Szeretett gyülekezet, kedves testvérek!

A keresztyén hitet, még pontosabban a keresztyén hittant nagy általánosságban két vonatkozása miatt szokták támadni, és támadják mai napig is - gyakran egyébként ugyanazok. Az egyik panasz a keresztyén hittel kapcsolatban az, hogy túlságosan zárt. Egy olyan zárt rendszer, mondják, mely nem hagy helyet a gondolatnak, a kutatásnak, a kérdésnek, netalán éppen a kételkedésnek, és ezzel megfojtja a tudományt, végeredményben korlátozza a szellem szabadságát. Egy tiszteletreméltó akadémikus, amikor az élet értelméről vitatkoztunk, s próbáltam hangsúlyozni, hogy volna valamiféle létjogosultsága a hitnek, egyből, reflexből odavágta: rendben, de nem engedem, hogy a tudomány a teológia szolgálólánya legyen.

A másik panasz vagy vád – és ezt gyakran éppen ugyanazok mondják,  akik az elsőt is – az, hogy a keresztyén hit túlságosan nyitott, hogy számtalan kérdésünkre nem felel, s még arra sem ad választ, ami keresztyének között is vita tárgyát képezi. Különösen ma, amikor vallások találkoznak lépten-nyomon egymással, és sokkal nagyobb felületen sokkal több ponton van érintkezés, párbeszéd, vita, s olykor, sajnos, súlyos összecsapás is, mintha a keresztyén hittan – jelesül az Apostoli Hitvallás – nem felelne ezekre, - csak valamit jelez, valamire utal, de sok mindent nyitva hagy. Hogy melyik panasz igaz – vagy hogy egyik sem igaz, én ezt most nem akarom eldönteni, inkább csak jelezni szeretném, hogy az elmúlt hetek során, amikor a hitvallást magyaráztuk, talán mi is éreztük ezeket a felvetéseket. Bizonyára átfutott a szívünkön, hogy hallom itt az Apostoli Hitvallást, s mondom is, de egy csomó kérdés tekintetében egy tapodtat sem tudok mozdulni. Annyira egyértelmű, világos és kategorikus a hitvallás, hogy azt sem engedi, hogy bizonyos kérdések szóba jöjjenek. Ezt persze, olykor örömmel is vesszük, mert éppen az segített, hogy hitvallás néhány nagy kérdésben kategorikus. Felvázoltam néhány hitvalló helyzetet, amikor számot kell adni a hitünkről. Bizony, jó tudni, ha éppen én nem tudom a hitemet jól előadni, nagy segítség nekem, hogy a régiek megfogalmazták azt, és én azt elmondhatom. Sőt, azt is éreztük, hogy az Apostoli Hitvallás felülmúlhatatlan segítséget ad az identitásunk tisztázásához. Keresztyének vagyunk. S ha semmiben sem tudunk megegyezni a római katolikusokkal, az evangélikusokkal, a baptistákkal és a többiekkel – mégis azzal, hogy az Apostoli Hitvallást közösen el tudjuk mondani, egyértelműen kinyilvánítjuk, hogy egy gyökérről sarjadunk, egy felé tekintünk, egy Úrban, egy Istenben hiszünk. 

De éppen ezért érezhettük azt is, hogy milyen jó lenne, ha a hitvallás még néhány más kérdésre is egyértelmű feleletet adna, amit közös hitvallásban is elmondhatnánk. Csak néhány református kérdést sorolok, maradjunk most a magunk háza táján. Miért nem beszél a hitvallás a predestinációról? Ez mindenkit érdekel. Főleg, amikor ilyeneket mondunk, hogy felment a mennybe, ül a Mindenható Atyaisten jobbára, onnan jön el ítélni eleveneket és holtakat… És ez hogy és mikor lesz? És hogy van az eleve elrendelésnek a titka? Nem beszél a hitvallás arról, ami nekünk olyan drága és fontos, és birokra mentünk érte a középkorban: az igaz ember hitből fog élni. Hogyan igazulunk meg, hogyan nyerjük meg az üdvösség lehetőségét? Erről nem szól a hitvallás. Érdekelne az is nagyon, hogy melyik egyházkormányzati forma jó. Az volna jó, ahol a pápáig fölmenően minden szép hierarchiában el van rendezve, és nemzedékek során, évezredeken keresztül az apostoli folytonosságban adódik tovább a szent tudomány, a hit letéteménye.? Vagy talán az a jó, ahol ketten vagy hárman az Úrjézus nevében egybejönnek, és Ő ígérete szerint ott van velük? Tehát nem kell forma, nem kell szervezet, nem kell alakzat? Ez különösen a mai embernek nagy kérdése, mert szeret ide-oda, amoda csapódni. Vagy a miénk a jó, reformátusoké? Miért nem mond erre a hitvallás csak egy szót is? És sorolhatnám kérdéseket. Miért nem beszél a hitvallás arról, hogyan viszonyuljunk a többi vallás követőihez, miért nem beszél a hitvallás arról, hogyan kell nekünk közpolitikai kérdésekben állást foglalni. Ezernyi kérdés van itt. Tehát bennünk is megvan az érzés, hogy miközben bizonyos pontokon egyértelmű, szinte már dogmatikus a hitvallás, aközben más kérdésekre nem kaptunk feleletet.

Ma, amikor a hitvallás záró szakaszát mondjuk: Hiszem a test feltámadását és az örök életet – egy abszolút határhelyzetre érkezünk, ahol e két érzésünk csak fokozódhat. Ezt most őszintén el kell mondanom. De azt is el kell mondanom, hogy a hitvallás záró szakaszához érkezve, nem befejezzük a hitvallást, vagy legalábbis nem itt ér véget a hitünk, hanem éppen itt nyílik fel a hitünk, mert egy olyan határhoz érkezünk, amin túl csak hit által léphetünk. Azt is el kell mondanom, hogy boldog hitet vallunk meg ezzel: hiszem a test feltámadását és az örök életet. S éppen akkor, mikor kiérkezünk egy olyan térbe-időbe, helyzetbe, ahonnan magunk erejéből nem tudunk tovább tekinteni.

Ezzel a két tétellel a hitvalló – aki ezeket megvallja: hiszem a test feltámadását és az örök életet - teljességgel Istenre bízza magát. És éppen abban a helyzetben, ahol a legnagyobb erővel éljük át a lépés-kényszert, mert amikor élet és halál peremére, múlandóság és maradandóság határvidékére, a semmi és a minden határához érkezünk, óhatatlanul késztetést érzünk, hogy tovább kell menni. Ezt nem lehet annyiban hagyni, hogy itt most ingadozunk, hogy a semmibe hulljunk, vagy a mindenbe lépjünk, hogy a halál mindent eltöröl, vagy Isten még valamit ajándékoz nekünk, menni kéne tehát tovább. Nagy drámát, de boldog drámát hoz ide nekünk a hitvallás, és azt is tudom mondani, hogy egy paradoxont is, egészen sajátosan, kifejezetten egyedülálló módon: keresztyén paradoxont. Mert ezt egyedül a keresztyén hit hordozza, és ez az a hit, amiért évezredek során, csodálatos módon a keresztyének megannyi szenvedést is kész voltak vállalni és vállalnak mindmáig is. Ha jól értjük a mártírok sorsát, áldozatvállalását, a keresztyén hitvallók nem azért vállalták, hogy üldözzék, netalán megöljék őket, mert hittek valamit az egyházról vagy gondoltak valamit a gondviselésről. Élet és halál  határánál válik el, hogy teljességgel Istenre bízzuk-e magunkat, vagy megállunk, és nem tudjuk, hogy merre tovább… Azt is el kell mondanom, hogy az óegyház idején nagyon sok kemény vitatkozás közepette (mert nagyon sok kemény és drámai vita folyt a keresztyén hitről az első évszázadokban), számunkra szinte ijesztő, de inkább teljességgel félreértett módon úgy rögzítették a hitet az úgynevezett Atanáziusz-féle hitvallásban, hogy ezt a bevezetők írták elé: aki üdvözölni akar, annak mindenek előtt az egyetemes keresztyén hitet kell megtartania. Aki üdvözölni akar... Mi itt meghökkenünk, mert félreértjük ezt a bevezető mondatot, mely után jön az általános, egyetemes hitszabály, s ez többé-kevésbé ugyanaz, mint az Apostoli Hitvallás. Meghökkenve azt mondjuk tehát, hogy aki üdvözölni akar, annak tételesen ezt meg ezt kell hinni? Tényleg, Isten ilyen volna, hogy fölad nekünk egy hitleckét, és ha mi azt bemagoltuk és fölmondtuk, akkor megkapjuk a mennyei naplóban az ötöst, és év végén, évzárókor kihirdeti az osztályfőnök, Szent Péter, vagy az igazgató Mennyei Atya, hogy színjeles, jöhet a mennyországba? Erről lenne szó? Erre vonatkozna az, amikor azt mondjuk, hogy hit által üdvözülünk? Erre a tételre fut ki a dolog? Ha erre gondolnánk, akkor persze hivésről beszélnénk, és a hivés ugyanolyan cselekedet, mint általában minden cselekedet, amire Pál azt mondja: nem cselekedetből üdvözülünk, nem hivés által üdvözülünk, - kegyelemből üdvözülünk hit által. Tehát félreértjük a régieket, és hadd mondjam el a védelmükben, hogy nem is az volt a céljuk ezzel a mondattal (aki üdvözülni akar, annak mindenek előtt az egyetemes keresztyén hitszabályt kell megtartania…), hogy egyfajta dogmatikai keresztyénséget állítsanak föl, és érezze csak magát minden keresztyén úgy, mint én harmadikos gimnazista koromban, amikor megmondta a kémia tanár, hogyha nem tanulom meg a Mendelejev-féle periódusos táblázatot, meg fog buktatni. Nos, megtanultam, bár nem értek a kémiához semmit, fogalmam sincs, hogy melyik elem leírása mit jelent (elnézést mindazoktól, akik a kémia fantasztikus tudományát megtanulták!), én csak nem akartam megbukni, hát megtanultam. A régiek nyilván nem ezt akarták elérni. Ők azt mondják, ha üdvözülni akarunk – márpedig üdvözülni akarunk, Németh László szavával egy ügye van minden embernek: az üdvösségügy, nincs más ügy! –, akkor ragaszkodnunk kell Istenhez. Aki üdvözölni akar, annak hinnie kell, hogy hitben megyünk Istenhez, mert Isten a hit útját adta nekünk, és ezen az úton egyenesen mehetünk Őhozzá, és egészen nála lehetünk.

Hitvallásunk tehát – paradox módon – megérkezéssel és nyitással zárul. És mégis csodálatos módon mi gyakran megtorpanunk. Pedig boldog ez a mi hitvallásunk: hiszem a test feltámadását és az örök életet – boldog hitvallás, sok-sok református fejfán olvassuk: a boldog feltámadás reménye alatt. Boldog hitvallás, elmondjuk. És mégis megtorpanunk, és a hitvallás töprengéssé változik. Hát legyen így ma is, testvérek, hadd hívjalak meg benneteket egy rövid töprengésre, de abban a reményben, hogy a végén visszaérkezünk a boldog hittudathoz, és boldogan fogjuk elmondani úrvacsorakor együtt hitvallásunkat.

A mi hitvallásunk test feltámadásáról beszél. Vannak régi keresztyén hitvallások, és újabban is születtek új hitvallások is, melyek mellőzik a testre vonatkozó kitételt, így mondják: hiszem a feltámadást, - tehát mellőzik a testet. Ennek van némi oka. Például, az egyik ok az, hogy mi nagyon nehezen tudunk képet alkotni magunknak arról, hogy milyen lesz majd a feltámadás, milyen formában lépünk elő, milyen viszonylatok jutnak érvényre a feltámadáskor és a feltámadás után. Emlékezzünk csak Jézus és a szadduceusok vitájára. A szadduceusok arról voltak nevezetesek, hogy tagadták a feltámadást. És emberileg szólva, az észérvek mentén talán volt is rá okuk. Ugyanis nem tudták az embert más viszonylatrendszerben elhelyezni, mint amilyenben itt és most él, nem volt a számukra más viszonyvilág. „Kantiánusok” voltak a szadduceusok. Immánuel Kant írta meg filozófiában, hogy térhez és időhöz vagyunk kötve, a tér és az idő kategóriái szerint gondolkozunk, együtt születünk a térrel és az idővel, és nem tudunk belőle kilépni. Alapvető emberi adottság ez – és ez a tiszta ész kritikája, ez a tiszta ész korlátozott volta, nem tudunk elgondolni ezen túl valót. Így voltak a szadduceusok is, ők nem tudtak más világot elképzelni, csak a magukét, ezért firtatták Jézustól, hogyan lesz az, ha egy asszony, akinek meghalt a férje, majd elvette a másik férfi, és az is meghalt, és újra férjhez ment és így tovább, hogy aztán a mennyországban kinek lesz a házastársa? Jézus korholja őket: tudatlanok vagytok, nem tudtok semmit. Annyi igazsága azonban volt a szadduceusoknak, hogy miután a halál mindent összezúz és megszakít, és miután az élet folytatódik, hogyan képzeljük hát feltámadást, mindennek helyreállítását? Hogyan lesz az ott, akkor, amikor Pál szavával Isten minden újra egybeszerkeszt (Efezus 1:10)? Ők ezt nem tudták elgondolni, ők csak azt tudták, hogy zavar nélkül nem ismételhető meg a világ. És ebben, azt kell mondanom, a szadduceusoknak félig igaza volt. De csak féligazság volt ez, halálos féligazság. Jézus éppen erre emlékezteti őket: a feltámadással nem ismétlés veszi kezdetét, a feltámadás nem „remake”, a feltámadás nem „retró”. S tényleg is, testvérek, ha már valaki spekulált azon, milyen korú testében szeretne feltámadni? Öt éves gyermeknek, tizenöt éves kamasznak, harmincéves erős meglett javakorbelinek? Figyeljünk Jézus szavára: tévelyegtek, nem tudtok semmit. (Márk 12:37) A feltámadás nem azt jelenti, hogy kezdetét veszi egy ismétlés. A régi teológusok ezt csodálatosképpen azzal fejezték ki, hogy itt, a múlandóság világában mi, akiket a bűn és a halál megrontott, mi a status gratie-ban, a kegyelem állapotában vagyunk. Kegyelemből tartattunk meg. Csodálatos üzenet ez. Majd folytatják, a feltámadással egy másik állapot kezdődik, a status gloriae, a dicsőség állapota. Pontosan úgy, ahogy Pál apostol mondja a Korinthusi levélben, amikor a feltámadás titkáról beszél: elvettetik gyalázatban, feltámasztatik dicsőségben. (1Kor 15:42) A feltámadás glorifikáció, megdicsőítés. S ezzel azt is valljuk, hogy Isten minden teremtéséhez hűséges, - a testhez is. Ez Isten nagy titka, Ő a testhez is hűséges. Hűséges hozzánk, akik itt vagyunk ebben a nyomorult, halandó, törékeny, megromlott, elvesző testünkben. Ő hűséges testünkhöz, lelkünkhöz. Persze, könnyű lenne keresztyén platonista módjára, mert vannak keresztyén platonisták, azt mondani, hogy lebomlik földi sátorházunk, ledől a börtön, a rab lélek kiszabadul. Kiröppen a pillangó a bábból, a porhüvelyből kiszabadulunk, a bőrzsák szétszakad, és a lélek visszatér az istenéhez – erről beszél Platón megannyit a filozófiájában. Mit mond a Heidelbergi Káté? – Az én vigasztalásom az, hogy mind életemben, mind halálomban testestől-lelkestől nem a magamé vagyok, hanem az én hűséges Megváltómé, az Úr Jézus Krisztusé, - testestől, lelkestől, hiszem a test feltámadását. Mert Isten nem éri be azzal, hogy visszatérjen a lélek, hanem jelzi, hogy a feltámadás nem megistenülés, nem a teremtmény isteni rangra való fölemelése, hanem az eredetihez viszonyuló tökéletes helyreállítás. Nem azt valljuk, hogy a lélek, vagy ami bennünk isteni, az végre visszatér az istenibe, hanem azt valljuk, hogy Krisztus dicsőségében azzá leszünk, akinek Isten eleve öröktől szánt bennünket. Ha helyreállításról beszélünk a feltámadás kapcsán, úgy nem egykori önmagam helyreállítását vallom, aki én voltam tíz, húsz, harminc éve, vagy a halálom pillanatában, hanem  igazi valóm helyreállítását vallom, amit és akit elvesztettünk a bűneset miatt.

Továbbá: hiszünk az örök életben. Amikor azt mondottam, hogy a keresztyén hitnek ennél a tételénél jutunk el arra, hogy teljességgel Istenre kell bízni magunkat, arra utaltam, hogy ezzel a záró tétellel fejezzük ki: mi az örökélet. És azt is, hogy ezt hitben hordozzuk. Istenre hagyatkozva hordozzuk ezt a nagy titkot, mert a mi töredékes és bűn rontotta létünk, ördög csalta szívünk ezt nem tudja igazán elgondolni. Annyi bizonyos, hogy az örök élet nem végtelen ismétlés. Sokan emiatt borzonganak a mennyországtól – népiesen szólva: mert unalmas lesz. És ha az örök élet végtelen ismétlés, bizony, nagyon hamar elunnánk a mennyei kórusban a jelenlétet. De nem végtelen ismétlésről van szó. Továbbá: az örök élet nem az, amiben nem történik semmi. A buddhizmus filozófiája újabban sok keresztyént is megigézett, mert valóban vonzó az állítása, hogy az volna az örökélet, melyben nem történik semmi, - fájdalom, betegség halál ott van, ahol változás van. Ez Buddha filozófiájának a legmélye. Miért van szenvedés? - kérdezi Buddha. Mert változik a világ. És mikor szűnik meg a szenvedés?  Ha eljutunk a változtathatatlanság állapotába. A Nirvána nem a semmit jelenti, hanem azt, hogy nem történik semmi. Sok-sok buddhista meditációs gyakorlat, és technika éppen erre irányul, hogy fölkészítse a halandó embert arra a létállapotra, amelyben nem történik semmi. De az örökélet nem ez, hanem részesedés az örökkévalóban.

Íme, az elgondolható peremére érkeztünk, oda, ahol véget ér az életünk – ez a földi életünk –, ahol elkerülhetetlenül tudjuk, hogy meg fogunk halni, mert a halottak támadnak fel. Hiszem a test feltámadását, tehát a halottak feltámadásában hiszek, tehát tudom, hogy meg fogok halni. És eljutunk oda, ahol a múlandó ember legszebb szavaival, legnemesebb filozófiáival, legcsodálatosabb teológiáival is csak úgy tudja megrajzolni azt, ami előttünk áll, mint amikor téli időben a párás ablaküvegre próbáljuk fölrajzolni, ami oda túl van az ablakon. Belül rajzolgatom a jeges ablakra a túlnani világot. Isten azonban segítségünkre siet, és boldog hitvallásra ad módot. Pál apostol szavai segítenek abban, hogy a kétségeink, spekulációink, fantáziáink és kielégíthetetlen kíváncsiságunk ellenére boldog hitvallást tegyünk. Pál kétféleképpen beszél a feltámadásról. Az 1. Korinthusi levélben így mondja: Ímé, titkot mondok néktek. Titokról beszél, amely föltárul, megnyílik, és mi beleláthatunk. Hasonlatot is mond hozzá az apostol. Valahogy úgy van ez, mint az elvetett gabonamag. El kell rothadnia, meg kell halnia, meg kell semmisülnie az elvetett gabonamagnak, hogy új élet támadjon belőle. A 2. Korinthusi levélben viszont vágyakozásról beszélt, és az átköltözés és az átöltözés hasonlatával érvel. Ma erről szeretnék néhány szót szólni.

Azt mondja az apostol, hogy az emberi élet nagyban hasonlítható a sivatagi nomádok létformájához: sátorozók vagyunk, – és időnként szedni kell a sátorfánkat, odébb kell költözni. Másutt kell letelepedni. Költözködők vagyunk, akik sohasem lehetnek bizonyosak abban, hogy holnap nem kell útrakelniük. Ezért maradandó hajlékra vágyakozunk. Majd hirtelen ezt a képet vált, és a költözködés képét az öltözködés képére cseréli, és azt mondja, hogy mi, akik itt vagyunk, arra vágyakozunk, hogy átöltözhessünk. Mégpedig különös módon. Nem akarunk levetkőzni, nem akarunk e testben mezítelennek találni. A mezítelenség itt a kiszolgáltatottságot, a gyengeséget, a megvertséget jelenti - úgy, ahogy látom a kórházakban, ahol a haldokló betegekre már nem is adnak se pizsamát, se köpenyt, csak rájuk terítenek egy lepedőt, az alatt ők meztelenül vannak. Nem akarunk meghalni,  jaj: csak mezítelennek ne találtassunk! Átöltözni akarunk, mégpedig úgy, hogy fölvesszük a múlandóra, halandóra a múlhatatlant és a halhatatlant. Így mondja: arra vágyakozunk, hogy ami múlandó, azt elnyelje azt az élet. Nagy és erős kijelentés ez. Nem a halál nyeli el az életet,  -noha így éljük ezt meg, így élte meg Jónás is, mikor benyelte a cethal, és fölsikoltott a cethal gyomrából, a halál kellős közepéről, s mi is mondjuk a zsoltárral, a circumdederunt-tal, körülvettek minket a halál kötelei, átfontak bennünket és megsemmisülünk és eltűnünk, és a halál, mint egy mohó, éhes szörnyeteg jön, és felfal minket. De mégsem! Azt mondja az apostol: én arra vágyódom, hogy ami múlandó, azt elnyelje az élet. Sőt, azt mondom, az előző kép alapján, hogy olyan ez – tudniillik a feltámadás és az örök élet, mint amikor egy régi romos és lakhatatlan épületet nem elbontanak, hanem köré és fölé építenek egy újat. És ami régi, romos és lakhatatlan volt, az belekerül az újba. Benne van. Ez a vágyunk, és szabad nekünk erről a vágyunkról szólni.

A hitünk azonban realistább, mint a vágyunk. Visszatérve Pál apostol 1. Korinthusi leveléhez, a hitünk tudja: mégiscsak szükséges, hogy ez a romlandó romlást lásson. El kell vettetnie, mint a gabonamagnak, meg kell halnia, hogy új életre kelhessen. Ezért, amikor hitvallásunkban ezt mondjuk: hiszem a test feltámadását és az örök életet, két megfontolás áll egyszerre előttünk: előállunk porunkból, elvettetünk romlandóságban, feltámasztatunk romolhatatlanságban. A másik megfontolás: elnyeli az élet a halált, magába zárja az örökkévaló a múlandót. Boldog hit hát a miénk, mert bár nem úgy lesz, ahogy mi szeretnénk a saját végességünkben vágyódva, haláltól szorongva, rettegve, nem úgy lesz, ahogy gyávaságunkban kívánnánk, nem úgy lesz, hogy nem látunk halált, de úgy lesz, ahogy Isten az övéinek megígérte. Azért látunk halált, mert az a bűn zsoldja, de azért nézhetünk szembe bátran a halállal, mert Krisztus is látott halált, mert Krisztus is megkóstolta a halált, - és Isten Őt feltámasztotta. Mi pedig Krisztushoz vagyunk kötve, s miatta, Krisztus miatt vagyunk a várományosok, miatta van várományunk feltámadásra és örök életre, és ennek a várományunknak nem a szívünk gondolata, nem a filozófiánk, nem a költészetünk, nem a vallásaink, hanem egyes egyedül Jézus Krisztus a garanciája. Jézus él, mi is élünk - énekeljük húsvéti énekünkben. Tehát Istenre várunk, a kegyelem állapotában várjuk a dicsőség állapotának eljöttét. Krisztus által ismertük meg ezt az Istent. Istenre várunk, aki maga az örökkévalóság, s mi Krisztusban ismertük meg Isten, abban a Krisztusban, aki föltámadott, és elsőszülött a halottak között. Jó dolog Krisztus testvérének lenni, és jó tudni, hogy Ő az elsőszülött, s mi mind, évezredek során utána következünk.

Sokak vádjára tehát, hogy a keresztyén hit túlságosan is zárt, kevés teret és helyet ad, éppen hitünk megvallásával felelünk. Mi abban hiszünk, hogy részesei lehetünk az isteni örökkévalóságnak. Arra a vádra pedig, amit olykor mi magunk is érzünk, hogy a keresztyén hit túl sok kérdést nyitva hagy, ugyancsak hitünk megvallásával felelünk. Mi abban hiszünk, hogy éppen ott kell nyitva hagynunk mindent, ahol a halál mindent bezárna. Mi valljuk, hogy az örökkévaló Isten elvégzi ígérete szerint, hogy ami múlandó, ami bezárt, ami eltűnik, azt elnyeli az élet, az örökkévaló.

Ámen