Hogy szolgáljon

Száz esztendővel ezelőtt történt, szörnyű dolgokra emlékezünk; a vörös terrorra, amikor itt, Dunapatajon és a környékén az egyszerű emberek a vesztes világháború nyomorúságait szenvedve, megpróbálták újra kezdeni az életet, de azt a hírt hallották Budapestről, a Tanácsköztársaság vezetőitől, a kommunista rémuralom embereitől, hogy beszolgáltatást és kényszer-sorozást rendeltek el, és ők fellázadtak ellene. Azt a református felfogást újították ki, amely szerint evilág hatalmasságnak engedelmeskedünk, ha és amennyiben Isten szent törvénye szerint vezeti a népet, de ellenállhatunk, ha Isten törvényét sértve, nem tölti be a mandátumát. Ezért itt lázadás, mi több, forradalom tört ki, amit a kommunista terroristák, a Lenin-fiúk elfojtottak, és lincseléssel, akasztással, nyilvános kivégzésekkel büntettek. Megverték Dunapatajt, megverték a környéket, térdre kényszerítették az igazságot és szabadságot kedvelő embereket. Mondhatni, főpróbát tartottak, mert bár az ún. Tanácsköztársaság hamarosan elbukott, de 1948 után, amikor a kommunisták hatalomra jutottak, már tudták, hogyan kell az embereket térdre kényszeríteni, megfélemlíteni, börtönbe csukni, kivégezni, a javaikat elvenni, és nyomorba és bajba dönteni az egész országot. 

Nyilván vannak még itt olyanok, akiknek nagyszülei még átélték gyermekként ezeket az eseményeket. Vannak családok, akik száz esztendeje gyászolnak a tragikus és borzalmas események nyomán. Isten igéje azonban nem emlékeztet, hanem megnyitja nekünk az utat a jövendő felé is. Ezt az üzenetet szeretném ma a szívetekbe írni.

A történet fő vonalait értjük. Jézus Jeruzsálembe megy, és követi őt a tanítványi közösség. Jézus az áldozati halál meghozataláért megy Jeruzsálembe, ezért újra elmondja a tanítványoknak: »az Embernek Fia felmegy Jeruzsálembe..., megölik, de harmadnapon feltámad.« (34.v.)Az is nyilvánvaló, hogy a tanítványok ezt nem értik, semmit nem értenek Jézus szavaiból. És valahogy magunk is így vagyunk ezzel. Mi sem sokat értünk abból, amit Jézus eltökélt és végbevitt, ezért is könnyen bele tudjuk magunkat képzelni a tanítványok helyzetébe. De ezt most felfüggesztem, s még visszatérünk rá. 

Mindazáltal idetartozik az evangélista megjegyzése is, aki azt mondja, hogy a tanítványok követték Jézust, »csodálkoztak és féltek.« (32.v.) Nem baj, hogy ha ebbe a tükörbe is belenézünk. Az, hogy csodálkoztak, talán nem titok, hiszen Jézus csodákat tett, betegeket gyógyított, megsokasította a kenyeret, erővel és hatalommal beszélt. Tátott szájjal hallgatták az emberek, követésre méltónak tartották őt, nagy tömeg hömpölygött utána, keresték. János evangélista leírja, hogy egy alkalommal királyt is akartak belőle csinálni. (Jn 6,15) Ha ezt vesszük, értjük, miért csodálkoztak a tanítványok. De féltek is. Mert Jézus nem diadalünnepre megy Jeruzsálembe, hanem elvégezni a megváltás munkáját, és az félelmetes áldozat.  Tehát ámultak és féltek. Mégis, mintha ez mit sem számítana, két tanítvány, a Zebedeus-testvérek, Jakab és János odasündörögnek Jézushoz, és privát kérést adnak elő. Illetve dehogy privát kérés ez, sokkal inkább politikai természetű. A tanítványok azt gondolják, hogy Jézus azért megy Jeruzsálembe, hogy helyreállítsa a Dávid birodalmát. Márpedig a hatalom megszerzése előtt illik elosztani a posztokat. Ez mindig így volt, és így is lesz a világban. Nos, a két Zebedus-fiú az kéri Jézustól, hogy ők ülhessenek majd a jobbján és a balján. (37.v.)Ha Jézus trónra ül, ők akarnak a legfontosabb emberei lenni. Ezt előre el kell rendezni. Amikor aztán a többi tanítvány, kitört a veszekedés, felháborodtak. Kettő és tíz, íme, a két frakció, íme, a viszály. De ne ítéljük el őket hamar! Azért próbáltam mai hasonlatokat mondani az esethez, hogy megértsük, mennyire fontos a közélet, a politika. Tudom, hogy ma Magyarországon sokan legyintenek, ha azt hallják, hogy politikus, polgármester, országgyűlési képviselő. A politika közszidalom tárgyává lett. Divat lett undorodni a politikától. Pedig azt mondja Pál apostol, hogy imádkozzunk a hatalmasokért, hogy Isten Szentlelke vezesse őket, mert a sorsunkról döntenek.(1Tim 2,1-2) Ők döntenek háborúról és békéről, jólétről és nyomorról. Vajon, mi történt Dunapatajon száz éve? A dunapataji református gazdák felismerték, hogy Budapestről érkező parancs kárára lesz Dunapatajnak is, és az országnak is. Tehát nem ítélem meg a tanítványokat, lám, már tülekednek a hatalomért! Ami tesznek, az mély, meghatározó emberi megfontolás, legalábbis az embervilágban magától értetődő, elkerülhetetlen. Ha valakit Isten felruházott azzal, hogy közösségek dolgát igazgassa, és ő ezt finnyásságból nem vállalja, vétséget követ el. Bizony, Magyarországon divat lett finnyásnak lenni, feladatot nem vállalni. Csakhogy nincs vákuum a hatalom világában. Ha az elhívott nem vállalja, majd csinálja más. Ha szent emberek nem akarnak hozzányúlni a földi világ piszkos dolgaihoz, akkor majd a gazemberek veszik kézbe. Óriási a felelősség. 

Mégis, meg kell döbbenünk itt, mert Jézus egészen másfelé viszi az ügyet, mint gondolnánk. Mondhatna itt valami mély és bölcs filozófiát. Mondhatná a két Zebedeus fiúnak: megbeszéltétek a többiekkel? Mit fog ehhez szólni Péter? Péter az első az apostolok közül, ő a kőszikla, őreá épül az anyaszentegyház. És a többiek? Mondhatná Jézus azt is, hívjátok ide a tízet, megbeszéljük a dolgot. Két tagú kabinet nincsen. Tizenkét tagú, az lehetséges. Rendezzük el ezt az egész kérdést, testvériesen, barátian, egy akarattal. Vagy éppen el is kergethetné őket. Lökje ki a tanítványi közösségből ezt a két sunyit! Heten voltunk testvérek. Emlékszem rá, egyszer ünnepi ebéd készült, gyönyörű szép fánkok. Én besündörögtem a konyhába, felhajtottam a kendőt, és kikaptam egyet tálból. Nagymama észrevette, és kaptam tőle egy nagy pofont, s azt mondta: kisfiam, majd együtt! Hát kergesse el Jézus ezt a két tolakodót. De Jézus valami mással kezd példálózni. »A poharat, amelyet én iszom megihatjátok-e?« - kérdezi. »A keresztséggel, amellyel megkeresztelkedem, megkeresztelkedhettek-e?« Az a pohár a keserű pohár. És az a keresztség az áldozat keresztsége. S ha meg is tehetitek, folytatja, a jobb- és balkéz felől ülést nincs hatalmamban megadni nektek. Azt majd a mennyei Atya dönti el. Vagyis helyére teszi a két tanítványt. Csakhogy, ezt meghallva a többi tíz dühös lesz, és viszály tör ki a tanítványok között. Ekkor is mondhatná Jézus a tíznek: hagyjátok őket békén. Már lebeszéltem őket erről a lehetetlen vállalkozásról, el van rendezve a dolog. S ez fontos mondat lenne. Mi több, ez volna a Jézus követésének is a lényege, hogy ti. bölcsességet szerezzünk, hogy összeadjuk kétezer év keresztyén tapasztalatait, és ha dönteni kell, akkor a legjobb döntéseket hozzuk meg.

De Jézus nem erre vezet minket, hanem azt mondja: »az Embernek Fia nem azért jött, hogy neki szolgáljanak, hanem hogy Ő szolgáljon és az életét adja váltságul sokakért.« (45.v.) Vagyis nem arról beszél, hogy a két tanítvány és a tíz tanítvány hogyan viszonyuljanak egymáshoz. Jézus nem úgy lép be ebbe a vitájukba, hogy a kettőt odaállítja a tízzel szembe, vagy a kettőt viszonyítja a tízhez, vagy a tízet és a kettőt viszonyítja, hanem magára mutat.  Tehát minden azon dől el, hogyan viszonyulsz Krisztushoz. Nem tart politika-filozófiai előadást, nem okosítja a tanítványokat, hanem magára mutat, és azt mondja: minden azon dől el, hogyan viszonyultok hozzám. Személyesen is, minden azon dől el, hogy én hogyan viszonyulok Hozzá. 

Sőt, még inkább, Krisztusnak a hozzánk való viszonyan múlik minden. Istennek a hozzánk való viszonyán múlik minden. Az Embernek Fia nem azért jött, hogy neki szolgáljanak, hanem Ő szolgáljon, és váltságul adja életét sokakért. Minden ezen múlik, a kegyelem, az irgalom, a megbékélés, a mindenre kiáradó isteni szeretet, az életünket megtartó erő, minden ebből árad. És a jövőnk is ezen múlik. Most, amikor száz éve történt megrendítő, tragikus dolgokra emlékezünk, és rendezgetjük a lelkünkben az igazságot, akkor a mai sorsunkat is próbáljuk kitapogatni. És a legmélyebb, minden meghatározó kérdésünk éppen az, hogy hol nyílik meg nekünk a jövő? A felolvasott szakasz is jövő ügyünkről beszél. Most pedig, mondja Jézus, jövő időben: felmegyünk Jeruzsálembe, ahol az Embernek Fiát el fogják árulni, meg fogják feszíteni, meg fog halni, és fel fog támadni. A tanítványok is jövő időben beszélnek: amikor majd eljössz a Te országodban, add majd meg nekünk a jobb- és balkezed felől való ülést. És Jézus is jövő időre nézve kérdezi a tanítványoktól: meg tudjátok-e inni azt a pohárt? Itt minden jövő időben van, csak egy dolog van befejezett időben: az Embernek Fia azért jött, hogy szolgáljon, és életét adja váltságul. Ez a perfektum futurum, ez a befejezett múlt, vagyis a megnyitott jövő. Ha ebbe belegondolsz, és beleremeg a szíved, ha ezért megtölt az Isten iránti szeretet, és arra késztet, hogy megbékélj Istennel, akkor már hallhatod is, ahogyan nyílik a jövő kapuja, akkor már láthatod is, hogyan érkeznek a dicsőség fényei a mennyei világból, akkor már tudhatod, hogy Istennél minden tökéletesen el lett készítve számodra is itt és most. Amikor emlékezünk mindig feltesszük a kérdést: mi lesz holnap? A Zebedeus testvérek találtak egy megoldást: add meg nekünk, hogy majd a jobb- és balkéz felől ülhessünk. Emberi megoldás ez. Jézus azonban arról beszél, hogy a megoldás már megvan, a megoldás a kereszt és a feltámadás. Ez a megoldás. Ebben van Istennek ránk vonatkozó örök életet szerző ígérete. Legyen ezért neki dicsőség most és minden időben.

Ámen