Hívj segítségül!

Szeretett gyülekezet, kedves testvérek!

A következő vasárnaptól a Bírák könyvéről szólnak majd az igehirdetések. A Bírák könyvét jól ismerjük, sok szép, megrendítő és drámai történet olvasható ott Isten népének válságos évtizedeiről, mi több, évszázadairól. Mielőtt azonban a könyv egyes részeinek magyarázatába kezdenénk, szeretnék a zsoltár verseire hivatkozva bevezetőt adni. Bár magából a könyvből is megértjük a bírák korát, Istennek és az Ő népének útját. és  annak sok különös vonatkozását, valamint azt is, hogy ezek milyen módon tartoznak ránk, mégis talán a 107. zsoltár mutatja be a legegyszerűbben azt a sajátos szemléletmódot, mellyel a Bírák könyvét megírták. Ha történetet írunk, akár csak a saját élettörténetünket, akár a családunk történetét, vagy egy kisebb közösségét, azt mindig valamilyen szemléletmóddal tesszük, az a történeteket, eseményeket válogatjuk, rendezzük. Erről nem akarok többet szólni, mert látni fogjuk, hogy a Bírák könyvét is mint történelmet írták meg. De igen különös történetet írtak. S hogy miért különös ez, azt fejezi ki a 107. zsoltár.

A zsoltárban négy alkalommal ismétlődik meg egy esemény, ezeket a verseket a magyarázat során újra meg újra felolvasom. Legelőbb 6. versben találjuk, így hangzik: „de az Úrhoz kiáltottak szorultságukban, és sanyarúságukból megmentette őket.” Ez ismétlődik újra meg újra. Az Úrhoz kiáltottak, és Ő megmentette őket. De a helyzet, még ha ugyanaz a szó is jelöli – szorultság -, nem ugyanaz. A kifejezés Isten népének egy-egy nehéz történeti helyzetére, válságos időszakára utal. Ma Magyarországon szinte már unjuk is, hogy válságról, krízisről, problémákról beszélünk, s találgatjuk, mikor érkezünk a gödör aljára, mikor zökkenünk és érezhetjük, na, ennél alább már nincs, s talán indulunk fölfelé. A zsoltáros ilyen helyzeteket mutat be Isten népe életéből, és a bírák története is mind-mind ilyen történet. Válság, krízis, összeomlás, szorultság. Ebben él Isten népe. Felkiáltanak –a Bírák könyvében többször is! – és az Úr szabadítást ad. A szabadulás sajátos módon, különös utakon, hol egy személy által, hol egy esemény által, hol egy rendkívüli dolog által történik, ám mindig ugyanaz a mondat fejezi ki a lényeget: Isten szabadította meg őket.

Zsoltárunkban először a pusztai vándorlásra utal a zsoltáros. A 6. vers előtt ezt olvastuk: bujdostak a sivatagban, lakóváros felé utat nem találtak, éhesek és szomjasak voltak, s lelkük is elepedt. Bujdostak és nem találtak utat. Megtörténhet egy nép életében, hogy útnak kell indulnia, s vándorolnia kell. Ma egyre több helyről, Afrikából, Ázsiából indulnak útnak s nemcsak egyes személyek vagy családok, hanem egész csoportok, törzsek, népek, akik lakóvárost keresnek maguknak. Ám sokszor bekövetkezik, hogy nincs út, mert nincs hova menni. Bujdostak s nem találtak utat. S az úttalanság kiúttalansággá változik. Az eltévedés, a kétségbeesett és elveszésbe hulló bolyongás mindannyiunk számára mély tapasztalat, átélés. Lehet ez akár egyéni élmény is. Gyerekkoromban a Balaton-felvidéken nyaraltunk, erdő szélén. A barátommal – talán hét-nyolc évesek lehettünk – bementünk az erdőbe gombát szedni, s aztán annak rendje-módja szerint eltévedtünk. Hosszú – gyerekekként úgy éreztük: nagyon hosszú! - utat tettünk meg aztán. Mostanában jártam arra, leléptem a távot, körülbelül hatszáz méter lehetett. De mi akkor végső kétségbeesésben voltunk, mert a sűrűben mentünk, s nem tudtuk, merre megyünk. Aztán egyszer csak utat találtunk, ráfordultunk, kiértünk egy tisztásra, hazataláltunk. Csak utólag ismertük föl, hogy tulajdonképpen végig párhuzamosan az út mellett mentünk a sűrűben. Mi bolyongtunk, eltévedtünk, bár tőlünk pár lépésre ott volt az út. Szorultságukban Istenhez kiáltottak és Ő kiszabadította őket nyomorúságukból, - mert Istennél mindig van út, testvérek, Istennél mindig minden el van készítve. A régi Izraelnek is ott volt az ígéret földje, a boldog váromány, de letértek az útról, eltévedtek, és már-már úgy érezték, hogy elvesztek. Bujdosók voltak, nem találtak utat. Isten azonban újra az útra vezette őket. Nagy és meghatározó tapasztalat ez.

Aztán a következő szakasz végén, a 13. versben azt olvassuk, hogy ellenszegültek Isten beszédének, a Felséges tanácsát megutálták, ezért Isten megalázta szívüket nyomorúsággal, elestek és nem volt segítségük. Ez is sajátos helyzet. Itt nem eltévedésről van szó, hanem ellenszegülésről. Világos és nyilvánvaló, mi az Isten útja, mi Isten életrendje, egyértelmű, hogy mi a jó. De ellenszegültek. Talán lehetne mondani, hogy ez a kamaszkor. Isten népének ez a kamaszkora. Amikor odahaza elmondjuk a gyermekeinknek, hogy mi a jó, sőt egyre csak mondjuk, hogy mi a jó, és ő is tudja, hogy mi a jó, de ellenszegül, akkor tudjuk, hogy elérkezett a kamaszkor. Nem akarja a jót. S persze, nem is értjük, miért nem akarja. Valami mérhetetlen mély, lélek mélyéről, szívből támadó lázadás keletkezik itt, a gyerek önmaga ura akar lenni – ahogy divatos nyelven szokták mondani, meg akarja önmagát valósítani, mert ma ez a sikk, s neki semmit nem ér semmit, hogyha nem bírja önmagát megvalósítani. De megaláztattak, elestek és nem volt segítségük. Ha elesik az ember és nincsen segítsége, akkor nem tud föltápászkodni. Bujdosni talán jobb, mert akkor még a lábunkon állunk, akkor még csak azt éljük át, hogy nem tudjuk az utat, nem tudjuk, hova megyünk, de megyünk – ahogy Ady mondja: megyünk, amíg élünk -, valahol csak kilyukadunk. De amikor elesik valaki, és nincs, aki fölsegítse, az rosszabbat jelent. Vagy azt, hogy elszállt az ereje, s nem tud feltápászkodni, nem tud kikecmeregni a bajból, s ráadásul ezt maga vonta önnön fejére. Önfejű – s ennek mindig az a büntetése, hogy nincs segítsége. Tudta, hogy mi a jó, mégis a rosszba ment bele. Tudta, hogy mi az igazság, mégis a hamisságot ölelte magához. De az Úrhoz kiáltottak és az Úr kiszabadította őket nyomorúságukból.

Aztán a 19. vers előtt azt olvassuk, hogy ez a lázadás megismétlődött, de most nem úgy, hogy ellene mondtak a jónak. Van a lázadásnak ennél mélyebb, a szívet-lelket erősebben behálózó, átfertőző módja: megfeledkeztek a hálaadásról. Arról feledkeztek meg, hogy az embert Isten úgy alkotta meg, hogy mi akkor világlunk, amikor isteni fény felé fordulva élünk. A holdnak is csak akkor van fénye, ha úgy van a járása, hogy a nap ráragyog, aztán visszatükrözi a nap fényét. Az embernek is csak akkor van dicsősége, méltósága, tisztessége, hogyha Isten dicsősége, Isten méltósága sugárzik róla vissza. S ennek a visszasugárzásnak a legsajátosabb, legegyszerűbb, legnyilvánvalóbb módja az, ha az ember hálás életet él. De szép az, ha észrevesszük valakin, hogy ő is Isten képmása, s nemcsak felcsillan rajta valami, hanem az egész életének az a nagy törekvése, hogy Isten nagyszerű kegyelmét, dicsőségét hálás életével visszatükrözze. Nem azért teszi a jót – és itt már a felnőtt korhoz jutunk –, tehát nem ezért teszi, amiért a gyermek meg a kamasz, mert azoknak parancsolva van, hanem, mert meggyőződött a jó felől. József Attilával szólva: a vezére belülről vezérli. S ha Isten a mi vezérünk, Ő hálás életre vezérel bennünket. Itt most, a nyomorúságot így írja le a zsoltáros: Balgatagok voltak, gonoszságuk útjáért és hamisságukért nyomorgattak. Meghamisítottak mindent. A legnagyobb hamisítás, amit az ember elkövethet az az, hogy önmagát hamisítja meg. Isten képére és hasonlatosságára vagyok temetve, arra, hogy Isten dicsőségét hálás élettel visszatükrözzem és ez által boldog ember legyek! De meghamisítom magamat, magamnak akarom a dicsőséget, magamnak akarom a hatalmat, magamnak akarom a bölcsességet, magamnak akarom az élet forrását. Ám az ilyen ember hamisítványember. Azt mondja a zsoltáros, hogy olyan mélyre jutottak ebben a nyomorúságban, hogy megutálta a lelkük az étket, és a halál kapujához közelgettek. Ha az kinyílik előttük, tovább is léphetnek, s befejeződik a nagy út, - de az a halál. Micsoda nyomorúság! Már csak ez az ajtó nyílik meg! Fontos és befolyásos emberek barátságát mindannyian szoktuk keresni, tudjuk róluk, ők azok, akiknek minden ajtó megnyílik. Valamit el kell intézni, valamit ki kell harcolni, valakiért közbe kell járni? Már pörgetjük is a fejünkben a belső telefonkönyvet, kit hívjak, kinek szóljak, ki az, akinek megnyílik a hatalmasoknál az ajtó? Íme, a magát istenítő, de ez által önmagát meghamisító ember, aki úgy gondolja, hogy előtte minden megnyílik, eljut oda, hogy már csak egy ajtó kilincsére teheti kezét, csak egy kapu nyílik meg neki, a halál kapuja. De szorultságukban Istenhez kiáltottak és Ő sanyarúságukból kiszabadította őket.

Aztán a 28. vers előtt azt olvassuk, hogy megint nagy nyomorúság támadt, mert olyan utakra indulnak el Isten gyermekei, melyek nem Istentől való utak voltak. Mintha Jónás próféta történetét hallanánk. Hajókon tengerre szálltak, nagy vizeken kalmárkodtak. S meglátták az Úrnak dolgait, csodáit a mélységben. Szólott ugyanis az Úr és szélvészt támasztott, felduzzasztotta a habokat. Ők az égig emelkedtek, fenékig süllyedtek, és lelkük elolvadt az ínségben, szédültek és tántorogtak, mint a részeg, és minden bölcsességüknek elveszett. A tengeri betegséget írja le a zsoltáros. Hánykódik a hajó, hol a magasban, hol a mélyben, ahogy a hullámok viszik. S minden ötlet, minden gondolat, minden tapasztalat elveszett. Egyik sem ér semmit. A lelkük elsorvadt az ínségben. A végállomás az, amikor elvész a lélek. Mert ez a végállomás. Mert utat lehet újra találni, mert a lázadásból meg lehet térni, mert a hűség újra felgyulladhat az ember szívében! De amikor elvész a lélek, mely vagyunk, akik vagyunk, mely által – tudniillik a lélek által – tudjuk, hogy kik vagyunk, mi a helyünk a világban, tudjuk önmagunkat elgondolni, magunkat is imádságunkba belefoglalni, s a másik embernek emberévé lenni. Így mondja: lelkük elsorvadt az ínségben. S ekkor már nem kell semmi. A halálos beteg helyzete ez: nem kívánták az étket. Ha a beteg nem kívánja az étket, vége már mindennek. Ha már nem akar enni, akkor élni sem akar. S ez itt már nem az, hogy reszketve állunk az elveszés kapujában, itt ez a legmélyebb, legsúlyosabb dráma – már nem is akarunk élni. De megrettenünk, ha ez átsuhan rajtunk, de megrendülünk, ha ezt látjuk egy népnek a történetében, amikor egy nép már csak a sírboltot rendezi magának! De az Úrhoz kiáltottak, és az Úr sanyarúságukból kivezette őket.

Azonban folytatódik a zsoltár, és éppen itt értjük meg azt a sajátos szemléletet, melyről a bevezetőben szólottam. Ez tulajdonképpen nem történelemszemlélet. A Biblia-tudósok szokták mondani, hogy amit ebben a zsoltárban olvasunk, s amit a Bírák könyvében látni fogunk, meg amiről sokszor a próféták is beszélnek, s amit a reformátorok is olyan sokszor prédikáltak a zűrzavaros 16. században, az egy sajátos történelem-szemlélet. Biblia-tudósok szokták volt mondani, hogy szinte ritmusa van ennek, ahogy ebben a zsoltárban is. Itt négyszer hallottuk: de, de, de, de… Azonban abból, ahogy a zsoltáros befejezi, kiderül, hogy itt nem történelem-szemléletről, hanem Isten-szemléletről van szó. Nem a történelmet látja a zsoltáros, hanem Istent látja. Hogy fejeződik be a zsoltár? Az utolsó versekben előbb bemutatja a hatalmas, dicsőséges, világot formáló, gondviselő, szuverén Istent, aki igazsága szerint emeli fel a lesújtottat és dönti mélybe a gőgőst. Ám az utolsó „de” már nem ezzel kezdődik: de az Úrhoz kiáltottak és Ő megszabadította őket! Csak ennyi áll a 41. versben: „De felemelte a nyomorultat az ínségből és hasonlóvá tette a nemzetségeket a juhnyájhoz.” Itt nem volt felkiáltás, itt nem volt, aki Isten elé odaállt volna, itt már elfogyott a szó, itt már az emlékek is elhomályosultak. Vagyis hát, lehetne mondani, hogy Istennek nincs feltételes reflexe! Bocsánat, hogy így mondom: mi így tanultuk annak idején, hogy amikor csengetnek a kísérleti kutyáknak, elindul a nyálelválasztásuk, mert korábban, akármikor csengettek nekik, utána mindig ételt kaptak, ezért egy idő után már a puszta csengetés is kiváltja a reakciót. Ezt kondicionált reflexnek hívják a tudósok. S korábban az a benyomásunk támadhatott, mintha Istennek is volna-lenne ilyen kondicionált reflexe. Hogy amikor mi a bajban, a nyomorúságban, a mélyben fölemeljük a kezünket és az Úrhoz kiáltozunk, jön máris szabadulás. De nincs ilyen reflex. Sőt! És éppen fordítva. Immár nem is tud kiáltani Isten népe, olyan mélyben van a nyomorúságban. És mégis! De! Isten magától lép, mert szereti az Ő népét, mert utat és sorsot rendelt neki, mert Ő arról ismerszik, hogy szabadító és könyörülő Isten. Ez az isteni szuverenitás, Isten szabadításának kiáradó kegyelme az, ami végigvezet bennünket a régi Izrael történetén. És ez a kegyelem hordoz bennünket is a mi magunk mostani történetében. Így fejezi be a zsoltáros: aki bölcs, az eszébe veszi ezeket és meggondolja az Úrnak kegyelmét.

Mi az, amit eszünkbe vehetünk most, kedves testvérek? Az, hogy a folytatás, az új kezdet, s egyáltalán az út megtalálása, az Istenben való boldog élet lehetősége nem a mi kiáltásunkban van elrejtve. Nem az hát a meggondolás és a bölcsesség, hogy akármeddig elmehetünk, elmehetünk úttalan utakig, elmehetünk végzetes lázadásig, kipróbálhatjuk magunkat hálátlan öncsaló életben, zörgethetjük a halál kapujának kilincsét, aztán ha úgy tetszik, csak szólni kell, és jön máris Isten és megszabadít, mert Neki ez a dolga! Az a meggondolás, az a bölcsesség, hogy minden korábbi megfordítás, szabadítás, új kezdet Isten szeretetében van elrejtve. Isten maga a „mindazonáltal”, Ő maga ez a „mégis.” Mert Ő akkor is megszabadította őket, amikor nem volt szavuk.

Igen, a zsoltáros tanulságról is beszél. Meg kell gondolnunk Istennek a kegyelmességét. Vagyis nem kell lemenni az útról. Szabad hűségesnek maradni. Nem kell a halál kapuja előtt dobrokolni, s nem kell mindenféle istentelenségekben tengeri betegséget kapnunk, hogy aztán a lelkünk elsorvadjon, és ne kívánjunk semmit. Hanem, azt mondja a zsoltár: aki bölcs, az eszébe veszi ezeket és meggondolja az Úrnak kegyelmességét, - látják az igazak és örvendeznek és minden gonoszság megtartóztatja magát! Sok gonoszt látunk a mi időnkben, és a sok gonosznak nem tudjuk az okát, s még kevésbé elmúlásának idejét. Csak itt van a gonosz, mindig itt van, vagy ahogy egy filozófus mondja: már mindig itt van. De amikor Isten szabadítást hoz, az igazak örvendeznek, és a gonoszság megtartóztatja az ő száját! Amikor az igazak dicsőítik Istent, a gonosznak nincs mit mondania! Azt hirdeti nekünk ez a zsoltár, arra buzdít bennünket is, hogy mi is az igazak szavával örvendezzünk, az igazak imádságát mondjuk, kiáltsunk kegyelemért, megtartatásért, hogy elhallgattassék a gonosz és minden csúfolódó szája betömettessék. Legyen így, segítsen bennünket ebben a hűséges Isten szabadító Szent Lelke.

Ámen