Hozsánna a Dávid Fiának!

Szeretett gyülekezet, kedves testvérek!

Virágvasárnapon egy olyan kiáltás hangzik fel Jeruzsálembe menet a Jézust ünneplő tömegben, melyben egy kérés is megfogalmazódik. Hozsánna a Dávid fiának! Számunkra a Dávid fia kifejezés ismerős, hiszen az Újszövetségben többször találkozunk vele. Ha viszont az evangéliumi beszámolókat olvassuk, talán meglepő, hogy először itt, virágvasárnap hangzik fel először úgy, hogy igazi értelme megmutatkozik.

Legelőször akkor halljuk ezt a kifejezést, amikor egy kananeus asszony a lánya meggyógyítására kéri Jézust, és így szólítja: Dávid fia! Különös helyzet, hiszen Jézus szolgálatának a derekán jár, és sok mindent mondtak már Róla. Nevezték Őt nagy embernek, prófétának, tanítónak, Isten küldöttének, szent embernek. S, természetesen, ellenfelei is mindenféle jelzőkkel illették. Ám ez a kifejezés eddig még nem hangzott el. Ráadásul egy olyan asszony szájából hangzik, aki inkább az ellensége, mintsem  barátja volna Jézusnak. Idegen, pogány, más világból, más vallásból, más kultúrából való. Sőt, a Jézus és a közte folyó beszélgetésből még egyértelművé válik, hogy itt nagy ellentétnek kellene feszülnie, s ennek az asszonynak nem méltóságjelzőt kellene kiáltania. Miért kiált mégis így? De máskor is hangzik a kiáltás, nem sokkal a jeruzsálemi bevonulás előtt, Jerikóban. Ott egy út szélén üldögélő vak koldus kiált így: Dávidnak fia, könyörülj rajtam! Egy vak kiált így. Mind a két eset megvilágosító drámát hoz elénk. A Dávid fia kifejezés ugyanis Jézus idejében politikai méltóságjelző volt. Dávid a régi Izrael nagy királya, őt kedvelte Isten, ő kapta Istentől az ígéretet, hogy leszármazottjai fognak uralkodni Izraelen. Mikor azonban a régi Izrael politikailag összeomlott, megsemmisült, fogságba került, megszakadt a dinasztia is, és csak a legjobbak hordozták magukban a reménységet, hogy lesz még egyszer egy olyan idő, jön majd egyszer egy olyan alak, támad majd olyan király, aki a Dávid törzsökéből származik. És az az idő messiási - szabadító - idő lesz. Az a kor a boldog beteljesülést hozza. „Még jőni kell, még jőni fog, egy jobb kor, mely után…” – mondjuk mi is. Sokféle váradalom és elképzelés élt Jézus idején is, és ezek között volt ott a félig-meddig titkos kifejezés: Dávid fia, s ez arra a személyre utalt,  aki elhozza a dicsőséges országot. 

Amikor tehát valakiről azt mondták, hogy ez Dávid fia, azzal együtt, hogy őt így nevezték, nagy reménységet is támasztottak. De mondom, a kifejezés politikai kategória volt. Akkor is és azóta is úgy van, hogy a jobb világ utáni váradalmainkat, egy igazságosabb ország, egy tisztességesebb rend iránti reményünket személyekhez kötjük. A politikusok sosem önmagukat reprezentálják. Jaj nekünk, ha egy politikus csak annyit tud mondani: nézzétek, én ilyen vagyok, én vagyok Bolond Istók, és én reprezentálom a politikát! Mert akkor a Bolond Istók-ok országa leszünk. Vagy ha azt mondja a nagyidai cigányok Csóri vajdája, hogy úgy lesz, ahogy én vagyok, akkor az a világ olyan is lesz! A politikus azonban mindig megtestesít valamit, valami többet, nagyobbat, valami váradalmat, reménységet. Ezért hát amikor Jézus megkezdte nyilvános földi működését, azonnal kötöttek hozzá különböző reménységeket. Például, remélték, amúgy is, hogy haza mennek a rómaiak, fölszabadul az ország, s a világbank nem fog beavatkozni a nemzetgazdaságba. Vagy hogy igazságos lesz az adórendszer, hogy nem kell ugyanazt a munkát kétszer elvégezni, csak mert egy hatalmasság így akarja, hogy a gyermekeknek és az unokáknak lesz értelmes élet-távlata. Sok mindent kapcsoltak Jézus személyéhez is. Itt virágvasárnap is, a hozsánnázás, a pálmaága lengetések mind-mind politikai szimbólumok voltak. A pálmaágakat például a régi szabadságharc idejéből kölcsönözték, a Makkabeus háborúk idejéből, a hozsánna pedig szép zsoltár-versre utal, szó szerint azt jelenti, segíts, jöjjön segítség a magasságból! Segítsen meg bennünket Isten! Harci kiáltás. Hozsánna a Dávid fiának.

 De nekünk nem szabad elfelejteni, hogy először egy olyan asszony mondja, hogy Dávid fia, aki a kislánya gyógyulásáért könyörög. Aztán Jerikóban az útszélen egy vak koldus kiáltja ezt. Mindkét eset arra világít rá, hogy Jézusban sokkal-sokkal több jelent meg, mint amit a legtökéletesebb és a legnagyszerűbb politikai, társadalmi, történelmi váradalom ki tud mondani és meg tud fogalmazni. Ugyanis, a Dávid fia felkiáltásban nemcsak jövendölés megtestesülését látjuk! Igen, így jövendöl Isten: fölépítem Dávidnak leomlott sátorát (Ámos 9:11), felépítem majd újra az országot, fölemelem azt, ami a porba hullott. És mi nemcsak méltóságot látunk ebben a méltóság jelzőben! Igen, milyen feltétlen és elkötelező, amikor Jézus elküldi a tanítványokat, hogy hozzák el a szamarat, úgy kell Jeruzsálembe bevonulnia, hogy Zakariás jövendölése meglegyen: a szabadító király szamárháton fog bevonulni királyságába (Zak 9:9). S  mondja, ha megkérdezi tőletek valaki, hogy mit csináltok, mondjátok csak: az Úrnak van szüksége rá. Ebben megkérdőjelezhetetlen méltóság van, ebben fenség van! Ám még ennél több is van itt, amikor így kiáltanak: hozsánna a Dávid fiának, áldott, aki jő az Úrnak nevében, hozsánna a magasságban! A hozsánna kiáltás azt jelenti, hogy a segítség, a szabadítás, az erő az fentről való. Ez harci kiáltás lett, szlogen. De Jézus korában is tudták, hogy a segítség a magasságból jön, az erő a magasságban van. A kiáltásnak ez a teljes értelme. S ez a titka Jézus küldetésének: az erő, a szabadítás a magasságban van, az erő, a szabadítás Istennél van.

Ezt mutatja a kananeus asszony esete is, aki gyógyítást remél, és csalhatatlanul fölismeri Jézusban azt a személyt, aki a gyógyító isteni erőt meg tudja adni. Fölismeri Jézusban azt, hogy neki csak egy szavába kerül a szabadítás. Pontosan ugyanazt mondja, mint amit a pogány római százados is mondott: én hatalmasság alá vetett ember vagyok, ha azt mondom a szolgámnak, menj, ide-oda megy, tedd meg ezt, megteszi azt, Uram, neked csak egy szavadba kerül, meggyógyul az én szolgám (Máté 8:9). Neked csak egy szavadba kerül, csak egy morzsa kell az asztalról, s meggyógyul az én lányom (Mt 15:22). És ugyanezt ismeri föl a jerikói vak is, aki így kiáltozik az út szélén: Dávidnak fia, könyörülj rajtam! (Lk 18.38) Milyen megdöbbentő ez a jerikói eset, kevés idővel a virágvasárnapi bevonulás előtt játszódik, és a Jézust kísérő tömeg ott Jerikóban még rákiált a vakra: hallgass, mit kiabálsz! Pedig ezt kiabálja: Dávidnak fia, könyörülj rajtam. Ezt a szót, hogy könyörülj rajtam, másként fordítom, a jerikói vak azt kiáltja: hozsánna! Láttuk, hozsánna, azt jelenti: segíts meg, könyörülj rajtam, adj isteni erőt! Sőt, ha igazán komolyan veszem, a kananeus asszony az, aki először mondja, hogy Dávidnak fia, hozsánna, könyörülj meg rajtam, segíts nekem! Milyen érdekes, Jerikóban még azt mondják, hallgass, most nincs idő megállni, most Jeruzsálembe kell menni, most nincs idő az útszélére vetett, ócska rongycsomóként tengődő emberre, vak koldusra, nincs idő megállnunk, hódítani megyünk, harcolni megyünk, győzni tartunk!  De majd, ha úgy gondolja a Mester, a dicső győzelem után visszatér, és meglát téged.

Itt az a különbség, amiért olyan hihetetlenül fontos látnunk, hogy az ujjongó tömeg, a dávidi-makkabeus királyt – az ősi törzsből támadt felszabadító királyt - váró sereglet, a próféciák beteljesülését szemlélők, ujjongók, akik ott, Jeruzsálem kapuiban kiáltozzák a hozsánnát, ujjonganak Dávid fiának, a minap még – azt mondták a vaknak, azt mondták a koldusnak: hallgass! Ez azt jelenti, hogy az ország, amit ők vártak, mégsem a magasság országa, az ország, amit ők reméltek, mégsem az isteni dicsőség országa! Az is csak egy ország a többi között. Lehet, hogy a legdicsőségesebb, lehet, hogy a legnagyobb, lehet, hogy a legerősebb, lehet, hogy a legjobb alkotmánnyal bíró ország, lehet, hogy abban élnek a legboldogabb állampolgárok, de mégiscsak egy ország a többi között. Jézus nem ilyen országot alapítani jött, ő nem egy országot akart a többi között. Ezért mondja majd kihallgatásakor Pilátusnak a szót, s bele is rendül Pilátus, aki nem érti, csak megsejti, nem tudja felfogni, de megrezdül tőle a szíve, amikor azt mondja Jézus: az én országom - az én királyságom - nem e világból való. Nem egy a többi között. Ez az Isten királysága, ez a Mennyek királysága. S emlékszünk mindannyian, amikor Jézus elkezdte nyilvános messiási szolgálatát? Ott, a Názáreti zsinagógában, elé teszik a próféta tekercseit s elkezdi olvasni: „Az Úr Isten lelke van én rajtam azért, mert fölkent engem az Úr, hogy a szegényeknek örömöt mondjak; elküldött, hogy bekössem a megtört szívűeket, hogy hirdessek a foglyoknak szabadulást, és a megkötözötteknek megoldást.” (Ésa 61:1) Emlékszünk arra is, amikor Keresztelő János, immár mint politikai fogoly, üzen Jézusnak: Te vagy az eljövendő vagy mást várjunk? Te hozod az országot vagy más lesz a király? Ekkor Jézus visszaüzen Keresztelő Jánosnak, és azt mondja: Mondjátok meg Jánosnak, a sánták járnak, a vakok látnak, a süketek hallanak, a halottak föltámadnak és a szegénynek örömhír hirdettetik!

 Hozsánna a magasságban! Jézus személyében a virágvasárnapi bevonuláskor is megmutatkozik ez a különbség! Megmutatkozik az a dráma, mely bennünket döntés elé állít. Jézusnak minden drámája döntés elé állít bennünket is. Ezt a drámát azzal lehet a legjobban érzékeltetni, hogy az a tömeg, mely Galileától kezdődően kíséri Jézust, s csak egyre nő, egyre többet remél,  s hamarost nagy bevonulással ünnepel Jeruzsálem kapujában -  a palástjuk alatt már kardot rejtegetnek, a tanítványoknál is van kettő, lemetszik az útszéli fákról a pálmaágakat, a szimbólumok, jelek mindenütt, s nagy, tisztító forradalom készül - így hömpölyög ez a tömeg Jézus után, de ez a tömeg nem sokra rá, nem kell, csak öt nap, ugyanez a tömeg azt kiáltozza már benn, Jeruzsálemben: feszítsd meg! Ma hozsánna, holnap feszítsd meg! Ma ujjongás, dicsőítés, holnap vesszen! Merthogy az a más, vagyis az a több, amit Jézus képvisel, már itt megmutatkozik, de igazán majd Jézus passiójában ragyog fel. Másik ország az, másmilyen ország az, nem ember országa az, melynek alapítására Jézus jött.

A Dávid fia kifejezés Isten kedves gyermekét jelenti. Az egykor leomlott, majd  helyreállított sátor Isten nagy szabadító munkáját jelenti. Jézus vállalja ezt a méltóságjelzőt, hogy Dávid fia, de egészen más értelmet ad neki, amikor a Jelenések könyvében a páthmoszi látnokon keresztül üzen a szabadulást és üdvösséget váró gyülekezetnek. Azt mondja: „Én vagyok Dávidnak ama gyökere és ága: ama fényes és hajnali csillag.” (Jel 22:16) Ő az alfa és az ómega. Nem egy betű valahol a kettő között, nem egy betű, egy szám, egy adat, egy tény, egy alakzat valahol a történelemben, amit választhatunk az alfa és az ómega között - még van húsz görög betű az abc-ben -, bármely korszak, bármelyik idő az alfa és az ómega, a kezdet és a vég között! Nem! Krisztus  az elindulás és a beteljesedés. S ezért nekünk is döntenünk kell. Ma is szeretnénk hozsannát kiáltani, szeretnénk pálmaágazva kivonulni, szeretnénk látni a Dávid fiát, aki – ha nem szamárháton, akkor egy ócska Skodán – bevonul, ledönti a kordonokat, elkergeti a zsarnokokat, szabadságot, üdvösséget, boldogságot hoz népének. De melyik országot hozza el? Egyet a többi között, melynek állampolgárai vagyunk, melyet igen-igen szeretünk, s szeretnénk mindenáron nagyszerűbbé, igazabbá, boldogabbá tenni? Ez a Jézus vállalkozása? Vagy pedig – ahogy a tömeg mondja, s nem is tudja, mit mond, de a vak tudta, de a kananeus asszony tudta s nekünk is jó megtanulni! – a segítség a magasságban van. Olyan ez, testvérek, mint amikor egy szál magában valaki a saját maga lelkében, mindenki más jelenléte nélkül végigéli ezeket a folyamatokat. A zarándok, aki Jeruzsálembe tartott, a veszedelmes, sziklás hegyi úton így kiált föl: Szemem a bércekre emelem, honnét van nékem segítségem? Az én segítségem az Úrtól van! Szemünk a hegyekre emeljük, a sziklákra, a szakadékokra, a meredélyekre, a történelmi buktatókra, a veszélyekre és a csapdákra, és kiáltunk: Honnét van a mi segítségünk? Van nekünk segítségünk? A mi segítségünk az Úrtól van, aki teremtette a mennyet és a földet! A mi segítségünk a Dávid fiától van, aki nem földi hatalmakat legyőzni jött, nem evilági ellenséget elkergetni jött, nem kis országot naggyá tenni jött, hanem azért jött, hogy legyőzze az utolsó ellenséget: a halált. S ezt legyőzte halálával és feltámadásával! Nem azért jött, hogy a röpke emberi életet egy-két hónappal, évvel, néhány dicsőségmomentummal meghosszabbítsa, elviselhetőbbé tegye, hanem azért jött, hogy föltámadásával bevonjon bennünket is az isteni életbe. Ez az a mennyei segítség, ez az a segítség a magasságból, amit Isten elkészített és nekünk ajánl! Kedves testvérek, virágvasárnap, az ujjongás közepette, Jézus magasztalása közepette döntenünk is kell! Kívánom tiszta szívemből, hogy a mi kiáltásunk: hozsánna a magasságban,  -emeljen bennünket is a magasságba. Hozsánna a magasságban! Késztessen ez bennünket is arra, hogy szívünket felemeljük az Úrhoz! Késztessen bennünket, hogy tekintetünket oda vessük, és minden segítségünket Tőle várjuk.

Virágvasárnap hamar fogyott a szó, hamar fogyott a lelkesedés, s mire beérkeztek a városba, a tömeg szerteoszlott, mert nem látott hamar csodát. Csak néhány gyermek tartott ki, s kiabált a templom környékén, míg a nagy komoly felnőttek el nem unták, és rá nem szóltak Jézusra: Nem hallod, mit kiabálnak? Ekkor Jézus azt mondta: Bizony mondom, ha ezek nem kiáltanak, majd a kövek fognak kiáltani! A felnőttek boldog istentapasztalása visszhangzik a gyermekek lelkében, és a gyermekek szava visszhangzik a köveken. De adja Isten, hogy ez a boldog ujjongás soha el ne haljon, hanem a szívünkben is újra és újra visszhangot verjen, - s ha kell, mint a lánya gyógyulásáért könyörgő asszony, ha kell, mint a látásért könyörgő vak, s ha kell, mint Isten igaz gyermekei tudjuk újra meg újra kiáltani: Hozsánna a Dávid fiának, hozsánna a magasságban! Ő így felel rá: Én vagyok Dávidnak ama gyökere és ága, ama fényes és hajnali csillag. Ő ragyogja be szíveteket, egész életeteket!

Ámen