Hiszek – 13 Szentek közössége

Szeretett gyülekezet, kedves testvérek!

Hogyha Isten adna a mi időnkben is egy Luthert az anyaszentegyháznak – kellene is, hogy adjon! – , adna egy Luthert, akkor ez a mi Lutherünk bizonyosan ugyanúgy keresné a kegyelmes Istent, keresné az irgalmat, a szeretetet, az igazságot, ahogy a régi Luther. S ha Isten adna Luthert, bizonyosan adna mellé egy olyan lelki atyát is, mint aki volt régen. Staupitznak hívták, ő volt Luther gyóntatója a kolostorban. Staupitz Lutherrel rendre elmondatta az Apostoli Hitvallást, és amikor ahhoz a cikkelyhez érkeztek: hiszem a bűnök bocsánatát, megállította a bűnei miatt gyötrődő Luthert és újra meg újra elmondatta vele ezt a cikkelyt: hiszem a bűnök bocsánatát.

Ma azonban, azt hiszem, Staupitz, a lelkigondozó nem ezt a cikkelyt ismételtetné újra Lutherrel, hanem a ma soron következőt: hiszem a szentek közösségét. Ezt mondatná vele újra meg újra. Okkal állapította meg az 1930-as években egy nagy anglikán teológus, William Temple, hogy bár az első négy-öt évszázadban az egyházatyák, koruk legkiválóbb szellemi alakjai mindent megfogalmaztak, hitvallási formába öntöttek és kitisztáztak, amit mi a Szentháromság Istenről elmondhatunk, ám az egyház kérdését sem akkor, sem azóta nem tisztáztuk. Nagy kérdés ma is, mit jelent az: hiszem a szentek közösségét.

A múlt alkalommal némi humorral azzal fejeztem be az igehirdetést, hogy amit az anyaszentegyházról négy rövid tételben az Apostolok cselekedetei alapján elmondtam, nevezetesen, hogy ott van egyház, ahol tanulják és hirdetik az evangéliumot, ahol van egymással való szeretetközösség, ahol gyakorolják a sákramentumokat is, és nem szűnik meg az igazság, ez afféle liberális megközelítés lett volna, engedékeny, minimalista. S azt is megígértem, hogy ma a konzervatív felfogást fogom elmondani. Így ma kísérletet teszek rá (úgysem esik nehezemre konzervatív dolgokat mondani). Ugyanakkor ezzel azt is jelezni akartam, hogy az egyházról többféle módon kell gondolkodnunk.  Múltkor különösebb bonyodalom nélkül, néhány egyszerű tételben elmondhattuk, hogy mit hiszünk az egyházról, mit hiszünk a keresztyénségről. Most viszont elmélyedve, pontosan, szigorúan fogalmazva kell elmondanunk, hogy a két tétel (hiszem a keresztyén anyaszentegyházat - hiszem a szentek közösségét) egybetartozik. Olyannyira egybetartozik, hogy a tudósok egyértelmű tényként rögzítik, hogy az Apostoli Hitvallásnak számos korai változataiból hiányzik ez a passzus: hiszem a szentek közösségét, - és ennek jelentősége van. Sok változatban természetesen ez is ott van, de nem tudni, melyik változat volt a leghasználatosabb. Például, biztos, hogy Galliában és Észak-Afrikában ez a passzus nem hiányzott. A keleti keresztyénség liturgiájában viszont nem mindig használták. Egészen a negyedik század végéig változatos a helyzet,  s ekkor alakul ki a konszenzusos szöveg, amit azóta minden keresztyén a világon egyforma módon vall. De sok esetben, amikor hitszabályt fogalmaztak a régiek, nem tartották fontosnak ezt a passzust, beérték az anyaszentegyházról szóló résszel. Mégis úgy hozta a sora, hogy a negyedik század végére ez a tétel is az egyetemes hitszabályok közé került. A konszenzus kialakulásának történetét nem ismerjük, de többféle okot felsorolhatunk, s mindenik sarkalatosan érinti a keresztyén hitet és életet. S mindennek alapját megtaláljuk a felolvasott Igében, a Korinthusi levél bevezető szakaszában.

Hiszem a szentek közösségét - ezzel azt jelezzük, hogy az egyháznak van története. A negyedik században egy Nicetas (vagy görögösen Niketasz) nevezetű püspök, aki a mai Szerbiában, Fehérpalánkon püspökösködött, arról ír, hogy a szentek közössége – latinul communio sanctorum – azt jelenti, hogy Isten egyháza magába foglalja azoknak az életét is, akik előttünk éltek, a szüleinkét, a nagyszüleinkét, a dédszüleinkét, a reformátorokét, az egyházatyákét, az atyákét, az ószövetségi szentekét egészen vissza Ádámig, és azokat is, akik majd utánunk jönnek, a gyermekeinket, az unokáinkat. Egyszóval a hitvalló tételnek, hogy van egy idői vonatkozása. Időben, történelemben, közösségben vagyunk azokkal, akik előttünk jártak, és közösségben vagyunk azokkal is, akik utánunk fognak jönni. Ezt egyébként a Heidelbergi Káté is így magyarázza: Hiszem, hogy Isten Fia a világ kezdetétől fogva annak végéig által egy kiválasztott gyülekezetet gyűjt egybe, azt Igéje, Szentlelke által oltalmazza, és hiszem, hogy annak én is tagja vagyok és az is maradok. Nagy alázatra és bölcsességre indít ez bennünket, s most ennek néhány vonatkozását említem meg.

Mindenekelőtt, az idői dimenziónak a megnyitása azt jelenti, hogy a keresztyénség nem velünk kezdődik, és nem velünk végződik. Ezt néha könnyű kimondani, de sokszor úgy élünk, mintha ezt nem tudnánk. Néha úgy viselkedünk, mintha velünk kezdődne, és velünk végződne a keresztyénség. Annyi a keresztyénség, úgymond, amennyi az én keresztyénség-történetem. De mi egy nagy szent folyamatban vagyunk Isten elválasztó kegyelme folytán mindazokkal egyetemben, akik a mi Urunk Jézus Krisztus nevét segítségül hívják bármely helyen, a magunkén és a miénken, ahogy Pál apostol mondja. Így kezdődik a Korinthusi levél: bármely helyen, a magunkén és a miénken - bármely időben, az ő idejükben és a mi időnkben: ez a szentek közössége. És mi ezt a boldog tapasztalatot terjesztjük ki időben egészen – ahogy a Heidelbergi Káté mondja – a világ kezdetétől annak végéig. Isten munkálkodik a történelemben, és munkálkodik az emberek között. Igéje és Szentlelke által embereket ragad meg, hív el, gyűjt egybe, és tart meg az üdvösség szent ígéretében.

Ebből az is következik, hogy el kell hordoznunk az előttünk járó nemzedékeket minden nyomorúságukkal együtt. Annak a felfogásnak, hogy velünk kezdődik és végződik a keresztyénség (na jó, talán még a gyerekem, az unokám konfirmáljon le, de nem kell ezt annyira erőltetni!), az egyik oka az, hogy a mai keresztyénség nagy szellemi támadásoknak van kitéve. Szüntelen a szemünkre lobbantják, az orrunkra koppintják, hogy: na de igen, inkvizíció, na de igen, keresztes háborúk, na de igen, tokás püspökök, na de igen, az egyházatyáknak ilyen, olyan megnyilvánulásai, na de igen a szent Niceai zsinat. A történész elmondja, hogy mennyi intrika, cselezés, csűrés-csavarás volt ott. No, mondjuk erre mi, magyar reformátusok, ezt mind régi dolog, viszont minket mindig üldöztek, gályarabjaink voltak, harcoltunk a vallásszabadságért! Ám erről nekem mindig az jut eszembe, hogy az 1800-as évek elején, mikor Debrecenben püspököt választottak, és az ellenpártnak nem tetszett, összecsapott a hierarchia meg a küriarchia. Ebből lett a híres Sinai-per, s mi büszke kuruc reformátusok elmentünk a labanc Bécsbe és feljelentettük egymást. És még mennyi minden van! Bizony, ilyenkor az ember könnyen mondja: semmi közöm a régiekhez, az én keresztyénségem közvetlen keresztyénség, egyenes utam van Istenhez, megkaptam Lelkének áldását, élek egy szép és drága jó közösségben, mi közöm ezekhez a régi dolgokhoz,  - a szentek közössége az, ami itt és most van.

S aki ezt srófolja tovább, hamar eljut oda, amit nemrégiben olvastam egy amerikai internetes egyházi portálon. Hogyan lehet harminc másodperc alatt megmondani, hogy milyen egy gyülekezet? Ez a harminc másodperc –amerikai módszer, lift-speach módszernek nevezik. Eszerint bárkiről megtudhatod kicsoda, míg a lift az első emeletről felér a harmadikra, elég erre ennyi idő. Ezt a módszert átvették az amerikai keresztyének is. Furcsállnám, de megtörténhetne, hogy ha belépne most ide egy amerikai testvér, máris – mindjárt fél tizenegy! – sőt, tíz óra hat perckor tudta volna, hogy budahegyvidéki gyülekezet milyen. A mai keresztyénség a gyötrelmében, bajában, gondjában gyökerezik ez, ha teher nekünk a régiekkel, a régi keresztyénséggel, meg az Ószövetség atyáival, meg a középkoriakkal közösséget vállalni. Ami a keresztyénségben itt és most van – ezt jelenti a szentek közössége. De sokan hirdetik ezt! Ám hadd hívjam fel a figyelmet arra, hogy éppen a negyedik század végén kerül be a Hitvallásba véglegesen a cikkely: szentek közössége – s nem véletlenül.

A negyedik század derekán a római birodalomban véget értek a keresztyénüldözések. Constantinus császár, türelmet adott, Theodosius császár államvallássá tette a keresztyénséget. Csakhogy az üldözés emlékei elevenen éltek. Különösen Észak-Afrikában, ahol sokan mártírok lettek, sokat szenvedett a keresztyénség. Amikor véget értek az üldözések, azt látták, hogy azok is keresztyénként teszik magukat, akik az üldözések ideje alatt megtagadták Krisztust. Voltak, akik a rejtegetett Bibliákat beszolgáltatták. Voltak, akik nyilvánosan megtagadták Krisztust. Túlélték az üldözéseket, sok hitvalló pedig áldozatul esett. S most megjelentek, és elkezdtek újra keresztyének lenni, csak úgy, minden további nélkül. De hát végül is, mondhatnánk, a keresztyénség a bűnbocsánatnak, az irgalmasságnak, az elengedésnek a vallása. Minden további nélkül lehet újra Jézus Krisztusban hinni, lehet papnak, püspöknek lenni, mert az árulók között nagyhatalmú atyafiak is voltak. Az észak-afrikaiak fellázadtak ellenük. Majd rendre csúfolódtak a többi keresztyéneken, mondván hogy ti mindenféle jött-mentet azonnal befogadtok, konkolyt vettek a búza közé. Nagy vita volt ez, évtizedekig tartott. Ha ma fölvetnék …. bár föl sem merjük vetni a kérdést! – nem vagyunk olyan bátrak, mint a régiek, gyávák vagyunk -  s mégis, ha fölvetnénk: mi legyen azokkal, akik a pártállam idején elárulták Jézus Krisztus ügyét, megtagadták a hitet, elszegődtek titkos ügynöknek? – vajon mit felelnénk rá? Visszafogadjuk őket, minden feltétel nélkül?  - a bűnbocsánat közössége vagyunk! Tegyünk úgy, mintha mi sem történt volna? - az egész egy rossz álom volt! Csak egy színdarab a kommunizmus színházában, de igazából véve nem történt semmi? Mondjuk rá, hogy igen! De akkor hogyan számolunk el azokkal, akiket kivégeztek, börtönbe csuktak, mindenükből kiforgattak, tönkretettek? És ők, az áldozatok meg a tettesek hogyan fognak az anyaszentegyházban együtt meglenni? Azt tudom mondani, ez az egyik legsúlyosabb kérdése a mai keresztyénségnek, s nemcsak a volt szocialista országokban, hanem az egész világon. Ma is vannak keresztyénüldözések, mindenféle. A legszerényebb számlálás szerint ma 24 országában van keresztyénüldözés, köztük a világ legnagyobb népességű országában, Kínában, aztán iszlám országokban, és Indiában is. Hallottuk karácsonykor, Egyiptomban egy kopt templom előtt robbantottak, és ez kifejezetten keresztyénség elleni merénylet volt. Mit mondunk mi nekik? Hogyan segítsük azokat, akiket ma, 2011. január 16.-án üldöznek a hitükért? Mert amíg mi, akik túl vagyunk, ha nem is véres próbákon, ha mi nem tudunk tanulságokat levonni, akkor mit tudunk értük tenni? Hallgassunk úgy, ahogy a lusta nyugati keresztyének hallgatnak. Mert én nem hallottam az elmúlt tíz évben, hogy a német keresztyének tiltakoztak volna bármely arab országban a keresztyének üldözése miatt, vagy az amerikai keresztyének szólnának Kínának, hogy ne csinálják, amit csinálnak. Az olaj fontosabb, az arab vendégmunkások fontosabbak, a nukleáris leszerelés fontosabb, tudjuk jól. Vannak ilyen érvek és indokok is, - de mi a szentek közösségét valljuk, ismétlem Pál apostollal: azokról beszélünk, akik a Jézus Krisztus nevét segítségül hívják bármely helyen, a magukén és a miénken.

Tehát nemcsak az idő dimenzióját nyitjuk meg, hanem kimondjuk, hogy ma, itt a maguk helyén közösségben vagyunk a más helyen élő keresztyénekkel. Ezért bár okos volt egykor a donatisták kritikája az egyházzal szemben, amikor visszafogadták a bukottakat, mégis Augustinusnak volt igaza, aki szerint nem lehet másként megbékülnie két embernek, csak, ha egymás szemébe néznek. Ha azt mondjuk, hogy hess azoknak, akik elbuktak, ki vannak zárva, és lehetetlen, hogy újra felkeljenek és megújuljanak, akkor először is Isten ítélőszékébe ülünk (amire nincs jogunk), másrészt soha nem nézünk a szemükbe.

Még egy vonatkozása van az idő és a tér dimenziójának. Így mondja a Heidelbergi Káté: Hiszem, hogy én is tagja vagyok ennek a közösségnek. A Heidelbergi Kátét a 16. században írták, s akkor fordított volt a helyzet, mint ma, de annak is van üzenete. A nagy egyházmegújító harc során a drámai kérdés az volt, hogy én tagja vagyok-e az egyháznak. Ez is nagy-nagy alázatra int bennünket. Ma ugyanis azt tapasztalom – református körökben különösen –, hogy nem rendíti meg az embereket, ha nem tagjai az egyháznak. Sőt. Nem nézett rám szépen a papom - mondja valaki -, én abba a gyülekezetbe többet be nem teszem a lábamat. Már megint konzervatív prédikációt mondott a pap – mondja más -, keresek egy liberálist. Már megint liberális prédikációt mondott a pap, keresek egy konzervatívot. Az a pap ide húz a politikában, én oda nem megyek, mert narancsszínű az orra! Annak meg piros szegfűből van a füle, én oda be nem teszem többé a lábamat! A lábunkkal szavazunk, - s nem akarunk egyháztagok lenni. Szinte azt játssza ma a református ember, hogy könyörögjön már a pap, meg a presbitérium, hogy méltóztasson a templomba eljönni, és közösséget gyakorolni. Milyen csodálatos, amit a Heidelbergi Káté mond: hiszem, hogy ennek a közösségnek tagja vagyok, és az is maradok! Nemcsak akkor vagyok ott, amikor én vigasztalást, erőt, békességet, boldogságot kapok a gyülekezetben, hanem akkor is, amikor harcok, konfliktusok, hiedelmek, félreértések és drámák vannak, és más is kap vigasztalást, erőt, békességet, boldogságot. Én annak a közösségnek vagyok a tagja. Az lehet, hogy egy édesapa kitagadja a gyermekét, olykor megtörténik ez a borzasztó dolog, de egy gyermek soha nem mondhatja, hogy ez az ember nem az édesapám, és ez az asszony nem szült engem, nem az édesanyám. Viselkedhet úgy, mintha nem lenne az apja, viselkedhet úgy, mintha nem lenne az édesanyja, de ezt a tényt, ezt az igazságot, hogy az anyaszentegyházba hívott el bennünket és szült bennünket Isten Lelke új életre, ezt nem tudjuk eltagadni. Fordítva, mi boldogan valljuk, amikor mondjuk: hiszem a szentek közösségét.

Amikor a régi óegyházban kitört a vita, újra meg újra felidézték ezt a tételt: hiszem a szentek közösségét. Ezzel vallották meg és vallom meg én is, hogy amilyen nagy és felfoghatatlan titok, hogy én a szentek közé tartozhatom, ugyanolyan nagy titok, hogy Isten milyen módon tartja meg az Ő választott népét a világban. A példázat szerint Isten nem enged szolgái dühödt rendcsinálásának: kitépjük a konkolyt! S azért nem enged, mert bár a búza és a konkoly együtt növekednek, és tudjuk, hogy az anyaszentegyházban együtt vannak igazak és hamisak, szentek és tisztátalanok, amint a búza és a konkoly, ezek együtt növekednek, - de az egyik csak búza, a másik meg csak konkoly, és nem azonosak. Ez az anyaszentegyház egyik nagy titka.

A középkorban, mást is értettek a szentek közösségén, mert középkori módon mindent két szintre bontottak. A szentek a kiemelkedő alakokat jelentették, azokat, akiknek annyi érdemük gyűlt már, hogy abból nekünk is jutott. Olyan bőséggel termett a hűség, jóság, állhatatosság, igazság, tisztesség, hogy érdemet lehetett belőle átszármaztatni. Ez aztán oda fajult, hogy bár a Biblia alapján Dávid bűneiről tudunk, Péter gyávaságáról tudunk, de hogy egy középkori szent milyen volt, arról nem tudunk semmit. Olyan fényesre sikálták az életüket, hogy szinte már nem is volt emberek. Aztán később ez a felfogás tárgyiasult is, a commonio sanctorum-ban a sanctorum szót semleges nemben vették. Aquinói Szent Tamás így is értelmezte, s azt mondta, hogy ez nem a szent emberek közössége, hanem a szent dolgok, a sákramentumok közössége. És az a jó keresztyén, aki mind a hét szentségben részesedik valamilyen módon. S mire Lutherhez érkezünk, látjuk, a szentséggel boltolni is lehetett. „Mihelyt a pénzed a ládikában koppan, lelked a menybe izibe betoppan” – prédikálta Tetzel János dominikánus prédikátor meggyőző módon, s elég sok pénzt össze tudtak ebből gyűjteni. Mert így gondolta a középkori ember: a szentség átruházható, megszerezhető. Tárgyiasult.

De mit mond Pál? Ti itt vagytok megszentelve - ezt írja a korinthusiaknak, noha később éppen az úrvacsora kapcsán azt írja nekik, hogy nem dicsérlek benneteket, mert nem haszonnal, hanem kárral gyűltök egybe. Ezért utasította el a reformáció ezt a kétszintes felfogást, és hangsúlyozta az etikai jelleget. Szentek vagytok – ezt mondja a Korinthusi levél az első három versében Pál, majd utána semmi mást nem hallunk tőle, mint azt: hogy legyetek szentek. A keresztyénség ilyen módon életfeladattá válik. Ha nem lenne kiüresítve ez a szó, azt mondanám: életprogram ez. Isten a szentség dimenziójában hív meg bennünket, és a szentség dimenziójában nem lehet másnak lenni, mint szentnek. Aki felmegy az autósztrádára, az nem közlekedhet akárhogy. Ne legyünk hát olyanok, mint a viccbeli ember, aki megy az autósztrádán, bekapcsolja a rádiót, és hallja, bemondják: figyelem, figyelem, egy ámokfutó szembe megy a forgalommal! Mire az atyafi: na, már megint hazudik a média, mert itt nem egy ámokfutó jön velem szembe, hanem legalább ötven! A szent életnek vannak szabályai. Kár, hogy ehhez a szent élethez mi végső szükségben vesszük elő az anyaszentegyházat. Pedig az derül ki a hitvalló tételből (Hiszem a szentek közösségét), hogy a megszentelés az anyaszentegyházban megy végbe. Az angolok nagy Bibliája, a King James Version, amely ebben az esztendőben ünnepli kiadásának 450.-ik évfordulóját, helyesen érti ezt, magyarra áthozva így: Isten szentekül hívott el. Szentekül hívott el. Vagyis elkülönített és magának fenntart és megkülönböztet, és nem kever össze a világgal.

Ma sok minden hallottunk bűnről, vétkekről, bukásról, szentek közösségéről, megbocsátásról, búzáról és konkolyról. Nemrégiben mondta egy okos ember, amikor firtatták, hogy a keresztyéneknek mégiscsak jobban kéne szeretniük a bűnösöket: igen, igen, Jézus Krisztus leült a bűnösök asztalához és velük együtt evett. de nem nyitott velük közös éttermet. A bűnösök barátja volt, de nem az üzlettársa. Ez a keresztyén élet nagy művészete: Isten megújító kegyelmében szüntelenül szeretni, de soha nem cinkossá aljasodni. Hiszem a szentek közösségét, hiszem, hogy az egyház Isten Szentlelkének munkája, az üdvösség történetének közössége, hiszem, hogy az egyház az áldások közössége, és hiszem, hogy az egyház a végső idő közössége, mert sohasem a fennállóból szerveződik, hanem mindig az eljövendő isteni világ erői éltetik. Igen, tudom testvérek, ma az egyházra rájár a rúd – ahogy szokták mondani. De inkább azt mondom, hogy ma az egyház nagy próbatételben van, tényleges üldözések, és szellemi megvetés sújtja. A világ sok részén üldözik, Európában pedig megvetik. De te őrizd meg, ami tenálad van – mondja a gyülekezet ura, a Jelenések könyvében. Őrizd meg az igazságot, őrizd meg a megbocsátás hatalmát, őrizd meg meghívásodat az eljövendő örök életre, - légy hű mindhalálig és néked adom az élet koronáját.
Ámen