Hiszek – 14 Bűnök bocsánata

Szeretett gyülekezet, kedves testvérek!

Az Apostoli Hitvallás magyarázata során többször utaltam már arra, hogy a keresztyén hit, különösen, ha a hitszabály szerint, tételekbe foglalva valljuk meg, mondjuk ki, ahogy a Hiszekegyben van, akaratlanul is ütközik más vallások meggyőződéseivel. Sőt, olyan meggyőződésekkel is, melyek nem feltétlenül vallásiak, lehetnek ezek másfajta meggyőződések is. Az ütközés lényege az, hogy hitvallásunk – ha megvalljuk! – számos kérdést intéz másokhoz, kérdéseket vet fel mások felé, és megfordítva is, hitvallásunkat hallva, keresztyén életünket látva mások is mintegy kívülről, kívülállóként kérdéseket intéznek hozzánk. Néhány jellegzetes példát hadd soroljak föl. Ha azt mondjuk, hogy hiszünk, vagyis nemcsak elhiszünk ezt, azt, amazt, nemcsak valamiféle emberi hiszékenység vagy fogékonyság van bennünk, hanem hiszünk, tehát érvényre juttatjuk az életünkben a hit létjogát, mindjárt kérdeznek bennünket, s hitünket azonnal megkérdőjelezik. Te hiszel? Te hívő vagy? És ebből aztán ezer más kérdés is adódik. Aztán, ha kimondjuk, hogy személyes Istenben hiszünk, azonnal ránk támad a filozófia meg sok-sok egyéb vallás is, olyan vallások, amelyek egy diffúz világot tételeznek, és számon kérik rajtunk a személyes Istenben való hitet, magyarázatot követelnek. Vagy, ha azt mondjuk, hogy Jézus Krisztusban hiszünk, vagyis abban, hogy Isten Jézus személyében találkozott az emberrel, közösséget vállal az emberrel, hogy a teremtő Isten átlépte a teremtő és a teremtés közötti határt, megszüntette a kvalitatív különbséget, hogy minket megmentsen, azonnal kérdéseket tesznek fel. Hogyan, miért, milyen módon, miért éppen Jézus Krisztusban? Vagy, ha azt mondjuk, hogy hiszünk a Szentlélekben, a szeretet végső személyes valóságában, a mindent meghaladó szellemi hatalomban, tehát nem hagyjuk a világot az anyag fogságában, máris jönnek, és sokan és sokféle kérdést tesznek fel a Szentlélekről,  s visszamenőleg újra Krisztusról, a személyes Istenről, az Atyáról, a hitről. A kérdéseikben ellenvetéseket támasztanak, vitára vonnak bennünket, és ezekből sokszor konfliktusok támadnak. Ma azonban egy olyan tételhez érkezünk az Apostoli Hitvallásban: hiszem a bűnök bocsánatát, amely érdekes módon nem így teremti meg a megosztást vagy a konfliktust és a vitát, hogy mi keresztyének és a többiek, mi keresztyének és mások állnánk szemben. Ezt a hitvalló tételt egy olyan vita teremtette meg, bár magát a vitát nem szüntette meg, mely vita a keresztyénséget belülről osztja meg.  Amikor azt valljuk: hiszem a bűnök bocsánatát, máris hallom, amint a keresztyénség önmagával vitatkozik, önmagában oszlik meg és magában a keresztyénségben támadnak konfliktusok.

A múlt alkalommal utaltam egy nagy vitára, ez a donatista szakadás volt, amely a keresztyénség első évszázadait kísérte végig. Az üldözések után támadt a kérdés, hogy mi legyen azokkal, akik megtagadták Jézus Krisztust, otthagyták a keresztyén hitet, majd miután véget értek az üldözések, vissza akartak térni, és újra keresztyének akarnak lenni. Ez a nagy vita nem is oldódott meg jól, hadd jelezzem, egészen a hatodik, hetedik századig tartott, különösen Észak-Afrikában.  Amikor aztán megjelent a hódító iszlám Észak-Afrikában, a súlyosan megosztott keresztyénség egy pillanat alatt feloldódott, és sokan a donatisták közül áttértek iszlám hitre, mert korábban nem kaptak jó megoldást nagy kérdésükre. A vitát már röviden bemutattam, nem akarom ismételni. Csak még egyszer jelzem, hogy a vitát eleve elkerülhetetlenné tette, amit az egyházról hiszünk, hogy ugyanis Krisztus megszenteli az Ő népét, hogy a keresztyén közösség szent közösség, hogy van egy szent valósága: hiszem a szentek közösségét, ez a tétel is ott áll a hitszabályok között. Mivel azonban az egyházról szóló tétel megelőzi a bűnbocsánatról szóló tételt, tűnhet úgy, hogy előbb van egyház, és utána van bűnbocsánat, ebből viszont nagyon sok félreértés támadt. Ezért szükséges néhány tisztázó szót is szólni.

A vita az első évszázadokban döntő mód arról szólt, hogy van-e bűnbocsánat, van-e bocsánat. Lehetséges-e a kegyelem valóságát, a kegyelmet olyan mélyre belegyökereztetni az emberi világba, hogy abból aztán  újra meg újra felsarjadjon a kegyelem és a megbocsátás? Emlékszünk Péter kérdésére, amit Jézustól kérdezett, hányszor lehetséges az, hogy az atyámfia ellenem vétkezzen, és én megbocsássak neki. Hétszer is? Mire Jézus azt mondja neki, hogy nem mondom Péter, hogy hétszer is, hanem még hetvenhétszer is. (Máté 18:21-22) Csodálatos és lenyűgöző Jézus felelete. Az első évszázadok kérdése az volt, hogy lehetséges-e valóban hetvenhétszer is ezt begyökereztetni. Van-e bűnbocsánat, van-e bocsánat? A régiek vitája azt sejteti, hogy az első keresztyének olyan tragikus mélységben élték meg a bűn valóságát, hajlamosak voltak úgy látni azt, ahogy az antik görögség is látta, hogy nem valami konkrét tettet, cselekedetet láttak a bűnben, hanem sorsot, legyőzhetetlen, kikerülhetetlen sorsot, tehát olyan tragikus mélységében, olyan sorserőnek élték ezt meg, annyira meghatározó volt számukra a bűn megtapasztalása, hogy sok keresztyén nem is tudta ezt másképpen megoldani, nem tudta másképp megvédeni a saját életének és a keresztyén közösség szentségét, mint úgy, hogy a lehető legmesszebb elkerülték a bűnt. Szinte fizikai adottságnak, fizikai valóságnak vették a bűnt. S ahogyan egy-egy járvány esetén karanténba zárják a beteggyanús embereket, ők is óvintézkedéseket rendelnek el.

Emlékszem, gyerekkoromban elég gyakran volt száj és körömfájás a faluban, s vagy le kellett vágni a jószágot, vagy bezárták a gazdát a jószágaival együtt a házba, se ki, se be. Mi ugyan jártunk iskolába, de ott volt a lavór, bele volt szórva a vízbe fertőtlenítőszer, csizmában mentünk, beleléptünk, s úgy mehettünk be a tanterembe. S ma, amikor járványok támadnak, szinte fizikailag is átéljük a fenyegetettséget. Így voltak valahogy a régiek a bűnnel, nyílegyenes volt számukra a megoldás: elkülönülni, aki pedig bűnös, azt a keresztyén közösségbe be nem engedni. Ebből lett aztán szerzetesség, lett belőle remeteség. Végül is talán megoldhatom a bűnt is, vélték sokan, ha kimegyek valahova az erdőbe, beülök egy barlangba, senkivel szóba nem állok, a bűn ragályát nem fogom elkapni. Lett aztán ebből gyakori kizárás, lettek belőle határozott, szigorú, kérlelhetetlen szabályok.

De ezek a keresztyének nem érték be ennyivel. Lázadtak is mindegyre. Végül is miért ők szigeteljék el magukat? De főleg akkor lázadtak, amikor úgy látták, hogy az egyház összekeveredik a világgal, az egyház túlságosan is elvegyül az emberek közt, hogy nagyon szabadelvű – mondjuk mai szóval –, nagyon liberális az egyház, megnyitja a kapuit, s jöhet boldog-boldogtalan, nincsenek kritériumok, túl könnyen bocsát meg az egyház. Ez volt régen a szakadároknak, így a donatistáknak a vádja: túl könnyen bocsát meg az egyház. Pedig, mondották ők, nincs mindig bűnbocsánat. Ez azonban óhatatlanul kérdéssé tette, hogy mennyit ér akkor a Krisztus kegyelme, valóban egyetemes érvényű-e, valóban feltétlenséggel hirdethetjük-e az evangéliumot, a szabadulás evangéliumát, vagy vannak esetek és helyzetek, amelyekre nézve azt kell mondanunk, hogy drága kegyelem a Krisztus áldozata, csodálatos dolog az Ő bűntörlő áldozata, de itt nem, erre az esetre nem áll. A régiek Augustinus vezetésével szembe szálltak az elkülönülőkkel, és okkal hangsúlyozták, hogy a kegyelem mindig hatalmasabb a bűnnél. Pál apostolt idézték újra meg újra, így mondja a Római levélben, hogy ahol bővölködik a bűn, eluralkodik a bűn, ott sokkal inkább bővölködik a kegyelem. (Róma 5:20-21) A kegyelem mindig több. Ezért okkal emelték ki erre vonatkoztatva, hogy az volna a keresztyénség lényege, a keresztyénség nagy titka és megragadó ereje, hogy a keresztyénségben jelenik meg az abszolút új. Hadd mondjam így: a mindig-új, vagy ahogy énekeljük az egyik reggeli énekünkben, az örökélet reggele. (489. dicséret) Merthogy a bűn mindig hozzáköt bennünket ahhoz, ami volt, és nem enged, és fogságban tart a befejezettség, megtörténtség – sokszor szoktuk mondani – a jóvátehetetlenség foglyai vagyunk, és aki a jóvátehetetlenség foglya, az a tehetetlenség foglya. De a keresztyének mindig azt hirdették, hogy Krisztusban a mindig-új jelenik meg. Ha elolvassuk Pál apostol csodálatos himnuszát a Római levél 8. részében, ahol mondja az apostol, hogy meg vagyok győződve arról, hogy sem élet, sem halál, sem eljövendők, sem elkövetkezendők, sem mélység, sem magasság, sem fejedelemségek, sem hatalmasságok, sem semmiféle teremtmény nem szakíthat el bennünket Jézus Istennek szerelmétől, amely Urunk Jézus Krisztusban vagyon, - ebben a csodálatos felsorolásban egy valami nem szerepel. Mennyire bátor az apostol, amikor azt mondja, sem jelenvalók, sem elkövetkezendők… – és ott nincs az a szó, hogy a múlt. Mert a bűnbocsánatban Isten a múltat elengedte, a bűnbocsánatban Isten a múltat múlttá tette. Az már elmúlt. Ezért mondja másutt az apostol magára nézve, hogy amik voltak, azokkal nem törődöm, azoknak hátat fordítok, célegyenest igyekszem a nekem eltett mennyei jutalomra.(Filippi 3:4) Nem vagyunk immár foglyai a tegnapnak – hirdették a régiek. Egyszerű szóval:  nem vagyunk adósai a vétkeknek, a bűnöknek. Nem jön többet levél a mennyei bankból, hogy megváltozott a kamat, és ennyivel meg ennyivel többet tessék fizetni, és egyébként az ön életére az ördög inkasszót tett, és ha nem tud fizetni, vége a játéknak. Mi több, fordítva: nem vagyunk adósok.

 A bűnbocsánat kegyelme szabadító kegyelem. Ezért hangsúlyozta nyomatékkal Augustinus, amikor az egyház valóságával való összefüggést elemezte, hogy keresztyén életünknek, az egyházban való életünknek három dimenziója felel az evangéliumra: a keresztség, az úrvacsora és a szent élet – mondjuk ezt most református kálvinista módon: ez a hálaadó élet – ez felel az evangéliumra. A keresztség fejezi ki, hogy egy szent néphez tartozunk, a Krisztus által megszentelt néphez. Az úrvacsora ad alkalmat arra, hogy újra meg újra elkérjük Isten kegyelmét és elkötelezzük magunkat szövetségében. És a szent élet, a hálaadó élet mutatja meg, hogy ez az elkötelezés valóban megtörtént, hogy nemcsak üres szavakat mondunk, amikor elmondjuk a közgyónást, amikor irgalmat kérünk a bűneinkre, amikor kifejezzük, hogy az anyaszentegyházhoz tartozunk, - ezt a szent élet, a hálás élet mutatja meg.

Ma azonban másról folyik a vita. Nem olyan hangos ez, mint a régi, nem olyan megrázó, de nem kell egy vitának hangosnak és megrázónak lenni ahhoz, hogy nagy kárt okozzon. Tehát ma is folyik egy vita – és meggyőződésem szerint igen kártékony vita –, melyre éppen ugyanolyan érvényes ez a hitvallási tétel, mint volt a régire, csak másképp. Hiszem a bűnök bocsánatát. Ha a régiek arról vitatkoztak, hogy van-e bocsánat, meg lehet-e bocsátani, ha azt vizsgálták, hogy milyen mélyen gyökerezik a kegyelem és fölsarjadhat-e a kegyelemből újra meg újra a szabadulás, a kegyelem gyümölcse, a szeretet valósága, akkor a mai ember – ha szabad így fogalmaznom – ezt a kérdést egyszerűen korszerűtlennek tartja. És kérdezi, mire való a bocsánat? Ha a régiek azon oszlottak meg, hogy mennyire mély és átütő a bűn valósága, és gyógyítja-e a bocsánat, akkor azt kell mondjam, hogy a maiak ezt egyáltalán nem értik. Mert azt mondják, hogy nincs bűn. Miről vitatkozunk hát? Miért kéne bocsánat, ha nincs is bűn? Mi az, hogy bűn? S ha van is bűn, akkor Machiavelli cinizmusával azt mondják, hogy az emberek egyetemlegesen gonoszak – így Machiavelli –, és csak szükség esetén hajlandók némi jóra. De Machiavelli nem teológus volt, ne értsük őt félre, nem pesszimista létfilozófiát fogalmazott meg,  amit ő mond, nem teológiai igazság, hanem cinikus önigazolás. Azt igazolja, hogy mégis meg lehet tenni azt, amit az erénytanok és a közfelfogás rossznak tart, hiszen mindenki rossz. S legfeljebb, ha nagy az árvíz jön, akkor kapaszkodunk föl együtt a tutajra, és nem lökjük le onnan egymást. Ha ég a ház, akkor mozdul a kezünk, hogy tüzet oltsunk, egyébként „normálisan” mindenki rossz és gonosz. Vagyis amit Machiavelli kimond, annak éppen a fordítottját gondolja. Amikor Magyarországon az úgynevezett – most már én is így mondom: úgynevezett - rendszerváltás után elkezdődött az úgynevezett múltfeltárás, én sokáig őszintén azt hittem, hogy az évtizedes vonakodás, az ímmel-ámmal folyó kutatás, a tény, hogy ezt az egész ügyet bujkálás övezi, a régi tények eltagadása, mind-mind abból származik, hogy az emberek – különösen az érintettek – az egyházban is félnek attól, hogy nem nyernek majd bocsánatot. Azt hittem, hogy mindebben egy alapvető lélektani meghatározottság jut érvényre, mert valóban úgy van, és borzasztó torzulásokat hoz létre az emberben az a gondolat vagy érzés, hogy nincs bocsánat arra, amit elkövetett. Ezért az emberek valósággal egy másik ént építenek fel, egy fedő-ént, egy leplező-ént, egy ént, ami a felszínen megjelenik, s a valódi ént másnak mutatja, nem feltétlenül angyalnak, szentnek, de feltétlenül olyasvalakinek, akiben nincs meg az elkövetett bűn vagy vétek, ami miatt a tettes, az elkövető, az érintett szorong. Pár éve még azt hittem, hogy ez az egész kérdés, hogy mi itt Magyarországon nem tudunk a saját múltunkkal szembenézni, ebből a szorongásból fakad, hogy talán nincs bocsánat. Azt gondoltam, hogy némelyek ebben a félelemben élnek, hogy csak azért firtatják múltjukat (na, lássuk, mi volt régen, mit tettél, mit mulasztottál?), hogy aztán szép mosollyal, szeretettel az arcunkon, kicsalogassák a vallomásokat - de hátunk mögött elrejtve a bunkó! S aztán puff – leütjük azt, aki feltárja múltját, - mert nincs bocsánat. Aztán rájöttem, hogy nem erről van szó, itt nem a  leplező-én építése történik (Egyébként mi mást fejez ki a fügefalevél, amivel Ádám meg Éva eltakarták magukat? Az is egy másik, egy leplező én. Mi mást fejez ki a bokor, amelyben elbújnak, mint kultúrát, civilizációt, mely eleve azért épül, hogy elrejtse az embert? S mi más sokszor a vallásoskodásunk is,  mint ugyanezt? Beleöltöztetjük önmagunkat a vallásos ember fedő-, leplező-énjébe és azt hisszük, hogy már Isten sem veszi észre, kik vagyunk!) De rá kellett jönnöm, hogy nem ez az oka a mi elmúlt 15-20 évünket végigkísérő borzasztó vonakodásnak. Nem félnek a lelepleződéstől az emberek, nem tartanak a tények föltárulásától, nem szorongatja őket, hogy az életüket bűn terheli és netalán nincsen reá bocsánat. A baj egyenesen abban van, hogy nem hiszik, és nem gondolják, hogy volna bűn. Ilyen egyszerű. Amit ők egykor elkövettek, hogy társukat elárulták – maradjunk a konkrét ügyeknél –, hogy besúgók voltak, hogy összejátszottak egy diktatúrával, - az nem bűn, mert nincs olyan, hogy bűn. Egyszóval nincs is mit megbocsátani. Vagyis – miről beszélünk? Aki mégis azt gondolja, hogy az árulás, a besúgás bűn volna, az, úgymond, nyilván semmi mást nem akar, mint a mai embert visszarángatni valami régi, ókori, középkori, rettenetes, borzalmas, a múltnak átadott inkvizítori világba! Nincs erre szükség, nincs bűn! Mit akarunk hát mi tőlük? – kérdezgetik felháborodva. Ha a régieknek azzal kellett megküzdeni, hogy némelyek nem hittek a megbocsátásban – ez volt a régi vita! –, ma nekünk azzal kell szembenéznünk, hogy sokak szerint nincs is mit megbocsátani. Egyszóval a Krisztus keresztje, Isten mentő szeretete valami avult dolog, és aki ma megbocsátásról beszél – még egyszer mondom – , az a régi világba akarja visszarángatni a mai világot. Erről folyik ma a csendes, de megosztó, rettenetes, pusztító vita.

Bár a vita nem is igazán vita, hanem csak úgy megtörténik, hogy nem történik semmi.  S paradox módon, ezúttal nem a bűnében vergődő ember, nem a kereső, a szabadulni vágyó ember és az egyház között zajlik a vita, hanem belül az egyházban. Amikor Ausgustinus az Apostoli Hitvallást magyarázta, apologetikus tónusban minden egyes hitvallási tételnél fordítva is megmutatta az igazságot. A keresztségre készülőknek cáfolatot is adott a kezébe. Csak néhány tételt idézek a magyarázatából. Így mondja egy-egy hitvallási tételt magyarázva: ne higgyetek azoknak, akik azt mondják, hogy nincs Isten. Ne higgyetek azoknak, akik azt mondják, hogy Krisztus nem üdvözít, ne higgyetek azoknak, akik azt mondják, a Szentlélek nem isteni személy, ne higgyetek azoknak, akik azt mondják nincsen bűnöknek bocsánata, és nem fogadják vissza azokat, akik gyengék voltak az üldöztetéskor, hiszen Krisztus megbocsátott az őt megtagadó Péternek. Ne higgyetek azoknak – ez is egy régi vita volt – akik megtiltják, hogy az özvegyek újra házasodjanak, és bűnnek bélyegzik azt, hiszen Isten kegyelme lehetővé teszi, hogy az ember új életet kezdjen.

Most én ma az ő stílusában csak egy tételt mondok: ne higgyetek azoknak, akik azt mondják, nincsenek bűnök. Ne higgyetek nekik. Sokan vannak, sokan mondják, sokan tanítják. Ne higgyetek azoknak, akik azt mondják, hogy a bűntudat illúzió, hogy a bűn csak valami pillanatnyi adottság, olyan mint a kaleidoszkóp, amit rázunk, belenézünk – ez nem jó kép – megrázzuk, és jó kép adódik. Vagy modern képpel, ne higgyetek azoknak, akik azt mondják, a bűn olyasmi, mint amikor a software-ben hiba támad, ám a hardware rendben van. Control+alt+del – újra indítjuk a menetet. A hardware rendben van, a software-hibát kijavítjuk – mi szükség hát bocsánatra?

Akik ezt mondják, akik azt mondják, hogy nincs bűn, azok a bűntelenség dogmáját vallják, és erre azt tudom mondani: ez rossz gyógyszer – mert sok-sok embernek gyógyszerül szánják a bűntelenség dogmáját, a szorongó, vergődő, aggódó embernek ajánlgatják, aki vergődik a bűneiben, vergődik a vétkében, vergődik – ahogy mondom – a tehetetlenségben, a jóvátehetetlenség tudatában. Azt mondják neki, hogy óh, ez illúzió, nem kell ettől félni. Ez a gyógyszer veszélyesebb, mint a betegség. Milyen orvos az, aki a betegének azt mondja, kérem, magának semmi baja! Gyógyszer ez? Valaki orvoshoz megy nyomorultul, betegen, megvan a diagnózis – rák –, és azt mondja az orvos: csak a röntgenkép homályos, magának nincs semmi baja. Menjen haza, éljen nyugodtan. Milyen viszony ez az életünk elrendezetlen dolgaihoz, a bűn csapdáihoz, a sors rettenetes erőihez, ha azt mondjuk, hogy nincsenek is. És ha nincsenek, akkor nincs mit megbocsátani. Ne higgyetek ezeknek! A bűnök bocsánatát higgyétek.

A felolvasott négy megfontolással segít bennünket, próbáljuk hát úgy érteni, hogy teljes egészében ránk is vonatkozik. Jézushoz visznek egy asszonyt, akit tetten értek házasságtörésen. Mózes törvénye szigorú és kérlelhetetlen, az ilyet meg kell kövezni. Megkérdezik Jézustól: Mester, mit szólsz? Nem mondom végig a történetet, ismerjük jól, csak a négy vonatkozást emelek ki. Ki az, aki közületek nem bűnös? – kérdez vissza Jézus. Aki közületek nem bűnös, az vesse rá az első követ. Ez a tétel belépés a kegyelem erőterébe. Ki az, aki itt nem bűnös? Aki tudja magáról, hogy az, aki elrejtett, megoldatlan, jóvátehetetlennek tudott vétkek között vergődik, és ezt Jézus kérdése nyomán immár elkerülhetetlenül tudja is magáról, - az lép be a kegyelem erőterébe.

Azt mondja Jézus: ha van közöttetek, aki nem bűnös, az vesse rá az első követ. Mi itt mosolygunk, hogy micsoda csapdát állít Jézus ezeknek a lihegő embereknek, akik tulajdonképpen Jézusnak akartak csapdát állítani. Aki nem bűnös, az vesse rá az első követ. De jól megválaszol nekik Jézus! De ha mosolygunk, és azt mondjuk, micsoda nagyszerű jézusi fogás van ebben a megengedésben (mert ez megengedés: aki nem bűnös, dobhatja a követ, aki nem bűnös, az jelentkezhet hóhérnak, aki nem bűnös, az ítélhet), ne feledjük, Jézus nem azt mondja, hogy senki sem bűnös itt.. Ez egy nagy megengedés, nagy kockáztatás, de tudjuk, hogy. Jézus tudja, hogy ott mindenki bűnös.  Jézus tudja, hogy itt mindenki bűnös. Miért mondjuk hát azt, hogy nincs bűn?

Hol vannak a te vádolóid? – kérdezi Jézus az asszonytól. Ez a kérdés megrendítő. Nem azt mondja Jézus, hogy hol vannak a hőbörgők, hol vannak a provokátorok? Nem azt mondja az asszonynak, na, megúsztad te is, sipirc, fel is út, le is út. Azt mondja: hol vannak a te vádolóid? – és az itt szereplő szó nem a vádaskodást jelenti, hanem az ügyész megalapozott tevékenységét, aki tényekre alapozva előterjeszti a vádat a bírónak ítéletre. Itt nem bizonyításról van szó, hanem a tett megítéléséről: hol vannak a vádolóid? Ezzel Jézus kimondja, hogy az az asszony bűnös volt. Nem azt mondja, hogy eloszlott a viharfelhő, vagy hogy koncepciós per áldozata lett majdnem. Hol vannak, akik kategorikusan szólnak ellened? Ez a kérdés nem elengedés, nem megengedés. Folytatásnak kell jönnie, s Jézus folytatja is: én sem kárhoztatlak téged. Itt már egy másik szó szerepel, ez már nem a vád, hanem az ítélet szava. Krisztus a bíró. Én sem kárhoztatlak téged. Hiszek a bűnök bocsánatában. De ennek is folytatódnia kell: és így folytatja Jézus: eredj el, és többé ne vétkezzél. Ha eddig azt hittük volna, hogy egy jogi rabulisztikának vagyunk itt tanúi, hogy Jézust provokálva odavisznek elé egy esetet, ami megítélés szempontjából nem is kétes, és arra akarják Jézust, a kegyelem királyát rávenni, hogy mondja ki: kövezzétek meg, sőt dobja Jézus az első követ…, akkor tévedünk, mert az elbocsátó szó  (eredj el, és többé ne vétkezzél!) jelzi, hogy csak a szabad ember, csak a megbocsátást nyert ember, csak a bűnéből feloldozott ember, csak a tehetetlenségből kiszabadított ember és a jóra képessé tett ember tud álcáktól mentesen élni. Csak az ilyen embernek nincs szüksége másik énre. Csak ebben az esetben mondhatom, hogy nem kell egy másik Szabó Istvánt magam köré nőtetnem, hogy azt lássa mindenki, míg belül ott van az igazi, amit jobb, ha nem lát senki és én sem. Csak így lehet szent életet élni, csak így lehet az igazságnak élni, csak így lehet hűségesnek lenni a jóhoz. Ne felejtsük el a hazug mondatot, amit Machiavellitől idéztem. A fele igaz, mert azt mondja – s addig igaz is – hogy minden ember egyetemesen gonosz. De a másik fele már nem: hogy ezért csak szükség esetén teszi a jót. A keresztyénség ezzel szemben áll, ezzel ütközik, mert mi az valljuk, hogy az  ember nem szükségből teszi a jót, hanem szabad hálából vagy hálás szabadságból.

Ma nagy szellemi forradalomra van szükség, hogy a cinizmusból szőtt hálót, amit évszázadok óta fonnak Európában és a nyugati civilizációban, valamiképpen átszakítsuk. János elmondja: Krisztust akarták megfogni, azért vitték oda a bűnöst és így akarták Jézust belesodorni egy ítélkezési procedúrába, hogy aztán megfoghassák. Mert tudták, hogy Jézus megbocsátó, tudták, hogy Jézus elengedő, tudták, hogy Jézus szabadító, s meg akarták fogni. Nem sikerült nekik. De csak itt. Mert később megfogták, elítélték, keresztre feszítették, megölték. Ahogy mondjuk úrvacsorai énekünkben: a nagy bűnöst elengedték, a szentet fára függeszték. (440.dicséret) Ez azért történt, mert valakinek meg kellett adnia a bocsánat, a kegyelem árát. Nem olcsó ez a kegyelem, nem olcsó semmi az a szó: eredj el, és többé ne vétkezzél. Nem olcsó a bűnbocsánat, nem olcsó a bocsánat, mert aki enged, aki elenged, az veszít. A szeretet veszít, a szeretet tud veszíteni.

Most már csak az a kérdés maradt hátra, hogy valóban megelőzi-e az egyház a bűnbocsánatot. A régiek a középkorban a hitvallásnak ezt a tételét (hiszem a keresztyén anyaszentegyházat) így fordították, hogy hiszek a keresztyén anyaszentegyházban. És úgy magyarázták, hogy azért kell az egyházban hinni, mert mintegy bele van zárva az egyházba a bűnbocsánat valósága, az egyházban nyerünk bocsánatot, az egyházhoz kell tartozni, s ezért kell megkeresztelkedni, ezért kell úrvacsorázni, ezért kell a szent közösséget gyakorolni, mert Isten ezt a kegyelmet az egyháznak adta. Van is ebben sok igazság, hiszen azt mondja Krisztus az apostoloknak: „amit megköttök a földön, a mennyben is kötve lészen; és amit megoldotok a földön, a mennyben is oldva lészen.” (Máté 18:18, vö.  Máté 16:19) De, hogy félre ne értsük a kulcsok hatalmának titkát, ki kell mondanunk, hogy az egyház mégsem zárhatja magába a bűnbocsánat lehetőségét, mert ha magába zárná, nem értenénk a kegyelem titkát. A kegyelem titka ez: a bocsánat ajándék. A bocsánat a végső kegyelem diadala, az egyház csak előleg. Isten az anyaszentegyház életében megelőlegezi számunkra a kegyelem végső diadalát. Az egyház az a közösség, ahol közösen, olykor vitáktól terhelten, olykor a régieket és önmagunkat sem értve, olykor a világ zűrzavarába is belezavarodva, fájdalmasan hordozva saját vétkeinket, nyomorúságainkat, mégis boldogan valljuk, és közösen valljuk, hogy Isten Krisztusban a radikális rossznál és mélyebben gyökereztette a kegyelmet, az isteni szeretet ősmélységébe rejtett el, és ebből újra meg újra fölsarjad és valósággá lesz a bocsánat. Ezért vallhatjuk együtt, és valljuk személyesen is: hiszem a bűnök bocsánatát. Ámen

Imádkozunk! Köszönjük vétkeket megbocsátó, bűnöket törlő, helyettünk bűn zsoldját megfizető kegyelmes Urunk, hogy akárhányszor folyamodunk Hozzád és mondjuk az Úr imádságában: Bocsásd meg a mi vétkeinket, mi ezt mindig abban a boldog reményben tehetjük, hogy Tenálad valóban kész a kegyelem, hogy Te magad keresel is bennünket. Hívogatsz minket, megnyitod az utat Önmagadhoz, a kegyelem királyi székéhez, hogy ezt az irgalmat, feloldozást, bűnbocsánatot, csodálatos és nagyszerű szabadságot Tenálad megnyerjük. Most is így jövünk, és megvalljuk töredelemmel azt is, sokszor elszédülünk attól az érveléstől, attól a hamis terápiától, amely csak megnyugtat bennünket ideig-óráig, de meg nem gyógyít, amely elűzi ugyan kétségbeesésünket egy percre, de meg nem szabadít, hogy nincs is bűn.

Mennyei Atyánk, mindent, amiről tudunk, és amiről nem tudunk, ami előttünk forog, és amit mélyre elrejtettünk, és másik ént teremtve eltakartunk, eléd hozunk, előtted nincsen rejtve semmi. Te vagy a szívek és a vesék vizsgálója, s kérünk Téged azért a drága kegyelemért, amelyet Krisztusban megszereztél, melyet oly mélyre gyökereztettél, mely mindig felette bővölködik minden nyomorúságnak, véteknek, bűnnek, sorsnak, elesettségnek. Légy hozzánk kegyelmes, adj nekünk szabadulást, adj Benned való igaz boldogságot, hálás életet, hogy készek legyünk Lelked hatalmában neved dicsőítésére tenni a jót. Törvényedet betölteni, szereteted rendje szerint járni. Mennyei erőiddel segíts és támogass bennünket Mennyei Atyánk, szülj minket új életre, hálás életre, nevedet dicsőítő szabad életre. Hisszük Mennyei Atyánk, hogy Krisztusunkért, aki érettünk adta önmagát, aki elhordozta a mi bűneink ellen való haragodat, aki elfordította ítéletedet és kegyelmet szerzett számunkra, kérésünket meghallgatod, minket feloldozol, szívünkbe írod a boldog reménységet, sem jelenvalók, sem következendők nem szakítanak el bennünket a Te szeretetedtől.

Ámen