Holokauszt megemlékezés

Gyászoló, végtisztességet tevő Gyülekezet! Több, mint hét évtizedet késett ez a szomorú aktus, a legszomorúbb minden emberi cselekmény között a temetés. A Duna vizébe süllyedt holtakat kiadta az idő, hogy eleget tegyünk emberi kötelességünknek. Az idő engedett az emberre rótt kötelességnek. Milyen idő volt ez?  A háború ideje, a népirtás ideje, a kis ország felett torzsalkodó hatalmak ideje, a hallgatás ideje, az elhallgatás ideje, a tehetetlenségé, a megszámlálhatatlan sok áldozat ideje. Most pedig a gyászé, az emlékezésé, és mégis a reményé. Gyászidő minden temetés, és emlékezés is még ha nevüket, személyes sorsukat, harcukat azoknak, akiket most végső nyugvó helyükre helyezzük, nem ismerjük. Így sorsuk, haláluk és temetésük egybevetül  azoknak a százezreknek és millióknak sorsával, arcával, személyével, akik 70 évvel ezelőtt elmentek közülünk. Ugyanakkor ez az idő, ami most a gyászé és az emlékezésé, mégis a reményé. Mert a holtat mindig úgy temetünk, hogy reménykedünk az élet Urában, a Teremtőben, és szívünkbe írt ígéretében, hogy legyőzetik az utolsó ellenség, a halál. Ezért, amikor temetünk, sosem a halál szövetségeseként tesszük ezt, hanem életért és jövőért esdeklő Isten gyermekeként. A remény ideje ez, hogy nem lesz háború. Amikor csak egy logisztikai egység, egy megsemmisítendő objektum, egy terep-tárgy az ember. A reménység ideje ez, hogy ember többé nem ront emberre, hamis tanúk végzetes ideológiák révületében. A remény ideje ez, hogy hite, származása, nyelve, hovatartozása okán nem lesz többé ember embernek farkasa. Mert reményünk és titkos tapasztalatunk van arról, hogy Isten, Aki a Seolban is velünk van, felemel bennünket mennyei dicsőségébe. Mi sokszor így nevezzük a sírt: földi nyugvóhely, ahol a port visszaadjuk a pornak, de még pontosabban, letesszük a Teremtő kezébe, Aki a holtakat is előszólítja, Aki a semmiből is mindeneket elő tud hívni, Aki a mulandóból átvezet bennünket  a múlhatatlanba. A földi nyugvóhely mégis jelzi nyomorúságunkat, és jelzi egyúttal, hogy ez itt az üdvösség előszobája. Őrizze kegyelet, tisztesség az itt elhelyezett holtakat. Minket pedig őrizzen élő reményünk az Üdvözítőbe vetett hitünk és egymás iránti szeretetünk.