Hogy beteljesedjék - 2015

Szeretett gyülekezet, kedves testvérek!

Ezen nagyhéten minden estére egy-egy olyan igét választottunk Krisztusunk passiótörténetéből, amelyek magukban hordozzák az evangélistáknak az imént hallott a rövid megjegyzését is: megvan írva. Nem titkoltan az volt a szándékunk ezeknek az igéknek a választásával, hogy ezekkel az igékkel mindenkit meghívjunk egy hosszabb útra: az emmausi tanítványok útjára. Hiszen nyilvánvaló, hogy amikor az evangélisták már ezekkel a megjegyzésekkel kiegészítve írják meg Krisztus Urunk szenvedésének, eltemettetésének, halálból való kiemeltetésének és megdicsőíttetésének a történetét, ők már túl vannak azon a nagy drámán, amit az emmausi tanítványok átéltek. A feltámadott Krisztus elmagyarázta nekik, hogy így kellett ezeknek lennie, ahogyan meg van írva Mózesnél, a prófétáknál és a zsoltároknál. Ma János evangélista leírásában olvassuk  a szenvedés történetet, és az evangélista is több ponton él ezzel a megjegyzéssel. Amit most felolvastam, az egészen pontosan és konkrétan előírás.

Azért hangsúlyozom így ezt a szót, mert ha azt mondjuk valamire, hogy előírás, akkor az konkrétan mindig azt jelenti, hogy az, ami meg van parancsolva, ami elő van írva, amit úgy kell csinálni, ahogyan le van írva, ahogyan elő van írva. De belecseng a fülünkbe az a jelentés is, hogy előre meg van írva. És most ezt a kettőt egybe kell hallanunk. János evangélista idéz Mózes második könyvét idézi, ahol Isten elrendeli népének, hogy készítsék el a páskabárányt, éspedig a szabadulás előestéjén. A páskabárány vérével kenjék meg az ajtófélfát, hogy amikor az ítélet angyala eljön, hogy Egyiptomban minden elsőszülöttet megöljön, csak azoknak az életét kíméli meg, kiknek házánál az ajtófélfára fel van kenve a páskabárány vére. Ekkor adja Isten parancsba, fogyasszatok annak a báránynak húsából, de csontja meg ne törettessék. Ez az előírás a szabadulás estéjén. És most is a szabadulás előestéjén vagyunk, hiszen az, akit megfeszítettek, ahogyan a Zsidókhoz írt levél értelmezi, az egyszersmindenkori tökéletes áldozat. Ő a mi bárányunk, ahogyan Péter apostol mondja majd pünkösdi prédikációjában Jézus Krisztusról.

Két nagyon fontos vonatkozása van tehát János evangélista megjegyzésének. Először hadd szóljak arról, amely talán nem tűnik annyira fontosnak, mégis igen lényeges módon idetartozik és segít Isten nagy titkához közelebb jutni. Azt írja János evangélista, hogy már sötétedett, a Golgotai kivégzőhelyen pedig három megfeszített ember agonizált, Jézus, és két oldalán a két lator. A kegyes zsidó embereket rémület töltötte el. Ha lenyugszik a nap, máris beáll a következő nap, a szombat, amelyről János evangélista külön megjegyzi, hogy nem egy egyszerű szombati nap volt az, hanem a zsidók nagyszombatja, a páskaszombat ünnepe. Ezért arra kérték Pilátust, hogy siettesse meg a kivégzendők halálát. A római korban az egyik legbrutálisabb kivégzési nem a keresztre feszítés volt, leginkább azért, mert a keresztre feszítettek akár napokig is agonizálhattak a kereszten. Ez volt az egyik legrettenetesebb, legiszonyatosabb és hosszú agóniával járó kivégzés. Pilátus engedett a kérésnek, amúgy is szerfeletti érdeke volt, hogy a nagy ünnepen semmiféle bonyodalom ne legyen. A kivégző katonák erre a célra rendszeresített nagy kalapáccsal először az egyik latornak, utána pedig a másik latornak eltörték a lábszárát. Erre azonnal megindult a szervezetben a végső összeomlási folyamat, szinte pillanatok alatt bekövetkezett a halál. Amikor Jézushoz érkeztek, akkor látták, hogy Ő már meghalt. Ezért nem törték meg a lába szárát, hanem biztonsági módon az egyik vitéz átdöfte Jézus oldalát egy lándzsával. Azt írja János evangélista, szeszemtanúként, hogy azonnal vér és víz jött ki Jézus oldalából. Ezzel részben azt akarja érzékeltetni az evangélista, hogy Jézus Krisztus agóniája a kereszten rövid ideig tartott. Azt olvassuk Lukács evangéliumában, hogy amikor Arimátiai József bement elkérni Jézus holttestét, Pilátus csodálkozott, hogy már meghalt, ugyanis a rómaiak, akik gyakorlottak voltak ebben a brutalitásban, eleve azzal  számoltak, hogy hosszú ideig tart az agónia. És ez azt jelenti hogy Jézus Krisztus szenvedésének nem a hossza számít. Jézus nem hősként halt meg. Szeretnénk, tudom, ha megdobbanhatna keresztyén szívünk, és azt mondhatnánk, hogy nekünk is van egy héroszunk, egy hősünk, a hősök hőse, aki nagy harcban, nagy tusában, nagy küzdelmek közepette halt meg. De azt mondja Ézsaiás próféta: száját nem nyitotta meg, és néma volt, mint a bárány, amikor mészárszékre viszik. Maga Jézus azt imádkozza a 22. zsoltárral a kereszten: féreg vagyok. Amíg nem jön Pilátustól a parancs, a pribékek megpróbálják meghosszabbítani a szenvedését. Azt írja János evangélista, hogy mikor Jézus fölkiáltott: szomjúhozom, akkor vettek egy szivacsot, fölszívtak bele ecetes vizet és felnyújtották neki –, és éppen azért, hogy meghosszabbítsák a szenvedést, hogy ne következzen be a  végzetes kiszáradás. Egyszóval, minden mozzanat, minden történet, minden részelem arra utal, hogy Jézus nem hősként, hanem áldozatként halt meg. Az Ő nagy tusája  már a Gecsemáni-kertben végbement, amikor vért verejtékezve így imádkozott: Atyám, ha lehetséges, múljék el tőlem a keserű pohár, mindazáltal ne az legyen, amit én akarok, hanem az, amit Te. Tehát Jézus halálának nem a hosszúsága, nem a szenvedésnek a kvantitása, a mennyisége számít. Őt nem a szenvedés teszi naggyá – hanem eleve az a kérdés, hogy ki az ott a kereszten, aki meghalt?

Mostmár forduljunk az evangélista megjegyzéséhez: ezek azért lettek, hogy beteljesedjék az írás: az Ő csontja meg ne törettessék. Ezzel János azt is jelzi, hogy ez az áldozat tiszta és tökéletes áldozat volt. Amikor Mózes a nagy szabadulásra készítette népét, még alig-alig látni a kimenekedés útját.  S ekkor egy mai szívnek, mai gondolatnak, mai értelemnek felfoghatatlan dolog történik. Az áldozati bárány, az engesztelő áldozat vérével meg kell kenni az ajtófélfát, – ez lesz a mentesítés jele! És ugyanakkor úgy kell bánni azzal az áldozati állattal, mint valami egészen különös és rendkívüli áldozattal. A mózesi törvények csak ennél az egy áldozatnál rendelik így, kimondottan, hogy: csontja ne törettessék meg. A többi és sokféle áldozatnál nem olvassuk ezt a rendelkezést. Ez egészen különleges előírás. János evangélista a régi szabadulás emlékében, és annak egyik mozzanatában meglát valamit. És megjegyzése döntő fordulatot jele. A Krisztus áldozata nem pusztán emlékezetet bennünket a régi áldozatra (és a szabadításra), hanem éppen megfordítva: a régi áldozat előlegezte meg ezt a nagy szabadítást, amelyet Krisztus szerzett. Ez az Isten nagy titka. Ami régen történt, és ami most történtik (Krisztusban), az hasonlóságot mutat, de úgy, hogy a régiek voltak az eljövendők árnyékai, vagy előképei. A középkor egyik nagy teológusa, Canterbury Anselmus  az egyik nagy munkájában arról elmélkedik, hogy miért lett Isten emberré, miért úgy végezte el Isten a mi megszabadításunkat, hogy Krisztus mindenben hasonlóvá lett hozzánk, megkóstolva a halált, mint fájdalmak férfia, akit rabszolgaként keresztre feszítettek?  Miért úgy kellett meghalnia, ahogyan a zsoltárban énekli Dávid, és majd énekli a mi Krisztusunk is: féreg vagyok és nem ember!? Anselmus is rátalál a mózesi törvények és ámulva mondja (miként az evangélisták), azért, mert ez elő volt írva. Mondjuk ki egyszerűen és világosan, hiszen sok töredelmes imádságunkban és megbánásunkban kimondjuk: azért, mert fizetni kell. A bűnért fizetni kell. Ha valaki nem tölti be az Isten törvényét, akkor elmaradt valami és adós, márpedig az adósságot valakinek le kell fizetnie. Törleszteni kell, nincsen más módunk, hogy Isten velünk megbékéljen, hiszen a szeretet híján az Isten és az ember kapcsolata nem elrendezett kapcsolat.

Nemrégiben beszélgettem valakivel, aki egy testvéri találkozóról számolt be keserűséggel a szívében. Karácsonykor jött össze a család, hosszú ideig szervezték, mert szétszóródtak a testvérek, nehéz volt találkozniuk még karácsonykor is. De nagy szeretettel és igyekezettel megszervezték a találkozót, és mégis, az egész a végén egy mérges vitatkozásba fajult. Mert az egyik testvér húsz évre visszamenőleg tartozott a másiknak. Nem sok pénzzel, de tartozott. És amíg tartozom a másiknak, addig nincsen békesség köztem és a másik között, legyen az a testvérem, legyen az az én édes szülőm, édes gyermekem, legjobb barátom, hittestvérem, sorsosom. Amíg el nem vétetik, el nem töröltetik a tartozás ténye, addig nem lehetséges a megbékélés. És mi itt a tartozás ténye? Szeresd az Urat, a te Istenedet teljes szívedből, szeresd felebarátodat, mint magadat. Rá kell döbbennünk, hogy erre utal János evangélista amikor azt mondja: mindez azért lett, hogy beteljesedjék az (elő)írás, hogy az áldozati báránynak, az engesztelő áldozatnak a csontja ne törettessék meg. A mi Urunk Jézus Krisztusunk teljesen és tökéletesen áldozati báránnyá lett, olyannyira tökéletesen, hogy a csontja sem törettetik meg. Ő a nagy szabadítás áldozata, és Isten ezt titokzatos módon mintegy előre kiábrázolta. Krisztus fizeti meg az adósságot, megtörténik a megengesztelés, és ahogy Pál apostol mondja a második Korinthusi levélben: az Atya éppen és kizárólag Jézus Krisztusért békél meg velünk.

Azt igazi nagy titok azonban az, hogy honnan veszi az evangélista a bátorságot, hogy visszalapozzon Isten népe történetébe, és a prófétáktól, a zsoltárból, a bölcsességekből és most a mózesi törvényből fölemeljen egy-egy megjegyzést és azt mondja: lám, már meg volt írva!? Nem utólagos beleolvasás ez, a régi szövegbe?  Nem erőszakoskodás ez a szent írók részéről, valamiféle bizonyítékgyártás? Nem. Éppen fordítva. Ami (elő) volt írva, vagy meg volt írva, az mind a jövő visszavetülése a régi törvényekbe. És abba látunk itt bele mindannyian, hogy Istennek velünk való megengesztelése és megbékélése öröktől el volt készítve. Az evangélista megjegyzésbe egy kétezer évvel ezelőtti esemény és egy négyezer évvel ezelőtti esemény van összekötve, – ami a régi nép szabadulásának előestéjén történt és ami a mi Urunk Jézus Krisztus kereszthalálakor történt – egészen pontosan: nem történt, mert csontja nem töretett meg!! –  az mind megnyitja a kegyelem világát és mi Isten nagy titkába látunk bele.

Isten örökre megbékélt velünk a Szentháromság második személyében, a mi Urunk Jézus Krisztusunkban, amely az Ő testet öltése után e földi életében, egész szenvedésében és halálában történt meg. Ez pedig a Szentháromság Isten legmélyebb és legbensőbb titka. Isten szeretetének a titka. Mert ott a kereszten nem az ember áldoz a bűnért, hanem Isten megáldozza önmagát érettünk és helyettünk. Mert ott a kereszten nem az ember tesz eleget. Nincs is miből, nem volna rá módja. Isten viszi végbe az elégtételt. Maga Jézus Krisztus áll a helyünkbe és Ő áldoz érettünk. És amikor ebbe belerendülünk, mert ebbe bele kell rendüljünk, akkor máris előre tekinthetünk. Hiszen, megfordítva, amikor a mi Urunk Jézus Krisztusunk előállt feltámadott és diadalmas úrként, Isten az ő személyében (aki helyettünk és érettünk elvégezte az engesztelést, megfizetett és lefizette és elrendezte) megelőlegezte a mi feltámadásunkat. Benne van a mi győzelmünk a mi saját halálunk fölött. Hiszen abban a testben támadott fel, amelyben megölettetett, abban a testben támadott fel, amely nem töretett meg, abban támadt és jött elő új életre, amelyben érettünk és helyettünk megáldozott. Krisztus fölvette testünket az engesztelésre, és nem tette le megdicsőülésében. És nemcsak fölvette, hanem föl is vitte az Atya jobbjára. Ezért mondjuk a Heidelbergi Kátéval, hogy a mi Urunk Jézus Krisztusunk mennybemenetele, az Atyja jobbjára való dicsőséges ülése boldog bizonyíték és pecsét és zálog a számunkra, hogy halálunk, eltemettetésünk után ama boldog napon mi is föltámadunk s egyként állunk majd oda megbékélten, Istennek örök dicsőségébe. Mindezek, ahogy János evangélista mondja, azért lettek, hogy beteljesedjék az írás, az Ő csontja meg ne törettessék.
Ámen