Hogy megépítsem azt!

Szeretett gyülekezet, kedves testvérek!

Talán egy vagy két esztendeje azt hihettük, hogy amikor majd elérkezünk 1956 ötvenedik évfordulójához, akkor emelkedett érzésekkel fogunk ünnepelni, s nem azokkal, amelyek most vannak bennünk. Azt gondoltuk tizenöt, de még öt esztendeje is, hogy olyan ünnepünk lesz ez, amelyben mi, későbbi utódok az egykoriakkal, akik még megmaradtak, úgy ünnepelhetünk, abban az érzésben, hogy 1956 csodája fölragadta ezt az országot, s újra egynek érezhetjük majd magunkat, újra felhőtlenül, szabadon, boldogan ünnepelhetjük hálás visszatekintéssel az évfordulót.

Mégsem így van ez ma. Olyan érzések, gondolatok vannak most bennünk, melyek nem reményeinket tükrözik vissza, hanem azt a helyzetet, amelyben most élnünk kell. Lehetne mondani Nehémiással együtt, hogy szomorú az ábrázatunk ezen az ünnepen is, s nem azért, mert betegek vagyunk, hanem azért, mert fáj a szívünk. Nem azért látszik rajtunk levertség, fájdalom, mert betegség vett volna erőt rajtunk, hanem mert összetört a szívünk, mert ami 1956-ban az igazság tétje volt, még mindig várat magára. A tegnapi igehirdetésben elmondottam, hogy 50 évvel ezelőtt a református egyházban a Biblia-olvasó kalauz szerint 1956. október 22.-én Nehémiás próféta könyvét kezdték olvasni, tehát október 23-án a most fölolvasott igét olvasták. S talán nem vagyunk távol azoktól, kik akkor, október 23-a reggelén, nem tudván, mi fog majd történni, ennek az igének a világosságában mintegy előre megérthették azt, ami majd bekövetkezett. S talán – engedtessék meg, hogy azt mondjam -  ez az ige ma is, hiszen Isten igéjének ez a titka, előre megmutat nekünk valamit.

Ahhoz persze, hogy ezt jól értsük, azt is értenünk kell, amiről ott és akkor szól az ige. Nagyon röviden arról szól, hogy Nehémiás, aki távol van hazájától, ám értesült az otthoni szomorú eseményekről, illetve nem-történésekről, értesült, hogy évtizedek teltek el, de Isten népe mintha továbbra is rabságban élne, olyan tehetetlen, mintha továbbra is szétszórtságban lenne, nem építi újra azt, ami egykor elveszett, ezt hallva Nehémiás igen megszomorodik. S mielőtt a király elé kerülne, mély bűnbánatban, imádságban, böjtben Istene elé áll, kegyelmet kér. Isten kegyelmét kéri. Nincs ugyan mire hivatkoznia, nincs érdeme, amit oda vihetne Isten elé, csak egy bűnös ember áll ott egy bűnös nép képviseletében, így kéri Isten kegyelmét. Nemrégiben, talán szeptember végén valaki azt mondotta nekem, az országban történteket kommentálva: tiszteletes úr, talán még nem vagyunk méltók arra, hogy csoda történjen velünk! Sokat gondolkoztam ezen, s néha magamban elismételtem ezt a mondatot. Ám ennek a mai igének a fényében, azt kell mondanom, hogy fordítva áll a dolog: még nem vagyunk elég méltatlanok arra, hogy csoda történjen velünk! Csoda ugyanis azokkal történik, akik azt nem érdemlik meg. Mindig ez a csoda. Ha valami jár nekünk, ha valamit ki lehet következtetni a dolgokból, a világtörténelem logikájából, ha valami csak késlekedik, valami éppen föltartóztatja, akkor az nem csoda, hanem szükségszerűen előbb-utóbb be fog következni.

Nos, ha valamit 1956 résztvevői, hősei, mártírjai, áldozatai, boldog átélői és főleg azok, akik ebben a boldogságban készek voltak életüket is odaáldozni, éppen azt élték át, hogy csoda történt velük. Talán nehéz ezt nekem mondani, aki nem voltam ott, aki még nem is éltem akkor, de a visszaemlékezésekből erre lehet következtetni: nem gondolták, hogy ez fog bekövetkezni. Csak hangot akartak adni az érzéseiknek, csak ki akarták mondani, hogy elég volt! Csak meg akarták fogalmazni, hogy legyen végre másképp. És ekkor – ahogyan a zsoltárban hallottuk – a tenger hátra állt és a Jordán visszafordult! A világtörténelem rettenetes erői meghátráltak – csoda volt ez! A csodához, kedves testvéreim – értitek talán az összefüggést – nem méltónak kell lenni. Igen, talán erős a kifejezés, hogy méltatlannak – de Nehémiásnak ki kell mondania imádságában: vétkeztem én is, én is méltatlan vagyok, én is bűnös vagyok, és így kérem és ezért kérem Istennek a beavatkozását.

A felolvasott történetben egy újabb lépést látunk, immár királya előtt van Nehémiás, egy király előtt, aki egy távoli birodalomnak az ura, s fennhatósága alatt van Izrael. Viszont valami viszonylagos kicsi-kis szabadsága mégis van a népnek, megállhatnának maguk is, és mondhatná az uralkodó, hogy szabadságot adtam nektek, visszaadtam a vallásotok szabadságát, önálló mozgásteretek van, azt tesztek, amit akartok. Általában a bölcs uralkodók szoktak így tenni. Mi dolgom nekem egy távoli tartomány kisded népével, mi dolgom a helyi ügyeikkel – ez az ő ügyük, vallásszabadság van, szedjék össze magukat, tegyék rendbe a dolgaikat. De Nehémiás érzi, hogy – és így van ez a történelemben – Isten emberi eszközökön keresztül fogja az elvégzendő munkát végrehajtani, emberi eszközökön keresztül fogja azt a rendet biztosítani, melyben újra megépülhet a város, melyben újra megépülhet a templom, melyben Isten jó rendje helyreállhat.  Nehémiás királya előtt szolgál és szomorú. S mivel kedves embere az ő urának, a király észreveszi  ezt – ez is csoda, hiszen nem kellene észrevennie, miért kellene az uraknak észrevenni, hogy szomorúak a szolgák, miért kellene a királyoknak a cselédek dolgával foglalkozni, de észreveszi! – és megjegyzi. Aztán a beszélgetés kettőjük között úgy is alakul, ahogyan egy uralkodó és kedves embere között szokott, kiderül, hogy semmi baja nincs Nehémiásnak, nem beteg, nem fáradt, szomorúsága szíve szerint való Ekkor a király, kedvezni akarván neki, megkérdezi, mit kér, mit tehet érte?

Ekkor valami nagyszerű dolog történik, és hadd legyen ez a mai igének a tanulsága számunkra. Ha dramatizálni kellene, úgy kellene folytatódnia, hogy miután a király megkérdezi Nehémiást, hogy mit kíván, neki azonnal ki kellene használnia a kedvező pillanatot. Mert a perc, bizony drága. Bizony, kedves testvéreim, tele van az életünk elszalasztott pillanatokkal. Bizony, ha visszatekintünk a mögöttünk álló tízegynéhány esztendőre, csak szomorúan s nagy-nagy bűnbánattal mondhatjuk, mennyi drága pillanatot elszalasztottunk. Nem voltunk ott. Nem mondtuk ki. Nem tettük meg. Azt gondoltuk, majd más kimondja, majd más elmegy, majd más megteszi, majd más helytáll – mennyi-mennyi ilyen pillanat volt. Ha összeadnánk ezeket a pillanatokat, külön történet kerekedne belőlük, s attól tartok, hogy mulasztásaink története hosszabb lenne, mint azé, amit megtettünk. Bizony, így van ez.

Hát itt a pillanat, itt a perc  - és ez talán soha nem tér vissza! Egy embernek, aki az imént még szomorú és töredelmes szívvel állt Isten előtt, és megvallotta, meggyónta Istenének – mert ki másnak vallhatná meg: vétkeztem én is, mulasztottam én is – most, itt van számára ez a nagyszerű perc. Most kell gyorsan mondani a kívánságot, most kell gyorsan előhozni a kérést, most lehet, Isten adta ezt a hatalmas emberi eszközt, a birodalom uralkodóját, s a királyt köti a szava, ha azt ígérte, hogy megteszi, amit kérek, akkor most mondanom kell gyorsan. Ám, kedves testvéreim, így olvassuk a negyedik versben: „S mondotta nekem a király, mi az, amit kívánsz” – és így folytatódik: „és könyörögtem a menny Istenéhez.” Ezt a szót: „és”, nagyon sokféleképpen lehet a héber eredetiből magyarra fordítani. Nem egyszerű kötőszó ez. Időnként úgy kell fordítani: „hogy”, máskor úgy kell fordítani: „azonban”, vagy úgy: „de”, vagy megint máskor: „pedig”, mindig a szövegösszefüggéstől adódik az értelme. Most engedje meg a gyülekezet, hogy eltérjek a Biblia-fordítástól. Így is lehetne ezt itt fordítani: „És mondotta nekem a király, mi az, amit kívánsz, de én könyörögni kezdtem a menny Istenéhez.” Nem a királyhoz fohászkodtam, hanem a menny Istenéhez!

Én Neki mondottam ki igazán a szívem panaszát, minden reményemet és vágyamat, ott és akkor abban a pillanatban - abban néhány másodpercben, amikor még mondhattam, én akkor a Menny Istenéhez kezdtem könyörögni. Előbb imádkozni, majd aztán mondani! Milyen megrendítő és fölszabadító, hogy Nehémiás ezt elmondja. Ezt a pillanatát is elmondja. Mondhatná az imádságot másutt és máskor is. Miután lezajlik a királlyal a beszélgetés, megjegyezhetné, hogy azért hallgatott meg a király, mi több, azért vett észre, mi több, azért fordult hozzám kedvező szívvel, mert én már előtte annyit könyörögtem Istenhez. És Isten – ott és akkor - meghallgatta az én kérésemet. És ez így is van! Hiszen meghallgatta, hiszen kedvezést hozott, hiszen egy nem várt fordulat következett be. Mondjuk ki nyugodtan: ez csoda. Egy keleti kényúr, aki rabszolgákat terít maga elé szőnyegül, akinek keze intésére százezrek és milliók hullnak sírba, észrevesz egy közönséges kis szolgácskát, aki ott áll mellette, észreveszi a bánatát. S megkérdezi, majd jóindulatra gyullad iránta, és ígéretet tesz neki. Ez csoda! Hát akkor meg is kell ragadni a csodát. S nem szabad elereszteni, mert itt a pillanat. Elmondhatná hát Nehémiás ezt a történetét így is, ám el kell mondania azt is, hogy ott, a döntő pillanaton mintegy elfordul királyától – nyilván nem fizikai értelemben, de belül, lelkileg mindenképpen – és a figyelme, a szava, a mondandója a Mennyek Ura felé irányul. Újra Istene elé áll. Sok mindent mulasztottunk,  sok helyre nem mentünk el, sok mindent nem mondtunk el? Sok mindent nem tettünk meg, sokszor szunyókáltunk s gondoltuk, majd más elvégzi helyettünk? Ha valamit mulasztottunk, meggyőződésem, az az a pillanat, az a töredék-másodperc, amikor bármilyen nagy döntés előtt, bármilyen nagy igazság, bármilyen nagy kérés kimondása előtt, bármilyen nagy munka megkezdése előtt nem tettük meg azt, amit Nehémiás megtett: és könyörögtem a menny Istenéhez.

Amikor tegnap azt mondottam, hogy a mi Nehémiásunk szívét, lelkét, egész valóját rettentő keserűség tölti el, mert még nem épült meg a templom, azt itt értjük meg. Az a templom imádságokból épül, az a templom könyörgésekből épül, az a templom az Istenhez fölnyitott szívekből épül. Az a templom olyanok által és olyanok életén át épül, akik a döntő órán is, emberileg szólva, a döntő órán is Isten előtt vannak. Mindig Isten előtt vannak. És amikor mással kell szólniuk, kérniük, perelniük, harcolniuk, vitatkozniuk, győzködniük – oh, mennyiféle módon kellett volna, és kellene és kell majd ezután is szólni! – aközben belül, a szívükben Istenükkel beszélgetnek, Istenük előtt állnak, és amit mondanak másnak kifelé, amit tesznek, mert tenniük kell, Istenükben teszik. Ezért hát a kérés, amely ezután elhangzik, szinte magától értetődő, és mi más is lehetne:  ha tetszik a királynak és kedves előtted a te szolgád, azt kérem, bocsáss el engem Júdába, atyáim sírjainak városába, hogy megépítsem azt. Gondoljatok bele, a távoli rokon kényelmes, biztonságos helyen, megbecsült egzisztenciában a király előtt, mitöbb, királyának kedves embereként nem hadseregek elküldését, nem segélyszállítmányok továbbítását, nem valami nagyszerű adományt kér a királytól – önmagát kéri. Kérlek, bocsáss el engem, engedj el, hogy elmenjek és megépítsem atyáim városát. Magát kéri. Mert önmagát már Istene előtt fölajánlotta erre a munkára. Nem mondja azt, hogy ami nem épült meg évtizedekig, az azután sem fog megépülni. Nem mondja, hogy amire képtelenek voltak az előtte hazatérők, a bátrak, a merészek, arra ő sem lesz képes. Nem mondja, hogy uram, királyom, kedvezőtlen világpolitikai helyzet, kérlek, hass oda, hiszen én is csak búsulok, mint a bagoly az ablakban, szomorkodom itt, én sem tudok mit tenni, segíts rajtunk. Nem! Hanem elkötelezi magát - fölajánlja magát.

Különös ez a mai, ötvenedik évforduló. Nekünk azt kell mondanunk, hogy ha az előttünk járók sem tudták megépíteni, a nagyok nem tudták megtenni, az alkalmasak sem voltak képesek rá, akkor mi hogyan tudnánk bármit is tenni. Bizony, megtölti szívünket fájdalom, bánat és szomorúság, hogy nem épült még meg a templom és a város, s tán még meg se kezdődött építése. És mégis, most úgy méltó Istennek ígéretére, áldására, Istennek egykori nagy csodájára visszatekinteni, és azért hálát adni, hogy azt mondjuk: engedj el engem, küldj el engem, hadd menjek el én, és hadd építsem meg. Ugyan mit tudhatott Nehémiás, ki soha életében ősei földjén nem volt még? Ugyan mit tudhatott az otthoni viszonyokról néhány szomorú beszámolón kívül? Hogyan, s mit tudhatott, és mit láthatott a kor zűrzavaros viszonyai közepette? De nem is kell semmit tudnia, nem is kell semmit előre látnia, nem kell, hogy ott legyen a zsebében a kész terv, a cselekvési program. Csak önmagát kell fölajánlania Istenének, és hinnie, hogy az, akivel szüntelen imádságban beszélhet, az, akihez oda tudja vinni önmagát, a szívét, megsegíti, minden jóra elvezeti, megadja neki a bölcsességet, az erőt, az időt, az alkalmat, a lehetőséget. Mert, akihez imádkozik, akitől kér, s aki megsegíti, az ég és a föld királya.

Erre hívlak most ezen az ötvenedik évfordulón is, mikor szomorúak vagyunk, hogy nem lehet úgy, még mindig, ahogy szerettük volna, s nem lehet úgy, ahogy szeretnénk. Nos, ha nem lehet, ha még nem épült meg az imádságok és odaszentelt életek temploma, kérjük el most is Istentől elküldő, fölhatalmazó, szent célra elkötelező parancsát: „Küldj engem Uram, itt vagyok én!” Kérjük el magunkat minden dolgunkból, elfoglaltságunkból, ügyünkből, magunkat kérjük el, hogy odaszánjuk, odaszenteljük arra, hogy általunk is épüljön, általunk megépüljön az a templom, az Isten-dicsőítés valósága, amiért Isten megteremtett, megváltott, megőriz és megszentel bennünket.

Ámen