Hiszek—5 Fogantatott, született

Imádkozzunk: Megvalljuk, Mennyei Atyánk, kimondhatatlan nagy kegyelemnek tartjuk, hogy titkodat, mely mélyebb, mint a tengerek, Szent Lelked és Igéd által föltártad nekünk. Köszönjük, hogy nem szűnsz meg bennünket erre tanítani, Lelked erejével támogatni. Köszönjük, hogy szeretetednek megannyi gazdagságával megáldod életünket. Köszönjük gyógyító erőidet, áldott vigasztalásodat, a meghívást örök életre és üdvösségre, köszönjük, hogy formálod rajtunk Jézus Krisztus ábrázatát. Add most Szent Lelkedet, töltsd be szívünket, erősítsd hitünket, növeld reménységünket, tanítsd élő szeretetben járni.  Ámen

„A hatodik hónapban pedig elküldetett Gábriel angyal Istentől Galileának városába, amelynek neve Názáret,  egy szűzhöz, aki a Dávid házából való József nevű férfiúnak volt eljegyezve. A szűznek neve pedig Mária. És bemenvén az angyal hozzá, mondta néki: Örülj, kegyelembe fogadott! Az Úr veled van, áldott vagy te az asszonyok között.  Az pedig látván, megdöbbent az ő beszédén, és elgondolkodott, hogy micsoda köszöntés ez?!  És mondta néki az angyal: Ne félj Mária, mert kegyelmet találtál az Istennél.  És ímé fogansz a te méhedben, és szülsz fiat, és nevezed az o nevét JÉZUSNAK. Ez nagy lesz, és a Magasságos Fiának hivattatik; és néki adja az Úr Isten a Dávidnak, az ő atyjának, királyi székét; és uralkodik a Jákób házán mindörökké; és az ő királyságának vége nem lesz! Mondta pedig Mária az angyalnak: mimódon lesz ez, holott én férfiat nem ismerek?  És felelvén az angyal, mondta néki: A Szent Lélek száll te reád, és a Magasságosnak ereje árnyékoz meg téged; azért ami születik is szentnek hívatik, Isten Fiának. És íme, Erzsébet, a te rokonod, ő is fogant fiat az vénségében; és ez már a hatodik hónapja néki, a kit meddőnek hívtak:  mert az Istennél semmi sem lehetetlen.” Lukács evangéliuma 1:26-37

Szeretett gyülekezet, kedves testvérek! Ma az Apostoli Hitvallásnak ahhoz a cikkelyéhez érkeztünk, amelyet így mondunk: Fogantatott Szentlélektől, született Szűz Máriától. Ma tehát hitvallásunk egyik legnehezebb, de – bátran mondhatom – legszebb részéhez érkeztünk el. A múltkor, amikor Jézus Krisztus úrságáról szóltam, elmondottam, hogy megfigyelhető, hogy amint haladunk előre az Apostoli Hitvallást egy-egy cikkelyét mondva, az első néhány elvonatkoztatott tétel után a hitvallás hirtelen személyes hangvételűvé válik. Itt ugyanis nem azt mondtuk, hogy hiszünk az Úrban, hanem azt mondottuk, hogy hiszünk a mi Urunkban. Személyessé tettük, személyesen fogalmaztuk meg, amikor Krisztusról szóltunk. És a most felolvasott ige is Őreá vonatkozik, és a cikkelyek is Reá vonatkoznak: fogantatott Szent Lélektől, született Szűz Máriától,  - mert itt személyesen és ránk vonatkozó módon kell szólnunk. Nem valami kívülállóról beszélünk, nem egy elvonatkoztatott történetet ismétlünk meg néhány hitvalló tételben, hanem amikor ezeket a cikkelyeket mondjuk, magunkról is beszélünk, s mindazt, amit Krisztusról mondunk, azt úgy mondjuk, hogy mireánk vonatkozik.

Így fejezzük ki, hogy Krisztus, a mi Urunk emberi testet öltött, emberként járt közöttünk, emberi sorsot vállalt, de egyúttal, isteni csoda révén fogantatott, Istenként jár közöttünk, Istenként vállalt emberi sorsot. Ahogy a régi hitvallás mondja: Jézus Krisztus igaz Isten és igaz ember, valósággal Isten és valósággal ember. Nagy titok ez, csodálatos titok ez. Mégis sok-sok keresztyén van, aki a hitvallásnak ezt a tételét és – hozzáteszem gyorsan, majd szólunk arról is, amikor oda érkezünk: a feltámadásra vonatkozó tételt is –  elhagyná, és azt mondja: csodálatos tömörségű és mindenki számára elfogadható lenne az Apostoli Hitvallás, ha pusztán annyit mondanánk, hogy hiszünk Jézus Krisztusban, a mi Urunkban, aki szenvedett Pilátus alatt, megfeszíttetett, meghalt, eltemettetett, alászállt a poklokra, majd: hiszünk a Szent Lélekben, hiszünk az Anyaszentegyházban. Mondom most így,  hiányosan a hitvallást. Merthogy még keresztyének is vannak, akik lehetetlennek és botrányosnak tartják ezeket a ma idézett  megfogalmazásokat és tételeket. De ne térjünk ki előle, ugyanakkor ne vegyük elő a dogmatikai  bunkót (ezt bízza rám a gyülekezet, dogmatikát tanítok Pápán a teológusoknak, tudom, hogyan kell sulykolni, és rajtuk számon kérni), hanem nézzünk szembe ezzel az érzéssel, sokszor ki sem mondott gondolattal, hogy mégiscsak lehetetlen és mégiscsak botrányos dolog ez, hogy Jézus Krisztus így fogant: Szentlélektől. Lehetetlen, mondják sokan, mert ez olyan mértékű beavatkozás a természet törvényeibe, hogy már-már vakhit kell ahhoz, hogy ilyet hinni lehessen.

A természet törvényei megvannak, amikor Isten megalkotta a világot, azt a  maga törvényszerűségével alkotta meg! Olyan pedig nincs, harsog az ember, hogy fogantatott Szentlélektől, mert a természet törvénye, ahogy mi ismerjük, ezt teljes mértékben kizárja, tehát abszurd olyat mondani, hogy fogantatott Szentlélektől. Lehetetlen, mert értelmetlen, és azért botrányos ilyet mondani. Még Mária is meghökkenve, csodálkozva és elámulva kérdezi, mikor Gábriel arkangyal jelenti neki, hogy mi fog történni: hogyan lesz az, szó szerint így van, a görög szövegben: hogyan lesz az! Teljesen jellemző, hogy a legtöbb fordítás éppen az emberi gondolatot vagy érzést visszaadva így hozza: hogyan lehetséges az? Pedig Mária nem azt kérdi, hogyan lehetséges az, azt kérdezi, hogyan lesz az, hogy lesz az? De mi a fordításaiba beleolvassuk önmagunkat, s mindjárt átalakítjuk is filozófiailag a potencialitás és aktualitás tételei szerint, hogy miképpen lehetséges ez egyáltalán. Potenciálisan hogy van ez a dolog, nemhogy még aktuális is lenne? Mária ezt a feleletet hallja: Istennek semmi sem lehetetlen – és ez így van, kedves testvérek, Istennek semmi sem lehetetlen.

Éppen ezért most nem akarok semmiféle magyarázatokba belefogni, bár sokféle magyarázat van, s némelyik elfogadható, némelyik jól érvel, mert a keresztyénség története során mindig törték a tudósok a fejüket, hogy ez miképpen lehet. Én ezekbe nem akarok most belefogni, hanem azt a gondolatot viszem tovább, amit sok ember szíve kimondva, kimondatlanul hordoz: lehetetlen és botrányos ez. Valóban? Lehetetlen és botrányos? Hadd mondjam mindjárt először azt, hogy valóban lehetetlen és botrányos. De nem az a botrányos, hogy ez megtörténhet, hanem az a botrányos, hogy megtörtént. Gondoljunk ebbe bele. Isten valóban belép az emberi világba – ez a botrány. Merthogy Istenről az ember jószerivel úgy gondolkodik, hogy Ő az a valaki, valami, Ő az, Isten az, aki mentes mindentől, ami a múlandóság körébe van rekesztve. Azért Isten. Még a nagy ateista kritikus, Feuerbach is azt mondja, mikor bizonyítani akarta hogy a keresztyénség merő smafu, képzelgés, még ő is azt mondja, hogyha Isten volna, akkor olyannak kell lennie, aki mentes minden nyomorúságtól, minden végességtől, minden múlandóságtól. Isten olyan, hogy rá nem érvényes a gravitáció törvénye, fölötte áll a biológia, fizika, kémia törvényeinek. És így is képzeli az ember, amikor Istent képzel magának. Ősi érzés, ősi gondolat, nyugodtan kimondhatjuk, ősi igazság ez. Többször szóltam az elmúlt alkalmakon arról, hogy Isten és az Ő teremtménye között kvalitatív különbség van, Isten a teremtő, és minden egyéb teremtmény. És áthidalhatatlan a különbség – hát akkor éppen az a botrány, hogy Isten belép az emberi világba, Jézus Krisztusban, egyszülött Fiában emberré lesz. Ez a botrány. Isten halandóvá lesz, Jézus Krisztusban sebezhetővé lesz. Megismeri az éhséget, szomjúságot, a fáradtságot, az emberi lét minden nyomorúságát, megkóstolja a halált – ahogy Pál apostol mondja – eltemettetik és alászáll a poklokra.

Ez a botrány. Milyen isten az ilyen isten? Ez egy gyenge isten? Egy félisten? Milyen isten az ilyen isten? Továbbá Isten valóban az emberi világba, és fokozza azt, ami az ember számára addig is lehetetlen és botrányos volt, mert embertől születik –fogantatott Szent Lélektől, született Szűz Máriától. De amikor belép, teremtő tettel lép be. A középkori skolasztikusok sokat spekuláltak azon, hogy Istennek kétféle hatalma volna. Az egyik, latinul így mondják, a potestas Dei absoluta, ez Istennek örök, abszolút, véghetetlen hatalma, ez volt Istennek a hatalma a világ megteremtése előtt, de miután Isten megteremtette a világot és annak minden törvényszerűségét is, Önmaga hatalmát is korlátozta, ezt potestas Dei ordinata-nak nevezik. Ez korlátozott hatalom, Isten is betartja a játékszabályt. Hogy mondja Einstein? Isten nem kockajátékos, nem lutri megy a világegyetemben, nem úgy megy a világ, hogy ahogy esik, úgy puffan, itt törvényszerűségek vannak, és mi ezért ünnepeljük és dicsőítjük a gondviselő Istent, aki szavával, szeretetével, hűségével megőrzi ezt a világot a maga törvényszerűségei között. S most mégis, és szinte ennek ellenében, Isten egy teremtő tettel lép fel, teljes körűen beavatkozik,  - és ez a botrány az ember számára.

Isten beavatkozik. Mégpedig radikálisan – ahogy szokták mondani. Bár, megmondom őszintén, én nem tartom elegendőnek a radikális szót, ezt mostmár adjuk oda a fogorvosoknak meg a politikusoknak. A fogorvos kezeli a fogaink gyökerét, a politikusok meg mindig arról süvöltőznek, hogy radikálisan kell kezelni egy-egy problémát, de ez többnyire azt szokta jelenteni, hogy felé se néznek. Hagyjuk meg nekik. Isten azonban ennél is mélyebben avatkozik be, mert amit Krisztus fogantatásában és születésében látunk, az új teremtés. Nem is véletlenül mondja Pál apostol, hogy aki Krisztusban van, aki Krisztus által újjászületett, új életre jutott: az új teremtés. Nem a gyökerekig hatol le Isten, hanem a megváltás teljesíthetetlen feltételeit teremti meg. Ezeket a feltételeket meg kell teremteni. Az ember elveszett, az ember olyannyira elveszett, hogy képtelen önmaga szabadítására bármit is tenni, ami érvényes és hathatós. Isten viszont önmagában és az ember-Krisztusban megteremti az ember megszabadításának feltételeit.

Azután azért is botrányos ez az isteni tett az ember számára, mert nyugtalanító. Isten megtette, - Isten megteheti. Amit Gábriel arkangyal mond Máriának csodálkozó kérdésére: Istennél semmi sem lehetetlen, vagy ha kiegészítjük azt egy másik evangéliumi igével, mert ami embereknél lehetetlen, Istennél lehetséges, ezt örvendező szívvel halljuk sokszor. Hallgatja ezt a betegségében könyörgő ember: ami embernek lehetetlen, orvosnak lehetetlen, gyógyszernek lehetetlen, kuruzslónak lehetetlen, az Istennek lehetséges, hogy legyen gyógyítás és gyógyulás. Örvendezve hallja az ember, amikor csapdába zárul az élete és nem tud belőle kitörni, nincs mód, nincs út: ami embernek lehetetlen, Istennek lehetséges. Bizony sokszor fogadjuk ezt örömmel, s  buzdítjuk is ezzel egymást. Jószerivel ez az alapja annak, hogy merünk imádkozni, mert semmi más alapja nincs egyébként annak, hogy Isten elé álljunk és merjük Őt kérni. S mégis van az emberben – és itt van a megváltás, az isteni szabadítás nagy drámája -  van az emberben egy vonatkozás, ahol a boldog igazság (Istennek semmi sem lehetetlen!) nyugtalanná teszi az embert. Az embert kevélysége teszi nyugtalanná Azzal, hogy a Szentháromság-Isten az Ő második személyében emberi testet öltött, asszonytól született, húsból, vérből, csontból való lett,  egy közülünk, ahogy a Zsidókhoz írt levél mondja, mindenben hasonlóvá lett hozzánk, kivéve a bűnt, nos, ez tölti el véghetetlen nyugtalansággal a lázadó embert. Jézus Krisztus a legnagyobb alázattal jött közénk, de nem cimborált a kevély emberrel. Nem lett társ és partner a lázadásban, a kevélykedő emberrel nem közösködött, nem alapított vele korlátolt felelősségű társaságot vagy zárt részvénytársaságot, vagy nyílt részvénytársaságot, vagy cimboraságot, vagy bármit. Inkább elhordozta egyrészt Isten bűn elleni haragját, és elhordozta másrészt a kevély ember Isten elleni lázadását. Milyen nyugtalanító, milyen zaklató, milyen felháborító, hogy Isten Jézus Krisztusban, az ő fogantatásában, testet öltésében, születésében letöri az ember gőgjét.

Másodszor, azért botrányos sokak számára az Apostoli Hitvallásnak ez a cikkelye (Fogantatott Szentlélektől, született Szűz Máriától) mert a keresztyének is tudnak nacionalisták lenni. Szóljunk erről is. Egykor régen az ősi nacionalisták kérdezték: jöhet-e Názáretből valami jó? Merthogy Isten egy galileai parasztlányt választott ki a megfoganó és megszületendő Messiás hordozó edényéül, akiről ezt mondja az angyal: kegyelemmel, malaszttal teljes, szó szerint fordítva: olyan valaki, aki Isten teljes kegyelmébe befogadtatott. De hát hogy is van ez? Jöhet valami jó Názáretből? – kérdezgették Jézus korában a korabeli nacionalisták. Majd ugyanők azzal vádolták be Jézust a szintén nacionalista Pilátusnál, hogy Jézus maga galileai, azaz nacionalista. Bevádolták őt egy nacionalistánál, mert Pilátus is az volt - senatus populusque romanus – oda volt írva a jelzője: a római szenátus és nép, - tehát Jézus a római náció legfőbb képviselője előtt állt ott bevádolva, nacionalizmus vádjával. Jézus, aki Galileában, Názáretben nevekedett, akiről az éppen Őt vádolók kérdezték arrogánsan nem sokkal korábban: jöhet-e onnét valami jó?

De folytassuk. Pilátus nyugtalan lett, és éppen e vád miatt zavarodott meg, és nem értette, hogy Krisztus országa nem ebből a világból való. Jöhet valami jó a zsidó Máriától? Jöhet valami jó a zsidó szűztől? – kérdezgetik ma a nacionalisták. S kérdezik ezt a kvintesszenciális nacionalisták, a humanisták is. Jöhet-e valami jó abból, hogy a világ eldugott zugában, nem a fejedelmek palotájában, hanem egy istállóban, nem ott, ahol a világ nagy dolgait szövik- fonják a világot, hanem egy poros kis városkában – mely inkább falu, amit Názáretnek neveznek -, onnan jöhet-e valami jó, mert ott nagy fényesség nem ragyog, onnan az emberek szabadítást nem várnak és követelnek, ott nem szövik, fonják az ember megváltásának ügyét. Onnét mit várhatunk? Semmit, csak alázatot és engedelmességet. Onnét jöhet valami jó? De mintha a próféta szava csengene vissza Krisztus fogantatásában, testet öltésében és születésében. Ezt mondja Ezékiel próféta a maga idején, a maga nacionalistáinak: nem azért választott ki titeket az Úr, mert bármelyik népnél különbek, nagyobbak lettetek volna. Ellenkezőleg, mert ti voltatok a legkisebbek, és a legkevesebbet érőek, hogy rajtatok mutassa meg dicsőségét. Nem azért választatott ki Mária Jézus Krisztus szülőanyjául, mert ő lett volna a legbölcsebb, legtökéletesebb, legnagyszerűbb, legjobb törzsökből származó asszony, és úgy méltó, hogy a Messiás tőle szülessen. Ő alázatos szolgálóleány. Nem pártus hercegnő. volt Egyszerű názáreti cselédlány. Törjön a büszkeség, omoljon a gőg, s aki akarja, tartsa csak botránynak, hogy így fogantatott, így hordoztatott egy asszony méhében, s így született a mi Megváltónk. Istennek semmi sem lehetetlen.

Kedves testvérek, Isten útja nem a nagyság útja. Ahogy a zsoltár mondja, Isten a kevélyeket távolról ismeri, távol tartja magától Isten a gőgösöket. Istent nem találod ott, ahol büszkeség burjánzik, Isten nincs ott, ahol az ember kevélykedik és nőtteti magát, s önmagát hányra az egekre. Istenhez mindig engedelmességünkben és alázatunkban nyílik meg az út. És ez Mária titka, ő alázatos és engedelmes. Ahogyan a régiek mondották, amit Éva a engedetlensége és lázadása miatt elveszített a paradicsomkertben, és vele együtt elveszített az egész emberiség, azt Mária – ez a cselédlány – engedelmessége által visszaszerezte az emberiségnek. Mert ez az Isten titka, és ez az Isten útja.

S végül, mi protestánsok, a katolikus Mária-kultusz miatt igen sokat aggodalmaskodunk, amikor elérkezünk hitvallásunk ezen tételéhez: Fogantatott Szentlélektől, született – harapunk egyet – Máriától, már nagyon azt sem bírjuk kimondani, hogy Szűz Máriától, mert hát mi protestánsok vagyunk, és a katolikus testvérek pedig nem is tudjuk, hogy mit, de borzasztó Mária-kultuszt növelnek, és mindenfajta dogmákat hoztak ennek kapcsán. Pedig azt gondolom, testvérek, hogy ezzel a mi aggodalmaskodásunkkal – ami egyébként fölösleges aggodalmaskodás! – elveszítjük a református, vagy kálvinista pluszt, azt a felséges többletet, amely a hitünkben mindig feltétlen utat nyitott Isten felé. Olyannyira elvesztettük már ezt, hogy a pszichológia ma már alkalmazza azt a lélektani esetet, lélektani típust, amit így neveznek: hiper-protestáns. Ez pedig az anyátlanság szinonimája. Így aztán, ha akarjuk, ha nem, szegény József Attilát is be kell sorolnunk a hiper-protestánsok közé, mégha egyik verse szerint ő a görög katolikus vallásban született is Ismerjük versét:

Nincsen apám, sem anyám,

Se Istenem, se hazám,

Se bölcsőm, se szemfedőm,

Se csókom, se szeretőm

Harmadnapja nem eszek,

Se sokat, se keveset.

 Nos, ez a hiper-protestáns: nincsen senkim. Ahogy Ady mondja másképp: Vagyok északfok, titok, idegenség. Se apám, se anyám. Annyira félünk mi, protestánsok már csak azt is kimondani, hogy Szűz Mária, már csak azt is kimondani, hogy Jézus Krisztus édesanyja, már csak azt is kimondani, hogy fogantatott Szent Lélektől, született Szűz Máriától, hogy inkább harmadnapja sem eszünk... Se sokat, se keveset. Nincsen apám, sem anyám. Annyira félünk ebben a nagy isteni csodába alázattal betekinteni, olyannyira aggodalmaskodunk a Mária iránti túlzott tiszteletadás miatt, a Mária-imádat, a katolikus Mária-dogmák miatt, hogy közben elveszítjük az Istennel való kapcsolatunknak a nagy titkát is, ez pedig az engedelmesség! Mert mit mond Mária? Legyen velem, történjen velem a Te beszéded szerint. Ha ezt elveszítjük, akkor mindent elveszítettünk. Pedig ha van protestáns, református büszkeség, akkor az éppen az, kedves testvérek! Legyen az Isten akarata szerint! Hát nem éppen azzal húzzuk ki magunkat, hogy mi nem pedálozunk kilencvenezerrel, hogy egy kis érdemet fölhalmozzunk, mi nem vásárolunk búcsúcédulákat, mi nem megyünk a paphoz gyónni, hogy rója ki a hatvanhat Üdvözlégy Máriát, és a kilencszáz Miatyánkot, hogy beírhasson a Mennyei Atya egy piros pontot a mennyei ellenőrzőnkbe!? Legyen az Ő akarata szerint, mondja a boldog Szűz. „Mind jó, amit az Isten tészen, szent az ő akarata.” - énekelünk mi! - velem is legyen a te beszéded szerint! S ki mondja ezt, kedves testvérek? Az a Mária mondja, akinek a nevét még ajkunkra sem vesszük. Tanuljunk hát tőle, a szűztől, Máriától, aki szülte a mi Üdvözítőnket és megváltónkat.

Utaltam már a korábbi magyarázatok során arra, hogy a hitvallás nem csak úgy magától jön. Bár szép hagyomány, hogy a tizenkét apostol körbeült és összerakták az Apostoli Hitvallást, mindenik mondott egy cikkelyt, tudjuk, hogy ez nem így volt. De azt is tudjuk, hogy mindig volt valamilyen helyzet, valamilyen állapot, ami kikényszerítette a keresztyénekből, hogy megvallják a hitüket. Csak egy-egy mondatban: azt, hogy hiszünk Istenben és megvalljuk Őt, azt azért tesszük, mert erről bennünket az egész teremtett világ kérdez, mert a világban minden arról beszél, hogy: Isten teremtett, hát megkérdez bennünket a becsipogó kedves kis cinege, ha eleségért jön, kérdez a felkelő nap, és a csillagok, kérdez bennünket az egész univerzum. Felelnünk kell rá: mi mit hiszünk? Azt, hogy hiszünk Isten jóságában – olvastuk Jób könyvében – arról meg a nyomorúságaink kérdeznek és faggatnak. A sokféle helyzet, amire nincs magyarázat, nincs feloldás, mind-mind kérdez, és nem azt kérdezi, hogy hol van Isten, hanem azt kérdezi, hogy te most, aki szenvedsz, te most, aki beteg vagy, te most, aki gyászban vagy, te most, aki a vereséged legközepén, legmélyebbén vagy, te mit hiszel Isten mindenhatóságáról? Mit vallasz arról, hogy milyen Isten? Arról pedig, hogy hiszünk Jézus Krisztusban, arról megannyi vallás tesz fel nekünk kérdést. S egyre  erőteljesebben. Talán kétszáz éve még azt hittük, hogy a keresztyénség a kérdező vallás, amely szétárad a világban, kikérdezi és megcáfolja a más vallásokat, kikérdezi és megszégyeníti a pogányokat. Ma minden fórumon, minden találkozásunkban kérdez minket a buddhista, a muszlim, a hinduista, az animista, a szellemimádó, a spiritiszta, a sámánkövető, mindenki minket kérdez: kicsoda ez az Úr Jézus Krisztus? Azt is hallottuk, amikor Krisztust Úrnak valljuk, hogy többnyire a politika, a hatalom szokott bennünket lojalitásunk felől kérdezni. Ezt kérdezi az emberi hatalom: mi az, hogy rajtam kívül volna még úr, mi az, hogy rajtunk kívül, a fennállón kívül volna valami más, valaki más, s ti neki adjátok teljes lojalitásotokat?

Most pedig, amikor megvalljuk, hogy Jézus Krisztus Szentlélektől fogantatott, szűztől született, - az Istenhez való alapvető viszonyunkról vallunk, mert az eszünk, a fajtánk és a hagyományaink szólít vallástételre. De mindháromra - az eszünk, a fajtánk és a hagyományaink kérdésére is ezzel felelünk: ami embereknek lehetetlen, az Istennél lehetséges, Istennek minden lehetséges. Mondjuk mindháromnak: Istennek lehetséges, hogy Megváltót küldjön, lehetséges, hogy Krisztus személyében sorsunkat mindhalálig elhordozza, lehetséges, hogy Jézus engedelmessége által nekünk az eget megnyissa, és az alázatosokat fölmagasztalja. Az Apostoli Hitvallás sokak legnehezebben tételéről szóltam ma, ám ez a tétel nemcsak nehéz, hanem egyúttal szép tétel is, ez áll hozzánk a legközelebb. Amikor Szűz Máriáról beszélünk, és az ő engedelmességét dicsérjük, Krisztusról szólunk, aki testvérünkké  lett, elhordozza sorsunkat, s akiben Isten elrejtette az új élet valóságát. Ő igaz Isten és igaz ember, egyetlen közbenjáró, hűséges szabadító, üdvösségünkben, örök életünkben egyetlen kezesünk. Fogantatott Szent Lélektől, született Szűz Máriától.

Ámen