Hogy beteljesedjék

Szeretett gyülekezet, kedves testvérek!

Református hitvallásunk, a Heidelbergi Káté egy különös mondatot fogalmaz meg Jézus Krisztusról, földi szolgálatáról. Ez a mondat így hangzik: Jézus Krisztus a mi megváltónk „földi életének egész ideje alatt, különösen pedig annak végén testében-lelkében elhordozta Istennek az egész emberi nemzetség bűne ellen való haragját.” Azért különös ez a mondat, mert az evangéliumokból inkább úgy olvassuk, hogy Jézus Krisztus szenvedése földi élete végén kezdődött,  amikor megérkezett Jeruzsálembe, Nagyhéten, amikor végigélte a passiót, végigjárta a szenvedés útját egészen a kereszthalálig. De a káté azt mondja: földi életének egész ideje alatt. Igen, Jézus Krisztus szenvedése az egyiptomi meneküléssel kezdődik. Jézus már csecsemő korában számkivetett lesz. Máté evangéliuma följegyzése szerint Józsefet meginti egy angyal, nem térhetnek vissza Názáretbe, ahol József élt, ahol majd Jézus is fel fog nőni, ahonnan a ragadványnevét is kapja, a Názáret-i Jézus, - előbb Egyiptomba kell menekülniük. Különös árnyéka ez karácsony történetének, megrendítő motívum ez, hiszen a karácsony öröme, az angyalok éneke, a betlehemi pásztorok ujjongása, a napkeleti bölcsek mindent meghaladó nagy-nagy öröme, úgy mutatja valóban karácsonyt, ahogy szeretjük is ünnepelni, ahogy kell is ünnepelni, ahogy karácsonyi énekünkben énekeljük: adeste fideles – Óh, jöjjetek hívek lelki nagy örömmel… megszületett az angyalok királya! Karácsonykor örömmel énekelünk, karácsonykor ujjongunk, karácsonykor Isten nagy szeretetét magasztaljuk. Hiszem is, hogy ezen a karácsonyon is nagyon-nagyon sokat kaptunk Istennek ebből a mindent felülmúló szeretetéből.

Mégis az Ige, Máté evangélista elbeszélése arra is késztet bennünket, hogy nézzük meg Jézus földi életének ezt az árnyékos oldalát, ami már ott, a születéssel megmutatkozik. Ismerjük mindannyian a karácsonyi történetet. Napkeletről is érkeznek bölcsek, király-mágusok, akik azt a megszülető királyt akarják hódolni, köszönteni, akinek látták a csillagát. Azt olvassuk Máté evangéliumában, hogy a Jeruzsálembe érkező napkeleti bölcsek érdeklődése az egész várost felbolygatja, vagyis nagy nyugtalanság tölti el a hatalmat. Nagy Heródes, tudjuk a történelemből, hosszú évtizedek óta uralkodott már, s mindent megtett azért – nem zsidó ember lévén –, hogy a zsidók kegyét megnyerje, újjáépíttette a régi templomot, csakhogy a családja uralmát biztosítani tudja, most azt kell hallja, hogy király született. Egy trónkövetelő született. Veszedelem jelenik tehát, és ő a politikusok jól ismert cseléhez folyamodik: elküldi a bölcseket, arra kéri őket, hogy ha megtalálják ezt a gyermeket – akiről a próféták is jövendöltek! – térjenek csak vissza Jeruzsálembe, jelentsék azt néki. Ő már tudja, hogy lesz! Félre fogja söpörni a trónkövetelőt. Meg fogja gyilkoltatni. Ma azonban, testvérek, Józsefet állítom a középpontba, azt a Józsefet, akit álomban megintetett egy angyal, aki utasítja, hogy kelljen fel, vegye a gyermeket és anyját, és meneküljön Egyiptomba.

Józsefet kell most látnunk, József engedelmességét. Korábban is találkoztunk már ezzel, hiszen Máté elmondja Jézus születésének előzményei között azt is, hogy ez a József, aki istenfélő, kegyes ember, amikor arról értesül, hogy jegyese, Mária várandós, nem akarja megszégyeníteni őt, hanem titokban akarja elbocsátani, Isten angyalának beavatkozására magához veszi Máriát és a gyermeket. Most pedig azt mondja az angyal: kelj fel, vedd a gyermeket és annak anyját! Ennek a Józsefnek az élete az engedelmesség példázata. Már amikor a botrányt el akarván kerülni és Máriát el akarván bocsátani, angyali szót hall, engedelmeskedik, s elindul ezen úton. S mintha valóban Dávid zsoltárát hallanánk, mintha a József zsoltára lenne ez: hallgasd meg Uram az igazságot, vedd észre könyörgésemet, figyelmezzél imádságomra, mely nem csalárd ajakról jő, megpróbáltad szívemet, meglátogattál éjjel, próbáltál engem, nem találtál semmi rosszat, ha tán gondoltam is, nem jött ki a számon. (17. zsoltár) Ez a József nem az emberek cselekedeteire figyel – ahogy a zsoltáros is folytatja a vallomásában –, nem a gonoszok útjaira ügyel, hanem Isten ösvényeire. És erre nem lehet másképpen figyelni, azon nem lehet másképpen járni, csak úgy, hogy engedelmesek vagyunk. Különös módon találkozik tehát itt két nagy ügyünk, két nagy gondolatunk, amit sokszor olyan nehezen tudunk egyeztetni, s inkább csak hol az egyiket, hol a másikat próbálgatjuk.

Az egyik az a gondolat, hogy ha Isten gyermekei vagyunk, akkor bizton elmondhatjuk és el is mondjuk, megvallhatjuk és meg is valljuk, hogy Isten mindig sok jót készít a számunkra, Isten sokféle szabadulást készít a számunkra, Isten a számunkra föl nem fogható, vagy akár értehetetlen módon rendez el az életünkben dolgokat, - mert szeret bennünket. És ezt jó elmondani, jó ezt megvallani, nagyon jó ezt megtapasztalni. De ebből – mint jeleztem – sokszor támad az érzés, hogy akkor ez legyen is mindig így. Rábízzuk magunkat Istenre, rábízzuk magunkat a megsegítő kegyelemre, rábízzuk magunkat – mai nyelven szólok – a nagy dramaturgra, és majd ő, Isten elrendezi úgy a dolgokat, ahogy mi el sem gondolhatjuk, ki sem mondatjuk, el sem képzelhetjük, de nála már ott van - és megvan. Néha az az érzésem, hogy szinte már-már csak ezekre a megtapasztalásokra hegyezzük ki az egész keresztyén életet. Ezekben fogjuk meg, ezekben ragadjuk meg az istenit, s ha ilyeneket megtapasztalunk, ilyeneket láthatunk, ilyenekről mások bizonyságot tesznek, mi rögtön rá is ütjük a pecsétet: ez Istentől van,  ez szinte Isten-bizonyíték a számunkra. Én magam is sokszor hallok bizonyságtételeket, beszámolókat: bajban voltam, Isten megsegített, beteg voltam, reménytelen volt az esetem, Isten meggyógyított, összegubancolódtak a szálak, kilátástalanná vált minden, de Isten egy csapásra mindent elrendezett, boldog, aki így tudja elmondani az életét, mert ez csodálatos.

Van azonban a keresztyén életnek egy másik oldala is, és ez nem mindig találkozik emezzel, sőt sokszor mintha ellentétes vagy legalább is másféle irányba indítana, taszítana bennünket, -  ez pedig az engedelmesség. Itt nekem kell megtennem valamit, elkerülhetetlen és világos, hogy Isten késztet valamire. Isten utasít valamire – ne féljünk ezt kimondani: utasít. S nem egykönnyen háríthatom el magamtól ezt az isteni akaratot. Így olvassuk József történetében: az Úrnak angyala álomban jelent meg Józsefnek. Isten bekerít bennünket. Ha a tudatommal, a világos tiszta eszemmel, a mérlegelő képességemmel, és sok-sok kiváló teológiai érvemmel – mintha a teológiát azért találták volna ki, hogy Istennel is vitába szállhassunk! – szóval, ha ezekkel el is háríthatom az isteni akaratot, vagyis megtagadhatom az engedelmességet, Isten bekerít és belső késztetés révén, valami belső parancs útján, vagy éppen álomban szól. Álomban – ahogy a zsoltár mondja – „megpróbáltál engem éjjel.” Tehát Isten álomban is késztethet bennünket.

De mint mondottam, ez a küzdelmünk, az engedelmességnek a küzdelme nagyon sokszor más irányba visz bennünket, mint ahol azt tapasztaljuk, hogy Isten hordoz minket, körülkarol bennünket, megóv bennünket, megsegít. Ez az irány, amiről most szólok, sokszor más irányba mutat. Az engedelmesség ellen sok érvünk van, ellene sok szempontot tudunk felhozni,  - sok körülmény terem azonnal elénk és akadályoz bennünket abban, hogy engedelmeskedjünk Istennek. Itt van a mi Józsefünk is, aki, pesti nyelven szólva, micsoda lúzer! Neki kell föl kerekednie, neki kell Máriát magához vennie, neki kell elvinnie őt Betlehembe, a népszámlálási kavargásba, fáradtságos úton, s meg kell próbálnia az esetleg ráeső szégyent elhárítani, s most pedig, miután nyilvánvaló József számára is, hogy király született Máriától, az angyalok királya született, lám, éjszaka álmában megintetik, az angyaltól parancsot kap, hogy tovább! Nem vissza, nem haza, hanem tovább! Tovább tart a vesszőfutás, tovább tart a hányattatás, tovább a távollét, tovább tart a gyökértelenedés. Száműzöttek lesznek, Egyiptomba kell menekülniük, és ki tudja, mennyi időt – az angyal erre nézve magának tartja fenn a jogot! –, hónapokat, netalán éveket kell várni, amíg a féltékeny Heródes meg nem hal, és békében, nyugodtan visszatérhetnek Názáretbe. Micsoda erős érv az engedelmességgel szemben a józan észnek az a belátása, hogy ha Uram, én engedelmeskedem Neked, akkor vesztes leszek. Vagy: uram, én engedelmeskedem Neked, de mi értelme az egésznek? Én elindulok ezen az úton, de mindent el fogok veszíteni, - mindent, azt is, amit Tőled kaptam! Az engedelmességünk drámájában sokszor játsszuk ki ez a tétet Istennel szemben: ha én engedek Neked, akkor azt is el fogom veszíteni, amit áldásul kaptam Tőled. Ezt nem akarhatod, Uram! Ezt nem kérheted tőlem. A legnagyobb példa erre – mindannyian ismerjük jól – Ábrahámnak és Izsáknak az esete: Ábrahámnak el kell indulnia, engedelmeskednie kell, de ha engedelmeskedik, engedelmessége miatt egy csapásra mindazt el fogja veszíteni, amit Istentől ajándékba kapott. Hát akkor inkább visszahullunk a másikra, nem engedelmeskedünk, nem tesszük meg, halogatjuk! Rendezze csak Isten a dolgokat.

Karácsonykor, ahogyan csodálatos módon együttálltak a csillagok – a csillagászok mondják –, és ez volt karácsony nagy fényessége, úgy Józsefben is csodálatos módon együtt áll az Isten által való vezettetés és az Istennek való engedelmesség. Most mi is segítséget kapunk abból az örömből, amit Isten nekünk karácsonykor ad, ha ez az öröm valóban Jézus Krisztusra tekint, és Őbenne gyökerezik. Segítséget is ad Isten megharcolni ezt a nagy harcot. Nem is az engedelmesség harca ez valójában, hanem talán még azt megelőzően az akarat harca ez. És nem is annyira arra irányul ez a harc, hogy végigviszek-e valamit, hogy ugyanis belefogtam valamibe és eljutok-e a végére?! – református embereknek ez nem probléma, mi olyan fajta vagyunk, hogy ha valamit elkezdtünk, azt biztos végigcsináljuk. Ez a küzdelem arra irányul, hogy elkezdjük-e egyáltalán? Belefogunk-e, odaadjuk-e, odaszánjuk-e az akaratunkat, odaszánjuk-e a mindent meghatározó döntésünket Isten akaratának? József odaadta és odaszánta.

S milyen érdekes, Máté evangélista megjegyzi, hogy József ezzel valami többet is tett, mint amit az angyal közvetlenül parancsolt neki. Többet is tehet, minthogy megmentette a kisded életét, többet is tett, mint hogy engedelmeskedett az isteni késztetésnek, és ezzel engedelmesnek és alázatosnak bizonyította magát! Azt mondja Máté evangélista: Egyiptomba ment és ott volt egész Heródes haláláig, hogy beteljesedjék, amit az Úr mondott a próféta által, ki így szólt: Egyiptomból hívtam ki az én fiamat. József az engedelmességével egy próféciát teljesít be. Az ő engedelmessége által egy régi ígéret valósul meg. Milyen különös, és elgondolkodtató, s milyen csodálatos az, hogy amikor az ember Istennek engedelmeskedik, nemcsak annyi történik, amit közvetlenül felfog és megért. Nemcsak az valósul meg, amit Isten általam akar végrehajtani, és nekem közvetlenül parancsol, nemcsak az lesz valósággá, amire Isten engem így vagy úgy késztet, kényszerít, - hanem ebben mindig van valami több is. Sokszor nem is tudjuk, hogy mi az. S talán jó is, hogy nem tudjuk, mi ez a több, mert ha tudnánk, biztos, azt is el kezdenénk mérlegelni, azzal kalkulálni kezdenénk. Isten gyermekei életének van egy csodálatos vonatkozása, van az életükben egy többlet, ami éppen ott jelenik meg, ott mutatkozik meg, ahol teljessé válik az engedelmesség. József az engedelmessége által egy régi próféciát töltött be. Egyiptomból hívtam ki az én fiamat. Vajon tudta Ő ezt? Úgy indult volna Egyiptomba, hogy elővette Hóseás könyvét (Hóseás, 11,1), olvasta és eltökélte: megvalósítom a próféciát? Ez egy jó ambíció lenne. De József ezt nem tudta. Ő csak azt tudta, hogy engedelmeskednie kell Isten közvetlenül őt késztető szavának. Tudjuk-e, testvérek, hogy amikor Isten egy-egy mozdulatra, gesztusra, döntésre, elhatározásra késztet bennünket, hogy azzal valami többet is meg fogunk tenni, mint amit a parancsba kaptunk? Nem tudjuk. De amikor utólag visszatekintünk az engedelmességünk útjára, akkor felismerhetjük ezt is.

Hiszen József sem volt végképp magára hagyatva ebben a harcában, az engedelmessége küzdelmében, a döntése megérlelésében. Isten megsegítő kegyelme vele volt, megőrizte őket Isten. Épségben megmaradtak, megmenekültek s hazatérhettek miután Heródes meghalt. A Szépművészeti Múzeumban látható most egy kiállítás, El Greco festményeit lehet megnézni. A kiállítást úgy rendezték meg, hogy más kortárs vagy korábban élt festők képei, rajzai, grafikái is láthatók, összehasonlítás végett is. Van ott egy festmény, egy 15. századi olasz festő festette: Menekülés Egyiptomba – ez a címe. Ez a kép egészen megdöbbentő, mert egészen másként ábrázolja az egyiptomi menekülést, mint ahogy elképzeljük, és ahogy azt sok-sok festményen látjuk. Mi általában úgy látjuk, hogy Mária ül a szamáron, karján a kisded Jézussal, és József vezeti a szamarat, vagy baktat a szamár mellett, s valahol a háttérben még látszik Betlehem, látszanak Heródes gyermekgyilkos katonái, vagy éppen a kép másik felén már látszik Egyiptom, a békességnek, a nyugalomnak a világa. Ezen a képen azonban József hátul baktat a szamár mögött, középen a szamár, rajta ül Mária a gyermekkel, s a szamarat vezeti valaki, szinte vonszolja kantárjánál fogva, így egészen megnyúlik a teste, szinte szürreális a festmény. Azt a szamarat, Józsefet, a családot, Máriát és a kis Jézust egy angyal vezeti. Ez persze nincs benne a bibliai történetben. Ezt csak a művész képzeli így. De ez a művész valamit megérzett abból, hogy milyen az élete annak, aki Istennek engedelmeskedik. Milyen az élete annak, aki eldönti, hogy engedek Isten szavának. Milyen az élete annak, aki elmondhatja Dáviddal: megpróbáltál engem éjjel, és nem találtál a szívemben hamisságot. Amit az emberi szem nem lát, amit a történetíró és a krónikás nem jegyezhet le, az mégis ott van, és a hit szemei számára látható. Józsefet és a Szent családot egy angyal vezeti. Egy angyal húzza, szinte vonszolja azt a szamarat, az engedetlen állatot – irány Egyiptom.

Kedves testvérek, ez a festői beleérzés talán nekünk is segít fölfogni, és hálás szívvel tisztán látni, hogy miképpen találkozik az, amikor Isten hordoz bennünket, Isten készít el mindent, Isten ad szabadulást, Isten ad kimenekedést, Isten ad gyógyulást, Isten rendezi el a dolgokat, egyrészt, és másrészt az, amikor én is akarom az Isten akaratát, úgy döntöttem és önmagamat oda is szánom Isten akarata megcselekvésére. Karácsonykor, amikor Isten nagy hűségét magasztaljuk, feleljünk erre Neki a magunk hűségével. Most, amikor Isten nagy szeretetét dicsőítjük, szeretettel kell erre felelnünk. Ahogyan János apostol tanít bennünket: gyermekeim, mondja, ha az Isten ennyire szeretett bennünket, nekünk is szeretnünk kell egymást. Ha Isten ilyen csodálatos módon készített nekünk szabadulást, nekünk is élnünk kell szabadítása minden eszközével. Ha Isten ilyen áldott módon volt hűséges hozzánk, akkor nekünk is hűségeseknek kell lennünk Őhozzá. Ha megértettük karácsony nagy titkát: Isten Jézus Krisztusban hozzánk lép, szeret és elkötelez bennünket, akkor már nem is olyan nehéz a sokszor rettenetesnek látszó döntést meghozni, bizony nem nehéz már: hűségedre hűséggel, szeretetedre szeretettel, akaratodra engedelmességgel felelek! Így találkozhat a te életedben is Istent mindent megelőző, elrendező, mindent jó végre vivő kegyelme és a szíved engedelmes felelete.

Ámen