Hiszek—1 Mindenható Atya

Szeretett gyülekezet, kedves testvérek!

A mai vasárnaptól egy régi adósságot szeretnék a gyülekezetben és a gyülekezetnek törleszteni. Ez a régi adósságom az Apostoli Hitvallás végigmagyarázása. Minden keresztyénnek hitvallása ez, amit Apostoli Hitvallásnak nevezünk, évezredek óta hangzik keresztyén közösségekben, és akik ezt mondják és vallják, évezredek óta közösségben is vannak egymással. Az Apostoli Hitvallás által közösségben vagyunk a régiekkel, akik ezt a hitvallást átadták nekünk, megtanítottak bennünket reá. Ők ezt úgy adták át nekünk, mint amelyben a keresztyén hit alapvető igazságai és tételei foglaltatnak benne, és aki ezt elfogadja, és – régi magyar szóval - kivallja, az közösségben van a keresztyénekkel. Mi is ezt adjuk át az utánunk következő nemzedékeknek, erre tanítjuk gyermekeinket, - néha jól, mint hitvallást, mint olyan alapot, melyre rá lehet helyezkedni, néha nem igazán jól, elvétve, úgy, mintha imádság lenne, mert sokszor az Apostoli Hitvallást imádságként mondjuk. De ha hittel mondjuk, nem bánom, mondjuk imádságként is.

Másrészt általános ismertető jegy is az Apostoli Hitvallás. Bármilyen felekezethez tartozzék valaki, és bármilyen különbség is legyen hitágazatok, felekezetek, hagyományok között, ha ezt mondjuk mi, reformátusok, és mondják római katolikusok, ortodoxok és még ki tudja hányan hányféle nevezeten, ha tehát ebben egyetértünk, akkor a leglényegesebb dologban egyet is mondunk. Mert egyre tekintünk, a Szentháromság élő Istenre. S mindjárt ehhez tartozik, hogy nemcsak a nemzedékek során, s nemcsak a hitbéli meggyőződésben van kimondhatatlan jelentősége az Apostoli Hitvallásnak. Van itt egy nagyon erős aktualitása is. Mert most nemcsak az adósságomat szeretném a gyülekezetnek törleszteni. Azt is el kell mondanom, hogy mi, keresztyének ma, a 21. század kezdetén önmagunknak is adósai vagyunk – azzal is, hogy az Apostoli Hitvallásban foglaltakat végiggondoljuk. Sőt, merem ezt kiterjeszteni: adósok vagyunk azzal is, hogy egyáltalán a hitünk tartalmát végiggondoljuk. Adósok vagyunk, mert alig beszélünk róla, pedig az apostol arra buzdít bennünket, hogy egymás hite által, hitből hitbe épüljünk. Az egyik hívő mondja a másiknak. Mára nagy divat lett a hit kérdését – azt nem mondom, hogy mellőzni – de mindenképpen bensőségesíteni, s annyira elzárni, magánügynek tekinteni, hogy meghagyással intézzük el. Te is hívő vagy, én is hívő vagyok, hívőnek lenni jó dolog, aki a virágot szereti, rossz ember nem lehet, aki hisz, az rossz ember nem lehet.

Mindig felötlik bennem a régi eset, amikor kezdő lelkészként a falu tanácselnökéhez kellett mennem, aki kedvesen fogadott is, ám jelezte, nem örül, hogy az iskolában szervezzük a hitoktatást. Majd azt mondta: üsse kő, én is hívő ember vagyok meg maga is vivő ember. Mikor látta, hogy elkerekedik a szemem – mert azért vasárnap őt nem láttam a templomban – mindjárt hozzátette: én a kommunizmusban hiszek, maga meg a vallásában, de az a lényeg, hogy hiszünk. Azóta töröm a fejem, hogy ha ez ennyire egyszerű és nem számít, hogy mit hiszünk, akkor végül is mi a baj a világgal?  Valóban, minden ember hisz valamiben, mindenki „hívő.” Hogy van hát ez? Egy szónak is száz a vége, mára olyannyira bensőségesítettük mi, keresztyének is a hitünket, olyan keveset beszélünk róla még egymás között is, hogy előbb-utóbb óhatatlanul a helyébe teszünk valamit. Mit is? Hát, ami éppen van, ami jön. A mi keresztyénségünk improvizálgató keresztyénség lett, de nem a szó klasszikus értelmében. A klasszikus improvizáció az, amikor feladnak az orgonaművésznek egy szép motívumot, dallamot, és ő fantasztikusan szép dolgot varázsol belőle. Mi viszont úgy improvizálunk, hogy ami éppen eszünkbe jut, arra fújjuk a nótát. Sőt, dallamot, a cantus firmust is mi költjük. Nincs ez így jól.

Ma tehát, és később is, nemcsak azt szeretném megmutatni, hogy mit mondunk, amikor a hitvallást mondjuk, mit kell értenünk egyes tételein, hanem azt is, hogy nekünk eleve szükségünk van a hit megvallására. Szükségünk van arra mondjuk a hitünket. Nem tudom, van-e még egy olyan nyelv, mint a magyar, amely a hit és meg-vallás szót, a hit és a vallás szót belső jelentésük szerint is összeköti – így: hitvallás. Ez az összekapcsolás a vallás szó aktív értelmét tárja fel, a vallás megvallás, kivallás, vallomás, konfesszió, az a mozzanat, amikor az ember előadja, elmondja, megmutatja azt, amit hisz. Márpedig, a hit - ha élő hit - mindig el is akar jutni a megvallásig. Igen, annak is eleget kell tennünk, amire Péter apostol buzdít, hogy készségesen adjunk számot, ha kérdeznek a bennünk lakozó reménységről, ha kérdeznek, ha vádolnak, ha bírálnak, ha szükség hozza, meg kell vallani hitünket. Ám magának hitnek is van egy belső mozgása. A hit meg akar nyilatkozni. A hívő szüntelen ezt érzi: el kell mondania! Hittem, azért szóltam – mondja a zsoltáros. Hittem, azért szóltam – mi is hiszünk, azért szólunk, bővíti Pál apostol. Azért szólok, mert hiszek, vagyis amit mondandó leszek, az a hitemben fogant és a hitemből születik meg. Nem maradhat bennem, nem rejthetem, nem titkolhatom. Az ujjongó zsoltár, egy másik, így mondja: nem titkolom el a Te dicsőségedet, a Te jóságodat a nagy gyülekezetben. (Zsoltár 40:11) Nem titkolom el az emberek elől, mert nem is titkolhatom, a hitem arra kényszerít, hogy megvalljam.

Meghagyom, és majd erről is lesz szó, a hit természetesen belsőséges valami. Nagy titok. Szívügy. Mégis, engedjétek meg, hogy most ezt a másik dimenzióját hangsúlyozzam: a hit megvallás. Vallás. Tehát benne kimondja magát a hívő, és elmondja, mit kapott Istentől. Sőt, azt is elmondja, hogy Isten az életünk forrása és boldogító célja, tehát hogy kicsoda maga Isten. A hitvallás vállalás is, szent kockáztatás, kísérlet arra, hogy elmondjuk, kicsoda Isten.

A mai artikulus, hitvallásunk első cikkelye: Hiszek egy Istenben, mindenható Atyában. Mindenható Atya. Ez mindjárt a legnehezebb kérdéshez visz minket, de a hitvallásnak – mondom – meg van ez a kockázata. A szó köznapi értelmében nem közismereteket sorol, nem a kétszer-kettőről beszél, nem az 59-es villamos menetrendjét, nem a kurrens valutapiaci árakat adja elő. Másféle evidenciát mond ki, - életet, sorsot meghatározó igazságokat és titkokat. Isten Mindenható Atya. Ez egyszerre általános és egyszerre sajátos (személyes) hittétel. Olyan meghagyás, amelyre a legelemibb tapasztalatból is el lehet jutni. Jól emlékszem rá, amikor ösztöndíjas voltam az Egyesült Államokban, az egyetemen vitába keveredtem egy diákkal, aki hangos, harcias ateista volt. Milyen érdekes, az ateizmus is hit, és a modern korban az ateisták hívőbbek, mint a keresztyének, - vallásosabbak, aktívabbak, jobban szeretik elmondani, hogy nem hisznek, örülnek, ha vallhatják, hogy úgymond, szerintük nincsen Isten. Nahát, vitába keveredtem ezzel az ifjúval, s érdekesen alakult a vita, merthogy én, egy magyar anyanyelvű diák sarokba szorítottam őt. Mindenféle okoskodó kérdéseket tettem fel neki, majd a végén, a meghagyáskor azt kérdeztem tőle: mégis, ha volna Isten, minek neveznéd Őt? S minthogy ő már sarokba szorult, nagy fogcsikorgatva odamondta nekem: na jó, ha volna Isten, akkor így nevezném: kozmikus hatalom. Mégsem éreztem, hogy megnyertem a vitát, keresztyénként végképp nem. Én ugyanis azt vártam, hogy valami ilyesmit fog mondani: örök jóság, csodálatos szeretet. Tehát valami személyes meghagyást vártam tőle. De ezzel, hogy odadobta: kozmikus hatalom, úgy éreztem, nem mond semmit. Kozmikus hatalom. Hát, a Csillagok Háborúja nagy filmeposzában is az a jelige, hogy az erő veled! Talán ettől lett olyan népszerű ez a film, hogy mindenkinek, keresztyénnek is tetszhetett, s még egy buddhistának is, meg egy muszlinnak is, sőt egy ateistának is: az erő veled?! Normálisan ezt úgy szokták mondani: az Isten veled van, nem? Mi az, hogy kozmikus hatalom? Sokat tűnődtem ezen a megjegyzésen, és rájöttem, hogy ha végül is válaszolni kell valamit Goethe kérdésére, aki a Faustban veti fel, hogy mi abroncsozza össze a világot, mitől nem dől szét az univerzum, miért működik ez a felfoghatatlan, csodálatos valami, ami nem masinéria, hanem élő, lüktető eleven erővalóság, akkor egyszerű logikával, tapasztalataink alapján is mondatjuk: valami kozmikus hatalomnak kell itt lennie. S máris megyünk tovább, mert megjelenik a kórusban Spinoza, a nagy filozófus, aki amikor Istenről értekezik ezt mondja: Deus sive natura, Isten, avagy a természet. Vagyis, kérdezem: amit természetnek látunk, ismerünk meg, tapasztalunk: az Isten?  Vagy természet? Ezt Spinoza nem tudta eldönteni. Aztán jönnek a modernek, a 20. század második felének intellektuálisan becsületes tudósai, akik arról szólnak, hogy nem lehet ezt a kérdést megkerülni, hiába hőbörgött a 19. században az ateizmus, és csinált maga köré politikát is. Ha egy tudós intellektuálisan tisztességes, akkor Einsteinnel, vagy Szentgyörgyi Alberttel, vagy Heisenberggel – csak a nagyokat említem – csak azt kell mondja, hogy kell lennie valaminek, kell lennie egy alkotó hatalomnak, kell lennie egy tervnek, kell lennie egy rendnek, valaminek kell lennie. Mi azonban, azt mondjuk, hogy ez a valami: valaki, mi nem egy mindenható valamiben hiszünk, amit különböző elnevezésekkel lehet illetni, éppen mi divatja járja filozófiának, tudománynak. Hanem mi azt mondjuk, hogy ez a mindenható valami, ez a kozmikus hatalom, ez a véghetetlen, felfoghatatlan erő és élet, amiben élünk, vagyunk és mozgunk, hogy idézzem Pál apostolt, aki viszont régi görög költőt idéz (ApCsel 17:28), ez a valami: valaki  - Mindenható Atya.

És azért mondjuk ezt, mert ez az Isten szólt. Előbb le kell szögezni, hogy nem azt mondjuk ezzel, hogy mi hallottuk valamit, s az mintha szó lett volna. Nem költészetről van itt szó. A költészetnek valóban a leggyönyörűbb lapjaira tartozik, amikor a költő metaforizál, vagy még inkább antropomorfizál, és azt mondja: beszél a tenger. Mit beszél a tenger? Dehogyis beszél, hangokat hallunk mindössze, - de mondjuk: csattog a víz, harsog a szél, mennydörögnek a villámok, énekelnek a madarak. Sőt, mehetünk tovább, - azt mondja a zsoltáros, hogy a nap és a hold beszélgetnek egymással (19. zsoltár). Tényleg, beszélgetnek egymással? Gyönyörű költői kép ez. Mi azonban nem azért mondjuk, hogy Isten szólt, mert másképp nem tudnánk felfogni az isteni hatalmat. Azért mondjuk, hogy mindenható atya - mert Isten az, aki szólt. Szólt, hogy sötétségből világosság legyen. A keresztyénség alapvető hite, hogy a világ nemcsak úgy magától van, és Isten, akiről szólunk, nem puszta foglalata mindannak, ami van. Mi nem mondjuk: Isten avagy természet, sőt azt mondjuk: a világ nem csak úgy van, hanem úgy lett, a világosság lett, az univerzum lett, mert Isten szólt: legyen. Sőt azt is valljuk, hogy Isten a semmiből teremtett,  vagyis Isten nem az eleve meglevőt formálgatta és alakítgatta. És ez azt is jelenti – kapcsolódjunk az apostolhoz –, hogy ez az Isten, aki szólt: sötétségből világosság legyen, a szívünkben is szólt, Ő támasztotta a mi szívünkben is a világosságot. Ezért teszünk hitvallást, ezért hiszünk, ezért van vallásunk, mert Isten, aki sötétségből világosságot teremtett, aki minden hatalomnál öröktől több hatalom - ahogy Anselmus mondja: Isten mindig nagyobb, Deus semper maior -, ez az Isten szólt nekünk is.  Tehát a Hitvallás első cikkelyében az egyetemesből így jutunk el a sajátoshoz. Nevezetesen ahhoz, hogy nekünk valami különös közünk van Istenhez, amellett, hogy mi is része vagyunk a világegyetemnek. Istenhez valami különös köze van az embernek, - én nemcsak egy vagyok a világban tenyésző és enyésző, porból lett és porrá leendő valami,k közül, nemcsak része vagyok a világnak a magam tiszavirág-életével, Szent-János bogár fényével, nekem különös közöm van Istenhez. Talán ez az egyik oka annak, hogy a Hitvallást nem így mondjuk: credimus, hiszünk – hanem így: credo, hiszek!

Atya! Első helyen áll hitvallásunkban -  és döntő kérdést vet fel. Azt valljuk itt ugyanis, hogy a Mindenható Isten: Atya. Ez pedig döntő kérdés, hogy mondhatjuk-e így: Mindenható Atya? Nem udvarias kifejezés ugyanis, hogy Isten Mennyei Atyának nevezzük, hanem mély tapasztalat. És nem felfokozott túlzás, hogy a Mennyei Atyát Mindenhatónak nevezzük, hogy így hódoljunk Neki, és ezzel ismerjük el felsőbbségét. Feuerbach, a 19. század ateista filozófusa igen jól látta – ismerjük el, jól látta és fején találta a szöget -, hogy itt kell igazán a keresztyéneknek helytállni, és valamit mondani. Szerinte ugyanis a keresztyének sem csinálnak mást, mint amit mindenki csinál: antropomorfizálunk, emberiesítünk, vagyis amit a világban tapasztalunk, azt emberi tulajdonosságokkal ruházzuk föl. Sőt – mondja Feuerbach – a keresztyének ezen tovább is mennek, s amit egyébként mindenki csinál, azt a keresztyének megtoldják egy mennyei világgal, melyre mintegy égi vetítővászonra kivetítik a vágyaikat. Ezt nevezik projekciónak, vagy kivetítésnek. Nem vagyok halhatatlan? –  döbben az ember – hát kivetítek egy halhatatlan istenséget. Nem vagyok mindenható? – nemhogy a Himaláját nem bírom odébb nyomni, de a Gellért-hegyet sem. Kivetítek egy mindenhatót. Az ember nem boldog, mert szenved, körülvették a halál kötelei? Ügyefogyott – ahogyan a zsoltárt fordítja megkapóan a régi fordítás. Hát kivetítünk egy mindenre képes, felettébb ügyes szuperlényt. Feuerbach azt mondja, hogy amit isteninek állítunk, az tulajdonképpen maga ember. Önmagunk javított kiadása. Ezt vetítjük ki, ehhez imádkozunk, ennek hódolunk, és abban reménykedünk, ha ebből valami keveset megvalósítunk, már nem kell olyan sokat kivetíteni. S lám, a 20. század nagy ateista birodalmai, úgy is, mint a Szovjetunió és az Egyesült Államok vállalkoztak erre, ezen vetekedtek jó évszázadig, hogy ebből megvalósítsanak valamit. Mert ha, például, minden kunyhóban lesz villany, akkor az orosz paraszt nem fog azért imádkozni, hogy a Világosságok Atyja ragyogtasson rá fényt. Van fény – éjszaka is. Ha sikerül jó fájdalomcsillapító szereket föltalálni, már nem érzi úgy az ember, hogy a Könyörülő Istenhez imádkozzon. És így tovább, és így tovább... Most éppen ott tart ez az eszelős verseny, hogy azt keresik, miképpen lehetne az embert halhatatlanná tenni. A génmanipuláció, az ember géntérképezése mögött ez a nagy eszme van.

Mi azonban látjuk, hogy a kettő között nincsen ilyen egyszerű átmenet. A végtelen nem a véges felnagyítása, az örökkévaló nem a mulandó végtelenítése. Nem azért nevezzük Istent Mindenható Atyának – még egyszer mondom –, mert udvarolni akarunk ezzel, vagy mert szeretnénk mindenhatósággal felruházni, hanem azért, mert Jézus Krisztusban megértettük, hogy Isten valóban Atya.

Egyetlenegy kitérőt teszek ennek megértéséhez. Szószéken nem szoktam sokat szólni eretnekségekről,  nem érdemes, jönnek és mennek a maguk során, minek nekik ingyen reklám. Viszont a mi korunkban divatozott fel és le egy eretnekség, mely újabban Magyarországon is csilingel, noha másutt már kiment a divatból – jaj, szegény magyarok, megint divatja-volt dologgal bajlódunk! Ez a feminista ideológia. Ez azt hirdeti , hogy a hitvallásban, az imádságban, a Bibliában ki lehet (és kell) cserélni az atya szót. Például arra, hogy Anya, vagy arra, hogy „atya-anya”, vagy valamire. Pár éve Németországban jelent meg egy politikailag „korrekt” bibliafordítás melyben eszerint változtatták (illetve hamísították) a szavakat. Ám korunk feministái valójában Feuerbach követői, aki azt mondta volt, hogy az ember mindig kivetít valamit, s azt nevezi nagyszerűnek. Márpedig, ha emberi alkotmányról és elnevezésről van szó, akkor át is nevezhető – így az eretnekek. A kozmikus hatalmat – merthogy ez mégiscsak valami általánosság -  tetszés szerint átnevezhetjük. Mi keresztyének azonban azt mondjuk: csak meghagyjuk, hogy Istent kozmikus hatalomnak is lehet nevezni. Számunkra ő mindenható Atya – ez az ő neve! Nem mi találtuk ki ezt a nevet, hogy Istent, a Mindenhatót Atyának nevezzük. Ez Jézus Krisztus üzenete. Jézus Krisztus az Atyát nyilatkoztatta ki számunkra. Jézus Krisztus mennyei Atyát nyilatkoztatott ki. És itt érkezünk el hitvallásunk aktuális üzenetéhez is, és erről kell még befejezésül néhány szót szólni.

Értsük meg, nemcsak fogalmakkal játszunk itt: mindenható meg atya, hogy az egyik általános, a másik pedig személyes, és hogy az embernek így jó, hogy az általánost személyesen is megéli. Nem ez kapcsolódik itt össze, hanem egészen más. Az ugyanis a döntő dolog, hogy nem mi vagyunk azok, akik Istennel ilyen viszonyban akarunk lenni. Arra, hogy mi milyen viszonyban szeretnénk Istennel lenni, arra a vallás története a keresztyénségnél ezerszer szellemesebb megoldásokat hozott már. Ha betérünk a mai kor bármelyik vallási bazárjába, ott ezerszer jobb megoldásokat találunk és vehetünk. Az ember zseniális gondolatokat talált arra, hogyan kéne nekünk Istenhez viszonyulni. Nem sorolom őket. Itt most azt értjük meg, és azt valljuk meg, hogy Isten akar hozzánk így viszonyulni. Ő akar Atyánk lenni. A hatalmas Isten Atyánk akar lenni, a hatalmas szeretni akar. Tehát mi azt is mondjuk ki hitvallásunkban, hogy a hatalmas szeret, és hogy, aki szeret, az a hatalmas, - aki szeret, annál van a hatalom. Isten akar így viszonyulni hozzánk. Milyen csodálatosan írja le ezt a felolvasott zsoltár is. Elestem, elvesztem, halál kötelei vettek körül, beláttam a por-létemet – mondja, de Istenhez kiáltottam. Szeretem ezt az Istent, mert Ő szeret engem,  megsegített és megszabadított. Szeretem Istent, mert meghallgatja esedezésemet. Isten Jézus Krisztusban úgy mutatkozik be, mint aki az univerzum céltudatos és csodálatos teremtője és fenntartója, de mint akinek az emberi élettel sajátos célja van. Tehát véghetetlen dicsőségét, mindenhatóságát, világkormányzó hatalmát Jézus Krisztus által úgy éljük meg, hogy Istennek velem, az emberrel külön sajátos célja van. Hitünk nem filozófiai okoskodásokon, nem feltevéseken és meghagyásokon alapul. Amikor mi hitet vallunk, tulajdonképpen felelünk. A hitvallás felelet. Tapasztalataink alapján felelünk, válaszolunk Isten megnyilatkozására. Annak vallom Istent, aki Ő maga, annak vallom, aminek Ő önmagát egyetemesen megismertette: mindenhatónak, és annak vallom, akinek Ő megismertette magát nekem: Atyának.

Legvégül - mint minden alkalommal teszem majd - most is jelezni szeretném, miért szükséges nekünk a hitet megvallani. Sokféle körülmény hoz bennünket hitvalló helyzetbe, amikor  el kell mondanom a hitemet. A ma felolvasott két Igében, mint két szembefordított tükörben a következőket látjuk: a zsoltáros csodálatos tapasztalatról szól, halálból való szabadulásról, s mondja: az én Istenem meghallhatja kérésemet, esedezésemre hajtja fülét, odahajol hozzám. Én Őt szeretem, mert Ő, a mindenható szeret engem. Ezt idézi fel Pál apostol. Elmondja, sok hányattatása, üldöztetése, sarokba szorítása, mélyre nyomása, megaláztatása van a keresztyén embernek, - főleg akkor, ha hitet vall. A hitéért szenved. Tehát előbb idézi a zsoltárt: hittem, azért szóltam. Majd visszatükrözteti: hittünk mi is, ezért szóltunk. Mit hittünk és miről szóltunk? Hogy Isten a mi szívünkbe is világosságot gyújtott Jézus Krisztus által dicsőségének  visszatükröztetésére. Majd, még mindig a zsoltárt fokozva, azt mondja: mert minden tiérettetek van, hogy a kegyelem sokasodva, sokak által a hálaadást bőségessé tegye Isten dicsőségére. Amikor konfirmandus korunkban a Heidelbergi Káté magyarázatát tanultunk az Apostoli Hitvallásról, talán azt éreztük furcsán fogalmaz a káté. De itt van a gyökere, azt mondja: amikor megvalljuk Istenről, hogy Ő Mindenható Atya, akkor egyszerre valljuk, hogy Isten mindenható, minden a rendelkezésére áll, és mindent meg is akar tenni, mert Irgalmas Atya is, hogy minden a javunkra szolgáljon. A helyzetem nehéz, mondja a zsoltáros: nyomorúságom mélyén így kiáltottam, minden ember hazug. Senki nem mond igazat. Ám a nyomorúságban van egy pillanat, amikor felismerjük, nem azt kell mondanunk, amit gondolunk, vagy látunk (minden ember hazug), hanem a hitünket kell mondanunk – ez a  hitvalló helyzet, amikor én is, te is, a gyülekezet is, mindenki, aki Istenben, a Mindenható Atyában hisz, mondhatja az igazat. Isten az, aki világosságot gyújtott a mi szívünkben. Hiszek egy Istenben, Mindenható Atyában.
Ámen

Imádkozzunk: Mindenható Atyánk az Úr Jézus Krisztus által, magasztalunk, hogy teljes hatalmadban megmutattad magadat, mint kinek szavára sötétségből világosság lett és nem létezők mint létezők állottak elő. Magasztalunk, hogy mindezt teljes atyai jóságodban mutattad meg. Boldog szívvel dicsérünk, hogy nemcsak élhetünk Benned, hanem közelebb vagy szívünkhöz, mint mi önmagunkhoz. Köszönjük, hogy velünk különös célod van, rajtunk akarod kiábrázolni dicsőségedet és szeretetedet. Köszönjük, hogy így ismerhettünk meg Krisztusban, és így is valljuk meg a Te nevedet, Mindenható Atya. Köszönjük, hogy hihetjük, minden erő a rendelkezésedre áll, minden hatalom a Tiéd. Köszönjük, hogy Te mint Atya szeretsz bennünket, s mindent javunkra akarsz fordítani. Így hozzuk eléd a betegeket, a gyógyulásra várókat, akik oly régóta epekednek életük megújulásáért, gyógyítsd, újítsd, erősítsd, elevenítsd őket. Így hozzuk eléd a gyászolókat, akiket körülfogtak a halál kötelei, akik sötét éjszakába zuhantak, ragyogtasd rájuk világosságodat, mert Te a megholtakat is előhívod mint élőket, Te vagy a feltámadás Ura, vigasztald, bátorítsd őket a feltámadott Úr Jézus Krisztus erejével. S mi is eléd jövünk, Mennyei Atyánk, akik most hallottuk Igédet és buzdításodat, erősíts bennünket, hogy szent bizalommal, rendíthetetlen hűséggel keressünk minden időben, nyomorúságban kéréssel, áldások közt hálaadással. Kérünk Mennyei Atyánk, erősítsd és szilárdítsd hitünket, hogy Téged, akit megismertünk Jézus Krisztusunkban, rád bízzuk életünket. Buzdíts is Lelked által, hogy így tegyünk, bízzuk Reád magunkat, adjuk életünket Atyai kezedbe, hogy megtapasztaljuk jóságodat, áldásodat, hűségedet minden napunkon. Áldd hát meg Igédet bennünk, hadd teremjük meg a hálaadás gyümölcsét, neved dicsőségére, embertársaink javára.

Ámen