Hite által él

Szeretett gyülekezet, kedves testvérek!

Szokásunk szerint ebben az évben a hónap első vasárnapján Isten igéjéről, a Bibliáról szól az igehirdetés. Az egész Biblia-év igei mottója a Jelenések könyvéből való: „boldog, aki olvassa.” Mi a Biblia, miért íratott meg, és miért boldog, aki olvassa? A korábbi vasárnapokon jórészt arról szóltam, hogy milyen körülmények között íratott meg az Ige, mit jelent egyáltalán az a tény, hogy a Biblia meg van írva, a kezünkben van nyomtatott formában és olvashatjuk. De többször már láttuk az egyértelmű a célt is: Mózesnek azért kellett kőbe vésnie a tízparancsolatot, Jeremiás prófétának azért kellett újra leírnia a próféta-jövendöléseket, Pál apostol azért írt nagy betűkkel az általa szeretett Efézusi gyülekezetnek, hogy mindenki olvashassa az Igét, az isteni üzenetet.

Ma is ehhez kapcsolódik a felolvasott igeszakasz. Habakuk próféta egy a látomása közepette hall egy isteni hangot, pontosabban kérdéseire válaszul kap egy isteni feleletet, mely így szól: írd fel a látomást, vésd táblákra, hogy könnyen olvasható legyen! Miért kéri Isten a prófétától ezt? Hogy megtaláljuk a választ, és egyáltalán a fölírandó üzenetet is megértsük, néhány szót kell szólnunk Habakuk prófétáról, a koráról és a könyvéről is. A próféta Jeremiás kortársa volt. Ebben a korszakban egy nagy nemzeti katasztrófa következik be, az Asszír birodalom megtámadja Júdeát, Jeruzsálemet megostromolják a káldeusok, és el is esik a város. Mindezt tudjuk a történeti krónikákból is. Bár Isten népe azt remélte, hogy úgy, amiképpen százötven évvel korábban, mikor egy ugyanilyen nemzeti katasztrófa fenyegetett, de Isten csodálatos módon elhárította a veszedelmet, ekképpen majd most is– reménykedtek – elhárítja a veszedelmet. Ám Jeremiás próféta egyértelműen megjövendöli, hogy a város el fog esni, a nép fogságra megy és ez a fogság (vagy száműzetés) hetven esztendeig fog tartani, s majd a hetven esztendő letelte után térhet vissza Isten népe az ígéret földjére. Habakuk tehát Jeremiás próféta kortársa. Igen érdekes, hogy az ő jövendölő-könyvében – ha egyáltalán annak lehet nevezni – csak egyetlenegy kötelezően mondandó üzenetet olvasunk, s ez éppen az, amit most felolvastam, a könyv összes többi részében voltaképpen vitát olvasunk. A próféta vitatkozik Istennel. Nagyon súlyos kérdéseket vet fel, és Istentől várja rájuk a feleletet. Habakuk prófétai könyve tehát nem egyéb, mint az ő Istennek feltett kérdéseinek és az isteni válaszoknak az írásba foglalása. Ilyeneket kérdez a próféta: Miért lehetséges az Uram, hogy Te, akinek szemei tisztábbak, hogy nem nézhetnéd a gonoszt, a nyomorgatást, csak szemléled a hitszegőt? Miért hallgatsz, amikor a gonosz elnyeli a nálánál igazabbat? Jaj, de nehéz kérdés ez! – Hogyan lehetséges, hogy Isten, aki nem tűr hamisságot, nem tűr gonoszságot, Isten, akiről a zsoltáros feljegyzi, hogy még csak a tekintetét sem fordítja a kevélyek, a gonoszok, az istentelenek világa felé, most mindezt eltűri? Miért lehetséges – kérdezi a próféta –, hogy föltámad egy iszonyatos, vakmerő, hódító nép, amelyik maga szerzi magának törvényét és hatalmát, amelyik azt mondja önmagáról: az én istenem az én saját hatalmam, s népeket hódít, városokat dönt romba, s immár itt áll Jeruzsálem kapuiban? Már kezdődik is a város ostroma, s meg megtámadja a várost, körbeveszi, gátakat, magaslatokat emel, olyan magasat, mint a városfal, megostromolja, beront a városba, és elfoglalja azt. Szenved Istennek ez a szent embere, nem érti, hogy miképpen következett be mindez. S amikor hallja az isteni feleletet: írd fel e látomást, vésd táblákra, hogy könnyen olvasható legyen, - nekünk, bizony, a szenvedő Jób jut eszünkbe. Jóbnak ez a csodálatos vallomása: bárha szavaimat följegyeznék, vas irónnal kőbe vésnék, hogy mindenki láthassa, tudhassa: „Tudom, hogy az én Megváltóm él!” Ugyanígy szenved a próféta is, így kezdődik a könyve: A teher, amelyet Habakuk próféta látott. Terhet hordoz. Valami nyomja a szívét, a lelkét, az egész valóját, és mindaddig nem tudja letenni ezt a terhet, sőt ez a tehet összenyomja, nyomasztja, megbénítja, amíg Istentől feleletet nem kap rá.

De a próféta fájdalma nem egyéni, miként a Jóbé egyéni volt, nem is azt mutatja a szenvedése, hogy egyedül ő lett volna az, aki betegségeket, fájdalmakat, tragédiákat hordozott volna, a próféta most a népéért szenved. Történelmi léptékben gondolkodik, történelmi igazságot keres, a történelem egyik nagy talányát szeretné megoldani: hogyan és miképpen lehetséges, hogy az a nép, amelyet Isten olyannyira szeret, az a nép, amelyet Isten századokon keresztül olyan csodálatos módon vezetett, most itt áll a végső megsemmisülés szélén? És ekkor hall a próféta egy csodálatos isteni ígéretet és kijelentést. Az ígéret így szól: a látomás bizonyos időre, meghatározott időre szól - Jeremiás próféta könyvében olvassuk: hetven esztendőre -, de vége felé siet, és nem csal meg, ha késik is, bízzál benne, mert eljön, el fog jönni, nem marad el. És a kijelentés: Ímé, felfuvalkodott, nem igaz őbenne az ő lelke, de az igaz az ő hite által fog élni. Az igaz pedig hitből él. Ez az ige, kedves testvérek, ez az isteni kijelentés, ami az ígérethez kapcsolódik, illetve egész pontosan a reménykedő prófétát kapcsolja az Isten ígéretéhez, több helyen olvasható az Újszövetségben is, szinte azt lehetne mondani, hogy az Újszövetségnek ez az egyik nagy vezér-igéje. És hogy jól értsük, mert jól kell értenünk, hogy konkrétan mit jelentett egykor a próféta számára abban az adott történelmi helyzetben, abban nemcsak az segít bennünket, hogy föllapozzuk a Krónikák, meg a Királyok, Ezsdrás, meg Nehemiás könyveit, vagy a későbbi prófétákat, például Ezékielt vagy Zakariást. Ezekben egyértelműen megláthatjuk, hogy valóban bizonyos időre szólt a büntetés, valóban beteljesedett az ígéret, úgy lett, ahogy Isten megígérte népének. Megfenyítette, aztán megszabadította – igen, így is megérthetnénk ezt az Igét: az igaz pedig hitből él! De vannak ennek a kijelentésnek sokkal mélyebb rétegei, dimenziói, és egészen bizonyos vagyok benne, hogy Istennek ez a parancsa: vésd táblára, írd fel ezt a látomást, hogy könnyen olvasható legyen, ezekre is vonatkozik. Vagyis, hogy nekünk – az Újszövetség olvasóinak is - könnyen olvasható legyen. Ugyanis nem feltétlenül szükséges történelmi katasztrófát látni, s nem szükséges Jób nyomorú helyzetébe jutni, elegendő csak Istennek és az embernek a kapcsolatára gondolni, elég önmagunk helyzetére gondolni, és ez a parancs máris csodálatos parancsként hangzik: írd fel, hogy könnyen olvasható legyen. Hogy mi is újra meg újra, szüntelenül olvashassuk ezt az igét, ezt az isteni állítást: az igaz pedig hite által él.

Hadd említsek meg ma az Újszövetségből három vonatkozást, hogy majd ezek után visszatérjünk a próféta helyzetéhez és állapotához. Hiszem, hogy azt is sokkal mélyebben fogjuk megérteni. Az első vonatkozás talán éppen a próféta helyzetéhez, Isten népe helyzetéhez áll a legközelebb. A Zsidókhoz írt levélben idézi Pál apostol az igét: az igaz pedig hit által él, - egy olyan helyzetben, amikor Isten népe éppenséggel elfordulna az isteni ígéretektől. Már hallatszanak az őstagadás hangjai, hogy – úgymond - szép dolgokat ígért Isten, nagyszerű ígéretekkel, reménységekkel buzdított bennünket, például az eljövendő istenországával kapcsolatban vagy, hogy aki hitben jár, az Istennek minden áldásait meg fogja nyerni, de - ahogy Péter apostol is idézi a régi szlogent - íme, atyáink elaludtak, íme, az ősök meghaltak, íme, elmentek a nemzedékek  - és nem változott semmi! Minden ugyanolyan maradt. A világ ugyanúgy fő a maga keserű levében, a világ egy reménytelen szerkezet, a világ nem tud megváltozni  - és késik az Úr az ígéretekkel (vagyis, sugallja ez az álpanasz: nem is teljesíti azokat!). Nem jön az Úr az ígéreteket betölteni. A Zsidókhoz írt levél egy régi-régi helyzetet, állapotot idéz fel, Isten népének a pusztai vándorlását, egészen pontosan nem is a vándorlást, hanem azt a pillanatot, amikor Egyiptomból kiszabadulva rövid idő utát, néhány hónap alatt elérkeznek a Jordán partjára, az ígéret földjéhez. S meg kéne kezdeni a bevonulást, a honfoglalást! Ám jönnek a kémek és jelentik, hogy: az odaát csodálatos ország, amit Isten nekünk ígért, ilyen gazdag föld sehol a világon nincs, csak van egy bökkenő: nagy és erős népek lakják és meg kell velük küzdeni. Ekkor kezd zúgolódni a nép, megkeményítik a szívüket, fölháborodnak, hogy ők ezt nem így gondolták, hanem úgy, hogy szépen bemasíroznak és minden az övék lesz. Ekkor Isten azzal bünteti megkeményedett szívű (valójában azonban gyáva) népét, hogy negyven évig a pusztában kell vándorolniuk. Valaki azt mondta nekem tizenhat vagy tizenhét évvel ezelőtt, a rendszerváltáskor, hogy most kezdődik számunkra is a negyven esztendős pusztai zarándoklat. Legyintettem egyet, s azt mondtam, az rég volt, valamikor Mózes idején, az egy régi történelmi emlék! Ma úgy érzem, kedves testvérek, hogy tízegynéhány esztendeje meglehetősen csak bolyongunk, merthogy annak a drága szabadságnak áldásaival, lehetőségeivel és a szabadságban foglalt felelősséggel nem tudtunk élni, megkeményítettük a szívünket és azt mondtuk: majd minden egybe ide nekünk vagy megyünk vissza a húsosfazekakhoz. Vagyis gyávák voltunk.  Efféle helyzetet idéz föl a Zsidókhoz írt levél, és azt mondja, az igaz pedig hitből él, aki pedig meghátrál – idézem a másik próféciát! –, abban nem gyönyörködik az én lelkem. A kitartásról, az elfogadott, mélyen élt hitről, a hitben foglalt felelősségről beszél, egyszóval az állhatatosságról. Nevezetesen, testvérek, amíg hitben járunk, addig nekünk mindig Isten ígéretére kell rátámaszkodnunk. Nem a kalkulusokra, nem az esélylatolgatásra, nem arra, hogy miképpen állnak a mutatók, s nem arra, hogy mit számolnak ki számunkra az okosok, hanem egyes egyedül, kizárólag Isten ígéreteire. Mert a hit csak itt tud tájékozódni, és itt tud élni, ahol Isten ígéretet ad, ahol Isten reménységet támaszt. Mindenütt másutt - ahova az ember odakeveri a maga kalkulusait, esélyeit, számításait -, meghal a hit. Egy példát hadd idézzek, és ez át is vezet minket a másik újszövetségi ígérethez. Emlékszünk arra a történetre is, amikor Mamré tölgyesében tanyázik Ábrahám, aki elindult Isten ígéretében bizakodva, hogy nagy nép származik majd tőle, útóda támad, földet ad neki Isten. Elindul Ábrahám és keresi ezt a földet, s éppen Mamré tölgyesében tanyázik, és vendégségbe jő hozzá az Isten két angyallal – Ábrahám persze ezt nem tudja, csak azt, hogy vendégek jöttek! –  akik buzdítják őt, hogy Isten ígéretet adott neked, hidd el, hogy ha még késik is, nem marad el, meglesz az. A látomás bizonyos időre szól és a vége felé tart. Sára a sátorlapon kívül hallgatózik és kuncog magában, mondván, miről beszélnek ezek, hát vénasszony vagyok már, túl vagyok már azon a koron, amikor gyermeket foganhatnék és szülhetnék. S kacag magában. Mert kalkulál, mert számít, mert úgymond tényekre alapozza az életét. És ahol – mondom, testvérek – az ember a tényeket, a kalkulusokat, az esélyeket összevegyíti a hitével, ott meghal a hit. De az igaz hitből él.

Ezt a helyzetet Pál egy másik levelében idézi föl, a Rómaiakhoz írt levélben, ahol Isten igazságosságáról beszél, és arról a helyzetről, amely valóban egyetemes és mindannyiónkat érint, hogy ugyanis miképpen állhatunk meg Isten előtt, sőt, egyáltalán megállhatunk-e Isten előtt?! Természetesen mindannyian jól megtanultuk a keresztyén dogmatikát, és mondjuk is, hogy dehogyis állunk meg Isten előtt, hát egész életünk bűnbe, gyötrelembe, vétkekbe, lázadásba, keményszívűségbe, hitetlenségbe van belecsavarva, ugyan, hogy állhatnánk meg Isten előtt? De ne kapkodjuk el ezt a dogmatikus feleletet, mert erre lehet, hogy kapunk rá egy jelest, de a választ folytatni is kell! Mert ha ez így van, akkor imádságra sem állhatunk meg Isten előtt, ha ez így van, akkor áldásért sem állhatunk meg Isten előtt, ha ez így van, akkor elveszettek vagyunk! Nem kicsi a tét, amikor arról beszélünk, hogy van-e valamiféle igazságom, tisztaságom, méltóságom, jogom, egyáltalán valamiféle alapom arra, hogy Isten áldásai az enyémek legyenek! Azt mondja az apostol: nincsen semmi, amit odavihetek Isten elé, még egyszerűbben szólva: nem állhatok oda Isten elé, mert ha Isten az életemre tekint, csak megítélni valót lát benne. Ismerős talán mindenkinek az a jelenet, amikor a gyerekeket hívják ebédelni, hívja őket az édesanyjuk: - Gyertek, gyerekek ebédelni! – s leül a gyerek, előbb még játszott az udvaron vagy a játszótéren, és csak úgy leül az asztalhoz, jó mocskos kézzel. S akkor ráparancsolnak: menjél már ki, gyermekem, és mosd meg a kezed. Ha ezt fokozni akarjuk, még akkor is kiküldik kézmosásra, ha egyébként tiszta a keze. Addig nem veheti a kanalat a kezébe, addig nem mernek neki a tányérba. Vajon, ha Isten előtt megállunk, vagy az Ő bőséges kegyelmének asztalánál állunk, ahogy a 23. zsoltárban olvassuk, nem azt halljuk először: - Édes gyermekem, menj és tisztítsd meg magadat?! Erről szól Jézusnak az a példázata is, amelyet a királyi menyegzőről mond. Útról, útfélről jöhet mindenki, mert a hivatalosak elutasították a részvételt, hát jöjjön, akárkit találnak a szolgák, sánta, csonka-bonka, koldus, bárki jöhet, ez a kegyelem nagy meghívása. Ám talál a király ott a lakodalomban, az asztalnál egy embert, aki nem a lakodalmi ruhában jelent meg. S megkérdezi tőle: - Barátom, mi módon kerültél ide? Hogy jöttél te ide be? Nem ülhetsz az asztalhoz tisztátalanul és méltatlanul. Akkor hát elvesztünk, kedves testvérek. Erre mondja az apostol, hogy viszont az igaz ember hitből él,  - mert a hit nem is tőlem van, a hitet Isten ígérete, Isten igéje támasztja bennem, hitet egyedül csak az ígéret támaszthat bennem, és a hit nem is a reményemet köti, a bizakodásomat Isten ígéretéhez, hanem engem magamat köt istenhez. A hit ott-tart engem Isten ígéreténél, a hit Istenhez köt! Ha arról vitatkoznánk, perelnénk Teremtőnkkel, hogy mégis volna valami igazságunk, csak egyet mondhatunk: egy igazságunk van, amit Isten nekünk tulajdonít Jézus Krisztusért.

A harmadik máris ide kapcsolódik! Nemrégiben olvastuk a Galatákhoz írt levelet, ahol az apostol hallatlanul keményen és eltökélten harcol a galatai gyülekezetért, a keresztyén hitükért. Egészen konkrétan azért harcol, hogy ne veszítsék el a szabadságukat. Mert azt könnyű elveszíteni. Olyan könnyű lemondani a szabadságról, amikor elbizonytalanodik az ember, amikor eltéved az ember, amikor körül veszik és hol súgják, hol kiabálják a fülébe: így kell lenni, úgy kell lenni, így igaz, úgy igaz! Vagy éppen, mint a 21. század elején: sehogy se igaz! Még az 1960 években egy amerikai szociológus jelentetett meg egy könyvet, aminek egyik tétele szerint a modern embert különös csapdába került. A mai ember nagyon büszke arra, hogí szabad! Mondhatni, a kultúrának, a nevelésnek, az oktatásnak, a törvényhozásnak hosszú évtizedes fáradozásai is errefelé irányozzák őt -, hogy szabad legyen - József Attila szavával szólva -, hogy belülről vezérelt ember legyen! (Az én vezérem belülről vezérel – mondja József Attila.) Ma már a hároméves gyermektől is elvárjuk, hogy hozzá tudjon szólni a családi háztartás megfelelő elosztásához. Elvárjuk a tízéves gyerektől, hogy minden tekintetben felelősen tájékozódjon, s azt is, hogy – ha kell – ennek érdekében minden hagyományt, tradíciót, tekintélyt felrúgjon. Mindeközben – írja negyven évvel ezelőtt ez a tudós – mégiscsak magános tömegről beszélhetünk (ez a könyvének is a címe), és az embereket valójában kívülről irányítják. Kívülről irányított ember a mai ember. Majd megmondja a híradó, majd megmondja az újság, majd megmondják az okosok, majd megmondják a megmondó-emberek! Azt vesszük észre, hogy ma már a kérdéseket is úgy tesszük föl, ahogyan kívülről akarják. A kérdéseket is úgy fogalmazzuk meg, hogy azok politikailag korrektek legyenek, ha már esetleg a politikáról vagy a közéletről lehet szólni is valamit. A világról, az életről, önmagunkról, kívülről meghatározott, kívülről irányított szempontok szerint tájékozódunk. Ez ellen harcol az apostol a Galata levélben, és kérdezi, hogy balgatag Galácia-beliek, ki babonázott meg benneteket, hogy amit lélekben kezdtetek, szívből kezdtetek, azt most testben fejezzétek be?! Ki lopózott közétek, hogy kikémlelje drága szabadságotokat, és újra a törvény rabságára adjon benneteket!? Pedig tudjátok, hogy nem törvény által igazultok meg, nem teljesítmény által szereztek Istennél érdemeket,  - mert az igaz ember hitből él.

Ezek azok a vonatkozások testvérek, melyek segítenek nekünk a régi próféta terhét is megérteni  (a teher, amelyet Habakuk próféta látott), és segítenek megérteni Isten csodálatos feleletét. Még egyszer olvasom: „e látomás bizonyos időre szól, de vége felé siet, és meg nem csal, ha késik is, bízzál benne, mert eljön, el fog jönni, nem marad el. Imé felfuvalkodott, nem igaz őbenne az ő lelke, az igaz pedig az ő hite által él.” Nem igaz benne az ő lelke, mondja Isten felelvén a kétségbeesett prófétának arról a birodalomról, amelyik a saját hatalmába szerelmes, amelyiknek – még egyszer, olvasom –istene a maga hatalma,  - nem igaz benne az ő lelke, felfuvalkodott. A zsoltárból halljuk a megerősítő igét: Isten a kevélyeknek ellene áll. Az igaz pedig hite által él.

Vagyis az isteni felelet mindjárt két dolgot megmutat, s mind a kettő hihetetlenül konkrét és vigasztaló is egyben. Mit kell felfuvalkodottságon érteni? Nagyon jó a magyar szó, találó fordítása annak, amit az eredeti szöveg kifejez. Az eredeti szöveg arra utal, mikor valaki magasabbra tör, magasabbra, egyre magasabbra. Ha ehhez hozzátesszük a magyar szón különböző jelentés-változatait, belátjuk, milyen találó ez: felfuvalkodott. Milyen a felfuvalkodott ember? Nemcsak olyan, mint Aesopus meséjében a béka, aki olyan nagy akar lenni, mint az ökör, aztán addig pumpálja, fújja magát, amíg szét nem pukkan, hanem mindég és mindegyre csak olyan, amit mi is ismerünk, amit a gőgős, kevély, törtető emberben látunk. Ő is fölfújja magát, vagyis nagyobbra mutatja magát, mint valójában. De nemcsak azért, hogy méltóságot, tekintélyt szerezzen, erőt mutasson, hanem hogy ezzel mintegy kiszorítson másokat az élet-valóságából. Ismertek olyan embert, aki, mikor belép egy társaságba, onnantól kezdve nincs helye semmi másnak, négy szék sem elég neki  – ahogy szokták mondani mifelénk? Ha ő ott van, szépen lassan azt vesszük észre, hogy csak ő van ott, mert csak ő van! Nem áll meg mellette más szó, érv, más szempont, csak ő van, csak ő van. Ez a birodalom. Mert nemcsak történelmileg, politikailag lehet ezt elmondani, valóban minden birodalomnak ez a belső logikája, s addig él egy birodalom, amíg terjeszkedni tud, amíg hódítani tud. Emlékezzünk, Afganisztánban tört meg a szovjet birodalom, mert nem ment tovább a hadi gépezet. Abban a pillanatban, amikor nem megy tovább a hódítás, össze is omlik az egész, és azt sem tudták megtartani, amit addig szereztek. Emlékezzünk a Római birodalomra, amikor eljutottak a párthusok határára, beállt a frontvonal és nem tudott a birodalom tovább hódítani, megkezdődött az összeomlása. A felfuvalkodás ezt a logikát hordozza magában. Hódítani, megenni, magam alá gyűrni, mindent elvenni - ezt írja le a próféta megrendítő látomásában. Ezt mondja: kegyetlen, vakmerő nemzet ez, eljárja a földet széltében, hogy hajlékokat foglaljon, melyek nem övéi, maga szerzi törvényét és hatalmát, lovai serényebbek a párducnál, lovasai előtörnek és úgy repülnek, mint a zsákmányra siető keselyük, mindnyájuk ragadományért jön, arcuk előre néz, és annyi foglyot gyűjt, mint a fövény. Majd a végén ezt mondaj: olyan, mint a telhetetlen halász, aki újra meg újra kiveti a hálót és húzza be a halat és húzza be a halat, és soha sincs vége. Mintha a mai emberről beszélnénk. Újra meg újra kiveti a hálót. Van még hal a tengerekben, van még vad az erdőben, van még gyümölcs a gyümölcsöskertekben, tud még teremni ez a földgolyó valamit? Csak hódít, csak hódít, és rajta kívül és mellette nincs már más. Mert felfuvalkodott. De hamis, nem igaz az ő lelke. És Isten előtt csak az állhat meg, aki igaz, akinek igazsága, egész pontosan igazságossága van.

Tehát nem filozófiai igazságról beszélünk, amit a bölcsek megállapítanak, szép könyvekben leírnak, és az egyetemeken tanítanak. Az igazságosságról beszélünk, az igazságosság pedig az, hogy van mellettem a másiknak hely – neki is van helye. Az igazságosság az, hogy az özvegyet és az árvát nem tapossuk el, az igazságosság az, hogy nem 50-ért veszem a meggyet, hogy aztán 400-ért adjam, az igazságosság az, hogy méltó a munkás a maga bérére, az igazságosság az, hogy Isten szeretet-rendje szerint élek. Az igaz pedig hite által él. Hol találjuk az igazat, kedves testvérek? Mindig Isten előtt. És hol találjuk Istent? Ha a zsoltárhoz igazítjuk a mostani gondolatokat, akkor így szól: Isten a kevélyeknek ellene áll, a gőgőst csak távolról nézi, de a szegényt, alázatost meglátja. Ott van mellette. Hol van Isten? Jézus így azonosítja magát: éhes voltam és ennem adtatok, szomjas voltam és innom adtatok, mezítelen voltam és felruháztatok, börtönben voltam és meglátogattatok. S majd kérdezik az igazak, hogy Uram, hogyan és mikor láttuk, hogy éheztél volna, szomjúhoztál volna, mezítelen lettél volna? De bizony – felel Jézus –, ha csak eggyel a legkisebbek közül megcselekedtétek ezt, velem cselekedtétek meg. Hol van Isten? Ahol a szegény, a szűkölő, a megnyomorított, a mindenéből kiforgatott – még egyszerűbbet mondok, kedves testvérek – a világból kiszorított van, ott van Isten is. Dietrich Bonhoeffer egy elmélkedésében azt mondja: Isten hagyja magát kiszorítani a világból. Nem azért, mert gyenge, tehetetlen, vagy mert rálegyint, és azt mondja: na jól van, legyen itt a tiétek minden! -  hanem mert nem vesz részt a zsákmányszerzésben, nem vesz részt a szegény eltiprásában, nem vesz részt a méltánytalanság és az igazságtalanság ostoba és halálos játékaiban, hát hagyja magát ebből kiszorítani a világ peremére, egészen a Golgotára. Ott van Ő, ahol az emberi történelem legnagyobb igazságtalansága megtörtént. De ott van! És aki hisz, az is ott van, ahol az ő Istene van. Miért fog élni hite által az igaz? Azért, mert a hit mindig Istent keresi. A hit sohasem ad alapot arra, hogy elbizakodottak legyünk, a hit sohasem engedi meg, hogy gőgösek legyünk, a hit meggyógyítja az ember hamisszívűségét, a hit soha nem engedi meg, hogy felfuvalkodott légy, mert a hit tudja, hogy neked nem a másik emberrel van dolgod, neked nem egy másik néppel van dolgod, neked nem egy birodalommal van dolgod, neked mindig Istennel van dolgod. És te ki vagy Isten előtt? Birodalom, zsákmányszerző, valamit érő, piramisépítő, negyven kitüntetéses szovjet tábornok, gyanús földügyletekben megzsírosodott kapitalista? Bizony, por és hamu vagyok – mondja Ábrahám –, aki hitt és tulajdonítatott néki igazságul. Bizony por és hamu vagyok, és Jézus Krisztus alázatos rabszolgája vagyok – mondotta Pál –, mert hitt és tulajdoníttatott néki igazságul. Azért fog hite által élni az igaz, mert amíg hisz, addig a hite mindig Istene elé állítja. Istene elé állítja a teremtményt, a rászorulót, a szűkölködőt, az áldásra, gyógyulásra, örömre, feltámadásra váró embert. Ne aggódj, bízzál, a látomás bizonyos időre szól, de vége felé siet a rossz, és meg nem csal a biztos ígéret, ha késik is, bízzál benne, mert eljön, el fog jönni, nem marad el. Íme, felfuvalkodott, nem igaz őbenne az ő lelke, de az igaz ember az ő hite által él. Írd fel e látomást, vésd táblákra, hogy könnyen olvasható legyen.

Ámen