Hiszek – 9 Feltámadott

Szeretett gyülekezet, kedves testvérek!

A mai napra az Apostoli Hitvallás következő szakaszát vesszük, ez így hangzik: harmadnap feltámadt a halottak közül. Már korábban is többször mondottam egy-egy artikulusnál, hogy milyen fontos az a cikkely, sorsdöntő a megértése, mennyi minden múlik rajta hitünk, öntudatunk, életünk, Istennel való kapcsolatunk számára. Ezért most bajban vagyok, hogy mostmár milyen retorikai fokozással hangsúlyozzam, hogy ez a ma olvasott cikkely a keresztyénség sarkalatos hitvallási tétele, tudniillik, hogy Jézus Krisztus föltámadott a halottak közül. Tehát inkább nem fokozom, mert minden fokozás csak tompítaná az élét. Engedjük csak magunkhoz közel az ige igazságát, amit Pál apostol a Korinthusi levélben ír, amikor a feltámadás titkáról beszél, és azt mondja: ha nincs halottak feltámadása, akkor Krisztus sem támadott fel. Ha pedig Krisztus nem támadott fel, akkor üres a prédikálásunk, üres a hitetek, - majd egy szakasszal később megtoldja: akkor semmit sem ér, hiába való a hitetek. Mondhatnám azt is, hogy az egész Apostoli Hitvallást azért kellett rögzíteni, azért vették használatba a keresztyének, azért mondjuk évezredek óta, amikor hitet vallunk, amikor megerősítjük egymást, amikor tételesen szeretnénk kifejteni, mit hiszünk mi, keresztyének, s mit hiszek én, mert ez a tétel indított mindent és ez a tétel áll a közepén: Jézus Krisztus föltámadott a halottak közül.

Ugyanakkor azt is el kell mondanom, hogy ezt kivéve nincs is olyan hitvallási tétele a keresztyénségnek az Apostoli Hitvallásba belefoglalva, amely kapcsán ne volna érdemes vitába bocsátkozni. Bőséggel találunk akár a régi zsidóságban, akár más vallásokban, akár emberi elgondolásokban olyan meggyőződéseket, olyan tapasztalatokat, amelyeket párba lehet a mi hitvallási tételeinkkel állítani. Hadd említsek néhányat röviden. Azt, hogy Isten van, ezt minden vallásos ember hiszi, mindegy, hogy melyik valláshoz tartozik, - minden vallásnak ez az alapja: van Isten, van egy embert meghaladó transzcendens valóság. Még azt is mondhatnánk, hogy – elnézést a kifejezésért – még abban is egy gyékényen másokkal, hogy ez az istenség nem személytelen valami, nem elvont világerő, absztrakt világ-törvény, hanem személyes valóság. Arról lehet együtt sokakkal elbeszélgetni, hogy Isten küldött hozzánk a maga isteni világából kiváló alakokat, nagyszerű személyeket, prófétákat, messiásokat, szabadítókat, hűségeseket, akiknek élete, sorsa csupa nagyszerű titok a számunkra, de mind az isteniben gyökereznek. Azt azonban, hogy üdvözítőnket és szabadítónkat – ahogy Ézsaiás próféta könyvében olvastuk: az Úr választottját, akit Isten kedvel, aki nem töri el a megrepedt nádat, és a pislogó gyertyabelet nem oltja ki, és igazságot hirdet a kapuban - , hogy tehát ezt a mi szabadítónkat – vagy ahogy Pál apostol mondja talányosan az athéni prédikációjában: ezt a férfiút - Isten azzal bizonyította mindenek bírájának, hogy föltámasztotta Őt a halottak közül, - ezt mások a legélesebben és leghatározottabban elutasítják. Abszolút hittételről van tehát szó, fordítópontról. Ezzel a hittel, ezzel a meggyőződéssel, a feltámadott Jézus erőinek a megtapasztalásával lépünk be valójában a keresztyénségbe, a keresztyénség szentélyébe, a szentek szentjébe. Itt dől el minden. Lehet ugyan a keresztyénségen belül is félig-meddig profánnak maradni, egy kicsit kívül is, egy kicsit belül is lenni, de ha a legmélyebb titokig akarunk eljutni, be kell lépnünk a szentek szentjébe, ahol a feltámadott Jézus Krisztusról vallunk hitet.

Olyannyira így van ez, hogy az Újszövetségben többször is azt olvassuk, hogy éppen ennek a bizonyságtételnek a kimondásakor csattan fel gúnyos megjegyzés. Pál apostol athéni igehirdetésénél is azt olvassuk, hogy miután elmondta az általános isten-érveket az ott levő görög filozófusoknak, talán még bólogattak is. Amikor idézte a görög költőket -  Istenben élünk, mozgunk, vagyunk! – még inkább bólogattak. Amikor azt mondta Pál apostol, kiről lesütött, hogy zsidó ember, hogy egy vérből teremtettünk mindannyian, nincsen különbség, mindannyian Isten gyermekei vagyunk, még jobban bólogattak – ilyet a Dalai láma is tud mondani, bárki tud mondani, és szép is, ha mondja. Nagy humanista, emberbarát, aki tudja ezt mondani, bólogattak hát: na, végre, valami szép vallásfilozófiát hallunk. De amikor a feltámadásról hallottak – jegyzi Lukács evangélista – némelyek gúnyolódni kezdtek. Ugyanezt halljuk pünkösd napján is, amikor Szent Lélekkel betelve kiálltak az apostolok, és szólták Jézus Krisztus nagyságos dolgait, hirdették a feltámadott Urat. Az ott lévők közül némelyek – mondja szintén Lukács – gúnyolódni kezdtek, mondván: ezek édes bortól részegedtek meg, részeg ember beszél ilyet, bolond ember mond ilyet. Amikor pedig Pál apostol fogságban, Festus előtt bizonyságot tesz a hitéről, azt mondja neki a római: bolond vagy te, Pál, a sok tudomány őrületbe visz téged.

Most leginkább a pünkösdi történet szavához kell igazodnunk, ahol Lukács nyomatékkal használja a gúnyolódás kifejezést. Ott nemcsak annyi történt, hogy gúnyolódni kezdtek, vagy gúnyolódtak, hanem szó szerint talán így lehetne fordítani, körbegúnyolták az apostolokat. Körbecsúfolták őket. Nem csak elhessentették egy legyintéssel, ahogy Festus: bolond vagy te, Pál. Nem csak szkeptikus megjegyzést tettek, ahogy az athéni filozófusok az Aeropáguson, filozófushoz illően, mindent megkérdőjelezve, s mindent gyanú alá téve (gyanakszom, tehát vagyok! - nem hiszek el mindent, tehát vagyok!) – legyintenek egyet Pálra, sőt kegyesen azt is mondják: gyere el még egyszer, meghallgatunk máskor is. Jeruzsálemben mutatkozik a történet lényege. Ott körbegúnyolták az apostolokat.

Istenről beszélni – ez nem nagy dolog, testvérek, aki hisz, aki vallásos, az eleve állítja, hogy van Isten. Istenről, mint személyről beszélni, ehhez is találunk magunknak beszélgető partnert, egyetértőt. Csodálatos isteni személyről beszélni, szabadítóról, messiásról, hűségesről, prófétáról, igazról – erről is tudunk érvényes szót mondani. A vízválasztó a feltámadás. Majd még meghallgatunk – mondják Pállal gúnyolódva.

Mielőtt azonban a drámát tovább vinném, szeretnék arról is szólni, hogy Krisztus követői számára sem olyan egyszerű dolog a feltámadás boldog hitét magukhoz ölelni. Nem olyan könnyű, és azért is hangsúlyoztam az előbb ezt a drámát, mert – megmondom őszintén – maguk a keresztyének is zavarban vannak sokszor, a keresztyének is alkudoznának másokkal, meg talán önmagukkal is, hogy úgymond, mindent aláírunk az Apostoli Hitvallásból, csak ezt ne kelljen aláírni. Egy idős lelkész mesélte, aki faluhelyen volt sok ideig lelkipásztor, tradicionális közösségben, ahol, ahogy szokták mondani, nagyon megadták a módját a temetésnek. Volt még virrasztó, öltöztették a halottat, funerátor volt a községben, aki eljárt temetés ügyében, ismerte mindeki a harangverseket, a rokonok ásták a sírt és hantoltak, a temetés után pedig tor volt, úgy rendesen, ahogy el kell búcsúzni valakitől. Nos, ez a lelkipásztor temetésről-temetésre nagy lelkesen hirdette a feltámadás boldog evangéliumát. Még fafejű sem volt, bár lehetett volna, mert ő is úgy tanulta a teológián a temetési beszéd titkát, hogy papnak nem szabad nekrológot mondani, a pap dolga az, hogy ő a feltámadást hirdesse. De ő nem volt fafejű, iskolás, hanem az elhunyt érdemeiről is mindig szépen megemlékezett. Ám mindig érezte, hogy valami gyanakvás, fenntartás, távolságtartás van közte meg az emberek között. Így aztán egy torban, mikor már kicsit emelkedett a hangulat, megkérdezte az egyik atyafit, hogy mondja meg neki őszintén, mi a bajuk vele? Ott él már tíz éve a faluban, csak nem az a bajuk, hogy nem a felszegről vett feleséget, hogy nincsen rokona a faluban, hogy városias a beszéde? Ekkor az atyafi megmondta neki az igazat: tiszteletes Úr, mi nagyon szeretjük magát, szeretjük a prédikálását is, meg ahogyan közöttünk forgolódik, el nem eresztenénk egy szekér aranyért sem. Csak egyet kérünk: ne beszéljen nekünk annyit a feltámadásról! Mire meghökkent a lelkész – hát hogy-hogy ne, neki az a dolga, hogy vigasztalást hirdessen a temetésen. Mire mondja neki ez az idős bácsi: megmondta nekünk – és idézett egy három nemzedékkel korábbi papot –, megmondta nekünk X tiszteletes úr ötven évvel ezelőtt, hogy nincs feltámadás, s csak azért mondja, mert ez hivatali kötelessége.

Velünk is baj van, testvérek, amikor a feltámadás hitének a megvallásához jutunk. Ezért hadd említsek néhány tényt az evangélium leírása szerint, mit éltek át húsvétkor a Krisztus tanítványai és követői. Először is minden evangélium egybehangzó tanúságtétele szerint az üres sír ténye megdöbbentést váltott ki. Természetesen a megdöbbenésnek sokféle gyökere lehetett. Talán emlékeztek testvérek, Krisztus eltemettetésével kapcsolatban elmondtam, hogy megaláztatásához az is hozzátartozott, hogy méltósága nélkül temették el. Nos, éppen húsvét hajnalán mentek volna az asszonyok, hogy az elmaradt köteles végtisztességet megtegyék. De nem tehették már meg. Mély megdöbbenést váltott ki az üres sír. És ezerfelé indultak az emberi gondolatok.

Emlékszünk Mária Magdalénára, akinek megjelent a feltámadott Jézus, de ő összekeverte a kertésszel, s könnyek között rimánkodott neki: Uram, ha te vitted el Őt, mondd meg, hogy hova vitted el, és én eltemetem Őt. A tanítványok döbbenete más, látják az üres sírt, angyal jelenik nekik, futnak haza a többiekhez, és Márk evangélista keményen, világosan leírja, hogy asszonyos beszédnek, fecsegésnek tartották, amit hírül adtak. Nem hittek nekik. De értesült a Nagytanács is, hogy valami történt. Elhengeredett a kő a sír szájáról, elmenekültek a sír őrzői, fényes jelenés támadt ott, s nem hallatszik már sírás a városnak abból a részéből, ahol Jézus tanítványai vannak. Ekkor lefizetik az őröket, hogy hallgassanak, és terjeszteni kezdik, hogy ellopták a holttestet. Miért? Nehogy híre menjen, hogy feltámadt.

Amikor azonban a feltámadott Jézus megjelenik a tanítványoknak, hit támad a bennük. Így kapcsolódik össze itt két motívum. Az egyik az ember sejtelme, hogy nem ér véget az életünk a földi élettel. Ez sejtelem, érzés, gondolat, reménykedés, - pislogó gyertyabél. Föl-föllobban, de nem ég igazán, csak telekormozza a lelkünket ez a mély, kipusztíthatatlan meggyőződés, hogy valami van, valami van az élet után. És az a valami nem a halál, nem a semmi, valamilyen folytatásnak kell lennie, - szinte minden ember hordozza ezt magában. Milyen szépen mondja Ézsaiás próféta – s ha másra is érti, hadd fogalmazzam így – ez az élet-tudatunk pislogó gyertyabél, halvány kis remény. Ám amikor reményünkkel (belezárva a földi lét valóságába) a halál faláig jutunk, szintén Ézsaiás prófétával szólva: csak tapogatjuk, mint vakok a falat, s akkor meg is roppanunk, a halál ténye-súlya megroppantja az emberi életet.

Egyszer egy okos ember azt mondta, hogy ő kétféle embert ismer: azokat, akik még nem álltak meg szerettük sírjánál, és azokét, azokat, akik már temettek. S akik már temettek, akiknek már van halottjuk, azoknak az életében repedés támadt, ahogyan hosszában megreped a nád, s egyre több súly repeszti, roppantja az életünket. De ez a mi Messiásunk, a feltámadott Jézus Krisztus - mondja róla Ézsaiás – nemcsak azt a pislákoló kis reményt nem oltja ki, hanem a megrepedt nádat sem töri ketté! Pedig a megrepedt nád nem jó semmire. Éppen ez az egyik nagy közös tapasztalatunk, amikor a gyász súlyos teherként ráakaszkodik az életünkre. Előbb talán a nagyszülők, aztán a szülők, aztán a testvérek, sokaknál gyermek, olykor unoka is, barát, ismerős, hozzátartozó hal meg, - egyre nagyobb és egyre terhesebb a batyunk, és egyre több a repedés. Milyen irgalmas, milyen kegyelmes a mi feltámadott Krisztusunk! A gyertyabelet egy pöccintéssel el lehet oltani, ahogy múlt vasárnap én is a túlégett adventi gyertyát egy kis mozdulattal eloltottam istentisztelet végén. És meddig tart egy megrepedt nádat eltörni? Mégis, nem a mi ilyen-olyan sejtésünk, gondolatunk, élet-vágyakozásunk lobban föl a tanítványokban ott Húsvétkor, hanem maga a Feltámadott az, aki megjelenik. Nem a feltámadás gondolata ébreszt hitet a tanítványokba, hanem maga a Feltámadott ajándékoz hitet. És ez azóta is így van. A feltámadás sejtelme pislogó gyertyabél. Néha fellobban és megvilágít körülöttünk valamit, néha engedi, hogy ne tévedjünk végképp a sötétbe, de az igazi fényt maga a feltámadott Úrjézus Krisztus ragyogtatja föl számunkra. Ő ébreszt hitet Lelke által, Ő ébreszt bennünk is hitet. Ha halljuk mások bizonyságtételét Krisztus feltámadásáról, Lelke által az bennünk hitnek forrása lesz, - és nekünk is ezt kell tennünk. Az élő, feltámadott Krisztusról kell bizonyságot tennünk, hogy másokban is hitet támasszon ő. Ez gúny tárgya kezdettől.

Elmondottam, hogy pünkösdkor körbegúnyolták a tanítványokat, Athénben csak legyintettek, aztán mondták, majd máskor is meghallgatunk. Pedig jó dolog a feltámadásról - márpedig Krisztus feltámadásáról – hallani, mert legalább négy nagyon fontos üzenete van, ezt a négyet szeretném most még röviden elmondani.

Amikor azt valljuk, hogy Jézus Krisztus feltámadott a halottak közül, mégpedig így valljuk, hogy: harmadnapra, vagy harmadnapon feltámadt a halottak közül, akkor arról teszünk bizonyságot, hogy Isten Igéje maradandó! S ebbe belefoglaltan altételként arról is vallunk, hogy Isten igen-je maradandó. Próféták jövendölték, hogy Isten szentje nem lát rothadást, íme, harmadnapra feltámadott. Mielőtt a test oszlani kezdett volna, mielőtt visszafordíthatatlan biológiai, kémiai, fizikai folyamatok indultak volna, Isten föltámasztotta az Ő szentjét. Istennek az ígéretéhez való hűsége ez – és mi ebből bontjuk ki, hogy Isten igen-je maradandó. Ebből is élünk, ez a mi egész életünknek alapja, ez mindennek az alapja, - Isten igent mond, Isten azt mondja: kegyen – és ő örökkön hűséges ehhez az akaratához! Isten teremt, teremtését fönntartja és újjáteremti. A keresztyén dogmatika egyik fő tétele, hogy Isten a semmiből teremtett. Ha azt mondjuk, hogy a halál semmi, azt is mondjuk, hogy a halál megsemmisülés, azt is mondjuk, hogy a halál végleges elveszés. De ezért mondjuk azt is, hogy Krisztus feltámasztása új teremtés. Hogy jövendöl Ézsaiás próféta? – A régiek elmúltak, és beteljesedtek, és újat kezdek. És tudatom veletek, mikor az meglesz. Isten Jézus Krisztus feltámasztásában újat kezd. Akik a Krisztusban vannak – mondja Pál – azok új teremtmény, új születés, új élet kezdődik bennük Isten maradandó, örök igenje értelmében.

Másodszor, amikor azt mondjuk, hogy harmadnapon feltámadt a halottak közül, akkor valljuk, hogy az élet több az emberlétnél. Számunkra ez a legnehezebb belátás, mert az életnek az a természete, hogy mindent kitölt, és elfoglal. Az emberi életnek is megvan ez a természete, legegyszerűbb példát tudok mondani: ismerősöm házat épített, nagy házat, olyan nagyot, hogy öt család beleférne. Néhány évvel ezelőtt beköltöztek. A múltkor találkoztunk, és azt mondta, hogy kicsi a házuk. Mondom: - hogy-hogy kicsi, harminc ember lakhatna abban a nagy házban, akkorát építettetek?! Azt mondja: - Belaktuk. Igen, nincs az a tér, nincs az a hely, amit az ember ne tudna belakni, minden sarokba jut valami, hirtelen mindennek lesz helye, - az élet folyamatos és szüntelen expanzióban van. Ezért amikor azt mondom, hogy az élet több az emberéletnél, mi ezt nagyon nehezen tudjuk felfogni. Mert nekünk annyi az élet, amennyit az emberélet ki tud tölteni, el tud foglalni, be tud lakni, és ami azon túl van, az nincs. Vagy ha van, ismeretlenként vonz, hogy elfoglalunk és belakunk. Ma arról ábrándozik az ember, hogy a világűrt is be fogja népesíteni. Múlt héten jött a hír, hogy találtak egy olyan biológiai valóságot, amelyben a hat meghatározó kémiai elem mellett van egy hetedik is. Sőt, ez kiváltja a hatodikat, nem szükséges foszfor a szerves élethez, az arzén is alkothat élet-elemet. Új életformát találtak – úgymond. S akkor mi van még itt? Elindult a tudományos fantázia, mi mindenből lehet még élet, mit lehet belakni, elfoglalni? Mégsem végtelenek az emberi élet határai, nem is ezt mondom, hanem azt mondom, hogy az élet több az emberi életnél. Pál apostol ezt így mondja a 2. Korinthusi levélben: mi pedig ebben a testben arra vágyakozunk, hogy ne kelljen levetkőznünk a halandó életet, hanem hogy fölöltöztessük a múlandóra, a halandóra a múlhatatlant. Hogy ne az legyen – az öltözéshez hasonlítva –, hogy először lecsupaszodunk a múlandókból, a veszendőkből, a halandóból, a megsemmisülőből és aztán fölöltözzük a halhatatlant, hanem arra vágyódunk, hogy elnyelje a halhatatlan, az örökkévaló a múlandót. Több az élet, mint az emberi élet. Isten az élet.

Harmadszor, Jézus Krisztus feltámadása– személyesen és egyedi módon az ő feltámadása - azt jelenti, hogy a megfeszített, meghalt és eltemetett, poklokra alászállott Krisztus támadott föl a harmadik napon. Vagyis Isten éppen ezzel bizonyította Őt annak, aminek Krisztus vallotta magát. Teológiai nyelven, Isten vindikálta Jézus Krisztust, melléállt, igazolta őt. A feltámasztás ítélet is, Isten Krisztusnak ítéli az igazság pálmáját. Nem volt hazugság, amit Krisztus mondott, nem volt hazugság, amit Krisztus tanított magáról, nem volt istenkáromlás, nem volt hagymázos maga-nőttetés, amit Krisztus földi életében láttunk. Isten Fiának nevezte magát, s azt mondta tanítványainak: az embernek Fiát elárulják, ítéletre adják, megfeszítik, meghal, és a harmadik napon feltámad. S mondotta: romboljátok le a testnek e templomát, és én harmadik napra fölépítem. Káromolja Istent, - vádolták rögtön, olyat mond, ami nem lehet! Mégis. Pislog a mécses-láng, roppan az a nád, de Isten igazolta Őt, előhozta a halálból.

És ebből a negyedik nagy üzenet, a boldog hit. Bűn, betegség, halál legyőzhető. Így mondja szép húsvéti énekünk: ha Ő fel nem támadt, nincs többé bűnbocsánat. Bűn, betegség, halál legyőzhető. És hogy nem távolba repítő hitről van szó, hanem most a szentek szentjénél állunk, a küszöbön állunk, be is kell lépnünk oda, noha  a kétségünk, hitetlenségünk, fájdalmaink, megroppant élettartásunk, pislogó mécsesünk visszatartana bennünket, be kell lépnünk a szentek szentjébe, - ide vezet ez a hit, és Isten ehhez nekünk sok-sok segítséget, támogatást és biztatást ad. Mert vannak nekünk is részleges győzelmeink. Ha fölkel egy beteg az ágyból, az vajon nem a feltámadás előíze? Bizony az. Ha valakire azt mondta az orvos, maradjon otthon, töltse el a hátralevő néhány napját békességben, készítse fel az övéit meg önmagát is a halálra – de ezt tíz éve mondták neki, és ma itt ül közöttünk, az tudja, miről beszélek. Aki előre elsiratta már szeretettét, s mégis itt van vele, az tudja, miről beszélek. Részleges győzelem ez. Nehezebbet mondok. Ha bajból, keserűségből, bűnből, bánatból, gyötrelemből, károkozásból, lelki, fizikai, bármiféle károkozásból gyógyult valakinek a szíve, és tudott igazán megbocsátani és elengedni, az győzött, és az tudja, hogy miről beszélek. Ha valaki hosszú évekig rejtegette bűnét, lappangva osont a fal mellett, ám egyszer eljutott a boldog és mindent átszakító döntésre, és letette azt a bűnt, nem cipelt tovább, és bocsánatot kért, és megengesztelte a másikat, az is tudja, hogy van győzelem a bűn fölött. Van győzelem bűn, betegség és halál fölött. Egy nagy teológus, Wolfhart Pannenberg így mondja, és igazán mondja: Krisztus feltámadása prolepszisz – elővételezés, előíz, foglaló. A jövőt észleljük, amikor Krisztus feltámadásáról beszélünk. Ugyan múlt időben mondjuk: harmadnapon feltámadott a halottak közül, de a jövőről beszélünk. S mi még az első napon sem vagyunk, nemhogy a másodikon. Az a harmadnap még előttünk van.

Végezetre engedtessék meg egy szójáték, amit az eredeti szöveg nem enged meg, de a magyar szavak megengedik! – azt mondja Pál apostol: ha a Krisztus föl nem támadott, üres a mi prédikálásunk – üres az enyém is! – és üres a hitetek, üres a tiétek is, testvérek! De Krisztus feltámadott és elsőszülött lett azok közül, akik elaludtak. Választhatunk: vagy üres sír vagy üres hit. Ha a Jézus sírja üres, akkor a mi szívünk és életünk megtelik a feltámadás boldog bizonyosságával. Ha az a sír nem nyílt volna meg, az a kő még mindig rajta volna, akkor a hitünk lenne üres. De igazán komolyan, talán mégsem üres a szívünk, pislog a gyertyabél, meg van még megrepedt a nádszál is,  - és a mi üdvözítőnk, szabadítónk, Messiásunk megrepedt nádat nem tőr el, pislogó gyertyabelet nem olt ki, hanem igaz fényt, világosságot, boldog feltámadás reményét önti mindnyájunk szívébe. Ámen

Imádkozunk!

Mennyei Atyánk, köszönjük, hogy Krisztusod által olyan életbe hívsz bennünket, mely élet nagyobb a mi életünknél, Tebelőled fakad, Nálad tart örökkévaló dicsőségben. Köszönjük, hogy feltámasztottad a mi Szabadítónkat, Ő lett elsőszülött azok közül, akik elaludtak, Ő lett a feltámadottak zsengéje, Ő a biztos zálog, pecsét és bizonyíték életünknél nagyobb életről, minden reményünknél nagyobb valóságról, bűn, betegség, haláltörlő kegyelmedről. Engedd Mennyei Atyánk, hogy ebben az ádventünkben, hadd forgassuk mindezt a szívünkben. Győzelmekért könyörgünk! A betegeinkért kérünk, hogy őket gyógyító szereteteddel látogasd meg, és hozd őket közénk vissza. Győzelmekért könyörgünk, hogy sebzett szívünkbe teremts megengesztelődést, elengedést, megbocsátást. Győzelemért könyörgünk, adj erőt, hogy győzzünk önmagunkon, s tudjunk bocsánatot, elengedést kérni, ne maradjunk meg tovább bűnünk keménységében. Győzelemért könyörgünk, adj vigasztalást a gyászolóknak, hogy többre lássanak, mint halál és sír, Téged lássanak a feltámadott Krisztusban. Árassz szívünkbe több fényt mennyei fényedből, erősíts reményről reményre, dicsőségről dicsőségre, örömről örömre. Krisztusunkért kérünk, hallgass meg bennünket.

Ámen