Hiszek – 10 Felment a mennyekbe

Szeretett gyülekezet, kedves testvérek!

Ma Hitvallásunkból ezt a cikkelyt vesszük - Jézus Krisztusról mondjuk: felment a mennybe, ott ül a mindenható Atya Isten jobbján, onnan jön el ítélni élőket és holtakat. Amikor az Apostoli Hitvallás egy-egy cikkelyét olvassuk, magyarázzuk és próbáljuk az igazi mélységeit megérteni, tudjuk jól: Istenről teszünk vallomást, - Őt valljuk, az Ő valóságát mondjuk ki: hiszek Istenben, hiszek Jézus Krisztusban, hiszek a Szent Lélekben. Valljuk Istent, aki világteremtő, gondviselő, megváltó, üdvözítő. Talán észrevettétek már az eddigi magyarázatok során, hogy mindegyre azt a kérdést próbáltuk felnyitni, hogy milyen Isten? Mert ez döntő kérdés. Az a kérdés ugyanis, hogy van-e Isten? - a zsoltáros szava szerint csak a bolond kérdése. A bolond teszi fel a kérdést, van-e Isten, és így felel rá: nincs, hiszen a kérdés (van-e Isten?) eldöntendő kérdés. Van vagy nincs? Ezt tehát Isten igéje a bolondság dimenziójába utalja. De az emberi kultúra története is azt bizonyítja, hogy az igazi kérdés sosem eldöntendő kérdés volt, hanem az, hogy milyen Isten, akiben hiszünk? Milyen Isten, aki van? Sőt, ezt tovább kell mélyítenünk. Éppen Kálvin az, aki azt mondja, hogy nem állhatunk meg annál a kérdésnél, hogy milyen Isten, qualis sit Deus, hanem azt is fel kell tennünk: milyen Isten a mi számunkra. Milyen Isten a velünk való kapcsolatában? Hiszen mi ezt nem tudjuk kérdezni, hogy milyen Isten a Mars-lakók számára, milyen Isten a bálnák számára, de azt a kérdést, igenis mindig, nagy izgalommal, sok belső gyötrelemmel és nagy vigasztalásokat kapva kérdezzük: milyen Isten a mi számunkra?

Éppen ezért, amikor most elérkezünk a felolvasott cikkelyhez (fölment a mennybe, ott ül a mindenható Atya Isten jobbján, onnan jön el ítélni élőket és holtakat), egy olyan dimenzióba lépünk, amelynek kapcsán – megvallom őszintén – igen nehezen tudunk feleletet adni az alapvető kérdésre (milyen Isten a velünk való kapcsolatában?). Mert azt, hogy milyen Isten, sokszor megtapasztaljuk gondviseléséből, hogy milyen Isten, azt megtapasztaljuk abból, ahogy a lelkünkben Szent Lelke által dolgozik, ha szabad ezt a kifejezést használni Istennel kapcsolatban. Hogy milyen Isten, azt világosan és egyértelműen látjuk Jézus Krisztus testet öltéséből, földi életéből, önkéntes kereszthalálából, megdicsőüléséből, föltámadásából. Hogy milyen Isten, azt megtapasztaljuk Szent Lelkének megannyi munkájából. De mikor azt mondjuk: felment a mennybe, ott ül a mindenható Atya Isten jobbján, onnan jön el ítélni eleveneket és holtakat,  akkor úgy érezzük, hogy mintha egy ablakhoz lépnénk oda kívülről, de az ablakot belülről  függöny zárja, és mi csak próbálunk betekinteni az isteni világba, ám csak homályos árnyékokat, mozgásokat láthatunk. Néha ellibben ez a függöny, s egy pillanatra belátunk az isteni titokzatos világába. Ezért a keresztyének is sok-sok gondot tudnak megfogalmazni és megélni e hitvallási tétel kapcsán. Elég, ha csak arra utalok, hogy a keresztyén ünnepkörben, mely most kezdődött nemrég, ádvent első vasárnapján, minden keresztyén végig tudja mondani az ünnepeket, de csak húsvétig. Aztán ugrunk egy nagyot, és mondjuk pünkösdöt. Áldozócsütörtököt nem szoktuk fölidézni. Olyannyira elfeledtük, hogy a nyugati keresztyénségben áldozócsütörtök ünnepe szinte ki is halt. Ezt a budahegyvidéki gyülekezetről is tudom, mert bár áldozócsütörtökkor is szoktunk istentiszteletet tartani, de olykor a lelkészen, meg a kántoron, meg a harangozón kívül más nem nagyon szokott eljönni. Pedig-pedig, testvérek: Krisztus felment a mennybe. Áldozócsütörtök ennek az ünnepe.

Sok küzdelmünk van tehát, és ezt a hitvalló tételt szinte önmagunk kétségei, bizonytalanságai ellenére kell tartanunk. Hadd hívjam ma a gyülekezetet arra, hogy tekintsük bele ennek a mélységeibe. Ám eleve elnézést kérek, mert messziről fogok nekiindulni, sajnos, én a helyből ugrás művésztét nem ismerem, mindig messziről kell nekiszaladnom, de igyekszem a távot gyorsan megtenni.

A keresztyén teológusok évszázadok óta próbálják rendbe foglalni és előadni az emberi hit-tapasztalatot. Nagyon sokféle hit-tapasztalat van, némelyik ezek közül érvényes, némelyik érvénytelen, némelyik tovább adható, némelyik nem adható tovább. Vannak az emberi lélekben olyan érintések, melyeket talán csak egy költő tud megfogalmazni. De van olyan tapasztalatunk is, amit bárkivel meg tudunk osztani. A teológusok két nagy dimenziót szoktak megjelölni, két rubrikát, ha arra a kérdésre válaszolunk, hogy milyen Isten. Az egyik rubrika alatt sorolják Isten közölhetetlen tulajdonságait, a másik alatt pedig Isten közölhető tulajdonságait. Istennek tehát vannak incommunicabilis és communicabilis tulajdonságai. A közölhető isteni tulajdonságok Isten létét, személyes voltát, Isten velünk való kapcsolatát érintik. Ilyenek: Isten tudása, bölcsessége, igazságossága, jósága, szeretete, könyörülete, szentsége, Isten örök rendje, Isten féltékenysége, Isten haragja, Isten szabadsága, mindenhatósága. A skolasztikus teológusok mindezt három alfejezetben is összefoglalják: Isten tökéletessége, Isten szépsége és Isten dicsősége.

Istennek azonban vannak úgynevezett közölhetetlen tulajdonságai is. Ezek Isten önlétére vonatkoznak. Isten önmagában önmagának elégséges. Ezt mi nem tudjuk felfogni, ez tehát olyan axióma, amit állítunk, de nincs hozzá bemenetünk, nincsenek hozzá analógiáink, nincsenek megosztható tapasztalataink. Hiszen az emberi élet véges, életünk mások életre támaszkodik, egyik élet a másikból támad, a másikhoz kapcsolódik. Tehát amikor azt mondjuk, hogy Isten önmagában önmagának elégséges – immár értjük jól –, egy nem közölhető, nem átadható isteni tulajdonságról beszélünk. Ugyanilyen Isten változhatatlansága. Számunkra ez is felfoghatatlan. Az antropológusok szerint az ember hétévenként kicserélődik. Ezt ugyan sohasem bizonyították, de állítólag, ha hét évet megér valaki, a nyolcadik évben már nem ugyanaz a sejtrendszere. Biológiailag teljesen kicserélődik az ember. Mi változunk, növekszünk és csökkenünk, terjeszkedünk és zsugorodunk. Az életünk halállal határos, fájdalmat, szenvedést, nyomorúságot ismerünk. Isten változhatatlan, ezt mi fel sem tudjuk fogni. Isten mindenütt jelenvalósága is ugyanilyen közölhetetlen tulajdonság, mert a fizika nekünk nem engedi meg, hogy egyszerre két helyen legyünk, ez nekünk lehetetlen. Még egy miniszternek sem szokott sikerülni egyszerre két helyen lenni, még kevésbé egy püspöknek. Ám hogy Isten mindenütt jelenvaló, és hogy Isten minden-idejű, Istenben minden idő jelen van örökkévaló módon, ezek számunkra fölfoghatatlan isteni tulajdonságok. Immánuel Kant elég világosan megírta „A tiszta ész kritikájá”-ban, hogy az ember csak térben és időben tud gondolkodni, így születtünk, minden fogalmunk, tapasztalatunk, elképzelésünk, minden, ahogy vagyunk: térhez és időhöz van kötve, és hozzánk van kötve a tér és az idő.

Mindezeket azért soroltam, mert amikor az Apostoli Hitvallásnak ahhoz a tételéhez érünk, hogy a feltámadott Krisztus, miután negyven napot eltöltött tanítványaival, és beavatta őket Isten országának titkaiba, kivitte őket Jeruzsálem mellé, felhatalmazást adott nekik – többek között a keresztségre! – majd őket áldva felemelkedett és eltűnt szemük elől, felment a mennybe. Itt tehát, még nekünk is hit-harcot kell folytatnunk, önmagunkkal szemben is, mert - mint mondottam – éppen csak bele tudunk pillantani a titokzatos isteni világba, amelyről ilyeneket mondunk: mindenütt jelen való, minden idejű, önmagának elégséges, véghetetlenül egységes és örökkévaló. Ilyen pillanatot többet is idéz a Biblia. István vértanú esetét idézem én is, aki kivégzésekor, szinte fél halottként föltekint és így kiáltott: láttam az eget megnyílni, és az én Krisztusomat a Mindenható jobbján ülni. Ugyanilyen János apostol látomása Patmosz szigetén, mikor elragadtatik, és mintegy látja a mennyei istentiszteletet, amit aztán nem tud leírni másképp, mint lenyűgöző szimbólum-együttesben. A Jelenések könyvében egyik szimbólum sorjázik a másik után, de nem azért, mert a száműzött Jánosra búbánatában rátört volna a poézis, mint szegény Ovidiusra, akit száműzött a római császár, s a tengerparton írta szebbnél szebb verseit, hanem, mert nem lehetséges az ember számára ezt másként leírni és fölfogni. És végül hadd idézzem Pál apostolt, aki a Korinthusi levélben a sok személyes támadásra válaszolva,  azt írja: ismerek egy embert – hogy testben-e vagy lélekben-e, meg nem mondhatom, ismerek egy embert, aki elragadtatott a harmadik égig – hogy testben-e vagy lélekben-e, meg nem mondhatom – , és látott kibeszélhetetlen látomásokat – hogy testben-e vagy lélekben-e, meg nem mondhatom. Mi értjük, hogy önmagáról beszél. Viszont azt is mondja az apostol: noha ismerek egy ilyen embert, aki kibeszélhetetlen titkokat látott, én a tekintélyemet, az igazságomat nem azzal erősítem meg, hogy ezekkel a titkokkal előállok. Azt akarom – mondja –, hogy mindenki annak tartson, aminek lát, és amit tőlem hall. Mégis ismer egy ilyen embert: egy villanásra ő is belelátott a mennyei világba?

Bepillanthatunk tehát az ablakon egy pillanatra, aztán újra lehullik a függöny. Hol van ez a mennyei világ, milyen ez a mennyei világ, hova távozott el Jézus Krisztus? Nagy-nagy kérdések ezek, és nekünk ragaszkodnunk kell, ehhez a hitvalló tételhez, ahogy önmagunkat is megerősítjük és cáfoljuk a régi ateista propagandát. Amikor Gagarint, az első űrhajóst fellőtték egy kapszulában, s keringett hármat-négyet a földgolyó körül, majd visszaérkezett, sajtókonferenciát tartottak. Itt megrendezte tőle egy bábuska, egy vallásos ortodox orosz öregasszonyt, hogy találkozott-e Istennel az űrben? Ekkor Gagarin azt mondta: ő ottan nem látott semmit. Másnap meg is írta a Pravda: Gagarin az űrben járt és nem találkozott Istennel, ergo Isten nincs. Azért hozom ide példaként ezt, mert bármilyen gyerekes és átlátszó volt az szovjetek propagandája, bizony, mi is így vagyunk olykor: ha nem érzékelem, nem tapasztalom helyét, és idejét nem tudom, mert térben és időben gondolkodunk, akkor a szívembe kétség költözik. Mindazáltal, ki tudunk mondani néhány lényegbe vágó igazságot.

Először is Isten végére-mehetetlen. Ha valamiért, ezért nem ismerjük meg igazán a mennyei világot, mert Isten végére mehetetlen. Hol lakik Isten? Hogyan jutunk el Istenhez? Hol van az Ő trónusa és székhelye? Talán emlékeztek, mikor Jób könyvét idéztem néhány héttel korábban, felolvastam az isteni megnyilatkozást. Jób szeretné az emberi ítélőszék elé vinni Istent, és beperelni Őt minden fájdalomért, szenvedésért, nyomorúságért, minden bajért. Isten megszólal a forgószélben, de nem azt kérdezi Jóbtól, hogy miért rossz helyre adta fel a neki címzett panaszt – jaj, jönnek vissza hozzánk ilyen levelek: hibás címzés, címzett ismeretlen! – hanem csak ilyeneket kérdez Isten Jóbtól: hol lakik az eső? meg tudod-e fordítani a Göncöl szekér szekere-rúdját? honnan jön a hó, föl tudod-e tartóztatni a tengeráradatot, megszámláltad-e az égen a csillagokat? Csak ilyeneket kérdez. Isten végére-mehetetlen térben és időben, és ha van Istenben tér és idő, az Ő véghetetlensége mindezt magába foglalja, de mi a saját terünkön és időnkön sem tudunk túlmenni.

Szabó Lőrincnek írt egyszer egy kedves, humoros tanító verset Szun Vo Kungról, a majmok királyáról, talán sokan ismerik. Föllázad a majomkirály, világhatalmat akar, perbe száll Buddhával, és alkut köt vele. Ha a majomkirály, el tud jutni a világ végére, akkor övé lesz a világ. Elindul hát a majomkirály, végiglohol világon, és tényleg eljut a világegyetem szélére. Öt nagy oszlop áll ott, hatalmas borzasztó oszlop. Ő középsőre odaírja grafitival: itt járt Szun Vo Kung, a negyedik oszlop tövébe pedig majom-módra odateszi a névjegyét. Aztán visszatér Buddhához, a világistenhez, és kéri a világuralmat. Így fejeződik be a vers: ekkor a világisten megszólalt: „te nyomorult majom, te barbár ész- és erőszörnyeteg, azt hiszed, hogy míg féktelen hatalmad hajt, és önzés fűti, lebírsz engemet?! Azt hiszed, ki tudtál szökni kezemből, nézz ide, nézd középső ujjamat, itt járt Szun Vo Kung, itt van ezt te írtad, s nézd piszkod itt a hüvelykem alatt!” Bizony, csak a világisten tenyerén futkározott ez a pökhendi majomkirály, aki azt hitte, hogy kiért a világegyetem szélére. Isten végérem-mehetetlen.

Ez bizony általános, mély emberi meggyőződés, nem is véletlen, hogy Szabó Lőrinc buddhista tanmeseként tudta megverselni. Mindannyian hordozzuk ezt az érzést, és amikor azt mondjuk: menny, ezzel azt mondjuk: Isten végére-mehetetlen.

Van azonban keresztyén sajátosság is. Nem tudok más vallást, amelynek a hitvallásában ez lenne, hogy felment a mennyekbe, ült a mindenható Atya Isten jobbján, - ezt mi keresztyének mondjuk. Tehát a keresztyének nemcsak azt mondják, hogy Isten végére-mehetetlen, hogy nem érünk ki Istenből, hanem valami egészen mást is mondunk. Azt mondjuk, hogy Isten és az ember között, vagy még pontosabban, a teremtő és a teremtmény között kvalitatív különbség van. Ezt szimbolikusan így fejezzük ki: fönt és lent. Isten a mennyben van, te pedig a földön vagy. Így jelöljük meg helyünket mi, keresztyének, a világegyetemben.

S mielőtt végül, a hitvallás tételének három mély, titokzatos értelméről szólnék, azt is el kell mondanom, hogy nekünk mai keresztyéneknek még külön harcunk is van önmagunkkal. Kétféle módon szoktuk a nagy kérdést kikerülni. Mi az, hogy menny, hol van a menny, mi az, hogy mennybe ment a mi föltámadott Krisztusunk és hol van az Isten trónusa? Az egyik kerülő: protestáns, rossz protestáns. A rossz protestáns földre sütött szemmel jár, feltűri az ingujját könyékig, és munkához lát. Őt nem érdekli semmi, csak amit gyúrhat. Ő a dolgos protestáns. Nem néz föl – miért nézzen föl? –, neki itt van dolga. Aztán – s elnézést kérek a római katolikusoktól –, de ha megszidtam a protestánsokat, a katolikusokról is kell néhány szót szólnom. A katolikusok úgy találtak kerülő utat, hogy a kérdést bezárták az emberi képzeletbe. Akárhányszor elmegyek egy szép barokk katolikus templomba, mindig pufók angyalkákat látok felhők szélén ülni bűbájos mosollyal, kis szárnyacskákkal verdesni. Így kéne akkor a mennyországot elképzelni, valami felhőkből épített trónus? Mindkét kerülő végzetes. Az egyik nem is akar róla tudni, a másik pedig teljes egészében az emberi fantáziának szolgáltatja ki a kérdést. Vajon, milyen lenne egy posztmodern mennyország, kedves testvérek? A barokkot ismerjük, s ha majd a katolikus egyház kanonizálja a posztmodernt, bizony kíváncsi leszek rá, milyen akkor az ember-képzelet szülte mennyország. Inkább azonban nézzük a nagy titkokat és a csodálatos üzeneteket.

A mennybemenetel Jézus Krisztus megdicsőítésének a zárása. Itt teljesedik be megdicsőítése. Ülj jobbomra – mondja a messiási zsoltár. Ülj jobbomra, míg ellenségeidet zsámolyul lábad alá vetem. Abszolút isteni, királyi felségében látjuk Krisztusunkat, aki teljes méltóságára állíttatik vissza. Ez szabadító kijelentés, a számunkra is szabadító. A szabadulás immár nem szubjektív érzés, nem valami egzisztenciális futam, miszerint ha hiszek Istenben és Jézus Krisztusban, akkor a lelki görcsök kigubancolódnak (ó, bár azok is kigubancolódnának,kívánom tiszta szívemből!) – ez valóságos szabadítás. A történelemben ritkán-ritkán élünk meg, de megéljük, és elmondhatjuk boldog szívvel, hogy nincsenek a történelemnek véglegesen lezárt alakzatai. Idéztem Gagarin elvtársat az 1960-as évekből. Ugyan ki gondolta volna akkor, hogy egy föltörekvő világbirodalom hipp-hopp, el fog tűnni?! És hol van ma? – nincs! Akik most feltörekszenek és végleges hatalmat vindikálnak maguknak, azok sem lesznek – tudjuk! Jézus Krisztus Úr mindenek felett! Felment a mennybe, ült az Atya Isten jobbjára, - a mindenható, világot kormányzó Isten jobbján ül teljes méltóságában.

Ha azt mondtuk, hogy Krisztus feltámadása legyőzte a halált, mert legyőzte a halált, és bebizonyította, hogy nem végérvényes a halál valósága, nem a halálé a végső szó, akkor Krisztus mennybemenetele a halál okát győzte le! Mert van oka a halálnak. Ez pedig az ember Isten elleni lázadása. Nagy és szabadító üzenetet mondunk, amikor azt mondjuk: felment a mennybe, ült az Atya Istennek jobbjára. De azt is mondjuk, hogy ő eljövendő. Bennünk, keresztyénekben különös módon keverednek az ádventek. Mire is várunk mi ádventben? Gyújtjuk az ádventi gyertyákat, énekeljük: veni, veni Immánuel, a régieket idézzük, a prófétákat, az atyákat, akik várták a Messiást. De ha csak ezt tesszük, visszafelé tekintünk. Így szól latinul a Jézus Krisztus visszajöveteléről a hitvalló tétel: adventurus – eljövendő, még egyszer eljön, és mi várjuk Őt. Várjuk igazság bírájaként, mert eljön ítélni élőket és holtakat, eljön igazság bírájaként az, akit ártatlanul ítéltek el. Ézsaiás prófétától olvastuk múlt vasárnap, szép ádventi jövendölésében: a törvényt igazán jelenti meg. Egy igaz bíró fog elérkezni, bírói hatalmat fog gyakorolni.

Összeszorulhatna a szívünk. Az a Krisztusunk jön ítélni élőket és holtakat, akit az ember – noha tudván tudta, hogy ártatlan – elítélt, az a Krisztus jön ítélni, akit az ember keresztre adott, likvidált és megsemmisített és elsöpört az útból? Akkor milyen bíró lesz ő, a bosszú bírója lesz? Feltámadott, az Atya jobbjára ül, királyi jogart vett a kezébe, és jön bosszút állni ellenségein? Olyan csodálatosan mondja a Heidelbergi Káté ennek a hitvalló tételnek a magyarázatánál: az a bíró fog ítéletet gyakorolni, az a bíró fog fölöttem ítélni, aki hagyta magát elítéltetni értem és az üdvösségemért! S így mondja a káté: én fölemelt fővel várom őt. Amikor azt mondjuk, hogy Krisztus eljövendő ítélni eleveneket és holtakat, akkor mi felemeljük a fejünket, és Őt, a mi Krisztusunkat így várjuk, mert Ő szeretetében, kegyelmében és irgalmában hagyta magát érettem megítéltetni.

S végül, azt mondjuk, hogy közbenjár érettünk. Auden-nek, a nagy angol-amerikai költőnek van egy szép verse, Újévi ének – ez a címe, ebben Isten valóságáról, titkáról szól. Itt mondja, hogy az ember ki- és betekintő értelme szüntelen keresi az istenit, de jönnek rendre vissza bontatlanul a mi Istenhez írott leveleink, így: címzett ismeretlen. A közbenjárásról szólok most. Jézus Krisztus, aki az Atya jobbján ül – mondja az apostol – szüntelenül közbenjár érettünk, és imádságainkat jó illatúvá teszi az Atya előtt. Amikor az imádkozásra tanít bennünket Krisztus, és azt mondja a tanítványainak, hogyha valamit kértek az én nevemben, az Atya megadja nektek, akkor ennek az igazi mélysége itt mutatkozik. Amikor Jézus nevében kérünk valamit, bizton remélhetjük a meghallgattatást, mert nekünk közvetlen közbenjárónk van. Elnézést kérek azoktól, akik szentekhez és közbejárókhoz szoktak imádkozni! Hadd bíztassam őket, nem kell a levelet kerülő úton küldeni, nem kell közbenjárót, közvetítőt keresni, mert a mi Krisztusunk nevében mondott imádságot a Szentháromság Isten második személyének a nevében mondjuk. Nem vétjük el, és bizton, isteni valóságba érkezik minden kérésünk. Hogy mondja Arany „Szondi két apródjá”-ban? Az a csodálatos két sor: Jézusa kezében kész a kegyelem,/ Egyenest oda fog folyamodni. Egyenest, egyenest a mi Jézusunkhoz, aki ül az Atya Istennek jobbján. Vigasztalásunk van tehát, testvérek, Krisztus mennybemeneteléből. Felvette testünket, ünnepeljük karácsonykor. Ezt nevezzük inkarnációnak. De fölvette és fölvitte, megtartotta az emberi testet mennybemenetelekor is. Ezt pedig assumptio carnis-nak nevezzük. Bizonyos zálog, pecsét, bizonyíték a számunkra - testünk feltámadására, kegyelmes ítéletre, minden imádságunk meghallgattatására, halál okának végső legyőzetésére: Ő fölment a mennybe, ül az Atya Istennek jobbján, onnan jön el ítélni élőket és holtakat. Veni, veni Immánuel, jövel, jövel, Immánuel.
Ámen

Imádkozunk: Köszönjük, Atyánk, hogy egyszülött fiadat, az Úr Jézus Krisztust, aki az idők teljességében eljött, emberi testet vett magára, mindenben hasonlóvá lett hozzánk, kivéve a bűnt, s elhordozta bűn elleni haragodat és jogos ítéletedet, Te engedelmessége és hűsége miatt felmagasztaltad és megdicsőítetted. Köszönjük, hogy ebben a mi Krisztusunkban végképp és örökérvényűen közösséget vállaltál velünk. Köszönjük, hogy a testben feltámadott, mennyei dicsőségben felemeltetett, a Te jobbodon ülő Krisztusunk által azt akarod, hogy közöd legyen.

Magasztalunk végére-mehetetlen hűségért, dicsőségért. Köszönjük, hogy Krisztusunk nevében mindent elibéd hozhatunk. Így jövünk kegyelmed trónusához, hogy adj vigasztalást gyászolónak, gyógyulást betegnek, erőt fáradtaknak, kiutat tévelygőnek, bátorítást, élő hitet bizonytalankodónak, szív szerint való szeretetet, törvényed betöltésére való hajlandóságot, igaz hűséget mindannyiunknak. Ajándékaidat kérjük, és hisszük, hogy Te meg is hallgatod kérésünk, mert Krisztusunk nevében mondottuk ezt. S miközben várjuk kegyelmes cselekvésedet, kérjük azt is, pecsételd meg szívünkben örökkévaló szeretetedet. Engedd, hogy ádventünkben úgy készüljünk, hogy hívjuk a mi Urunkat, királyunkat, igaz főpapunkat: jöjjön kegyelmes ítéletre, országod beteljesítésére, új ég és új föld teremtésére, üdvösséged teljes ajándékának elhozására.
Ámen