Hogy megtérjenek

Szeretett gyülekezet, kedves testvérek!

A mostani napokban ahogy az Apostolok cselekedeteit olvassuk, máris szemünk előtt van a keresztyén evangélium-hirdetésnek, a missziónak az első néhány, igen fontos és mindent meghatározó évtizede. Bár szoktam mondani, különösen amerikai misszionárius barátaimnak (akik úgy jönnek Magyarországra, mintha itten evangéliumról senki sem hallott volna, soha keresztyénség nem lett volna, csak bolsevik kommunisták, akiket meg kell téríteni), hogy ugyan ne tekintsék az Apostolok cselekedeteit afféle forgatókönyvnek, melyet minden nemzedékének a keresztyénségben újra elölről kell kezdeni. Elölről egy pünkösddel, elölről apostolokkal, elölről mindennel. Mert ez ma valóban nem járható út! Most mégis azt kell mondanunk, hogy az Apostolok Cselekedeteiben olyan döntő, mindent meghatározó konfliktusok, ügyek, kérdések, viták és kibontakozások is vannak előttünk, amelyek egyszer s mindenkorra meghatározzák a keresztyénség szemléletét, így a mi szemléletünket is.

Mielőtt rátérnék a mai ige lényeges üzenetére, azt is el kell mondanom, hogy hihetetlen nagy emberi erőfeszítést is látunk itt. Egyrészt sorra-másra hallunk összeütközésekről, konfliktusokról. Az evangélium jó hírének a meghirdetése és meghallása emberi életeket változtat meg, és ahol valóban változnak az emberi életek, ott mindig támadnak konfliktusok is. Elég csak, ha utalunk a néhány korábbi igére, például, amikor Pál apostol Filippiben van, ahol sokan elfogadják az evangéliumot, s máris kitör a ribillió, mert amikor életek változnak meg, az emberek megriadnak: mi fog még történni?! Amikor a megszokott módon megy minden, ami se nem jó, se nem rossz, azért mégis úgy elvagyunk benne. Aztán azt is látjuk, hogy az apostolok, az evangélium-hirdetők számunkra szinte felfoghatatlan nagy emberi áldozatot is vállalnak. Börtönt is vállalnak az evangéliumért, üldöztetést is vállalnak, hamis vádakat is vállalnak, vállalják, hogy földönfutókká lesznek. Se éjjelük, se nappaluk, nincsen mögöttük propaganda központ, ami időről-időre küldené az apanázst, biztosítékot, mentességet adna nekik. Emberileg szólunk, - a magukén vannak, és nagyon nagy emberi tetteket vállalnak. S legvégül, még ha emberileg kell szólnunk, azt is el kell mondanunk, és ezzel már a mai történetünk kellős közepén vagyunk, rendkívül nagy szellemi erőfeszítést is vállalniuk kell. Mi, keresztyének hajlamosak vagyunk a dolgokat elintézni annyival, hogy elég a hit, nem kell okoskodni, nem kell magyarázni. Én is vettem részt egyszer egy olyan teológiai konferencián, ahol a világ minden tájáról a legnagyobb nevű teológusok jöttek össze, könyvek garmadáját írták, lexikonokban szerepel a nevük, a tudományos életben forgolódók tudják, mit mondok: az impact faktoruk meglehetősen nagy, nincsen olyan tudományos munka, melyben ne hivatkozzanak rájuk. Eljöttek hát, s kezdték az előadásokat tartani, és én első nap délután úgy éreztem, hogyha onnan nem megyek el, akkor belőlem egy hitetlen kutya lesz hamarost. Hát nem kell ennyi okoskodás, ennyi ész, ennyi ráció! Nem kell az nekünk, keresztyéneknek. A mi hitünk egyszerű hit, a mi meggyőződésünk egyszerű meggyőződés, ne okoskodjanak nekünk. Ezért engedjétek meg, hogy ma ezt a mi bensőséges hitérzetünket szembesítsem azzal, amit a mai igében hallottunk! Hadd mutassam be, hogy a legnagyobb tiszteletünkre méltó apostolok hihetetlen komoly szellemi erőfeszítéseket tettek az evangélium terjesztése érdekében. Majd a végén elmondom, mi volt ennek az oka és az alapja.

A felolvasott történetben egy nagy találkozásnak vagyunk a tanúi. Találkozik a keresztyénség és a filozófia. Athénben vagyunk, a filozófia fővárosában. A régi Athén erről a kettőről nevezetes: a demokráciáról és a filozófiáról, ezért a kettőért dicsőítik ma is a régi Athént. Ott vagyunk hát Athénben, mely ugyan most a Római birodalom része, tehát politikai függetlenségét elvesztette, a régi athéni demokrácia már oda, római rendben vannak, de a filozófia továbbra is virágzik. Athén tele van filozófusokkal, tucatnyi filozófiai iskola működik, egymással is vitatkoznak, magukkal is vitatkoznak, tiszteletreméltó emberek ők, mert az igazságot keresik, nem pénzt keresnek, igazságot keresnek, elkötelezettjei az igazságnak. És - írja Lukács - várják a híreket, mert tájékozódó emberek ők, akik mindenféle újdonságot megvitatnak egymással, új felismeréseket, új nézeteket taglalnak. Pál apostol személyében az evangélium érkezik ide, a keresztyénség, és így sorsdöntő találkozásra kerül sor. Nem azért mondom, hogy sorsdöntő, mert itt dőlt volna el a keresztyénség sorsa, a keresztyénség sorsa a kereszten és a feltámadáskor dőlt el, továbbá idői értelemben sem itt dőlt el a keresztyénség sorsa, sok más nagy találkozása volt a keresztyénségnek szellemi nézetekkel, áramlatokkal. Ám amit itt látunk, az mégiscsak sorsdöntő. Talán a számunkra is, mert oka van annak, hogy hajlamosok vagyunk a hitünket bensősíteni, és azt mondani, hogy a hit bensőséges dolog, a hit okoskodik, a hit nem vegyül bele vitatkozásokba. S a mára kialakult fölfogásunknak talán éppen az az oka, hogy a modern korban a keresztyénség – ha szabad ezt mondani – végső vereséget ugyan nem szenvedett a filozófiától, de jó néhány csatát elveszített. Jó néhány ütközet balul ütött ki, és szinte mondhatni, hogy aki ma filozófus, az talán a legutolsó sorban vallja magát hívőnek is. Thomas Huxley, a 19. század egyik nagy természettudósa alkotta meg azt a műszót, amit mi is ismerünk: agnosztikus, és ezen azt értette, hogy azokban a kérdésekben, állításokban, dolgokban, amelyek transzcendenciára, istenire, túlvilágira vonatkoznak, észérvek alapján nem lehet dönteni, ezek felől nincsen tudásunk, görögül: gnoszisz-unk. Ezért hát, mondotta, a legjobb, ha disztancirozunk, távol tartjuk magunkat ezektől, és így az igazi filozófus hit kérdésében nem foglal állást: agnosztikus. Persze, ez a hétköznapokban nem így jelenik meg, hanem úgy, ahogy én először életemben hallottam ezt a szót. Az Egyesült Államokban jártam, ahol egy lelkésszel elmentünk egy családot meglátogatni. A lelkész arra készített fel, hogy a férjjel külön is kell beszélgetni, mert a feleség és a gyerekek komoly hívők, templomba járók, de a férj makacs ember. Kedvesen fogadtak, s a lelkész azonnal erre terelte a szót, és megkérdezte Jimmytől, miért nem jár templomba. A férfi azt felelte, hogy agnosztikus, ami a köznapi gyakorlatban azt jelenti, hogy nem érdekelik ezek a dolgok. Nem azt mondta, hogy ateista, mert Amerikában nem szabad azt mondani, hogy ateista valaki, hanem azt mondta, hogy agnosztikus. A keresztyénséget mára a modern filozófia harapófogóba fogta. A fogó egyik szára Immánuel Kant, aki a filozófiájában (egyébként megalapozottan) azt mondja, hogy az ember nem tud az idő és a tér valóságból kiszakadni. Ami azon túl van, nem tartozhat elmélkedésünk és gondolkodásunk körébe. A harapófogó másik szára a 20. századi nyelvfilozófia, amelyik azt mondja, hogy azok az állítások, melyeket a keresztyénség tesz Istenről, teremtésről, világról, nem verifikálhatók, nem igazolhatók. S ami nem verifikálható, az nem tartozik a vizsgálódás körébe.

Így állván tehát, nézzük most meg, hogyan találkozott először a keresztyénség és a filozófia. Pál azt látja, hogy az athéniak a régi görög költő, Epimenidész hagyományát tartják, aki Krisztus előtt a 6. században egy nagy kultuszi reformot hajtott végre. Szolónnak volt az orákuluma, jósembere, udvari költője. A régi athéni reform egyik döntő lépése egy pestisjárványkor következett be.  A riadt emberek a tizenkét görög főistennek, meg a számtalan kis istenségnek áldozatokat mutattak be. Ám ez a görög költő azt mondta, hogy ez így nem jól van. Tanácsára szabadon engedtek egy csomó áldozatra való állatot, és melyik állat melyik templomhoz, szentélyhez futott, ott áldozták fel. De volt néhány áldozatra való állat, amelyik egyik templomba se futott, egyik szentélyhez sem érkezett meg, de megfogták, feláldozták őket – kinek? – az ismeretlen istennek. Okos ember volt ez a költő, és azt mondta, hogy mi bölcsek és filozófusok vagyunk, s a gondolat útján keressük Istent, ahogy maga Pál mondja, hogy az ember talán kitapogathatná és megtalálhatná Istent! Mi tehát, akik tapogatjuk a világot, hogy megtaláljuk Istent, nem biztos, hogy megtaláltuk az igazi Istent! Bár minden sarokban van már egy istenség, mégis ott az ember szívében a szorongás, hogy megtaláltam-e, kitapogattam-e, tényleg az istenségnek áldozok-e, tényleg az igazi istenségnek hódolok-e? Állítsunk hát egy oltárt az ismeretlen istennek is, s erre görögül rá is írták: theosz agnosztosz, az ismeretlen isten-nek. Rémlik talán sokaknak máris a szó, mondom: agnosztosz, Huxley ebből a szóból gyártotta az agnosztikus szót. De micsoda különbség! A régi görögök istenséget kerestek, és annak akartak áldozni, akit nem ismertek. Így mondja Pál is: megdicsérlek benneteket athéniak, kegyesek vagytok, mert sokféle oltárotok van, sokféle istennek áldoztok, de áldoztok az ismeretlen istennek is. Ti minden tekintetben kegyesek vagytok, istenkeresők vagytok. Most azt hirdetem nektek, akit nem ismertek. Hogy van azonban a 19. század? – agnosztosz: nem is ismerhetjük meg, nincs is. Ez a szó, hogy agnosztizmus, mára jobb esetben a közömbösségnek, rosszabb esetben az ateizmusnak a szinonimája.

Az hát itt a kérdés, ebben az athéni találkozásban, hogy ismeri-e az ember igazán Istent? És ne intézzük ezt el, kérve kérek mindenkit, a filozófia tiszteletreméltó, ám mindegyre eredménytelenségbe fuló erőfeszítéseivel. S azért ne tegyünk így: mert ha Isten nem ismerjük meg igazán, akkor magunkat sem ismerjük igazán. Valóban, mennyi tény igazolja ezt a mai világban, ma amikor az ember lemond Isten megismerésének a lehetőségéről, agnosztikus lesz (ez divatos, sokaknak tetszik, a szkepszis rettentő divatos valami lett, az el nem köteleződés pedig még divatosabb valami, a függetlenség még annál is divatosabb), aközben azt kell észrevennie, hogy önmagát sem ismeri. Sőt, az ember egyre nagyobb zavarban van önmagával kapcsolatban. Ha lenne még divatja az úgynevezett iskoladrámáknak, én is írnék gimnazistáknak vagy egyetemistáknak iskoladrámát, s annak semmi másról nem szólna a története, mint hogy egy mai ember meg egy régi ember találkozna, és a mai ember kezdené a régi embernek a szemére hányni, hogy milyen keveset tudtatok ti annak idején régen, milyen primitívek voltatok, milyen babonások voltatok, milyen hiszékenyek voltatok. (Nem így tanultuk ezt az iskolában? – Hogy az ősember ilyen primitív volt, a középkori ember olyan primitív volt!) De folytatnám ezt az iskoladrámát azzal, hogy ez a mi régi emberünk egy kicsit körülnézne a mai ember lelkében, gondolataiban, és megdöbbenne, hogy amilyen arrogáns és gőgös a mai ember, éppen annyira nem ismeri önmagát! Csak néha, amikor föltárul a bugyor, csak néha, amikor valamit tesz a mai ember, csak akkor döbbenünk meg, hogy mi lakozik a mai emberben, és mire képes a mai ember! Csak néha, amikor kétségbe esünk attól, hogy a mai ember kezében ott van – egy kezében, nem is kettőben – egy egész univerzumra való arzenál, és egy gombnyomásra mindent meg tud semmisíteni, és játszik úgy ezzel a mai ember, mint egy gyerek. Bizony rá szoktunk reccsenni a gyerekre, aki tépi a bogár szárnyát, kínozza a macskát, a jószágot, hogy – mit csinálsz? De nem ilyen gyerekké lett a mai ember, játszik a világgal és az univerzummal. Ki tud akkor itt többet?

A mi tételük egyszerű: isten-ismeret nélkül nincsen igaz önismeret. Ezért hát, amikor Pál megszólal, és az ismeretlen istenről beszél, akkor azt a két nagy mozgást mutatja be, ami mindig meghatározza az embernek az Istennel való kapcsolatát. Az egyik mozgás, az egyik kérdés, hogy én meddig juthatok el, meddig mehetek el, meddig ér el a tapasztalat, meddig ér el az emberi gondolat, milyen határokat tudunk kinyitni, hogy – idézem még egyszer az apostolt – hogy Istent kitapogathatnánk, és Őt megtalálhatnánk?! Nagy kérdése ez mindig az embernek, még akkor is, ha nem kérdezi.

A görögök ott, Athénben már hatszáz évveé azelőtt, hogy Pál odaérkezett, nagyon ügyesen és szellemesen válaszoltak, kitettek egy oltárt és ráírták: az ismeretlen istennek. Ez vallomás is, bevallása és megvallása annak, hogy az emberi szellem, az emberi tapasztalat, az emberi gondolat egy pontig el tud jutni, és nincs tovább! Mondhatnám azt is, hogy a középkor egyik nagy teológus gondolkodója, Canterbury Anzelmus éppen erre a tapasztalatra alapozva alkotta meg minden idők legzseniálisabb isten-érvét, amikor azt mondja, hogy Isten az, akinél nagyobbat gondolni nem lehet. De nemcsak erről kell szólnunk, hiszen Pál sem erről beszél, hanem fölteszi a másik kérdést is: hogy Isten meddig megy el, egészen pontosan, Isten meddig jön el? Hiszen hogy mondja? Hogy keressék az Urat, ha talán kitapogathatnánk Őt, és megtalálhatnánk, jóllehet bizony nincs messze egyikünktől sem. Az egész keresztyénség ezen a paradoxonon forog: megtalálni, kitapogatni Istent, minden lét forrását, minden értelem végső beteljesülését, megtalálni, kitapogatni Őt, noha nincsen messze egyikünktől sem.

Isten meddig jön el? Mi, keresztyének erről is beszélünk. Meghagyjuk, elismerjük saját magunk tapasztalata alapján is, amit ez ember tud, égre nyújtogatjuk kezünket, az univerzum mögé tekintünk, fölhasítjuk az anyagot, és keressük az Urat, az Istent, az Alkotót, minden ember alkotóját, mert mi mind az Ő nemzetsége vagyunk! És emberileg csak ennyit tudunk mondani: Isten az, akinél nagyobbat gondolni nem lehet. De Isten is beszél, Isten is jön, Isten is közeledik, mondja az apostol: nincsen messze egyikünktől sem. Hogyan? – és ebben látom a találkozást, ebben jelenhet meg konfliktus, ebben térhet meg a filozófia, mert a filozófia is megtérhet. Ismerek hívő filozófust is. Ebben találhat oda az emberi szellem Isten dicsőítéséhez. Miben? Hogyan? Pál Krisztus történetéről beszél. Azt mondja, hogy Isten elrendelt egy férfiút, akiben önmagát megmutatta, akiben önmagát adta az emberi sorshoz, s olyan közel jött az emberhez, hogy közelebb van Isten hozzánk, mint mi önmagunkhoz. Mert a halálunkat is megízlelte. Mi még, akik itt vagyunk, nem ismerjük a saját halálunkat. Másét igen, akinek az ágya mellett ott ültünk, fogtuk a kezét, amikor elaludt. Másét igen, akinek ott álltunk a ravatala mellett, és megsirattuk. Másét igen, aki nem is volt közel hozzánk, de láttuk a halálát. A magunkét még csak sejtjük. Isten azonban Krisztusban megkóstolta a halált, s közelebb van hozzánk, mint mi önmagunkhoz, és ez az Isten – mondja Pál apostol – aki Krisztust föltámasztotta, azt mondja most: legyen vége a tudatlanság idejének. Ez a döntő pont, legyen vége a tudatlanság idejének! Isten azt akarja, hogy az emberek megtérjenek. S ez ott, a görögök fülében nagyon kétélűen hangzott. Evangéliumi igeként hangzott, megtérésre szólító igeként hangzott. Mégis most, egy pillanatra, mert erről van szó, a görögök közé kell mennünk. S így másképpen is hangzott. Először is azt hallani, hogy Isten elnézte már a tudatlanság idejét és azt parancsolta, hogy legyen vége a tudatlanság idejének, - ez megalázó. Egy filozófusnak azt mondani, hogy tudatlan, ennél nagyobb sértés nincsen. Egy okos embernek azt mondani, hogy nem ér semmit a tudománya, ez bántó. S most Pál ezt mondja. Értitek, testvérek, mi ütközik itt? A görögök azt mondják: mi minden tudományunkkal feljutottunk a csúcsra, és ez a csúcs az, hogy nincsen tovább. Ezért állítottunk oltárt az ismeretlen istennek. Ennyit tehet a mindentudó ember. Erre Pál azt mondja, hogy ez tudatlanság. Ráadásul a megtérés szó görögül az elmének a megfordulását jelenti. Metanoia, mondja görögül Pál, az a nousznak, a szellemnek, az elmének a megfordulása. Pestiesen így szokták ezt mondani: háttal ülsz, édesem, a moziban, fordulj meg, mert nem azt nézed, amit nézned kellene. Ez a metanoia, ez a szellem megfordulása, ez a megtérés. Némelyek, akik hallottak a feltámadásról – fejezi be Lukács az igét – gúnyolódtak. Mások azt mondták, szintén gúnyosan: meghallgatunk még téged. Előbb szerezz Pál, egy PhD-t, egy akadémiai fokozatot, s majd az akadémia filozófiai szekciójában meghallgatunk még. De nem így ér véget a történet, hanem így: némely férfiak azonban csatlakoztak őhozzá, és hittek.

 A keresztyénség történetének egyik döntő pillanatát láttuk, amikor az emberi szellem és az evangélium vívja a maga csatáját, amikor a hivő embernek ki kell lépnie a hit bensőséges, védett világából, és kockáztatnia kell. Kockáztatni az emberi szellemmel szemben, amelyik viszont nem kockáztat. Mert a görögök nem kockáztattak, hanem azt mondták, oltárt állítunk az ismeretlen istennek is. Minden tuttira be van biztosítva. Ilyen a szellem. De Pál kockáztat, mert Isten is kockáztat, amikor Krisztusban közénk lép. Pál kockáztat az evangélium hirdetésével, mert Isten is kockáztatott az egy igaz, tökéletes ember, Jézus Krisztusban, akiben Isten egészen közel jött hozzánk, meghalta halálnak halálát és föltámadott. Az ember úgy indul a szellem kalandjaira, hogy amikor elérkezik a gondolat végállomásáig, már nem kockáztat többet. Isten pedig úgy jön közel hozzánk evangéliumával, szeretetével, irgalmával, hogy Jézus Krisztusban vállalja az emberi sorsot. Most pedig Isten azt akarja, hogy megtérjenek mindenek. Most pedig Isten azt akarja, hogy a gondolkodása, szelleme megforduljon, és ott keresse Istent, ahol Istene láthatóvá, megragadhatóvá, kitapogathatóvá, elérhetővé tette magát Jézus Krisztusban, az egyszülött fiúban.
Ámen

Imádkozzunk: Köszönjük Mennyei Atyánk, hogy oly sokan vallhatjuk: elnézted számunkra is a tudatlanság idejét, elnézted és megbocsátottad, hogy a szellem szárnyán bár magasra jutottunk, mégis csak eddig jutottunk: nem tudunk semmit. Elnézted, hogy bár annyi mindent felkutattunk, mérlegre tettünk, vizsgáltunk, Veled kapcsolatban mégis csak annyira jutottunk: nem ismerünk. Köszönjük, hogy Krisztusban, az egyszülött Fiúban, a Megváltóban egyszer s mindenkorra tökéletesen kinyilatkoztattad magadat. Hogy aki Őt látja, Téged lát, aki Őt hallgatja, Téged hallgat, aki az Ő tanítványául szegődik, végül Hozzád érkezik meg a hosszú út után. Magasztalunk Mennyei Atyánk, hogy ez a Te evangéliumod, hogy Te közel jöttél hozzánk, hogy osztozol sorsunkban és halálon át is felemelsz bennünket örök dicsőségedbe. Engedd Mennyei Atyánk, hogy mindazok szívében, akikben kétség, tartózkodás, bizonytalanság van, akiknek még mindig az emberi szellem mértékegységei parancsolnak, most bátran, lelked által döntsenek, megtérjenek, Hozzád forduljanak. Hogy ne a gondolat árnyképeit kergessék, hanem lássák és dicsőítsék azt a mi Krisztusunkat, akiben örök irgalommal szerettél, akiben megváltottál, akiben új életet ajándékoztál.

Kérünk Urunk, a mi beteg testvéreinkért, akik küzdelmeikben, nyomorúságaikban, bajaikban már-már eltántorodtak Tőled, s távol levőnek érzik magukat, vagy éppen úgy, hogy Te távolodtál volna el tőlük, - adj nekik erőt, gyógyítást, vigasztalást, bátorságot, újítsd meg életüket. Könyörgünk Urunk azokért, akik a halál árnyéka völgyében járnak, összeszorult szívvel, földre csüggesztett szemekkel, megrémülve és reszketve a megsemmisüléstől. Krisztus diadalát ragyogtasd fel számukra, hívd meg őket újra az örök életre, üdvösségre. Vigasztald, bátorítsd őket. Könyörgünk Urunk sok-sok honfitársunkért, akik nem találnak maguknak munkát, életlehetőséget, távlatot, ezt a földi életet megalapozó szilárd valóságot, s talán nő a szívükben a keserűség, a félelem, a sok gyötrődés, vezesd őket biztos utakon, hozz számukra megoldást, erősítsd és szilárdítsd életüket. Könyörgünk Urunk minden emberért a mi korunkban, szerte az egész világon. Olyan mély poklok vannak az emberi szívekben, annyi iszonyat nyílik meg, amikor az ember önhitten és gőgösen lép ebben a világban. Adj Urunk békességet, szüntesd a fegyverek zaját, adj Urunk Tőled való békességet, hogy ne kelljen a holnapunk miatt aggódnunk. Fordítsd az emberek szívét Magad felé, aki mindenkinél közelebb vagy hozzánk. Kérünk Krisztusért, a mi Urunkért, aki testet öltött, meghalt és feltámadott és most a Te jobbodon ül és közbenjár érettünk és nekünk hűséges kezesünk, akiben mi Téged igazán megismerhettünk, Őérette hallgasd meg imádságunkat.
Ámen