kétségbeesésben ül együtt. És ekkor... mondja az evangélista, ekkor jelent meg nekik Jézus. Megjelent. Mit mond ezzel? Nem azt, bár érthetnénk így is, hogy hirtelen betoppant közéjük. Sokkal mélyebb dolgokat fejez ki ez az ige. Megragadható, tagadhatatlan módon feltárul valami. Jézus szava szerint: „nincs semmi rejtett dolog, ami meg ne jelentetnék, és semmi sem volt eltitkolva, hanem csak azért, hogy nyilvánosságra jusson.” (Márk 4,18) Megjelenik, ez több, mint amikor valamire hirtelen fény zúdul, láthatóvá lesz, a szemünkbe tűnik. Ez inkább az, amikor valami a maga valóságos alakjában megfoghatóan, megragadhatóan, körbejárhatóan elibénk kerül, jelenvaló lesz, ahogy egy titok a szemünk elé kerül, és mi egyszerre csak elkezdjük megérteni. De azt is jelenti ez a szó, és ebben az értelemben leginkább János evangélista használja, hogy föltárul valami. Azt írja János evangélista az evangéliuma második részében a kánai menyegző borcsodája után, hogy: „ezt az első jelet a galileai Kánában tette Jézus, és megmutatta (megjelentette) az ő dicsőségét; és hittek benne az ő tanítványai.” (János 2,11) Megmutatta vagyis megjelentette, jelenvalóvá tettei isteni dicsőségét. Amikor azon vitatkoztak Jézus tanítványai, hogy a vakon született ember nyomorúságáért a szülei a felelősek, vagy maga ez az ember, Jézus azt mondja nekik: „sem ő nem vétkezett, sem a szülei; hanem hogy nyilvánvalókká legyenek (megjelenjenek, láthatóvá legyenek) benne az Isten dolgai.” (János 9,3) Főpapi imájában pedig – s erre még emlékezhettek a tanítványok – így imádkozott Jézus: „Atyám, megjelentettem a te nevedet (vagyis teljes létvalóságodat) az embereknek.” (János 17,6) Ez Jézus egész szolgálatának az értelme, és íme, itt teljesedik be! Olvastuk itt is, Márk evangélistánál, az angyali szót: „menjetek el, mondjátok meg az ő tanítványainak és Péternek, hogy előttetek megy Galileába; ott meglátjátok őt, amint megmondotta néktek!” (Márk 16,7) Amint megmondotta nektek... Ebben minden benne foglaltatik: Jézus egész élete, földi szolgálata, kereszthalála és feltámadása, és az is ahogyan itt megjelenik a tanítványoknak - mindebben Isten dicsősége tárul fel.

A legjobban mégis azt hiszem, Pál apostol szavaiból értjük meg mindezt, aki a Római levél elején (nem is gondolnánk!) egy gyönyörű húsvéti panorámát fest meg. Nagyszerűen festi meg mindazt, amire annyit támaszkodunk húsvétkor. Megmutatja ennek a teremtett világnak a gyönyörűségét, és mondja, hogy a világ alkotásaiból nyilvánvaló az Isten dicsősége. Amit látsz, a mikrokozmosztól a makrokozmosz végtelenségéig, minden Isten dicsőségét sugározza. Támaszkodj rá nyugodtan húsvétkor! Szigorú prédikátorok szokták mondogatni, hogy jaj, a kinyíló virág, meg a bimbózó rügy, meg a tavaszi napfény, jaj, ezek nem a feltámadás. Persze, nem! De rejtetten mégis elkalauzolnak a feltámasztó Istenhez. Mert Istennek nem csak a halálunkhoz és a halálon túli életünkhöz, hanem a mostani életünkhöz is köze van. Ezt mondja Pál apostol: „ami az Isten felől tudható, az nyilván van az ember számára; mert az Isten megjelentette nekik” (Róma 1,19). Tehát nyilván van a teremtett világban, az egész temetésben meg van jelenítve, jelenvaló az Isten neve és dicsősége, lét-valósága. Itt van a szemünk előtt, hiszen Isten megjelentette ezt. Ám, folytatja az apostol, az ember ahelyett, hogy Istennek megadná mindezért az Istent megillető dicsőséget, és mint teremtőt, életalkotót dicsőítené és ünnepelné, okoskodásában hiábavalóvá lett, balgatag szíve megsötétedett, magát bölcsnek vallván, balgataggá lett. (Róma 1.21-22) És az bálványimádóvá lett, vagyis megszakította Istennel életkapcsolatát, elfordult az élet forrásától. Hitetlen lett. Ezért olyan nehezek itt Jézus szavai, amikor azt mondja Márk evangélista, megjelent a tizenegynek és szemükre hányta hitetlenségüket és keményszívűségüket. Először hadd szóljak a keményszívűségről. Márk valószínűleg Jézus szavait idézi: kemény szívűek! Amikor Jézus az emmausi tanítványokat korholta (Lukács evangélista feljegyzése szerint), ezt mondja nekik: rest szívűek, milyen nehezen tudtok hinni, milyen nehézkes a szívetek fölgerjedni, fölgyulladni Isten dicsőségére! (Lukács 24, 25). De itt egy másik szót mond: keményszívű. És a tanítványok ismerték ezt a szót. Amikor egy alkalommal a házassági elválásról firtatták (ez is nehéz életkérdés!), Jézus azt mondta az ott állóknak: Mózes a szívetek keménysége miatt engedte meg nektek a válást. (Márk 10,5) Vagyis nem jókedvében adott nektek jogot a válásra, hanem kemény szívűségetek miatt. A kemény szív makacsságot jelent, mély és eltökélt dacosságot, hogy bár Isten reánk ragyogtatja teremtő dicsőség-fényét mindenütt és mindenkor (húsvétkor sem tagadhatjuk ezt!), az ember megkeményíti a szívét: csak azért se dicsőíti Istent! Dacosan nem hódol a teremtő Istennek, keményen ellenáll, nem táboroz le az élet forrásánál, hanem majd alkot, majd szerzek magának életet - az ember, vagyis én. Ezért van nyilván, mondja az apostol Isten haragja is (Róma 1,16). Nyilván van Isten haragja az ember ellen, ellenem - miközben nyilván van az ő dicsősége. Micsoda fájdalmas megrendítő paradoxonok ezek, testvérek! Éppen Isten dicsőségfényében, a feltámadás dicsőség-fényében tárul föl az ember keményszívűsége, vagy ahogy Pál mondja balga szívének megsötétedettsége! Ha pedig keményszívű vagy és bolond, akkor hitetlen vagy. Ha ellenben hívő vagy, akkor megnyitottad a szívedet. Ha hívő vagy, akkor visszatükröződik rajtad Isten dicsőségfénye. Ha keményszívű vagy, lepattan rólad Isten dicsőségfénye, nem visszatükröződik, hanem mintha nem is ragyogna rád. Jézus pedig mindezt a szemükre hányta a tanítványoknak.
Mintha a magyar bibliafordítók több száz éve szent összeesküvésben lennének! Szívesen szoktam a magyarnyelvű bibliafordításokból idézni, néha még azt is ki szoktam hangsúlyozni, hogy a katolikus fordításban így van, a régi Károliban úgy van, az új fordítónál ellenben amúgy, a régi jó megoldás, vagy éppen az új kijavította a régiek melléfogását. De itt mintha valamiféle szent összeesküvés lenne, fordító-ökumené. Mindenki egyetemleg így adja vissza a szót: szemükre hányta. Ma éppen egy katolikus fordításból olvastam az igét. Fel sem tűnt, ugye. 
De nem tudom, ki iránt jóindulatúak itt a fordítók? A tanítványok iránt, vagy Jézus iránt? Mintha az utóbbira hajlanának, mert a mester, lám, megelégszik szemrehányással. Igen, talán így is visszaadható, ami történt. Hiszen ott van a tizenegy tanítvány. Meg kell őket vigasztalni, meg kell őket erősíteni. Hiszen rogyadozik a hitük, talán el is veszett a hitük, meghomályosodott a látásuk, elkeseredettek, föl kell rázni őket; hát megrázza őket egy kicsit Jézus. Kell az efféle dorgálás! De az eredeti szó itt sokkal keményebb, és egészen másképp fordítandó. Márk evangéliuma 15. részében azt olvassuk, hogy a vele megfeszített lator szidalmazta Jézust (Márk 15,32). Ezzel a szóval adja vissza Krisztus szenvedését Pál apostol a panaszzsoltárt idézve: „a te gyalázóidnak gyalázásai hullottak reám.” (Róma 15,5) Ezt jelenti ez a szó. Vagyis azt kellene itt mondani, hogy Jézus szidalmazta (gyalázta) a tanítványait. De hát ő ilyet nem tesz! Jézus soha senkit nem szidalmazott! Na jó, kivéve a városokat, Korazint, Bethsaidát és Kapernaumot, ahol a legtöbb csodát tette, mégsem hittek benne (Máté 11,20-23), de amúgy Jézus soha senkit nem szidott meg. Jézus soha senkit nem dorgált meg (csak a viharos tengert, meg az ördögöket). Jézus soha senkit nem vont fenyíték alá. Így gondoljuk mi. Így szeretjük gondolni. Az evangélista mást mond. És ha igazán át akarod élni, hogy a feltámadott dicsőségének köze van ehhez az életedhez, engedj most ennek a kemény szónak: Jézus megszidta a tanítványokat! Egészen keményen szól: hitetlenek! És értjük, hogy mit jelent itt a hitetlenség, hiszen így folytatja Jézus: „aki hisz és megkeresztelkedik, üdvözül. Aki nem hisz, elkárhozik.” (Márk 16,16) Ez a tét.

Hitetlenek, keményszívűek! - kemény szó ez, de szükségünk van rá. Amikor Jézust szidalmazta a lator a kereszten, és gyalázták az arra járók, akkor ez a szidalmazás kétségbeesett és aljas emberi módszer volt arra, hogy minél gyorsabban átlökjék őt a halálba. Jézus ellenben azért szidja meg a tanítványait, hogy visszahívja őket az életbe, hogy mintegy visszaűzze őket az életbe. Jézust a kereszten kemény szavakkal, átkozódással, szidalmazással, gúnyolódással, blaszfémiával kergették a halálba, ez az inzultus is hozzátartozott szenvedéséhez. A feltámadott Jézus húsvétkor minden erejével, teljes dicsfényében megjelenve inzultálja a tanítványokat, hogy átkergesse őket az életbe. Csak így lehet köze a te életednek is a feltámasztó Istenhez. Jézus a szemükre hányta, megdorgálta, megszidta hitetlenségüket és keményszívűségüket, hogy azoknak, akik őt feltámadva látták, nem hittek.
Milyen csodálatos, ahogyan Jézus a tanúk oldalára áll. És milyen csodálatos, hogy Jézus ad nekünk is tanúkat, barátokat, követőket, akiknek a szavait Szentlelkének hatalma által megerősíti bennünk. Mert bizony a tanúk szava, ha Isten Szentlelke életté teszi azt a szót, erősebb, mint a szívünk. A szívünk nem erős, csak kemény. Lám, a tanúk szava erősebb, mint a szíved. A tanúk bizonysága nagyobb, mint a hited. A szíved nem erős, csak kemény. Ez a bűn. De most, ahogy Jézus megfeddi a tanítványait, egyúttal fel is oldozza őket, mert nyomban tanúkká is teszi őket. A húsvéti történetek, az emmausi tanítványé, a kételkedő Tamásé (hitetlen Tamásé – János 20,21), kétségeskedő tanítványoké, a halászathoz visszatérő tanítványoké, a feltámadott Krisztus előtt zokogó Péteré, mind ugyanazt mutatja: a tanítvány tanú lesz! Most is ezt mondja a tizenegynek: elmenvén széles e világra, hirdessétek az evangéliumot minden teremtésnek! (Márk 1615) Legyetek tanúim! Az imént még nem hittetek, a tanúknak, immár tanúk lesztek ti is. Így van köze Istennek az életedhez.

A nagy prédikátorok kétféleképpen magyarázzák ezt az evangéliumi történetet. Egyesek határozottan ragaszkodva a szavakhoz, azt mondják, igen, Jézus felrótta a hitetlenségüket, mert a hitetlenség (keményszívűség) bűn. Még a nagy prédikátor, aki arról volt híres, hogy olyan szeretettel prédikálni, hogy a szavait hallva az emberek szinte Isten ölelő mozdulatát látták, ahogy magához fogad minket, szóval, a nagy angol prédikátor, Spurgeon is azt mondja, hogy Jézus itt éppen nem mentegeti a tanítványokat, dehogy oldozza föl őket, hanem megszidja őket, keményen rájuk támad, mert a hit a tét. Ám hadd idézzek egy másik nagy prédikátort, akit meg éppen úgy tartanak számon, hogy ő aztán kemény volt, nem beszélt mellé, odarakta mindenki elé az igazságtükröt, nézzék bele, törjön össze, mert össze kell törni a szívnek is, nos, azt mondja Kálvin (mert Kálvinról beszélek), hogy Jézus nem a szándékos makacsságukért feddte meg tanítványait, hanem tompa közönyösségükért, amely gyakran előveszi azokat, akik amúgy nem gonoszok, vagy lázadók. Milyen lágy és megértő Kálvin! Most, ebben a kemény jézusi fellépésben is meglátja Jézus szeretetét, ahogyan meghozza a tanítványok számára a feloldozást, a bűnbocsánatot a hitetlenség bűnére! (Énekelni fogjuk mindjárt: „Ha ő fel nem támad, nincs többé bűnbocsánat!”) Egyszer egy vallástanárral beszélgettem, aki elmondta, hogy nagy bizonytalansággal kezdte a szolgálatát, ugyan, hogy kerít majd sort a kamaszokkal a nagy életgyónásokra? Milyen nehéz az embernek kinyitnia önmagát általában is, nemhogy egy kamasznak! Hogy fogja ő felnyitni, vagy ha kell, összetörni a makacs és lázadó kamasz szívet? Aztán néhány év után rájött, hogy nem nehéz ízzé-porrá zúzni valakit, aztán a porából kiszedni ezt-azt. Ez nem nehéz. De megbocsátani?! Elengedni?! Az a nehéz, az az igazi feladat! Azt hiszen, testvérek, azok értik itt jól Jézus szavait, akik úgy értik, hogy a feltámadott Krisztus ezzel félelmetes fellépésével az életbe segít át bennünket. Életbe a halálból. Feloldja eltompult és vak közönyösségünket. Csodálatos titok ez itt, ahogy átjárja a szívünket az, hogy Istennek a halálunkhoz is és az életünkhöz is köze van. Lám, az életünk el van rejtve a feltámadott Krisztusban! Csak ha a feltámadott Krisztust látod, csak ha őt magához öleled, csak ha a szívedet hitben megnyitod, csak ha a szavának engedsz és boldog tanúja leszel mindennek, csak akkor tiéd az élet. Tiéd az élet, ha tiéd Isten kegyelme, megengesztelődése és Isten örök békessége – akkor tiéd a hit. Ámen.