Szeretett gyülekezet, kedves testvéreim!

A Római levelet olvastuk immár hetek óta, s valóban elmondhatjuk, hogy az üdvösség titkába tekinthettünk bele. Az apostol egy ismeretlenül ismerős gyülekezet számára fogalmazza meg hitvallását, s ezért mindarról szól, amit apostoli szolgálatában során döntőnek tart, s ez a keresztyén élet számára is döntő. Ami pedig döntő a keresztyén élet számára: az Istennek és embernek a dolga. Így a levelet végigolvasván nyugodtan mondhatjuk: ami a hitünkre, Istennel való kapcsolatunkra, üdvösségünkre, életünkre és eljövendő életünkre nézve fontos, azt megtalálhattuk a Római levélben. Sőt, talán az előző fejezetekre élénkebben emlékezvén, azt is elmondhatjuk, hogy a mindennapos dolgainkra nézve is fontos tanácsokat, sőt utasításokat ad az apostol. Még a ma olvasott 15. fejezet is egy ilyen utasítással kezdődik, azt mondja ugyanis, hogy mi erősek hordozni tartozunk az erőtlenek erőtlenségét, hogy ne magunknak kedveskedjünk. Ez bizony a mindennapokra vonatkozó tanács.

Mindezt ezért mondtam el, mert a 15. rész végén az apostol még a személyes dolgait is előveszi. Három nagy témát említ. Először az útitervéről beszél, s elmondja a rómaiaknak, hogy szeretne egészen Hispániáig eljutni, ez a végső célja. Az antik világ szerint Hispánia egyik tengerpartra néző kiszögellése volt a világ vége, aki odáig eljutott, az ténylegesen eljutott a világ végére. Nos, az apostol szeretne a világ végéig eljutni, s útközben Rómába betérni. Arra kéri hát a római gyülekezet, hogy ezért hordozzák őt imádságban. Nagyszerű bizodalom fogalmazódik meg ebben: igen gyakran úgy vagyunk, hogy még hozzátartozóinkat is nehezen kérjük meg, hogy imádkozzanak értünk, nemhogy ismeretleneket. Az apostol mégis ezt teszi, van hozzá bátorsága. Másodszor arról is beszámol a római gyülekezetnek, hogy mi lett a végeredménye annak a gyűjtő munkának, amit a jeruzsálemi szegényekért végzett Kis-Ázsiában és Macedóniában. Feltehető, hogy Rómából is érkeztek adományok, és ő becsületbeli kötelességnek tartja, hogy a római testvéreket is tájékoztassa. Harmadszor pedig egy mondatban így kéri a rómaiakat: „kérlek titeket, atyámfiai a lélek szerelmére, tusakodjatok imádkozásokban énérettem Isten előtt, hogy szabaduljak meg azoktól, akik engedetlenek Júdeában, hogy az én Jeruzsálemben való szolgálatom legyen kedves a szentek előtt.” S aztán azt mondja kívánja: a reménység istene pedig töltsön be titeket minden örömmel és békességgel a hívésben.

Igen különös szó ez: hívésben. Különös, mert mi reformátusok a hitről többnyire fogalmi értelemben szoktunk beszélni: hit által üdvözölünk, hit által tartatunk meg, egyedül hit által – mondjuk e kifejezéseket gyakran. Bizony sokszor elmondjuk ezeket,  s ha aztán megkérdik, mi az a hit, mi egy fogalomról kezdünk el beszélni: a hit Isten ajándéka, a hit az, amit a Szentlélek Isten gerjeszt a mi szívünkben, a hit bizonyosság, a hit erős meggyőződés, a hit bizalom, és így tovább. Ám amikor azt olvassuk itt, hogy a „hívésben”, akkor igei szerkezetet hallunk, magyarán: valamiféle cselekvésről van szó. Ha szó szerint fordítjuk, azt kéri az apostol, hogy a reménység istene töltsön be benneteket örömmel és békességgel abban, ahogy és amikor és aközben, hogy hisztek. Cselekvésről van tehát szó, és a mi fegyelmezett protestáns hittudatunk rögvest visszahőköl: de kérem, mi nem cselekedetek által üdvözölünk, nem cselekvés által üdvözölünk. Talán a hitről is ezért beszélünk szívesebben fogalomként, tárgyias értelemben. Mégis, mi az, hogy hinni? Mit kell csinálni annak, aki hisz? Milyen cselekvést tartalmaz ez? Valahová el kell mennem, valamit meg kell tennem, valamit nem szabad megtennem, valamilyen gyakorlatot kell végeznem? S lám, máris úgy vagyunk, mint ezzel a nyári forrósággal, hogy tudjuk, hogy nyáron meleg van, csak ne most legyen az! Jó a meleg, mert sokkal többet elvégezhetünk napsütéses időben, csak nem ebben harminchét fokos melegben. Így vagyunk a hivéssel is: sok szépet el tudunk mondani a hitről, de attól a kérdéstől, hogy mit jelent hinni, mit csinál a hívő ember akkor, amikor hisz, bizony nagyon-nagy zavarba jövünk. Az apostol azonban nem röstell erre is kitérni.

Különös aktualitása is van ennek ma. Ha száz vagy kétszáz, vagy ötszáz évvel ezelőtt azt mondták, hogy hinni, vagy hívés, a korabeli ember számára számtalan magától értetődő dolog jött elő. A hívő ember például tudta azt, hogy aki hisz: imádkozik. Hinni azt jelenti: rendszeresen imádkozni! A hívő ember tudta, hogy olvassa az Isten igéjét, a Bibliát és így keresi Istennek az ő személyére vonatkozó akaratát. A hívő ember tudta, hogy templomba jár, úrvacsorázik, a gyermekét isteni igazságban neveli. Sok mindent tudott, és tette is. A mai világban azonban a hívés szinte pontszerű cselekményekre szűkül le. Az életünk annyi mindennel telt meg, annyi mindennel foglaljuk el magunkat, annyi mindent csinálunk, s még inkább, annyi minden történik velünk, hogy teljesen össze vagyunk zavarodva. Most az apostol bemenetet ad, amikor azt mondja, hogy a reménység Istene töltsön be titeket minden örömmel és békességgel a hívésben. Azt kéri, hogy amikor hisztek, döntéseket, hogy rábízzátok-e magatokat Isten vezetésére, azt kívánom, hogy Isten lelke örömet és békességet adjon nektek. Ez azt jelenti, mindent meghatározó módon, hogy Isten Szentlelke, Isten Lelkének ereje a hívő ember életébe örömöt és békességet akar teremni.

Ez az a két valósága az életünknek kedves testvérek, melyről tudjuk – hiszen megtapasztaltuk, átéltük ezer alkalommal is – , hogy ezeket nem tudjuk megcsinálni. Sokszor átéltük már, hogy megrendeztük egy alkalmat, egy eseményt, melyről reméltük: örömöt vált ki másokból is – s nem úgy lett. Születésnap, névnap, köszöntő, találkozás, jubileum – mi mindent úgy rendeztünk, hogy legyen benne igazi öröm, és valahol elromlik a dolog. Pedig minden el volt készítve. S elég egy megjegyzés, egy rossz mozdulat, egy félresikeredett mozzanat, és máris besavanyodik, tönkremegy az egész, és nem az lett, amire számítottuk. Röviden tehát, jól tudjuk az öröm nem megrendezhető. Az igazi örömet ajándékként kapjuk.

Még inkább így van ez a békességgel. Hadd mondjak erre nézve egy szorító, mindennapos példát. Egyik istentiszteletünk után, a templomajtóban kézfogáskor egyik testvérünk jelezte, hogy feltétlenül szeretne velem beszélni. Azt gondoltam, hogy valami fontos családi eseményről akar szólni, kértem hát várja meg, míg mindenki elmegy, s leülhetünk beszélgetni. Mikor beszélgetni kezdtünk, felháborodva a szememre hányta, hogy ilyen haszontalan frátert, mint én, még életében nem látott. Ő ma eljött a templomba, s lám most föl van dúlva a lelke. Mondtam neki, hogy nem értem a dolgot.  Mire közölte, hogy ő azért jött a templomba, mert itt szokott békességet kapni. De most én egy olyan igéről prédikáltam és úgy prédikáltam erről az igéről, hogy tele lett nyugtalansággal.  És ez borzasztó. Vegyem tudomásul – közölte, és én tudomásul is vettem –, ő azért jár templomba, hogy ő itt békességet kapjon. Legalább egyszer egy héten egy órára egy kicsit megnyugodjon! Elmenekülhet az otthoni zűrzavarokból, a kavargásból, a nehéz helyzetekből. S lám, már itt sem kapja ezt meg. Azt mondtam neki, hogy én ezt tudomásul veszem, de arra kérem, tanácsoljon meg engem, mert bizony a Biblia tele van nyugtalanító igékkel. Minden oldalán, minden versben nyugtalanító ige van. Isten késztetni akar bennünket, megérint és fölkavar, felébreszt bennünk valamit. Adjon hát nekem egy olyan Bibliát, amelyik így kezdődik: „Békesség nektek” és úgy fejeződik be: „Békesség nektek” és közte sem áll más, s akkor én attól kezdve erről fogok prédikálni. Értette ő is a megjegyzésem, s volt is hozzá humora, meg tudtunk békélni. De valóban, kedves testvéreim, a békességgel is úgy vagyunk, hogy ezt megrendezni nem lehet. Mit mond a politikai bölcsesség? Ha békét akarsz, készülj a háborúra. És jönnek is a hírek, egyik ország megtámadja a másikat, és azt mondja, csak azért, mert békességet akarunk magunknak. De nemcsak a politikában van így ez, kedves testvérek. Ha békességet akarsz, verd orrba a másikat. Ha békességet akarsz, neked előbb kell előkapni a stukkert és lelőni a másikat, mintha a western-filmek párbajaihoz hasonló lenne az élet. Ha békességet akarsz, mutass erőt. Ha békeséget akarsz, akkor…. és így tovább. Bizony úgy van ez, mint az örömmel is, az igazi békesség ajándék.

Azt mondja tehát az apostol: azért könyörgök, kedves római gyülekezet, hogy a reménység lelke töltsön be benneteket, miközben hisztek: örömmel és békességgel. Hinni azt jelenti, hogy az ember újra meg újra szüntelenül megnyitja magát Istennek, megnyitja magát ez előtt az ajándékozó szeretete előtt. Hinni azt jelenti, hogy fölnyitom magamat, és késszé teszem magamat arra, hogy Isten örömmel és békességgel ajándékozzon meg. Hinni azt jelenti, hogy tudom – és ez a tudom most sokkal többet jelent, mint valaminek a tudomásul vételét, mert gyakorlom is magamat benne –, hogy arra felé kell fordulnom, arra felé kell fordítani a figyelmemet, az érdeklődésemet, a meghatározottságomat, amerről – tudniillik Isten felől – megérkezik az életembe.

Azt is el kell még mondanom, hogy a Bibliában igen sokszor olvasunk birtokos jelzős szerkezeteket Istennel kapcsolatban. – A seregek Istene – énekeljük is: „Oh, seregeknek istene”. A szeretet Istene. A békesség Istene. A kegyelem Istene. Most pedig azt mondja az apostol: a reménység Istene. Ez nem azt jelenti, hogy a reménység birtokolja Istent, nem azt jelenti, hogy volna egy olyan isteni tulajdonság, egy kis szeletke Istenben, amit reménységnek nevezünk, hanem azt jelenti, hogy ha valami reménység igazán reménység lehet, az Istennél van, ott található meg. Isten a birtokosa, a tulajdonosa ennek a reménységnek. Tehát a kifejezés pontosan a fordítottját jelenti, mint ahogy hangzik. Azt halljuk, hogy a reménység Istene, valójában arról beszél az apostol, hogy az az Isten áldjon meg benneteket örömmel és békességgel, akiben megtalálod a reménységet, akinél ott van a reménység.

Miért fontos ez? Azért fontos ez, kedves testvérek, mert – visszatérve az apostol személyes kéréseire – Pál is a saját helyzetéből érti meg, a saját helyzetére nézve kéri ennek a bekövetkeztét. Hogyan? Az apostol először is hordoz egy emberi reménységet. Szeretne Hispániába eljutni. Szeretne minél több helyre, minél több emberhez eljutni a jó hírrel, szeretné ezt a szép pályát végigfutni. Akkor érezné teljesnek a küldetését, ha ezt megtehetné. Ez a reménysége. Emberi reménység. Egy cél, egy ambíció, egy vágy – s bízik abban, hogy ezt meg tudja tenni. Mégis tudja, hogy ha Isten nem vezeti, Isten nem áldja meg, Isten nem készíti számára az utat, akkor mindez puszta emberi kalkuláció marad. Igaz, reális a kalkuláció. A Római Birodalom korabeli viszonyai között egy-két esztendő alatt még olyan egzisztenciális adottságokkal is, mint az apostolé, megtehető volt ez az út. Fölkérezkedik majd egy hajóra a nyári hajózási szezonban, átjön Kis-Ázsiából – mondjuk - az Adriai-tengerig, onnan eljut Itáliába, Itáliából elmegy Frankföldre, onnan Hispániába, gyalogol egy kicsit, egy-két esztendő – és ott van a végcélnál. Ez bizony reális emberi kalkulus. S mégsem azt mondja az apostol, hogy kedves római testvérek, készítsétek nekem a szállóhelyet, mert emberi reménység szerint hamarosan megérkezem! Hanem az egészre nézve imádságot kér, mert az egészre nézve tudja, hogy Isten áldása és kegyelme nélkül kilátástalan és hiábavaló a vállalkozás. Ő nem a maga erejéből, hanem Isten kegyelmétől vezéreltetve akar a célig eljutni.

Továbbá, testvéreim, amikor az apostol beszámol arról a gyűjtő-körútról, melyet Kis-Ázsiában és Macedóniában tett meg a szűkölő, éhínségben levő jeruzsálemi testvérek javára,  szintén elmondhatná, hogy kedves római testvérek, vegyetek rólam példát, így kell a dolgokat menedzselni, megszervezni, így kell mozgósítani, a szálakat egy kézbe fogni, látjátok, az én nagy szervező és gyűjtő munkám folytán mennyi jutott a szegényeknek és a szűkölködőknek. S mellesleg, köszönöm készségeteket. De emlékezzünk a második korinthusi levélre. ahol elmondja: úgy ment el gyűjteni, hogy emberileg szólva semmiféle reménye és esélye nem volt, hogy a kisázsiai keresztyének szíve megnyílik. Azt írja ott: tudom, hogy Krisztus nyitotta meg a szíveiteket, tudom, hogy az Ő lelke késztetett benneteket könyörületre és jóindulatra. És tudom, hogy amikor adtatok, nem a magatokéból adtatok, hanem magatokat adtátok. Valakitől valamit kérni, s bízni abban, hogy ad is, nos,  ez emberi kalkuláció. És jogos kalkuláció: bárkitől bármikor kérhetek valamit. Te is kérhetsz bárkitől, bármikor. S feltehetően ad a magáéból. De őt magát elkérni? – erre ekkor sem volt joga senkinek és ma sincs joga senkinek. S mégis azt mondja az apostol: Isten lelke által ti önmagatokat adtátok.

És végül áll, az apostol buzgó fohásza: szabaduljak meg azoktól, akik engedetlenek Júdeában és Jeruzsálemben, hogy a szolgálatom kedves lehessen a szentek előtt. Arra utal az apostol, hogy két tűz között van. Egyrészt folyamatosan támadják azok, akik a régi törvényhiten vannak, másrészt az apostoltársai közti tekintélye is folyamatosan kockán forog. Nagyon könnyű lenne bárkinek igazán hűségesen eljárni, ha csak ellenfél támadná őt, csak ellenfele kérdőjelezné meg tekintélyét. De Pálét a sajátjai is megkérdőjelezik. Megint a Korinthusi levélre utalok, amikor az apostol fölkiált: Én nem vagyok apostol? A keresztyének mondják: jó nekünk az, amit Péter mond, amit Jakab mond, amit János mond – de ki ez a Pál? Imádkozzatok értem, kéri most a római keresztyéneke, hogy szabaduljak meg azoktól, akik engedetlenek. Nincs az apostolnak semmiféle esélye, hogy – emberileg szólva –  elrendezze ezt az ügye. Értjük hát, hogy amikor azt írja a rómaiaknak: „azt kívánom, hogy a reménység istene töltsön be titeket minden örömmel és minden békességgel a hívésben”,  akkor a saját kéréséről, a saját magára vonatkozó kéréséről és a saját tapasztalatáról is beszél. Mert a hitnek éppen ez az egyik nagy titka, hogy a hívésben öröm és békesség lakozik. Abban ajándékba kapja az ember azt, amiért emberi módon folyamatosan kalkulál és harcol. Nem tartjuk egészséges embernek, aki békétlenséget és keserűséget sugároz magából. Kifejezetten viszolyogtató, ha valaki elrontja az örömöt, és keserűséget csinál belőle. Az ilyeneket kerülni szoktuk. De azt is tudjuk, hogy a magunk erejéből ezt a kettőt megteremteni nem tudjuk. Kérni viszont tudjuk. Ez is a hit aktusa. A hívés, a történő hívés egyik döntő mozzanata az, hogy az ember kéri ezt, mégpedig úgy, ahogy az apostol kéri magára a római gyülekezetre. Kéri, hogy a reménység Istene a Szentlélek ereje által adjon bőséget a Római gyülekezetnek, hogy az erősek hordozhassák az erőtlenek erőtlenségeit. Milyen érdekes, hogy ebben a fejtegetésben megmutatja az erő titkát is. A keresztyén ember életében az isteni erők forrásai ott fakadnak föl, ahol az örömnek és a békességnek a forrásai vannak. A keresztyén emberben akkor fakad föl az erő,  ha belátja, hogy a legszükségesebbek, melyen egész életünk forog, nem állnak a rendelkezésünkre. Ezeket ajándékba kaphatjuk Istentől. Így mondja az apostol egy másik helyen: akkor vagyok erős, amikor erőtlen. Úgy végeztetik el bennem Istennek ereje, hogy Isten hatalmának kiszolgáltatom magamat a magam erőtlenségében.

Kedves testvéreim! Egy nyughatatlan, örömtelen és békétlen világban élünk, és egészen bizonyos vagyok benne, hogy sok-sok nyugtalanságot, örömtelenséget és békétlenséget hordozunk magunkban mi is. Nem az a hit, nem az a hívőség, nem az a keresztyénség, hogy egy szép álarcot fölteszünk magunkra, és bár belül sír a szívünk, az álarc kívül csupa mosoly, vagy ugyan a lélekben dúlnak a harcok, kívül viszont békességet rendezünk. Keresztyénnek lenni azt jelenti, hogy nyugtalanító helyzetekben, tervekben, reménykedésekben, munkánkban, egész életünkben kérjük, hívjuk és várjuk a reménység Istenét, mert Ő tud bennünket betölteni minden örömmel és békességgel Szent Lelke hatalma által.

Ámen