Hiszek – 12 Egyház

Szeretett gyülekezet, kedves testvérek!

A mai napon is az Apostoli Hitvallás soron következő passzusa vezet bennünket az ige megértésében: Hiszek egy egyetemes keresztyén anyaszentegyházat, a szentek közösségét. Egészen pontosan, ma ennek a cikkelynek az első feléről fogok szólni, még egyszer olvasom tehát az első felét: Hiszek egy egyetemes keresztyén anyaszentegyházat.

Nemrégiben valakivel egy hosszadalmas vitába bocsátkoztam, s nem tudom, hogy megnyertem-e a vitát (ha nem, akkor majd most a szószéken próbálom megnyerni, remélem, könnyű győzelmet fogok aratni). A vita arról folyt, hogy bonyolult-e a keresztyénség, vagy éppen ellenkezőleg, valami nagyon egyszerű. Az indította el a vitatkozást, hogy bár ilyen kérdést régebben nem nagyon szoktak feltenni (hogy bonyolult-e a keresztyénség, vagy ellenkezőleg, nagyon egyszerű valami), de valamikor, a keresztyénség kezdeteiben, ha nem is ilyen módon – mert ez nagyon mai kérdés: hogy bonyolult-e vagy egyszerű valami – de ugyanezt a típusú kérdést föltették, - és lám, ma újra nagy kérdéssé lett. Az is biztos, hogy régen nem ugyanezen okból tették föl, mint ma. Ma azért teszik föl egyre többször ezt a kérdést, mert a vallások versengésben vannak egymással, összezsugorodott a világ, ahogy már az 1960-as, 1970-es években mondták: az egész világ faluvá lett, - a falu pedig arról nevezetes, hogy ami a felszegen történik, azt rögtön tudják az alszegen, és a belszegen sem történhet olyan, amit kültelken ne tudnának. Minden tudunk, mindenről értesülünk, mindenről hírünk van, minden találkozik, és mindenki találkozik, - találkoznak a vallások is. Sőt, egy erős versengés alakult ki, és ez a versengés a mai világ kellékei között zajlik, amolyan gyors-vetélkedő módjára. Ezért mondom, hogy egyre többen kérdezik, bonyolult-e a keresztyénség vagy egyszerű-e a keresztyénség? Amolyan (félreértés ne essék)  Ki nyer ma? módjára folyik ez, öt perc, öt kérdés, ha tudjuk az öt megfelelő választ, akkor máris miénk a pálma.  De talán még egyszerűbb azt mondani, hogy úgy zajlik ez a versengés, mint a televíziók betelefonálós műsoraiban: ki van írva egy szó, amiből csak egy betű hiányzik, s aki tudja azt az egy betűt, az nagyon sokat nyer. Minél gyorsabban, minél könnyebben kimondható a talány, annál vonzóbb. Ráadásul, az Európában, a nyugati civilizációkban nagy erőkkel térítő munkát végző iszlám azt is hirdeti magáról, hogy a legegyszerűbb vallás. Ott néhány gyakorlatot kell megtartani, néhány alapvető tételt kell vallani, a többit majd az imámok meg a kádik megmondják. Aki az iszlámba betér, annak minden be van biztosítva, ha azt a néhány regulát megtartja, amit a vallása rá ró. Én azonban azt tudom mondani, hogy nem így van, sőt éppen ellenkezőleg. Mert a vallás önmagában mindig is rendkívül bonyolult és szövevényes valami. Pontosan ugyanolyan bonyolult és szövevényes, mint az emberi élet. Ugyanannyira indázik, kanyarog, visszatér önmagába, új fejezetet nyit, mint amilyen az életünk, és bármennyire is szeretnénk az életünket akár egy söralátéten is – mint az adóbevalláson – három mondatban megírni, nem tudjuk, az emberi élet – akár csak egy ember élete is – rendkívül bonyolult. És a vallás egyik nagy vállalkozása éppen az, hogy elleplezze az életünknek ezt a bonyolultságát. Hogy ne kelljen szembesülni azzal, amivel az ember nem szívesen szembesül, hogy a maga erejéből, a maga igyekezetéből akármilyen úton-módon törekszik is, nem tudja önmagát saját léthelyzetéből kiszabadítani, az ember nem tudja megoldani saját sorsproblémáit önmaga erejéből.

A vallások egyik nagy titka, hogy segítenek bennünket abban, hogy ezzel a ténnyel ne szembesüljünk. Kivéve egy vallást, a keresztyénséget. A keresztyénség ilyen értelemben, nyugodtan mondhatom: abszolút vallás, mert nyílegyenesen elvisz bennünket Istenhez, a megoldáshoz, sőt azt hirdeti, hogy nem is tudunk Istenhez eljutni, hanem Isten érkezik hozzánk. Ez a keresztyénség üzenete. Ez az evangélium. A megoldatlanságban gyötrődő és vergődő ember, aki megannyi vallást, kultúrát, civilizációt hozott létre és fog is létre hozni, meg akarja önmagát váltani, nem akar azzal szembesülni, hogy nem tudja önmagát megváltani, sőt, azzal sem akar szembesülni, hogy megváltásra szorulna tulajdonképpen. Mint a 40 fokos lázban szenvedő tüdőgyulladásos ember, aki azzal biztatja magát, hogyha egy kalmopyrint beszed és alszik három percet, akkor elmúlik a baja, s ha nem, akkor eszik egy kis fokhagymás mézet, s ha attól sem múlik el a baja, akkor iszik egy kis forralt bort, s ha attól sem múlik a baja, antibiotikumot szed. Több ezer év óta kuruzsolja magát az ember fűvel, fával, mindenféle gondolattal, filozófiával, vallással. A keresztyénség egyszerűen és nyílegyenesen, radikálisan és abszolút módon adja tudtára az embernek, hogy van megoldás, és hogy a megoldás Istennél van, és Isten ezt a megoldást elhozta. Tehát azt tudom mondani, hogy a keresztyénség, mint vallásos közösség (s erről már beszéltünk, hogy a hit mindenképpen kiteresedik, hagyományai lesznek, szertartásai, életrendje lesz), tehát a keresztyénség ebben a mai nagy vetélkedőben – ki tud többet hamarabb, ki tud egy mondatban többet megfogalmazni, ki tudja a tutit?! – úgy tűnik, veszíteni fog. A mai ember is imád vallásosnak lenni, a mai ember is szívesen bocsátkozik labirintus-játékokba, és áltatja magát, ha még ezt kipróbálja, azt kipróbálja, ha még ebbe belekap, ha még kettőt, hármat összerak, akkor lesz megoldás. Amit viszont a keresztyénség olyan egyszerűen a tudtára ad, az örömhírben, az evangéliumban, az nem kell. Szinte azt lehetne mondani, hogy a keresztyénségnek nem a többi vallással van konfliktusa, nem a többi vallási tradícióval veszekszik, hanem a mindenkori emberrel van konfliktusa a keresztyénségnek.

Ezért nem véletlen, hogy az Apostoli Hitvallás nem fejeződik be ott, ahol mi a múltkor abbahagytuk: Hiszek Szentlélekben.  Ámen – és ezzel mi megvalljuk az Atyát, Fiút, Szentlelket –, s ezzel benne foglalt módon vallást teszünk Isten csodálatos munkáiról. Hanem folytatja – és hittétellé, hitigazsággá, és bizonyos értelemben hittitokká is teszi az egyház kérdését. Kell is tennie az okán is, amit eddig elmondottam. Mert ha a vallási közösségekhez viszonyítjuk a keresztyénséget, látjuk, hogy mindig veszíteni fog. Mert nem tud olyan bonyolult lenni a keresztyénség, mint amennyire az ember szeretné, hogy bonyolult legyen, és ugyanakkor annál meg mindig sokkal egyszerűbb, mint amennyire az ember szeretné, hogy egyszerű legyen. Másrészt, az egyház története sem túl szép, és ezt már a régi időkben is érezték, hogy annyi bonyodalom, annyi ütközés, annyi dráma van magában a keresztyénség történetében is, hogy szinte hinnünk kell azt, hogy van egyház. Hinnünk kell az egyház létezésében is.

Amikor azonban így mondom a hitvallási tételt: hiszek egy egyetemes keresztyén anyaszentegyházat, vagy régiesen - hiszek egy közönséges anyaszentegyházat –, akkor nehezen mondhatom katolikus változatban: hiszek a katolikus anyaszentegyházban. De nem azért, mert a katolikus szót én ne használhatnám. A katolikus szó egyetemest jelent, tehát használhatom. Azért nem mondhatom így, mert a római katolikus szöveg azt a változatot követi, mely így hangzik: Hiszek a katolikus anyaszentegyház-ban. És itt megnyitunk egy régi vitát! Mi viszont azt mondjuk: az egyházat hiszem.  S a kettő teljesen mást jelent. Egyházban hiszek, vagy az egyházat hiszem? El is mondom mind a kettőnek az értelmét.

Az első esetben tehát azt mondjuk, hogy hiszek az egyházban. Ezt már Augustinusnál is látjuk, ám a reformátusok által legnagyobbra becsült régi egyházatyát ezen a ponton bírálnunk kell, és nem fogadjuk el a nézeteit. Augustinus hosszasan fejtegeti, hogy úgy kell érteni, hogy hiszek Istenben, a mindenható Atyában, Jézus Krisztusban, a Szentlélekben – és az egyházban.  És mindez okán, amit az egyház mond és tanít, amit az egyház hitelesnek és igaznak nyilvánít, nekem azt hinnem kell, nekem abban hinnem kell. Nem ok nélkül érvel persze így Augustinus, csak mi már ezt elfelejtettük: nagy vita dúlt az ő idejében, egyházszakadás volt, kiváltak a donatisták, akik nagyon szentnek gondolták magukat. A mártíriumot nagyon szerették, és azt mondták, hogy ők az igaz egyház, és velük szemben pedig Augustinus mindig azt mondta, hogy nem: az egyház az apostoli közösségben, az apostoli tanításban, a folytonosságban van, és hinni kell az egyházban – tudniillik az egyház szavában. Ám ebben az esetben nyílegyenes út vezetett – szellemi értelemben is – az úgynevezett hiper-katolicizmushoz, ami azt jelenti (szociológiai kifejezéssel élve), hogy vallásos vagyok úgy, ahogy az egyházam megkívánja. Ahogy az egyházam megparancsolja, ahogy az egyház dogmái ezt előírják. Minden tekintetben, nemcsak hittételek dolgában, hanem életvezetésben, étkezésben, szokásokban, szexuális magatartásban, családtervezésben, a tudományról vallott kérdésekben, zenei kérdésekben. Ily módon azonban, vélik sokan, az egyház óhatatlanul elnyomja az egyént, és ami a hitvallás végén van – mert ez már a hitvallás végén áll: hogy hiszek az egyházban – az elejére kerül, és jószerivel kezdhetnénk úgy is az Apostoli Hitvallást, hogy hiszek az egyházban, és miután az egyház mondja, hiszek a Szentháromság Istenben is. Az egyház nyit ajtót Istenhez. Ez a hiper-katolicizmus.

De hadd szóljak rögtön arról is néhány szót, ami a másik pozíció jelöl, amely az Apostoli Hitvallás eredeti változatára hivatkozik, ott így áll: hiszem az egyházat, hiszem az apostoli keresztyén egyetemes anyaszentegyházat. Ezt a pozíciót képviselték a reformátorok is, és azt mondták, nem lehet az egyházat Isten szintjére emelni, azért hiszünk Istenben, mert Ő isteni személy – hiszen mondhatnánk azt is, hogy hiszem Istent, hogy tudniillik Ő van. De ez nem nagy dolog, ezt minden hiszi (még az ördög is), mi azért azt mondjuk, hogy hiszünk Istenben, mert isteni személyben hiszünk, és nem lehet erre a szintre fölemelni az egyházat. Nem lehet az egyházat megisteníteni. Ezért a reformátorok következetesen azt vallották, hogy az egyházat hisszük, az egyház hittétel, az egyház Isten titokzatos munkájának az eredménye, de mégis csak tárgyesetben mondjuk, hitünk rá irányul, de nem a hitünk forrása. Ebből aztán – különösen a 20. században – egy másik szélsőség alakult ki, ezt én hiper-protenstantizmusnak neveztem el. Szociológiailag így lehet megfogalmazni: vallásos vagyok a magam módján. Legegyszerűbben talán azzal a német szlogennel lehet visszaadni, ami az 1960-as, 1970-es években, az első nagy szekularizációs hullám idején terjengett Németországban, Christ sein ohne Kirche – keresztyén vagyok egyház nélkül, tudok keresztyén lenni egyház nélkül is. Sőt, akkor tudok igazán keresztyén lenni, hogyha az egyháznak nevezett valamit a papjaival, a templomaival, az intézményeivel – elnézést kérek a diákoktól – az iskoláival együtt (Baár-Madas VIII. B., IX: C) kicsukjuk az életünkből. Mert mindenki, aki belekeveredett már egy kicsit ebbe az egyháznak nevezett valamibe, aki volt például egyházi iskolás, az mindjárt másképp kezd az egyházról gondolkozni. Aki még nem találkozott az egyházzal – és most nem a tornyos épületekre gondolunk, hanem az egyház szervezetére, institúcióira – az még talán tud szépet gondolni, még hiheti, hogy az egyháznak jó a bizalmi indexe, de aki már találkozott csuhással, vallástanárral, egyházi járulék beszedővel, megnyilatkozó egyházi fő-okossal, már mondja is: Christ sein ohne Kirche – inkább egyház nélkül leszek keresztyén. Csupa, csupa csalódás. Hát mennyi árulás, mennyi hitványság, mennyi bűn, mennyi vér, mennyi borzalom van itt. Most különösen itt, a 21. század elején – azt hiszem, még a múlt században Umberto Eco nyitotta a sort A rózsa neve című regényével – minden évben jön egy új regény, amely leleplezi az egyház különböző bonyodalmas és rettenetes intrikáit és összeesküvéseit.

Hát akkor, ha mégis keresztyén akarok lenni, ha mégis a Krisztus nevét akarom megvallani, akkor leszek vallásos a magam módján, ráadásul nem is fogja megmondani az egyház, hogy hogyan éljek! Azt majd én megmondom magamnak. Így szól ma sok ember. Voltam én már, kedves testvérek, olyan atyafinál látogatóban, akinek a lakását nyugodtan nevezhettem volna vallástörténeti múzeumnak. Volt ott minden, a mandalától kezdve a ménórán át a Jordánból hozott keresztelő vízen keresztül Artúr király kardjáig, minden, szerintem még Kálvintól is szerzett valamilyen pergamen tekercset, és mindeniknek volt valami funkciója. Vallásos vagyok a magam módján. Ez hiper-protestantizmus, mely elveti a közösséget, mert úgy találja, hogy éppen a közösség zárja el Isten elöl az utat. Láttuk, hogy a hiper-katolicizmusban a közösség nyitja meg az utat, az egyház nyitja meg az utat, azért van egyház, hogy legyen út Istenhez. A hiper-protestantizmus viszont azt mondja, ahol ketten vagy hárman összegyűlnek, ott biztos nincs ott az Úr Jézus Krisztus. Ahol hárman vannak, onnan az Isten már elmegy. Ha egyedül vagyok, magam, az a jó. De annyira egyedül, hogy más meg se tudja. És itt mi, mai reformátusok kezdünk is önmagunkhoz hasonlítani, mert beosonunk ide, a Böszörményi út 28.-ba, vasárnap reggel háromnegyed tízkor, mindenki bódorog, szendereg itt a Bőszörményi úton, de hogy holnap megtudják-e rólunk, hogy reformátusok vagyunk, azt bizony, nem tudom. Közelítünk a hiper-protestantizmus sztrádája felé. De, hátha nem kell felmenni rá, ezért hadd szóljak még néhány szót.

Az Apostolok Cselekedetei arról győz meg minket, hogy az egyház és a keresztyénség a legegyszerűbb. Négy tételt hallottunk, és ez a négy tétel minden időben igaz volt. Azt nem mondom, (mert nem mondhatom), hogy csak ennyi a keresztyénség, de azt mondhatom, hogy ezek nélkül nincs keresztyénség. És ha ez a négy megvan, lehet, hogy szürke, lehet, hogy kiszáradt, lehet, hogy fáradékony, lehet, hogy nem vonzó a keresztyénség, lehet, hogy ma, az eszmék és a vallások piacán oda sem néznek rá, mert nem csörög, nem sípol, nem fújtat, de ez a négy: ez a keresztyénség. Azt mondja Lukács: foglalatosok voltak az apostolok tudományában, a közösségben, a kenyér megtörésében és a könyörgésekben. Nagyon röviden mindegyikről egy-egy mondatot, mert egyébként értjük jól.

Az apostolok tanítása az evangélium. A keresztyénség az evangélium körül forog. Vedd el az evangéliumot és nincs keresztyénség. Nem tudsz a helyébe tenni semmit. Kétezer év óta kísérletezgetnek okos és kevésbé okos, erős és kevésbé erős emberek, hogy kivegyék az evangéliumot, és valamit a helyébe tegyenek, hisz egyébként olyan csodálatos ám a keresztyénség, meg olyan jól működik, nézzük, hátha más tengelyen is forog. Nem forog más tengelyen, testvérek, nem forgott sem a kelta mondák és legendák tengelyén, nem testvérek a sámánok tengelyén sem, nem forgott ez a nemzeti szocializmus tengelyén sem, nem forog ez semmiféle tengelyen, - csak az evangéliumon. Vedd ki az evangéliumot és megszűnik a keresztyénség.

Sőt, azt mondja az Ige, hogy foglalatosak voltak… Egy Biblia-fordító, Kecskeméti István ezt így fordítja, hogy kitartottak benne. Szüntelenül. Az evangélium ismeretét nem lehetett egy konfirmációs tanfolyammal lerendezni, mert az evangéliumnak az élet centrumához van köze. Ez az evangélium titka, ez az Isten ereje. Elmondtam a bevezetőben, hogy az evangélium üzenete ez: Istennél ott van az életmegoldás. Ezért kitartottak mellette, kitartottak benne. Kálvin mondja egy helyen, hogy ő meg tudja mondani, hogy ki az, aki igazán hitre jutott, és ki az, aki mímeli ezt. Nagyon egyszerű a megoldás: sokan vannak, akik átestek a hit nagy érzelmi, mindent megmozgató, mindent megrázó sokkján, ám utána őket nem érdekli semmi. Ők már, úgymond, hívők, nekik a Szentlélekkel pertu. Azt mondja Kálvin: ez helytelen, mert aki igazán hitre jutott Isten által, az minden nap, minden reggel úgy érzi magát, mint kezdő az Isten országában, abban megszületik a docilitas, a tanulni vágyás, a fogékonyság, ismerni akarja Isten dolgait, vágyakozik utána, tanulni akarja, el akar benne mélyedni, és újra meg újra meg akar benn újulni. Kitartottak az apostolok tudományában.

A második szó_ közösség. Görögül koinonia, ami egyszerűen azt jelenti, hogy a keresztyéneknek közük van egymáshoz. Tudom, ez nevetségesen, primitíven hangzik: közünk van egymáshoz, nem nagy dolog! De nem úgy van az életünk berendezve, hogy miután ellátjuk a hivatásunkból adódó teendőket, ki a pult ezen felén, ki a másik felén, majd letesszük a szerszámot, utána mégis mi közünk van tulajdonképpen egymáshoz!? A keresztyénség, ezzel ellentétben, életközösség. Az Apostolok Cselekedetei leírja azt is, hogy az első keresztyének vakmerő módon – mert erre nem volt parancsuk, csak a lelkesedés vitte őket – még vagyonközösséget is létesítettek. Erre nem volt parancsuk Krisztustól, s meg is adták az árát. De közösséget gyakoroltak egymással. Egy tudós összehasonlította az apostoli leveleket a korabeli erkölcsi, etikai iratokkal, értekezésekkel, és azt mondja, hogy a keresztyénség egészen feltűnő gyakorisággal használja a családi élet metaforáit, képeit. Az Újszövetségben nagyon sokszor családként írja le a keresztyén gyülekezetet, Krisztus által az embereknek köze lesz egymáshoz, mert Krisztusban a szeretet forrása nyílik meg az ember számára, és aki megkapta a szeretetet, az nem tud mást tenni, mint szeretni. Szeretni akar, keresi a másikat, hogy szerethesse.

 Harmadszor, nemcsak egymással van köze a keresztyéneknek, hanem azt mondja: a kenyér megtörésében is kitartottak. Ez nem azt jelenti, hogy a keresztyénség végtelen nagy lakoma volt. A kenyér megtörése a sákramentumot jelenti. És ebben is kitartottak. Bár eleinte – például a Korinthusi gyülekezetben – sok bonyodalom támadt abból, hogy nagyon szerették az agapét és ezt összekeverték az úrvacsorával, s Pálnak keményen meg kellett intenie őket,  a  félreértések és a visszaélések ellenére kitartottak az úrvacsorázásban is. Mert ez a Krisztussal való közösséget jelentette. Nem egy darab kenyér, nem egy korty bor, nem valami önkényesen választott szimbólum, nem egy puszta rítus, hanem Isten Szentlelke által a megfeszített és feltámadott Jézus Krisztussal való közösség.

 Negyedjére azt mondja Lukács: kitartottak a könyörgésekben. A keresztyénség közbenjáró vallás. Én úgy sajnálom, hogy mi, protestánsok a katolikus Mária-dogma miatt, meg a szentekről alkotott katolikus elképzelés miatt, tudniillik, hogy a szentek a mi közbejáróink, hihetetlen mértékben eltávolodtunk ettől a mély keresztyén igazságtól és meggyőződéstől, hogy a keresztyénség közbenjáró vallás. A keresztyének közbenjáró emberek. Azt mondja Péter apostol: szent az Úr, legyetek szentek. Mi a szent dolga? Ne féljünk ezt kimondani, ne adjuk oda régi katolikus dogmáknak: a szentek közbenjárnak. A keresztyének közbenjártak, imádkoztak a másikért, imádkoztak a betegekért, imádkoztak a szenvedőkért, imádkoztak az elöljárókért, a fejedelmekért, a nagyurakért, a rabszolgákért, hogy békés és jó időnk legyen, hogy Isten kegyelme kiáradjon. Nem szűntek meg könyörögni, kitartottak a könyörgésekben.

Négy egyszerű dolgot mondottam el: evangélium, közöm van hozzád, közösségem van Krisztussal, és szüntelenül imádkozom. Mondhatnánk azt is mindezek alapján, hogy a keresztyénség egyáltalán nem bonyolult, sőt, a világ legegyszerűbb vallása: semmi egyéb, mint Krisztust követni, mert mit tett Krisztus? Hirdette Isten országát, közössége volt népével, megalapította a szent jegyeket, a keresztséget és az úrvacsorát, és most is szüntelen közben jár érettünk. Amikor tehát azt mondjuk az Apostoli Hitvallásban, hogy Hiszek egy egyetemes keresztyén anyaszentegyházat, akkor a keresztyén szót már értjük is. Krisztus követői vagyunk. Még azt sem félek kimondani, hogy Krisztus utánzói vagyunk, ebben a négyben feltétlenül és mindenképpen.

Amit ma elmondottam az Apostoli Hitvallás eme cikkelyének „liberális” értelmezése volt. Nagyon tágas, nagyon szabad, megengedő. A következő vasárnap a „konzervatív” értelmét szeretném elmondani, ami szigorú, precíz és pontos, amely majd azt a cikkelyt taglalja: hiszem a szentek közösségét. Halljuk még egyszer az Igét: foglalatosak voltak az apostolok tudományában és a közösségben, a kenyér megtörésében és a könyörgésekben. Bonyolult? Egyszerű?  Sem nem bonyolult, sem nem egyszerű.  Krisztusi.
Ámen

Imádkozzunk: Köszönjük Urunk, hogy megérthettük, örökké való akaratodban van az anyaszentegyház, Te vagy az, aki evangéliumod szavával Krisztus köré gyűjtöd a hívőket, és lelked erejével arra készteted őket, hogy Mesterük és Üdvözítőjük követőivé legyenek, nemcsak gondolataikkal, érzéseikkel, meggyőződésükkel, hanem szent élet folytatásukkal is. Erősíts bennünket és adj vágyakozást az evangélium megértése, titkai meglátása iránt. Erősíts közösségünkben, hogy igazi testvéri szeretettel tudjuk egymást hordozni és szeretni. Adj vágyódást a Krisztus asztalához, hogy Vele egy közösségben lehessünk mindig. És leginkább arra kérünk, Mennyei Atyánk, hogy minket, akik oly gyakran megrestellünk a közbejárásban, a könyörgésben, az imádságban, hálaadásunk elmondásában, kéréseink előtárolásában, bűneink töredelmes megvallásában, segedelem-kérésben,  erősíts most is azzal, hogy mindenkor keressük a Te kegyelmedet, járuljunk a Te királyi székedhez. Így erősíts küzdelmünkben, harcunkban, gyógyítsd betegeinket, vigasztald a gyászolókat, segítsd igaz útra a tévelygőket, hozd vissza a távolban levőket, adj számunkra békességet, csendességet, neved ismeretében való növekedést és áldd meg minden munkánkat, hogy vele országodat építhessük, és embertársaink javát szolgálhassuk. Kérünk Krisztusért, hallgass meg minket.
Ámen